Időzítésekben

Két projekt között és a nagy olasz kalandom mesélésének közepette álljunk meg egy szóra és beszéljünk egy kicsit az életünkben történő események időzítéséről. Mióta itt vagyok, de tulajdonképpen már régebben foglalkoztatott létünk folyamának ezen tulajdonsága. A napokban/hetekben viszont egyre aktuálisabb lett, így kikivánkozott belőlem, hogy írjak róla, majd gondoltam egyet és be is időzítettem a bejegyzést.

Életünk többnyire jól irányzott időzítések sorozata, amelyek tőlünk függetlenül léteznek. Esetleg épp ellenkezőleg, és az általunk hozott döntések következményei. Mikor talál ránk a nagy ő, mikor kezdjük vagy épp fejezzük be az egyetemet, esetleg mikor döntjük el, hogy kész, világgá megyünk. Bár engem most nem feltétlenül ezek érdekelnek, hanem a két ember közötti találkozás időzítése, ami egyre jobban elkezdett foglalkoztatni. Tulajdonképpen mióta önkénteskedem, egyre jobban hiszek abban, hogy minden ember okkal találkozik egymással. Mindig valamilyen célja van annak, hogy adott személyek útjai keresztezik egymást. Az újratalálkozás, az utak újbóli összefutásának a hátterében pedig biztosan van valamilyen kapocs. Mivel például nem feltétlenül utazunk át országokat egy adott személyért, hogy találkozzunk sok év után vele. Az egész mivoltába most nem szívesen mennék bele, de nyilvánvalóan egy nagyon összetett és változó „jelenségről” van szó.

Önkéntességem során, de tulajdonképpen már a kezdetén és még jóval előtte nagyon jól megtanultam, hogy sokszor az időzítéssel van a baj és nem feltétlenül az alkalommal/helyszínnel/személlyel. Vannak olyan időszakai életünknek, amikor két ember ember találkozik, viszont az időzítés egyszerűen nem kedvez. Hiába működik egy bizonyos fokú kémia és még a helyszín is megfelelő, ha mindezt tönkrevágja az egész ütemezése. Ilyenkor nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy életünk egy olyan szakaszában találkoztunk valakivel, akivel ott abban a pillanatban nem alkalmas. Az eshetőségek varációja végtelen, lehet a munka, a két személy közti távolság vagy a másik személy váratlan felbukkanása. Ilyenkor nincs más megoldás csak reménykedni abban, hogy talán útjaik ismét keresztezik egymást egy megfelelő vagy legalább hellyel közzel jobb időzítésben. Talán még ki lehet élvezni az adott pillanat varázsát és bizakodni egy kedvezőbb folytatásban, de a végén úgyis mindenki felismeri, hogy a fránya időzítés ismét áthúzta elképzeléseinket.

De itt szeretnék is megállni, mert nem akarok el szabópétercoelhosodni és nem kívánom hosszúra nyújtani mondani valóm. Így befejezésül csak annyit mondanék, hogy egy jó eső tudja, mikor essen, csak ki kell tudni várni azt.

Kalandjárat V./8 Útban Firenzébe

Ideje búcsúznom Riminitől és Emilia Romagna régiójótól  és megkezdenem a nagy olasz kalandom következő állomása felé vezető utam krónikájának a mesélését.  Itt az idő, hogy elinduljak a csodálatos Toszkán régió és annak „fővárosa” Firenze felé, de előtte még megállunk majd Forli városában is. Végezetül, mielőtt még célba érnénk, elmesélném utazásom egyik hanem a legkilátástalanabb helyzetét és első, de egyben utolsó töréspontját is. Jöjjön hát akkor Firenzébe jutásom unalmasnak és eseménytelennek épp nem mondható története.

Futtában Forliban

Forli városa olaszországi listám elején foglalt mindig is helyet, úgy voltam vele, hogy ha pár órára is de mindenképp meg kell látogatnom. Nem feltétlenül szépsége vagy látványosságainak sokasága miatt szerettem volna körbejárni, hanem mert egyik kedvenc számítógépes játékom egyik helyszíne volt. Így érthető módon szerepelt bakancslistámon, ráadásul pont útba esett a Firenze felé vezető útamon. Vonattal érkeztem a városba és ráadásul sikerült jegy és ellenőrzés nélkül teljesítenem a majd’ másfél órás utat. Nagy hátizsákommal a hátamon, a gyönyörű napsütésben vágtam neki az épp ebédszünetre készülődő városnak. Előzetesen nem olvastam semmit a városról és annyi információval érkeztem ide, amennyit az Assassins Creed játékból összeszedtem. Követve a központ felé vezető táblákat egy negyedórás séta után sikerült is megérkeznem oda. Itt egyből sikerült magam egy piaci forgatag kellős közepén találnom magam.  A város utcáit elárasztották a helyiek és árusok tucatjai, akik egymást túlkiabálva próbálták eladni portékájukat. Ebből kifolyólag nehezemre esett eldönteni, hogy Forli most tulajdonképpen a piac miatt ilyen nyüzsgő vagy alapból ilyen pezsgő élettel rendelkezik. Mindenesetre jó volt pár órát az árusok és a helyiek között sétálni és élvezni a kis olasz város hangulatát. Az egész egy kisebb Bolognara emlékeztett az árkádokkal és a főterén található téglaszínű épületeivel.

forlicollage

Útban Firenzében

A Firenzébe vezető útnak úgy vágtam neki, hogy a telefonom lemerülőbe volt és még szállásom se volt a városban. A Couchsurfingben és az ott előző napokban küldött üzenetekben reménykedtem. Mivel az intenzív adatforgalom és kanapészörfölés lemerítette a telefonom, ami már az utolsókat rúgta, így valahol muszáj volt feltöltenem. Szerencsére muszáj volt átszállnom, így volt időm feltölteni a telefonom az állomás kávézójában és egy későbbi vonattal tovább haladnom. Viszont az itt eltöltött idő sem segített abban, hogy megnyugodjak, mivel szállásom még mindig nem volt, viszont annál több visszautasító üzenetem Couchsurfingről. Így egyre jobban kezdtem kétségbeesni, hogy legalább egy éjszakát az Arno partján a Ponte Vecchio alatt kell majd éjszakáznom. Végül, miután telefonom feltöltődött, felszálltam a leghamarabb induló vonatra és elindultam Firenzébe, szállás nélkül, tanácstalanul és elkeseredve. A vonatból kibámulva még a tájat se tudtam élvezni Az agyam mindvégig máshol járt, azon pörgött, hogy mi lesz ha megérkezem, hol fogok aludni stb. Már már ott voltam, hogy megbántam a pillanatot mikor útra keltem és elindultam erre a nagy útra ilyen alacsony költségvetéssel. Már az se érdekelt ha a kaller elkap, mert nincs jegyem, hisz lehet, hogy akár jobb helyen is aludhatok, ha esetleg leszállít a vonatról.  Végül pedig már mikor minden reményem elszállt és már teljesen kilátástalannak tűnt a helyzetem kaptam egy üzenetet, hogy önkéntesek lehet eltudnának szállásolni Firenzében. Így, fél órával érkezésem előtt, a teljes kétségbeesés küszöbét már átlépve, sikerült szállást találnom és négy firenzei EVS önkéntes befogadott és felajánlották kanapéjukat.

Így sikerült tehát eljutnom egész kalandos módon, határaimat súrolva, jegy nélkül Riminiből, Forlin keresztül Firenzébe. Utólag visszagondolva talán ez volt utam legnehezebb és legmegpróbálóbb napja, de végezetül minden megoldódott. Tulajdonképpen ezután már csak minden felfelé kezdett el ívelni, hogy majd később Nápolyban teljesedjen ki a nagy olasz kalandom, de erről majd egy kicsit később.

Kalandjárat V./7 Bologna, kilátás az árkádok alól

Mielőtt még búcsúznék a csodálatos Emilia Romagnatól úgy gondoltam illik meglátogatni a régió valódi központját Bolognat. Előzetes információkból kiindulva és napjaim szűkössége miatt nem szerettem volna látogatásom egy napnál többre nyújtani. Végül pedig egy szombati nap alatt sikerült is bejárni ezt a visszafogott, de még is csodálatos, tipikus tégla, terrakotta-tetejű épületeiről híres középkori reneszánsz várost.

Első látványossága a városnak, amivel találkozhatunk, a frissen felújított Scalinata del Pincio és a hatalmas Giardino della Montagnola volt. Megállva a parkban, mielőtt egész napos sétánkat elkezdtük volna görög utitársammal szép nyugodtan megreggeliztünk egy hatalmas tölgy árnyékában a gyepen. Elfogyasztva a helyi mortadellat és a finom sajtot, amit a legközelebbi szupermarketben vettünk, folytattuk is tovább utunkat a központ felé. Az odavezető úton pedig mit sem sejtve egy hatalmas vásári forgatagba kerültünk, ami később kiderült, hogy a híres „La Piazzola di Bologna”. A vásárt már több száz éve rendezik meg, a hónap minden péntekjén és szombatján. Az egész piac és hangulata nagyvan hasonlított a poggiardoira így nem sokat időztünk itt csak gyorsan átvágtunk a tömegen, hogy haladjunk tovább. De még mielőtt kikeveredtünk volna valahogy Bologna főterére találomra kiválasztottunk egy utcát, hogy na majd akkor azon valahogy csak kijutunk oda ahova akarunk menni.

MOD_IMG_20170422_145233

A  meleg április végi tűzőnap elől az árkádok alá bújva tettük meg utunk nagy részét. Erre Bolognaban bármikor lehetőségünk nyílhat, hisz több száz kilóméternyi ívtornácos, téglavörös épülettel találkozhatunk. Alattuk sétálva tulajdonképpen a város minden részére el lehet jutni, így keveredtünk ki mi is először a székesegyházhoz, majd a híres Piazza Maggiorera.

IMG_20170422_140313.jpg

A Piazza Maggiore  a bolognai látnivalók listáján mindenhol az első helyen szerepel, mondjuk teljesen megtudom érteni. A teret gyönyörű középkori épületek veszik körül, a XIV. és XV. században épült palazzók és a hatalmas Basilica di San Petranio található meg.  A bazilika közelében, pedig az impozáns Palazzo Comunale, azaz városháza áll, amelyből már 700 éve igazgatják a várost. A városháza szomszédságában pedig Neptun híres bronzszobra a Fontana del Nettuno található, ami ottjártunkkor sajnos felújítás alatt volt. Átvágva a főtéren és hallgatva az utcazenészeket, egy egész sajátos hangulat fogta el az embert, köszönhetően talán a zenészeknek, bábosoknak és a tucatnyi egyetemistának és turistának. Először, mikor a térről olvastam, nem hittem, hogy tényleg ilyen egyedi lenne itt a légkör, de itt járva és néha megállva egy egy helyen rá kellett jönnöm, hogy valóban van itt egy sajátos vibe, ami belengi az egész teret.

IMG_20170422_142534.jpg

Következő látnivaló a listánkon természetesen Bologna jelképe, a város két „felhőkarcolója” volt. A híres Asinelli és Garisenda ferde tornyok a város közepén díszelegnek már az 1100-as évek kezdete óta. Mikor ezt elolvastam a 97 illetve 48 méter magas tornyok közé kifüggesztett tábláról, kicsit meghökkentem, hogy ezek a tornyok lassan ezer éve itt állnak stabilan. Sőt az egyikbe még fel is lehet menni és meg lehet tekinteni a panorámát, sajnos én most az időm szűkössége miatt ezt kihagytam. Tovább sétálva az árkádok alatt, céltalanul a kisutcákban bolognai túránk befejezésül megtaláltuk a Santuario di Santo Stefano bazilikát. Kívülről a templom nem tűnik egy nagyon impozánsnak, viszont mikor átlépi a küszöbét az ember jön rá, hogy itt többről van szó. Tulajdonképpen a bazilika egy négy, de eredetileg hét templomot magába foglaló komplexum, melyek ezer éves időszakot ölelnek fel. A templomegyüttes történetéhez, még hozzá tartozik az is, hogy anno a hitbuzgó városi polgárok határoztak úgy, hogy megteremtik a maguk Szentföldjét. Végül így épült fel a Santo Stafano a Jeruzsálem negyedben. A négy templom közül a legrégebbi, a Santi Vitale e Agricola 4. századi, ezzel pedig kiérdemelte a Bologna legrégebbi temploma címet is. A komplexum legújabbja pedig 13. századi, amelynek udvarán egy kápolna és mind a mai napig működő kút található.

IMG_20170422_160433.jpg

Időnk végessége miatt végül már csak arra jutottunk időnk, hogy elsétáljunk az egyetem főépülete mellett, amely a világ legrégebben alapított (1088) egyeteme. El se tudom képzelni mekkora élmény lehet egy ilyen egyetemen tanulni és annak a hallgatója lenni. Maga a gondolata elképesztő, hogy olyanok jártak az egyetemre mint  Dante, Petrarch, Copernicus vagy épp a híres divattervező Giorgio Armani.

Kijelenthetem, hogy Bologna szerelem volt első látásra és úgy, hogy akkor még Firenzét nem is láttam. De a város sajátos hangulata, az árkádok, az épületek vörös színe könnyen megszeretteti magát az emberrel. S akkor még meg se említettem, hogy az olaszok szerint Bologna az ország gasztronómiai központja és itt a legjobb az életminőség. Számomra az első olasz város volt amelyre nyugodt szívvel azt mondtam, hogy igen, itt bármikor eltudnám képzelni magam a jövőben.

Kalandjárat V./6 Napjaim Riminiben

Rimini központi szerepet játszott utazásom első felében, hisz a legközelebbi város volt a san savino-i szállásomhoz. Ebből kifolyólag többször látogattam meg a várost és sétáltam macskaköves utcáin, mivel útjaim során általában ide érkeztünk. Itt már érezhető volt az északias életvitel, de szerencsére még a déli nyugodtság és az „ej, ráérünk arra még” hangulat is jelen volt.

Rimini elsősorban egy híres üdülőhely, természetesen az olosz körében, de a külföldi turisták között is nagy népszerűségnek örvend. Szerencsére látogatásom ideje alatt én ebből semmit sem éreztem, ismerősöm és egyben a rögtönzött idegenvezetőm, szerint ez a megfelelő időszak arra hogy felfedezze valaki a várost. Utólag visszagondolva tényleg jobb is volt, hogy nem kellett a bámészkodó és szelfiző turistákat kerülgetni. Élvzhetőbb volt a város nélkülük, megmutatta igazi arcát, a nyugodt, sőt az olasz városokhoz képest is szokatlanul zavartalan és békés volt. Nem volt sehol egy forgalmi dugó, kiabálva dudáló robogó, amely majdnem elüt a zebrán, de még hangosan ordibáló árus sem. Tulajdonképpen tökéletes felkészítő volt arra ami később Bolognaban, Firenzében vagy épp Rómában várt rám. Ennek ellenére nagyon élveztem Riminit és higgadtságát. Minden békességen és kisvárosiasságon (Rimini a majd’ 150 ezer főjével nem számít olyan nagy városnak) túl , teljes magabiztosággal állíthatom, hogy látnivalókban nem szűkölködik. Elég csak megemlítenem például az Arco di Augustot, ami egy Kr. e. 28. századi római diadalív.

MOD_IMG_20170421_123456

A diadalív alatt áthaladva, egyenesen folytatva utunk eljuthatunk a város főterére, a történelmi városközpontban a Piazza Cavourra, egy nem túl impozáns, de szép tér, a városházával, a színházzal és az elengedhetetlen kávézókkal és fagyizókkal. Kedves ismerősöm szerint itt árulják Rimini legjobb fagyiját. Az állítás valóságosságát természetesen muszáj volt leellenőrízni, így gyorsan vettünk is két nagy gombócot. Utólag a kijelentés igaznak bizonyult, hisz több helyen fagyiztunk a városban, de olyat finomat mint a főtéren nem ettünk sehol.

MOD_IMG_20170421_125537
Teatro Galli

A város másik nagy nevezetessége a majdnem kétezer éves Tiberius híd (Ponte di Tiberio vagy Ponte D’Augusto), amit, nagy meglepetésemre, még ma is használja a forgalom, és a gyalogosok. Viszont itt az város nem ér véget és még így is megesik, hogy a turisták Rimini óvárosát is sokszor figyelmen kívül hagyják, annak ellenére, hogy bővelkedik értékes, római, és középkori, reneszánsz emlékekben. Ráadásul a hidat átlépve egy teljesen varázslatos kis negyed tárul elénk. Meglepődve és már már tátott szájjal áll az ember a városrész különböző színeiben pompázó házai előtt. Az egykori szegénynegyed beli, színes halászházakat felújították és létrejött Rimini Borgo San Guilano negyede. A városrész egy rendkívül érdekes és hangulatos, békés, csendes darabja az egész városnak.

MOD_IMG_20170423_165209
Borgo San Guilano, utcarészlet

Riminiben akár több hosszú délutánokat el tud tölteni az ember, anélkül, hogy valamiért is aggódna. Sétálhat az óváros macskaköves utcáin vagy egy pohár bor mellett az étterem teraszán élvezheti az fent említett negyed háborítatlanságát. De ha kedve tartja akár még piknikezhet vagy csak élvezheti a napsütést a Tiberius híd mellett található hatalmas Parco XXV Aprileban. A városban sétálva sokszor volt olyan érzésem, mintha Nagyváradot látnám és érezném, talán a nyugodtság és a nyüzsgés hiánya volt az ami erre rásegített és lehet a cseppnyi honvágy.

 

Kalandjárat V./5 San Marino és furcsaságai

Folytatva olasz kalandjaim (bár nem olyan sűrűséggel,  ahogy szeretném, „munkahelyi” elfoglaltságaim miatt) egy bakancslistás helyről írnék most. Mióta az eszem tudom, mindig is el akartam ide látogatni, előkelő helyet foglalt el az Olaszországban megnézendő listámon. Tulajdonképpen nem csak egy városról van szó, hanem egy egész országról. A kicsinyke állam, amiről szó van, pedig nem más mint San Marino, Európa és talán a világ legrégebbi köztársasága.

MOD_IMG_20170421_145528
A san marino-i kilátás, háttérben az Adriai tengerrel

San Marinot Rimini felől közelítettük meg (10€ egy jegy oda-vissza) görög útitársammal, a buszon végig azon viccelődtünk, hogy juj, egy másik országot fogunk meglátogatni és hogy milyen jó egy kicsit hipszterkedni. Mivel az egész államot Olaszország öleli körül, nem igazán lehet különbséget tenni a kettő között. Lényegében, ha nem lett volna kiírva, hogy beléptünk a miniállam területére, senki se tudta volna megmondani. A harminc perces odavezető út után, mikor az ember leszáll a buszról a fővárosban, rájön, hogy az jegy egy időutazást is tartalmazott. Az első métereket megtéve a középkori hangulat rögtön magával ragadja a látogatót.  Az építészet, az szűk utcák és azokat beborító macskakövek végig olyan érzést kínálnak, mintha egy lovagkori film díszletében sétálnánk. Sehol sem vevődik észre, hogy tulajdonképpen elhagytuk Olaszország területét. Ennek ellenére ott tartózkodásom ideje alatt végig motoszkált bennem egy fura érzés, valahogy valami nem akart stimmelni. Az első és talán legszembetűnőbb furcsaság, hogy minden sarkon találkozhattunk egy fegyverbolttal. Először nem tudtam mire vélni ezt a túlzott fegyverkezést, nem értettem, mégis a fenétől tartanak? Ki akarná megtámadni őket és miért? Értem, hogy szép de félénk nemzet, gyönyörű kastélyokkal, középkori épületekkel és lélegzetelállító panorámával, ezen kívül viszont területileg egyaltalán nem nagyobb mint például szülővárosom Nagyvárad és vonzáskörzete. Végül pedig kiderült, hála az egyik olasz ismerősünknek, hogy bizony San Marinonak szellősebb és lazább a fegyverhordozással és vásárlással kapcsolatos törvénykezése. Ennek tudatába pedig egyből minden világos lett számomra. Tulajdonképpen nem feltétlenül kissebségi komplexusról van szó vagy esetleg trust issue az országot körülvevő Olaszországgal szemben. Tehát tulajdonképpen San Marinora tekinthetünk úgy is, mint egy mini USA-ra Európában, legalábbis ha a fegyverekhez fűzött  viszonyukkal kapcsolatban. A különböző fegyvereket árúsító üzletek sokasága mellett, viszont a furacsaságok sorozat itt még nem ér véget. A fővárosban még érdekes múzeumok sorozata is váltogatja egymást. Betérhetünk például a vérszívókat és vérfarkasokat nézni vagy a kínvalatással és annak eszközeivel foglalkozó kiállítást is megtekinthetünk 10 euró ellenében. A tereken kiállított különböző korokból származó ágyukat és más harcászati eszközöket már meg se említem. Mivel annyi van belőlük a tereken és olyan megszokottak itt, mint Firenzében a pucér szobrok. Ennek ellenére számomra a legmeghökkentőbb san marino-i élmény a katedrális volt.

Kívülről egy letisztult stílusú, klasszicista templom, még belépve is egy puritán, cicomátlan belső térrel szembesülünk. Viszont ahogyan az ember a templom belseje felé halad és meglátja falakat díszítő szobrokat, hogy finoman fogalmazzak, egy kicsit meglepődik rajtuk. Tulajdonképpen a szobrokon is tükröződik a san marino-i emberek fegyverek iránt tanusított rajongásuk. Legalább tizenkét szobrot számoltam meg valamilyen fegyverrel a kezében. Volt olyan akinek egy szigony, kard, dárda, háló és pöröly vagy más, ölésre alkalmas tárgy volt a kezében vagy csak egy szimpla tőr, ahogyan a képen is látni lehet.

MOD_IMG_20170421_144808.jpg

Végül, ha bejártuk a főváros utcáit, meglátogathatjuk a Titano hegyen álló várakat, névszerint Guaitat, Cestat, Montalet. Ezek az állam leghíresebb látnivalói és egyben legrégibb történeti emlékei is. Az erődmítényeket különböző ösvényeken keresztül lehet megközelíteni. Némelyike  az erdőn keresztül halad és csak így vagy a túrautakon keresztül közelíthetjük meg az „elhagyatott”, ódon tornyokat. Az egyik gyalogút például a boszorkányok ösvényének hívják, mivel a néphit szerint valaha a meredek sziklatetőn boszorkányok kergetőztek. Ezen az úton haladva juthatunk el példáué a legmagasabban fekvő erődhöz, a Cestahoz. A harmadik, Montaleben pedig egy őrtorony volt, amelynek börtönében a legszigorúbban őrzött rabokat tartották.

Könnyen el lehet tölteni egy egész napot csak a fővárosban járkálva és a szűk utcák macskaköveit koptatva. Ha pedig kíváncsiak vagyunk a köztársaság más, nagyobb városaira is akkor mindenki Borgo Maggioret ajánlotta, amit egy drótkötélpálya köt össze a Monte Titano heggyel. Sajnos nekem nem jutott időm a meglátogatására, de ki tudja, lehet egyszer még visszatérek Európa legrégebbi köztársaságába. Nem mintha lenne valamilyen ellenvetésem ellene, hisz a miniállam hamar megszeretette magát a középkorisággal keveredő modernségével, mindezt pedig  úgy vitte véghez, hogy végig olyan érzést keltett bennem, hogy csak egy újabb olasz városban sétálok.

Kalandjárat V./4 Üdvözlettel Emilia Romagna régióból

Utazásom első megállói Emilia Romagna régiójába voltak, egy dimbes dombos, csupa zöld régió, amiről megérkezésemig sokat nem tudtam. Számomra a régi már észak kapuja volt, hisz jól kivehetően látszódott, hogy bizony itt már egy magasabb színvonalon és másképp élnek az emberek. Viszont még így is részem volt az igazi olaszos életérzésben, a dolce vitaban.

Először kicsit szokatlan volt az egész, viszont ahogy többet utaztam a régióban ide oda  egyre jobban kezdtem megkedvelni a régiót. Építészetileg egy teljesen más környezet tárult elém, a jól megszokott lapostetős fehér házakat felváltották az alacsonytetős, általában téglaszínű házak és épületek. Az olajfaligeteket felváltották a tölgyesek, juharok és a különböző lombhullató fák sokasága.

IMG_20170421_141019

Fel se fogtam ezidáig, hogy mennyire hiányoznak az erdők vagy pusztán csak a lombok árnyéka által nyújtott menedék fontossága, addig még meg nem láttam Emilia Romagna fáit. Olyan jó érzés volt csak közöttük sétálni, néha néha megpihenni alattuk és élvezni a természet által nyújtott békét. Szerencsémre San Savino, ahol megszálltam a semmi közepe előtt volt száz méterrel, többnyire egy dombon, így bármikor élvezni tudtam ezt a természeti idillt.

IMG_20170421_095844
San Savino-i látkép

De Rimini, Bologna és még Forli is rendelkezett ezekkel a tulajdonságokkal annak ellenére, hogy némelyikük egy eléggé nyüzsgő város. A természet közelsége mellett a régió építészete mellett se mehetünk el szótlanul, amire a reneszánsz nagy hatással volt. Árkádok százait lehet minden városban megtalálni és órákig lehet alattuk sétálni.

MOD_IMG_20170422_145233
Bologna utcája és árkádjai

 A világ legrégebbi egyetem falai között sétálni pedig egyszerűen pazar élmény. Miután pedig a szemünket kielégítettük a hasunkat is könnyedén boldoggá tehetjük. Könnyű dolgunk van a többszász a több tucat pasta és sajt félék mellett, a parmai sonkát és pisztáciás mortadellat pedig már meg se merem említeni. Tehát aki a gasztronómia oltárán akar áldozni, csak menjen el Emila Romagna régiójába és próbálja ki a híres lasagnat, tortellinit vagy tagliatellet (a tagliatelle a tulajdonképpen az amit mi bolognai spagettinek tudunk, ami viszont nem létezik Olaszországban). Ezeket a finomságokat pedig Olaszország legjobb boraival öblíthetjük le, a Lambruscot mindenkinek csak ajánlani tudom.

Tehát nyugodtan szívvel állíthatom, hogy az első régió utam során teljesen lenyűgözött. Olaszország harmadik leggazdagabb és a legélhetőbb régiója minden elvárásnak meg tud felelni. Nem egyszer elgondolkoztam rajta, hogy ha egyszer újra a csizmába tévedek akkor könnyűszerrel eltudnám magam képzeni Emlia Romagna dombvidéke között bort szürcsölve és sajtot majszolva.

Kalandjárat V./3 A nagy út … kezdődik!

Húsz nap távlatából írni az útról kicsit emberpróbáló, de szívesen állok elébe. Arról nem is beszélve, hogy örömmel tölt el visszaemlékezni utam kezdetére, de akár magára csak az útra. Már az elején szeretném megemlíteni, hogy visszaemlékező bejegyzéseim során nem feltétlenül a részletességre szeretnék törekedni. Inkább szeretnék egy nagyobb adagot visszaadni az élményből, kalandból, történésekből amit utam során átéltem. S akkor mostmár tényleg vágjunk bele és kezdjük el a mesélést és a nagy élménybeszámolók sorozatát.

A nagy út már egy nappal indulásom előtt elkezdődött, hiszen fel kellett utaznom Leccebe. Mivel a Riminibe tartó buszjárat reggel korán (8.00) indult és biztosra szerettem volna menni, ami a járat elkapását illeti már előtte való nap délutánján felutaztam Leccebe. Leccet sosem számolom útjaim közé, hisz akár mindennap meglátogathatom, ha úgy tartja kedvem, de  akár napokat eltölthetünk ott, köszönhetően a kedves és vendégszerető önkénteseknek akik ott élnek. Így az éjszakát náluk töltöthettem, elmesélve terveimet, elképzeléseimet és tulajdonképpen mindent, hogy fogom véghezvinni tervem. Reggel felébredve (bár az izgalom miatt alváshiánnyal küzködve) gyorsan összekaptam magam és fél órával a kijelölt időpont előtt már a megállóba mentem. Természetesen a busz még sehol sem volt, annak ellenére, hogy onnan kellett induljon. Végül pedig már meg se lepődve a tényen, hogy jóval 8 után gurult be zöld buszom. Látva az óra állását, csak válat vontam és annyit mondtam magamnak, hogy „mit akarsz Ádám, hisz Olaszországban vagyunk.” Elfoglalva a helyem és a tíz órás útra gondolva egy kicsit elborzadtam, hisz a legutóbbi sem alakult valami kellemesen. Viszont így utólag visszagondolva egy teljesen kellemes kis út volt, sok megállóval, sok pihenővel és egy a buszban szaladgáló gyerekke, akit néha szívesen kigáncsoltam volna. Ugyanakkor a táj nagyban kárpótolta bajaim és lefoglalva tartott (nem is tudtam aludni szinte semmit, mert annyira a tájjal voltam elfoglalva). Elképesztő, hogy még mindig meg tudok lepődni azon a tényen, hogy Olaszország földrajzilag (és nem csak) mennyire gyönyörű ország.  Ahogy előző bejegyzésemben is látni lehetett a térképen Riminiig szinte végig a tengerparttal párhuzamosan haladtam. Néha volt olyan szakasza is az útnak, amikor tőlem a tengerpart egy 150-200 méterre volt. Ha pedig nem az Adriai-tenger kísérte utam, akkor hegyek és dombok láncolata között, mellett és alatt haladtunk.  Néha pedig a dombtetők legtetején házak vagy akár egész falvak és várak gombamód jelentek meg. Jó érzéssel töltött el, hogy már igazi erdőket is láthatok és nem csak olajfaligetek sorozatát. A táj és a vidék egy kicsit A Nagyváradról Kolozsvár felé vezető útra emlékeztetett, ahogyan fokozatosan hagyjuk el Bihar megyét. Végezetül pedig egy fél órás késés után megérkeztem Riminibe, ahol egyik kedves ismerősöm/barátom már várt, hogy elvigyen kisfalucskájába ahol önkénteskedik. Megérkezvén a faluba csodálatos látvány tárult elém, hiába voltunk szinte a semmi közepén, a települést körülvevő táj egyszerűen gyönyörű volt. Szölőültetvények tucatjai a domboldalakon és zöld rétek mindenhol amerre csak a szem ellát. A környék felfedezésére már nem volt időnk, mivel esteledett és a vacsorát is tálalták a helyen. (MEGJEGYZÉS: A hely ahol tartózkodásom idején megszáltam egy, a katolikus egyházhoz tartozó, iskolából és kollégiumból átalakított, menekülteknek és migránsoknak fenntartott, velük foglalkozó és őket segítő ház volt. Az ott töltött öt nap alatt sok érdekes vagy épp szomorú történetet hallottam különböző életekről különböző helyről jövő emberektől.)  A közös tradicionális palesztin vacsora után már csak arra volt energiám, hogy  önkéntes ismerősömmel és egy pohár bor társaságában mulattuk az otthonba az időt, felidézve a közös emlékeket az on arrival traningünkről vagy a közös utunkról Palermoba.

Befejezésül elmondhatom, hogy tulajdonképpen gondnélkül, zökkenőmentesen kezdődött utam. Bár voltak aggályaim az egésszel kapcsolatban, de végül csak annyi kellett, hogy felszálljak a buszra és megérkezzem, majd pedig elkezdjem a tényleges utam.