Tag: anagyolaszkaland

Kalandjárat V./24 – Világgá mentem, de már megjöttem

Igen, ezt is elértem, végre sikerül lezárni a húsz napos kalandom bejegyzéseit … majdnem fél év után. (Csapnivaló travelblogger lennék én úgy érzem) Most nincs új helyszín, új élmény, új bakancslistáról kihúzott elem csak egy rövidke lezárás és összefoglaló. Nincs is értelme miért tovább húzni a mézesmadzagot, hanem ideje pontot tenni az út végére és továbblépni.

anagyolaszkaland

Mikor elkezdtem tervezni az utam egy sokkal hosszabbnak és tartalmasabbnak képzeltem el. Az idő múlásával és egy átgondoltabb költséghatékonyabb szervezés után csökkentek a helyszínek, amit így utólag visszagondolva nem is bánok. Hisz megnéztem mindent amit akartam és eljutottam mindenhova ahova szerettem volna.

Sikerült bejutnom a Vatikán múzeumába (bejegyzés ITT), ahol olyan mesterműveket láttam, mint a Sixtus kápolna mennyezetfreskója vagy például Caravaggio híres „Sírbatétel” festménye. De sikerült bejárni a Szent Péter bazilika minden zeg zugát és felmászni a kupola tetejébe (bejegyzés ITT), ahol egy csodálatos, leírhatatlan panoráma tárult elém. Elképesztő volt lenézni a 130 méter magasból a lábam előtt elterülő Szent Péter térre.

MOD_IMG_20170501_130556

Olyan bakancslistás helyekre is eljutottam, mint például San Marino városa (bejegyzés ITT), ahol egy csodálatos délután sikerült eltöltenem, miközben felfedeztem a várost is. De sikerült eltöltenem majdnem egy hetet egyik kedvenc olasz városomban Firenzében (bejegyzés ITT), a reneszánsz fővárosában.

MOD_IMG_20170421_145528
San Marino-i látkép
MOD_IMG_20170425_125716
Álmaim városa, Firenze

Végül pedig, hosszas várakozás és tervezés után eljutottam listám első helyére az Amalfi partra (bejegyzés ITT). Ráadásul az enyhe májusi idő ellenére sikerült fürdenem a tengerben és nem egyszer a parton reggelizzek. Közben pedig bejártam a hegyoldal lábánál, a tengerrel párhuzamosan haladó, még az UNESCO által is védett Amalfi-part szerpentines útját és városait. Kalandom végét pedig egy a mai napig is aktív vulkán, a Vezúv megmászásával zártam. Hátborzongató élmény volt letekinteni 1280 méteres magasságból, és nem feltétlenül a tériszonyom vagy a hideg miatt (bejegyzés ITT). Maga a tudat, hogy aktív vulkán tetején állok és letekintek a mélybe vagy ahogy látom a horizonton a tenger és az égbolt összeolvadását, már ezek egy különös érzést nyújtanak az embernek.

MOD_IMG_20170505_125127

A húsz nap alatt sok mindent átéltem és tanultam, számos impulzust kaptam és megszámlálhatatlan élménnyel gazdagodtam. Sokszor voltam szorult, kétségbeejtő helyzetekben, de mindig sikerült szerencsésen kikeverednem belőle. Megszámlálhatatlanul sok minden történt velem utazásom során, amely energiával töltött fel és végül, de nem utolsó sorban, örökre megváltoztatott, mégha nem is teljesen.

Aki pedig az út során készült képekre kíváncsiak a blog facebook oldalán megtalálhatja vagy az alábbi linken.

Advertisements

Kalandjárat V./23 – Romokban a kirándulás

Hosszú szünet és rövidebb kihagyás után, mostmár tényleg az utolsó állomásáról akarok írni a nagy olasz kalandomnak. Bár az időrenddel, már teljesen összekavarodtam, mint egyes sorozatok vagy filmek készítői. Mondjuk ha igazán precíz akartam volna lenni, akkor közben gyártottam volna a bejegyzéseket és tartalmat. De nem vagyok én egy travelblogger, így ahogy esik úgy puffan alapon, majd’ félévvel az utam kezdete után elérkeztem Pompeiibe, a nagy kalandom legutolsó megállójához.

MOD_IMG_20170507_153146

Pompeii az ókori római romváros a Vezúv lábánál, Nápolytól nem messze található, amelyet a vulkán több alkalommal is maga alá temetett. Jelenleg pedig a  világörökség részeként, itt egy nagy szabadtéri múzeum üzemel, ha lehet így fogalmazni. Szerencsémre ingyen sikerült bejutni és itt, a romok között sétálva, eltölteni egy fél napot. (A hónap első vasárnapján Pompeii és a hozzátartozó más romvárosok ingyenesen látogatható)

MOD_IMG_20170507_144749

Belépve a múzeum területére egy különös érzés fogott el, hisz mégis csak egy több száz éves, már már tökéletesen az utókornak megmaradt város utcáin és házai között lépkedtük. Bár ez a hangulat, hamar elszáll, a sokadik üres, fűvel benőtt ház és miután már sokadjára ütközik az ember bámészkodó turistákba. Így valahol a hatalmas táv felénél és egy pár eltévedés után, mert egy rossz sarkon vagy egy házon keresztül átvágva, az ember akarva akaratlanul elkezdi megunni az ókori túrát.

Nyilvánvalóan, aki szereti a történelmet és érdekelt az ilyes fajta kirándulásokban az minden percét élvezné ennek a sétának. Sajnos, az én érdeklődésem az idő múlásával csak csökkent. Értelemszerűen egy nagyon érdekes hely és voltak helyek, amelyek kifejezetten tetszettek, de ha az összképet nézem akkor nem a Pompeii-i látogatásom van a listám elején.

Hiába vannak ott a szép ókori villák, külünböző pékségek és feltehetőleg hentesüzletek maradványai, valahogy mégis a sokadik ilyen után már nem kíváncsi rá az ember. Talán a pompeii művészet, a mozaikok a falra festett, többször pajzán, erotikus képek, esetleg szobrok még az elején elmosolygtatják az embert, de a végére már csak legyint egyet és tovább megy.

pompeiicollage

Talán a vulkáni hamu által betemetett, majd a könyebb szemléltetés céljából, a maradványok üregetei gipsszel kiöntött szobrok és a különböző emberi maradványok voltak azok, amelyek végig a frászt hozták rám. A különbőz pozíciókban fekvő megkövült „holttestek” láttán, mindvégig a hideg futkosott a hátamon.

IMG_20170507_154119

Körbe lehet járni egy ókori palaistra épületét, amely egy hatalmas négy szögletű, medencés épület, ahol anno például a katonákat is kiképezték. De más sportversenyeket is rendeztek itt, főleg a császári udvar szórkaztatására. Itt sétálva végig olyan érzésem volt, mintha egyik kedvenc sorozatom a Spartacus díszletei között sétálnék.

 

IMG_20170507_171057

Pompeiiben lehetőségünk nyílik még ókori amfiteátrumok színpadán sétálni, amelyek szinte teljes pompájukban sikerült megőrízni az utókor számára. A nézőtérre leülve, egy kis kis fantázia segítségével, akár még egy ókori színdarabot is lejátszhatunk elménkben. De még a „kulisszák” mögé is betekinthetünk, és bejárhatjuk a kőszínházak belsejét is. Az egyiben például egy kiállítás is van, amely egy a Pink Floyd által az amfiteátrumban koncertjéről szól.

IMG_20170507_180951

Tehát mindenki találhat magának valami érdekességet és szépséget Pompeiiben, de én kicsit csalódottam léptem ki a kapun. Lehet többet és egy kicsit interaktívabbat vártam, ki tudja, úgy voltam vele, hogy oké, ez is kihúzva a listámról és nem hinném, hogy még egyszer visszatérek ide.

Kalandjárat V./22 – Reggelek a tengerparton

Előzőleg már kiszélesítettem kalandjáratom nápolyi állomását a Vezúvval, most viszont még messzebbre merészkedtem, egészen az Amalfi partig. Az UNESCO által is védett partszakasz városaival a nagy olasz kalandom és bakancslistám első helyén álltak. Így tökéletes helyszín volt arra, hogy itt zárjam a kis húsz napos körutam.

A méltán világhírű partszakasz már-már leírhatatlanul csodaszép, ahogyan az út a több száz méteres hegyek lábánál kanyarog, miközben tizenöt-húsz méterrel arrébb az égszínkék tenger morajlik és a hullámok a szirteket nyaldossák. A látván miközben az autók, buszok és Vespak a hajtűkanyarokat és az elnyújtott jobbos balos kanyarokat váltogatják egyszerre hátborzongató és lenyűgöző, viszont minden pénzt megér.

(Megj.: egy 24 órás bérlet, amely korlátlanszámú utazásra jogosít fel Sorrentoból végig az Costiera Amalfitanan csak 8€-ba kerül)

Elázni is jobb, ha mondjuk Amalfi partján ülve kap el az eső

Mielőtt még eldöntöttem volna a part meglátogatásának időpontját, két napig az időjárást tanulmányoztam. Május eleje révén (igen, azóta húzom a bejegyzéseket) még mindig eléggé kiszámíthatatlan volt minden. Végül sikerült találni egy napot, amikor aránylag elfogadhatóak voltak a természeti tényezők. Megérkezve Amalfi városába felhők csak itt ott voltak az égen, így gyorsan lementünk megreggelizni a parton.

MOD_IMG_20170506_163731

Viszont a könnyedt reggeli falatozásunkat a kiszámíthatatlan tavaszi, kora nyári időjárás szakította félbe, mert elkezdett szemerkelni az eső. Egy gyors elpakolás után már az árkádok alól szemléltük az szűnni nem akaró, csendes, apró szemű esőt, de még így se volt időnk szomorkodtunk, mert a látvány mindenért kárpótolt. Ott álltunk, egy boltív alatt, előttünk az egyre jobban háborgó tenger, mögöttünk  pedig a rómaiak által alapított tengerparti városka. Így, mit sem tőrdve az esővel, fogtuk magunkat és elindultunk felfedezni a várost. A szűk, citromfákkal díszített utcákat járva egy mesebeli helyre csöppentünk, az egész összkép nagyon olaszos volt. Az előbb említett utcarészlethez, még hozzáadódtak a piros-fehér kockás terítőjű asztalok, a a halkan szóló olasz muzsika és a pizzazókból vagy éttermekből kiszűrődő illatok.

A város leghíresebb nevezetessége (mint általában minden nagyobb olasz városnak) a főtéren álló katedrális. A Cattedrale Sant’Andrea Amalfi legimpozánsabb látványossága, melyet már a 13. században elkezdtek építeni.

MOD_IMG_20170506_173825

Maga a a templom tulajdonképpen egy nagy épületegyüttes, mivel egy másik templom (az őskeresztény Basilica del Crocefisso), egy kripta, egy monumentális lépcső, egy előcsarnok harangtoronnyal, valamint egy kolostor (Paradicsom-kolostort vagy Chiostro del Paradiso) található itt.

IMG_20170506_161950

A part és megállói

Kihasználva a huszonnégy órás bérletet és azt, hogy délben sikerült érvényesíteni, másnap még visszatértünk ide, ezúttal Positano volt a főcél és még amire jutott időnk. Most az időjárás is velünk tartott és a kellemes májusi napsütésben egy könnyedt tengeri fürdőzéssel kezdtük a reggelt. Jobbat el se tudnék képzelni magamnak, tulajdonképpen ez a nap volt az abszolút csúcspontja a húsz napig tartó önfeledt szabadságnak és örömutazásnak. Azután vágot képen a hazatérés tudata, viszont akkor még nem törődtünk vele, csak élveztük a napsütést és az olasz reggelinket a kavicsos tengerparton.

IMG_20170507_094843

Positanot igazából be se jártuk, gyorsan lerohantunk a tengerpartra és csak kifeküdtünk sütkérezni. Mellesleg a kis város, amely eleinte halászfalu volt az idő során egy igazi turisztikai felegvárrá nőtte ki magát és az Amalfi part egy ékkövvé vált. Számos film helyszíne volt ez a szurdokvölgyben elterülő kis település és sok művészt is ihletett már meg, többekközött Steinbecket is, aki egy egész esszét szentelt a Positanonak. Igazából teljesen megértem a város iránt tanusított rajongást, mivel míg nem jártam itt csak Amalfiba, úgy gondoltam szebbet már nem láthatok … nagyon tévedtem.

IMG_20170507_110413

Positano, ahogy a völgyben elnyúlik a végében a tengerpartjával, olyan majdnem mint egy földi paradicsom. Bármerre néz az ember és bármilyen fotót készít, az olyan mintha épp egy képeslapot fotózna. Egyszerűen nem lehet betelni a látvánnyal, bárhova néz az arra járó valamilyen csodával találkozhat. Legyen az egy egyszerű fehérre vagy bármilyen más színre meszelt ház, esetleg a padokon ülő és kártyázó öregemberek önfeledt játáka vagy bármilyen más olaszos hangulatú kép, amit az ember el tud képzelni.

MOD_IMG_20170507_112827

Nyilvánvalóan, ha végig haladunk a partszakaszon, még több szépséget találuk, de én csak itt töltöttem el több időt. Utólag jöttem rá például arra is, hogy sikerült elsétálni a Fiordo di Fuore mellett vagy a kis eldugott félreeső öblöcske a felfedezetlen kincs Marina di Praia mellett is.

MOD_IMG_20170506_181150

Sorrento, a nápolyi menedék

A város menedéket nyújt azoknak, akiknek esetleg már elegük van a nápolyi káoszból, viszont felkészít arra is, ami az Amalfi parton kalandozva ránk vár. Egy tökéletes megálló és tranzitváros az előbb említett két pont között. Hiába a tengerpartok hiánya, Sorrento mégis hozzáadott valami pluszt, amit se Nápoly, se a parti városok nem tudtak (talán a házi limoncellot). A keskeny, ajándékboltokkal és éttermekkel szegélyezett utcáknak meg van a maga várázsuk. Ahogy elkülönül az óváros a régi villáival, kisebb palotáival az újváros modernségétől egyszerűen leírhatatlan, mintha végig egy halászfalu fejlődéstörténetén keresztül utaznánk az időben.

Az utcákat járva, csak az jár az ember fejében, hogy ide akar költözni és élni a citromillatú dolce vitat. Miközben a kerti a fákon grapefruit nagyságú citromok nőnek, a kemencében pedig sül az igazi pizza margherita, kint pedig beszűrődik a tenger morajlásán keresztül a halk muzsikaszó.

Elhagyva a várost és a térséget szinte már fáj, főleg annak a tudatában, hogy napok kérdése és az egész álomszerű vakációnak vége. Viszont megéri szomorkodni, mert a lelke mélyén az ember tudja, hogy olyan élményekkel gazdagodott itt és az útja során bárhol, amelyet máshol nem igazán tud megszerezni. Felszállva Sorrentoba a gyorsvasútra, pedig egy olyan megelégedett és utánozhatatlan mosoly ül fel az ember arcára (még akkor is ha rólam van szó) a tapasztaltak után, amit egykönnyen nem lehet letörölni

Kalandjára V./21 – Vezúv Vesuvio, egy kitörő bejegyzés

Miután már másodjára jártam be Nápoly nevezetességeit, idejét láttam egy kicsit kiszélesíteni a nápolyi vakációm határát. Így egy szép napsütéses májusi napon, elindultunk a jelenleg is működő Vezúv felé. Voltaképpen már rég terveztem a vulkán tetejére a túrát, de mindig elhalasztottam különböző kifogásokat keresve. Most viszont, hogy ismét kihozzam a nagy olasz kalandomból a maximumot félredobtam a kibúvókat és felszálltunk a leánnyal az Ercolanohoz vezető HÉV-re.

Ha Nápolyból szeretnénk eljuttni a Vezúv tetejére akkor először a Circuvesuviana segítségével elzötykölődünk Ercolano megállójába. Az út a vulkánhoz eső legközelebbi településhez nem telik többe mint fél óra. Leszállva a HÉV-ről már a túrát hirdető taxisok és különböző kétes alakok próbáltak bennünket csőbe húzni. De mi eltökéltek voltuk és gyalog szerettük volna megtenni a távot, de végül eltökéltségünk hamar elszállt, mikor szembesültünk a csúnya igazsággal. Miután a helyiek felvilágosítottak, hogy „csak” húsz kilómétert kell gyalogolni  a bejáratig, kicsit elkeseredetten, de vissza baktattunk az állomáshoz. Rövid szünet és uzsonna után úgy döntöttül, hogy igénybe vesszük a hivatalos vezúvi buszjáratot. Itt a jegy 20€, ami tartalmazza az oda-vissza utat és a belépőt a vulkánhoz, ami egy barátságos ár, arról nem is beszélve, hogy teljesen megéri az árát.

A vulkánhoz vezető út több mint negyven perc, így tökéletes lehetőség arra mondjuk, hogy rápihenjünk a csúcs meghódítására. Nyilvánvalóan lehet gyönyörködni a tájban és a hegy oldalán kanyargózó útban. Itt néha még az utolsó 1944-es kitörés pusztításait is lehet látni, mármint a megkövült lávafolyamot  és a letartolt erdőt, a már éledező természettel. A kilátásról sem szabad megfeledkezni, mivel ahogy haladunk felfelé egyre több látszódik Nápolyból és az öbölböl, ami egy adott pillanatban összeolvad az égbolttal. Szerencsénkre ottjártunkkor tiszta ég fogadott, így nem volt gondunk azzal, hogy esetleg nem látunk semmit a felhők miatt.

MOD_IMG_20170505_124015

Leszállva a buszról a turistákat leszámítva egy kissé kies, homokos környezet fogad bennünket, mintha a Holdra érkeztünk volna, csak több a bámészkodó egyed. A csúcsra vezető utat egyéntől függően meg lehet csinálni húsz perc alatt vagy egy óra alatt is. A bökkenő csak az, hogy azzal a busszal kell lemenni, amivel feljöttük, ami viszont nem vár többet, mint két óra. Így mindent összevetve van két óránk, hogy meghódítsuk a tűzhányót, ami igazából elég is. Mi a kráterhez vezető utat egy harminc perc alatt tettük meg, fent pedig kb egy órát töltöttünk el. Könnyedén el lehet itt tölteni itt egy órát, úgy hogy tulajdnképpen nem csinál semmit az ember csak bámészkodik és élvezi a csodálatos panorámát. De a felvezető út is meseszép, ahogyan felvisz bennünket a kráterhez és közben meg kitűnő rálátásunk a Nápolyi-öbölre.

MOD_IMG_20170505_125127

Fent már-már nem lehet eldönteni a kilátásban gyönyörködjünk vagy a vulkán kráterjében, amely még most is néha füstfelhőket ereget. Így néha nem csináltunk mást csak cikkcakkban jártunk a kráter körül vezető ösvényen, hol a panorámát, hol pedig a több száz méter mély „árkon” ámultunk. Arról nem is beszélve mikor eszünkbe jutott, hogy alattunk a mélyben egy vulkán fortyog. Többször is végig futkosott a hideg a hátamon és nem csak a hüvös májusi szellő miatt. Maga az egésznek a tudata vagy már csak az, hogy több ezer méter magasban voltunk „borzongásra” adott okot.

MOD_IMG_20170505_132600

Végül majd egy órát töltöttünk a csúcson és mindent körbejártunk, megnéztünk és még egy követ is hoztunk a Vezúvról. Így elmondhatom, hogy egy újabb pont kihúzva a bakancslistámról és a Vezúv megmászva, felkészül az Etna. Egy csodálatos élmény volt megmászni a vulkánt arról nem is beszélve, hogy kicsit már kezdet elszomorodni, hogy lassan a körutam is véget ér és búcsúzni kell.