Mert az élet nem mindig dolce …

Az itteni életem se csak fehér vagy fekete, néha árnyaltabb, még akkor is ha időnként negatív értelemben. Bár eddigi írásaimban mindig próbáltam pozitív élményeit megosztani. Most viszont jöjjön a negatívabb része is a dolgoknak, mikor az élet már nem annyira dolce itt.

Egy ember életében vannak hullámvölgyek, mióta itt vagyok én nem találkoztam nagy horderejűvel vagy jelentősebbbel. Elvoltam magamnak mint a befőtt, élveztem a társaságot, a környezetett, a munkám. Viszont az elmúlt hetekben vagy inkább hónapban, talán mióta visszajöttem Nápolyból nem találtam a helyem. Nyugodtan kijelenthetem, hogy egy hullámvölgybe kerültem, egy igen mélybe. Okát igazából még én se nagyon tudom, habár egy-két tipp van a tarsolyomba, pár ok kering a fejembe. Talán közre játszott az állandó jövés-menés a házban és valahogy nem volt már meg az a megszokott nyugalom, amire Nápoly után nagy szükségem lett volna. Cseppet elegem volt mindenből és legfőképp mindenkiből, a negativizmusból, gyerekességből és az állandó furkálódásból. Ami még nagyon zavart és valahol még mindig zavar, bár már hozzászoktam, az a képmutatás. Sokszor találtam magam szembe vele és valahogy nagyon rosszul tudom viselni, ennek ellenére ha kell én is nagyon át tudom adni magam a jelenségnek. Ha mást nem is, de ezt mindenképp tökéletesre tudtam fejleszteni itt. Őszintén szólva néha úgy éreztem magam, mintha egy Való Világ játékba lennék, így természetesen alkalmazkodva a szituációhoz elkezdtem én is játszani. Taktikám végtelenül egyszerű volt, lecsökkentettem a többiekkel való interakciót és csak a magam dolgával törődtem. Voltaképpen ezzel mindenki jól járt, mert aki ismer tudja, hogy ha labilis állapotba vagyok hamar oda tudok szúrni és a célzottan kimondott szavaim minden másnál jobban tudnak fájni. Idővel ez feltűnt a többieknek is, én viszont csak tereltem és mindenkit nyugtattam, hogy jobb ez így mindenkinek és tartság tiszteletben a magánszférám. Meglepetésemre mindenki bizonygatta, hogy de én nem ilyen vagyok, nem így ismernek.  Nem mondtam semmit, csak magamba nyugtáztam mint Ygritte Jon Snownak, hogy nem tudnak ők semmit. Nagyot tévednek, mikor abban a hitben élnek, hogy ennyi idő után ismernek, mindig tudok újat mutatni, meglepetést okozni. Szerencsére mindenki belátta, hogy tényleg jobb ha mindenki békén hagy, mert ugyse fogok mondani vagy csinálni semmit. Így temérdek idő szakadt az ölembe, amit magamra fordítottam, gondolkodtam, elmélkedtem és terveztem. Csendben, szobám sarkában töprengtem különböző dolgokon, önvizsgálatot tartottam és közben megfigyeltem a körülöttem lévőket. Soha nem gondolná az ember mennyi mindent elmondhat egyes helyzetekről egy tekintet, egy mozdulat, gesztus vagy pusztán egy sóhaj. Tulajdonképpen én voltam a ház külön bejáratú szelleme, egyik önkéntes meg is jegyezte egyszer, bár csak a hátam mögött (ugyan ezen már meg se lepődtem, hisz hat hónap után már tudom, hogy működik lénye), hogy „áááh, Ádám mostanában olyan mintha nem is létezne”. Ámde elnéztem neki megjegyzését, mert úgy voltam vele, hogy valahol igaza van, és igazából nem is érdekelt, mondjon amit akar. A lényeg, hogy én tisztában vagyok helyzetemmel, törődöm a magam dolgával, a többire pedig általában nagy ívben teszek. Tehát nyugodt szívvel állíthatom, hogy a hátam mögött lévő napok valóságos mély pontok voltak, amit időközben sikeresen áthidaltam. Eredményesen sikerült túlélnem a borotvaélen való táncolást és nem zuhantam a mélybe, hanem elindultam ismét felfelé.

Az elmúlt borús, elgondolkodtató és elmélkedő napokat a hátam mögött tudva, már elkövetkezendő fényesebb és nyugodtabb hónap/hónapok felé tekintek, így egy kicsit elviselhetőbben telnek napjaim. A rövidtávú terveim, pedig nagyban hozzásegítenek a túléléshez és ahhoz, hogy itteni életem ismét felfelé íveljen.

Túl a komfortzónán

Eddigi önkéntességem nagy részét általában a komfortzónámon kívül töltöttem. Fokozatosan hagytam és hagyom el ezt a láthatatlan buborékot. A kint tapasztalt felfedezések pedig lassan de biztosan beépülek az életembe. Mondhatni ezáltal a komfortzónám egyre csak szélesedik. Viszont az elmúlt napokban, de inkább hetekben, egyenes a mélyvízbe dobtak, voltaképpen kiszakítottak kényelmes kis rutinomból.

Kezdeném az elején, mikor a projektem választottam döntésem szerves részét képezte a szakmai fejlődés lehetősége. Később mikor megérkeztem derült ki, hogy ha szerencsém van akkor néhanapján majd levezényelhetek pár nonformális foglalkozást különböző cseréken vagy képzéseken. Ha pedig Fortuna teljesen a kegyeibe fogad (és az egyik önkéntes befejezi a projektjét) akkor még projektek írásával és előszervezésével is foglalkozhatok. Jelenleg itt vagyok a hatodik hónapom taposva, hátam mögött két ifjúságicserével, ahol többnyire logisztikai feladatokat láttam el (nem, itt most nem szék pakolásra és hányások felmosására gondolok). A fenekem és az irodai székem pedig több száz óra facebookozást és alibi blogolást élt át mióta itt vagyok, mint azelőtti munkásságom során szinte soha. Bár nem akarom elkiabálni, de irodában való lazsálásom reményeim szerint a végéhez közelednek, mondjuk nem tudom, hogy örüljek-e ennek vagy sem. Az irodai munka mellett még hetente kétszer óvodába járok és hetente egyszer angolul próbálom tanítani öt osztály diákjait.

Így vissza is kanyarodtunk bejegyzésem elsődleges témájához, mivel ezek az előbb említett élmények valóban messze a komfortzónámtól történnek. A „legmegpróbáltatóbb” számomra talán az óvodai munka, és nem azért mert annyi munkám van. Tulajdonképpen csak színezek a kicsikkel és ha kell besegítek az óvónéninek. Nem is ez a nehéz része, hanem az interakció a kicsikkel, mivel nem igazán tudom, hogy csináljam. Mindig úgy voltam velük, hogy aranyosak, szépek, cukik, addig még semmi közöm hozzájuk és csendben ülnek vagy épp a rácsos kis ágyukban alszanak. Mikor már sírnak, visítanak, kakitól bűzlenek vagy fülükig paradicsomszószósak köszönöm szépen nem kérek belőlük. Ilyenkor az apai ösztöneim még mélyebbre sülyednek, mint ahol alapból vannak. Az óvodában pedig ezeket az élményeket tapasztalom meg minden egyes alkalommal.  Nagy meglepetésere egyre jobban kezdem megszokni és fura mód még élvezni is. Ahogy az idő telik, egyre bátrabban ülök le a kisszékre segíteni színezni vagy épp etetni őket. Néha még egy-egy gyereket felveszek az ölembe megvigasztalni vagy leülök játszani velük. Alkalomadtán vannak olyan pillanat ami meg érinti szakállas, kőszívem, ilyen amikor vidáman köszönnek nekem vagy sugárzó szerettel átölelnek. Az ulitmate, szinte már-már könnyfakasztó momentum az volt amikor az egyik kisfiú oda somfordált mellém és hosszasan figyelte a szakállam, majd csak annyit mondott, hogy ő is ilyen szakállat akar magának. Egy szó mint száz a maga módján szeretek az óvodában önkénteskedni, élvezem a hangulatot a kis olasz lurkók között. Lehet valahol mélyen kezd fel-felbukkani belőlem az apai ösztön, szerencsémre nagyon mélyről próbál feltörni.

Az iskolásokról érdemben még nyilatkozni nem tudok, mivel csak az elmúlt héten kezdtük el a projektet. Viszont előzetesen annyit, hogy a maguk fura módján ők is aranyosak, buzgóak és kíváncsiak, persze nem mindegyikük. Ez a környezet természetesen merőben más, mint az óvodai, hisz sokkal idősebbekkel van dolgom. Itt a maximum életkor talán tizenhat, míg az óvodában a legidősebb gyerek is csak öt éves. Remélem később majd többet tudok mesélni erről a közegről is. Mindenesetre kíváncsian várom a továbbiakat és a közös munkát. Igazából már az elégedetséggel tölt el, ha segíthetek és átadhatok nekik valamit a tudásomból.

Tehát igen, néha jó elhagyni a komfortzónánkat, mert az élet sokszor valóban ott zajlik. Soha nem gondoltam volna, hogy a főnöknőmnek kell majd igazat adjak. Sokszor vitatkoztam vele, hogy nem ezért jöttem, hasztalan az egész óvóbácsiskodás, viszont be kell látnom, hogy lehet most még nem látom a teljes képet, viszont később lehet még nagy hasznát fogom venni az itt tanultaknak. Remélem.

Kalandjaim a konyhában, harmadik állomás

Improvizációs főzőgyakorlatok és a borsófőzelék

Az utóbbi napok travelbloggerkedése után, most ismét egy, a blogoszférá közkedvelt műfajában íródott bejegyzéssel folytatom. Gondolom a címből is könnyen ki lehet találni, hogy most következő írásban felcsapok gasztrobloggernek és előtárom a hétvégi kalandomat a konyhában.

Mióta Olaszoszágban vagyok kevés húst eszem, többnyire csak felvágottakat, de néha napján kicsit bűnözök és csinálok valami egyszerűt magamnak. Mivel a hétvégén nem akartam megint csirkemellet enni, így vettem egy fél kiló nyers salsicciat, ami nem más mint olasz kolbász. Fűszerezésben és ízben egyáltalán nem hasonlít a hazaira, viszont a többnyire csak nyersen kapható salsiccia simán felveszi a versenyt az otthonival. Szóval fogtam az adag salsicciat és egy finom, ugyancsak salsiccia szószós*, paradicsomszószos,  dinsztelt hagymás, erős paprikás ágyra fektettem, majd hagytam egy 15-20 percet rotyogni. Közben pedig odatettem a borsót is főni, adtam hozzá természetesen egy kis paradicsomszószt és ráadtam a lángot, hagy szóljon! Miután elkészült a kolbi levettem a tűzről és tányérra pakoltam, a megmaradt szószt, hogy ne vesszen kárba hozzáadtam a rotyogó borsóhoz, összekevertem és megvártam még besűrűsödik. Öt perc lassú tűzön való fortyogás után már tállalható állapotba került. Így nem vesztegetve feleslegessen az időt, mondjuk már éhes is voltam, rögtön ki is raktam a tányéromra az eredményt.

15139339_1383775721642395_1934447820_n

A végeredmény pedig még engem is meglepett, mivel nem gondoltam volna, hogy ilyen finomra sikerül a sokak számára egyszerű borsófőzelék kolbásszal. Ízre kellemesen fűszeres és csipős volt, a salsiccia szósz pedig egy külön ízvilágot adott az egész főzeléknek. Maga a kolbász pedig a különleges fűszerezésével egy új, eddig ismeretlen ízű kolbászfajtát ismertetett meg velem. Tudom, hogy egy igen banális kaja a kolbászos borsófőzelék, viszont számomra, minden bonyolultabb étel elkészítése gondot tud okozni. Bár amióta gyakorlom a főzést egyre bátrabb vagyok.

*salsiccia szósz – legjobban egy pörkölt alapú, paradicsomos, általában bazsalikomos szószhoz lehetne hasonlítani.

Kalandjárat I./6 Utolsók

Az igazat megvalva az utolsó napokra már egy kicsit kezdtem besokallni Nápolytól. Nem feltétlenül mert unatkoztam vagy mert nem tetszett, csak már láttam szinte minden látványosságot, megnéztem miden templomot és már a pizzát se kívántam annyira és az édességeket is mind kipróbáltam. Így a legutolsó nápolyi napomon elvonultam az egyetlen helyre amit még nem néztem meg magamnak.

Amit a Nápolyban eltöltött napjaim közben észrevettem, hogy nagyon kevés a zöldterület, szinte nagyítóval kell keresni. Szerencsére a városban, imitt-amott találni közparkokat vagy például paloták udvarát, pont amilyen a Museo di Capodimonte is. A kastélyban a nápolyi nemzeti múzeum van kialakítva és a múzeumot pedig egy hatalmas kert veszi körül a Real Bosco di Capodimonte. Ide nápolyiak százai jönnek ki gyerekestől, nagyszülőstől, egész családostól pihenni, élvezni a napsütést vagy sportolni. Ottjártamkor is több százan piknikeztek, nevetgéltek a fűben és padokon, gyerekek önfeledten labdáztak, szaladgáltak. Ha visszaemlékezem egy fél napot eltöltöttem itt, úgy, hogy a múzeumba be se mentem. Itt állítottam össze bejegyzéseim legtöbbjét, itt vontam le a tanulságot a városról és az eltöltött napjaimról. Közben pedig nem csináltam mást mint élveztem a napsütést, a zsivajt, az önfeledten játszó gyerekeket és a teraszon elfogyasztott eszpresszóm. Annak ellenére, hogy tele volt a park mindig talált az ember egy csendes helyett egy eldugott ösvényt a fák alatt. Tehát aki nyugalomra vágyik és meg akar szabadulni a nápolyi nyüzsgéstől annak tökéletes hely ez a falatnyinak épp nem nevezhető zöldség

realboscodicapodimonte

Nápolyt illetően, pedig még mindig úgy vagyok vele, hogy a szélsőségek városa, viszont én valahogy mégis megtaláltam a középutat. Nem tudom határozottan állítani, hogy nem szerettem vagy esetleg huuu, de nagyon imádtam. Mivel vannak olyan aspektusok amik elvesznek vagy épp hozzáadnak az élményhez. Előző írásaimban szerintem megpróbáltam valahogy visszaadni az élményeket amiket átéltem, mind a pozítivakat és negatívakat, hogy egy tisztább viszont nem feltétlenül objektívet nyújtsak a városról. A Nápolyt látni és meghalni kifejezéssel pedig semmikép sem értek egyet, mivel rengeteg városra ráaggathatjuk eme címkét. Viszont amit biztosan állíthatok, hogy Nápolyt egyszer mindenképp látni kell, ha Olaszországban járunk. Szerintem egyszer, mielőtt végleg hazatérek, még megnézem magamnak a várost, és ezúttal több hangsúlyt fektetve inkább a környékre. Hisz Nápolyon kívül is gyönyorű városokkal, helyekkel találkozhatunk, ilyen például Pompei vagy a festői környezetű Salernói öböl kis városkáival és szigeteivel.

Most pedig kalandjáratoma végállomásához ért, viszont már lélekben a következő útra készül és tervezi a pontos útvonalat. Tehát nem is kell olyan sokat várni még a járat újraindul és megkezdi újabb kalandjait.

Kalandjárat I./5 Egy napom Nápolyban (nehezített fokozat)

Az esetek nagy részében mindig jól tájékozódom, Nápolyban sem volt ez másképp. Ha jól emlékszem akkor eltévednem is csak egyszer sikerült. Egyszer pedig a nehezített szakaszon jutottam el egy helyre. Viszont mind a két esetben a látvány kárpótolt a „tévedésekért”.

Az előbb említett kalandok pedig mind egy szép, napsütéses vasárnapi napon történtek. Kiélvezve a a késő őszi (otthoni viszonylatba mérve) napot és meleget, úgy döntöttem meglátogatom a Parco Virgiliano-t. A park a város szélén van és az odavezető út Nápoly I. kerületének a Posillipo negyedén át vezetett, amely végig a tengerrel haladt párhuzamosan. Amikor nekivágtam az útnak nem gondoltam volna, hogy bő másfél óra gyaloglás után se fogok elérni a parkba. Viszont a hullámzó kék tenger és a csodálatos villák látványa kárpótolta az összes „viszontagságomat”.

img_20161030_114310

Közeledve a végcélhoz és dacolva a telefonom alacsony töltötségével egyre többször kértem a térképes segítséget. Bekapcsolva a GPS-t elértem a parkhoz, a baj csak ott kezdődött, hogy egy hídon kellett volna megközelítsem, én viszont pont a híd alatt álltam. Újra megnézve a térképet és rekonfigurálva az utat inkább úgy döntöttem, hogy felszállok egy buszra és visszamegyek megnézni a Lungomaret. Kicsit keserű szájízzel és fáradtan hagytam ott a parkot, ahova majdnem eljutottam.

Leszállva a buszról a Lungomare látványa egyből feledtette velem az előbb történteket, legalábbis a keserű szájízt. A fáradtság viszont csak azután enyhült miután megebédeltem és egy kicsit megsüttettem az arcom és más szabad testrészem a tengerparton ülve. Még mindig fura számomra belegondolni, hogy mennyire tud hiányozni és mennyire meg tud nyugtatni a tenger morajlása.

img_20161030_113443

Folytatva az utam a Castel Sant’Elmo felé vettem az irányt, bár előtte átkellett verekednem magam a Quartieri Spagnolin. A spanyol negyed után gyorsan felszálltam egy metróra amivel elzötykölődtem  két megállót, amely majdnem az erőd lábánál volt. Leszállva a metróról és elhagyva az állomást kicsit sokkolt a látvány ami fogadott. Enyhén szólva is egy kissé barátságtalan környékkel találtam magam szembe. A negyedről elsőre nem feltétlenül a jól működő közbiztonság fogaloma jut az eszébe az embernek. Így gyorsan folytattam tovább utam az erőd felé. Ahogyan azt már az elején említettem bejegyzésemnek a nehezített pályán indultam el. A szegény negyeden átvágva fel a meredek lépcsőkön, ami szinte olyanok voltak mint a Cirith Ungol lépcsői* a Gyűrűk Urából, a környezetről nem is beszélve. Szerencsére az út többi részén már jóval rendezetebb módon tudtam feljutni, viszont a tüdőm majd kiköptem. Felérve pedig szembesültem, hogy egy zarándokút félét tettem meg. Pontosan nem értettem, hogy a tábla mit akar velem közölni, de valami hasonlóról írt. A látvány ismét zseniális volt, egész Nápolyra rá lehetett látni.

img_20161030_152703

A lépcsőzés után pedig már csak annyira maradt erőm, hogy kicsit körbenézzek a vár körül és megkeressem a legközelebbi tömegközlekedési eszközt ami levisz a dombról. Persze előtte, bejártam a környéket, érdekes módon az erőd körüli negyed leginkább a budapesti várnegyedre emlékeztetett. Bár sokkal zsúfoltabb volt és mondjuk a turisták se taposták le egymás lábát, mégis volt bennem az a kicsi deja vu hangulat.  Lefele már a híres funicolaréval utaztam, amit legjobban a budavári siklóhoz tudnék hasonlítani. Ezután a kilóméterekben gazdag nap után szerintem az összes pizzat amit Nápolyban addig ettem legyalogoltam. Viszont ezeknek az apró gikszereknek köszönhetően fedeztem fel a város egy teljesen új, számomra eddig ismeretlen részét.

Így zárva utazásom és bejegyzés sorozatom nem maradt más hátra mint az utolsó bejegyzés az utolsó gondolatokkal Nápolyban.

*Cirith Ungol – jelentése: a pók hágója. Ez sziklafalba vájt függőleges lépcső vezet fel Minas Morgul kapujától az Árnyékhegység egyetlen hágójához. Frodó is ezt használta, amikor át akart jutni Mordorba.

A munka velejárói

Az önkéntes munkának sok hozadéka van, amit útközben vagy majd később fedez fel magában az EVS résztvevője. Utunk során sok ismétlődő dologgal, eseménnyel találkozhatunk, például, hogy emberek jönnek mennek életünkbe. Ha valakinek még nem esett le volna, egy kis szünetet tartva a nápolyi kalandjaim közepette, az elkövetkezendőkben a búcsúról lesz szó.

Tudtam, hogy az önkéntesség velejárója a búcsú, ahogyan azt az első hetekben többször is megtapasztaltam. Viszont úgy gondoltam, hogy később könnyebb lesz, vagy legalábbis már hozzászokom. Naívan bíztam ezekben, de a napokban kiderült, hogy bizony egy cseppet tévedtem és nem úgy van az ahogyan én azt elképzeltem. Nem rég ismét elbúcsúztunk egyik társunktól akinek lejárt a projektje és visszatért hazájába. Ahogy már az előbb említettem, az elköszönés előtt reménykedtem benne, hogy rutinosabban fog alakulni. Úgy voltam vele, hogy áh most könnyebb lesz, már annyiszor kellett búcsúzni, hogy már hozzászoktam az egészhez. Mégis ott voltam az utolsó napokbana bogárral a fülembe, hogy mégse lesz ez ilyen könnyű. Előjöttek a közös emlékek, a közös beszélgetések, majd egy utolsó közös séta és cukrázdázás után, rájöttünk, hogy mennyire rokon lelkek vagyunk. Noha már régebb óta is sejtettük ezt, viszont erre igazából soha nem eszméltünk rá úgy igazán. Ez az utolsó együtt töltött délután, egy kávé és pasticciotto mellett eltöltött hosszabb beszélgetés ébresztett rá bennünket sok mindenre. Ráeszméltünk, hogy annak ellenére, hogy mennyire különböző személyiségek mégis mennyire egyformák vagyunk. Egyező gondolkodás, párhuzamos vélemények különböző témákról, elméletekről és nem utolsó sorban az érdekes egybeesések.  Közösen levonva a következtetést arra jutottunk, hogy semmit sem késő elkezdeni és jobb volt később mint soha rájönni ezekre dolgokra. Ennek fényében pedig már nehezebb volt az elválás, szerencsére az ilyenkor szervezett búcsúbuli mindig feledteti az emberrel az ilyen „apróságokat”. A mulatság hevében pedig már azon kapja magát az ember, hogy ott áll a többiekkel fáradtan és kialvatlanul az állomoson. Fussa a szokásos köröket, jegy vásárlás, megfelelő peron és vonat keresése, gyors ülés foglalás és a csomagok felpakolása. A vonat indulásáig pedig ott áll mindenki némán, próbálva nem sírni vagy kevésbé sírni. Majd pedig a vonat indulásának utolsó pillanatában a keserű búcsú és a könnyekkel áztatott ölelések pillanata. Mikor pedig a vonat kigördül a peronról te csak ott állsz szótlanul és az együtt töltött időre gondolsz.

Befejezhetném egy random búcsúzásról szóló egysorossal is, viszont aki ismer az tudja, hogy az ilyen lezárás nem feltétlenül az én stílusom. Így végezetül csak annyit mondanék, hogy nagyon tévedük ha úgy gondoljuk, hogy a búcsúzás idővel könnyebb lesz.

Kalandjárat I./4 Ízek, illatok, szagok

Kicsit kölcsönvéve Elizabeth Gilbert elhíresült könyv és az abból, Julia Roberts főszereplésével készült film címét átalakítva, folytatom tovább utam a nápolyi emlékeim között. Bár a filmet sose láttam, de ahogy értesültem véletlenül még Nápolyhoz is van köze, amire most nem fogok kitérni. Nyilván aki ismeri őket tudja hova akarok kilyukadni.

Haladjunk akkor szépen sorban először jöjjön a bejegyzés ízek része. Korábban már említettem valamelyik írásomba, hogy nagyon szeretem a hasamat, így érthető, hogy Olaszország számomra a gasztronómiai mennyország. Ám ennek ellenére mióta itt vagyok csak veszítem el a kilójaimat.  Igazából emiatt nem is bánkódok annyira, van honnan leadni. Visszatérve bejegyzésem témáira tehát,  aki ismeri a fent említett könyvet/filmet, és talán nem csak, tudja, hogy Nápoly a pizza szülővárosa, innen indult hódító útjára. A mai napig találhatunk a városban több száz éve működő pizzazókat, ahol az eredeti recept alapján készítik az olaszok egyik fő ételét. Több tíz fajtából választhat az ember, viszont az igazi nápolyi és egyben olasz pizza az a pizza margherita vagy a pizza marinara. Az igazat megvalva, mióta itt vagyok Olaszországban vagyok olyan finom pizzat mint Nápolyban még nem ettem. Mondjuk a valósághoz az is hozzátartozik, hogy mikor visszajöttem Poggiardoba kijelentettem, egy ideig pizzat látni és ennni sem akarok. Nem véletlenül, hisz nápolyi tartózkodásom során a fő eledelem a pizza volt. Ami viszont érdekes volt vele kapcsolatban, hogy sokszor (általában mindig) sorba kellett állnom a pizzamért és nem feltétlenül a hely felkapottsága vagy a turisták miatt. Mondjuk a várakozást mindig kárpótolta az íz és a foodgasm érzése, amit egy-egy pizza elfogyasztása után éreztem. Persze tudományuk nem csak a pizzanál merül ki, hanem számtalan más ételük van, elsődlegesen természetesen pastaból, majd esetleg zöldségekből vagy húsokból. Amit még kipróbáltam a Panino Napoletana és a Fritattine di Pasta volt előbbi egy kenyértésztával együtt megsütött virslis vagy sonkás szendvicsszerű „batyú”. Utóbbi, pedig egy nagyon könnyen elkészíthető egytál étel, ahol a tegnapról maradt pastara ráütünk pár tojást és az egészet megszórjuk egy kis parmezánnal majd pedig kisütjük azt. Nem megfeledkezve az édességeről muszáj megemlítenem Nápoly legősibb finomságát a sfogliatellat, ami egy különböző ízű krémmel töltött leveles tészta. Nekem igazából a saját helyi édeségünk a pasticiotto jobban izlik, viszont a sfogliatellat semmi kép sem szabad kihagyni. A sfogliatella mellett kipróbáltam még a babá nevű, inkább fánkra emlékeztető rumba áztatott süteményt is. Egy szó mint száz vagy stílszerűem egy étel/édesség mint száz, Nápolyt nem lehet megúszni pár plusz kilóval. Szerencsére simán le lehet dolgozni az egész napos járkálás közben. Ételei változatosak és nagyon finomak, arról nem is beszélve, hogy viszonylag már nagyon olcsón lehet finomakat enni. (A pizza margherita például 3-3,50€ között mozgott, természetesen nem étteremből fogyasztva, szigorúan elvitelre kérve)

Az illatok és szagok részről kezdésnek csak annyit, hogy eléggé érzékeny és kifinomult szaglószervvel rendelkezem. Ennek a hátultütője viszont, hogy a szagoktól viszont nagyon hamar fel tud fordulni a gyomrom. Visszatekintve az átélt tapasztalatokra, Nápolyban igazi próbatételt élt át az orrom, mind negatív, mind pozitív értelemben. De vegyük akkor szépen sorban és kezdeném először az illatokkal. A város annyira nem bővelkedik a friss, üde illatokban, mivel enyhén zsúfolt és szmogos. Viszont néha-néha megcsapja az embert egy frissen sült pizza vagy más finom étel vagy egy erős bor illata, ami felüdülést nyújt a szagok által kifacsart orrnak. Hiába a tenger közelsége a sós levegőből az ember semmit sem érez, szinte még akkor sem ha a parton ülve mereng. Kellemetlenebb vizekre evezve beszéljünk egy kicsit a szagokról is. Lehet az kifinomult szaglás lehet csak épp finnyásság, viszont néha a nápolyi szagok nagyon kellemetlenek tudnak lenni. Nyilvánvalóan nem kell maszkot vagy orrcsipeszt használni, de mindenképp kell pár nap még az ember megszokja a közeget. Első sorban az utcákon hagyott szemétkupacokból áradó bűz az ami először eszembe jut. El se tudom képzelni milyen szagok terjenghetnek nyáron a negyven fok melegben. Most a hugy és ürülék szagtól és témától eltekintek, mivel ez egy eléggé közös vonása az olasz városoknak, ahol eddig jártam. Viszont a tengerparti városok sajátossága az a halpiacok által árasztott szagok, igen nekem szagok, mivel nem tudom elviselni azt. S ráadásul itt is, szinte a város minden pontján a szabad ég alatt árulják és forgalmazzák őket. Azonban ez egy olyan magánprobléma ami sajátos, ennek ellenére még is Nápolyhoz tartozik ez az élmény is, ha szerettem, ha nem.

Kicsit az előző bejegyzésekre visszaemlékezve Nápoly számomra még mindig egy nagyon megosztó város és még mindig nem találtam meg úgy igazán az arany középutat. Remélem a következőkben nagyobb sikerrel járok, mivel vészesen következik az elszámolás ideje és a konklúziót tartalmazó bejegyzés.