Month: November 2016

Mert az élet nem mindig dolce …

Az itteni életem se csak fehér vagy fekete, néha árnyaltabb, még akkor is ha időnként negatív értelemben. Bár eddigi írásaimban mindig próbáltam pozitív élményeit megosztani. Most viszont jöjjön a negatívabb része is a dolgoknak, mikor az élet már nem annyira dolce itt.

Egy ember életében vannak hullámvölgyek, mióta itt vagyok én nem találkoztam nagy horderejűvel vagy jelentősebbbel. Elvoltam magamnak mint a befőtt, élveztem a társaságot, a környezetett, a munkám. Viszont az elmúlt hetekben vagy inkább hónapban, talán mióta visszajöttem Nápolyból nem találtam a helyem. Nyugodtan kijelenthetem, hogy egy hullámvölgybe kerültem, egy igen mélybe. Okát igazából még én se nagyon tudom, habár egy-két tipp van a tarsolyomba, pár ok kering a fejembe. Talán közre játszott az állandó jövés-menés a házban és valahogy nem volt már meg az a megszokott nyugalom, amire Nápoly után nagy szükségem lett volna. Cseppet elegem volt mindenből és legfőképp mindenkiből, a negativizmusból, gyerekességből és az állandó furkálódásból. Ami még nagyon zavart és valahol még mindig zavar, bár már hozzászoktam, az a képmutatás. Sokszor találtam magam szembe vele és valahogy nagyon rosszul tudom viselni, ennek ellenére ha kell én is nagyon át tudom adni magam a jelenségnek. Ha mást nem is, de ezt mindenképp tökéletesre tudtam fejleszteni itt. Őszintén szólva néha úgy éreztem magam, mintha egy Való Világ játékba lennék, így természetesen alkalmazkodva a szituációhoz elkezdtem én is játszani. Taktikám végtelenül egyszerű volt, lecsökkentettem a többiekkel való interakciót és csak a magam dolgával törődtem. Voltaképpen ezzel mindenki jól járt, mert aki ismer tudja, hogy ha labilis állapotba vagyok hamar oda tudok szúrni és a célzottan kimondott szavaim minden másnál jobban tudnak fájni. Idővel ez feltűnt a többieknek is, én viszont csak tereltem és mindenkit nyugtattam, hogy jobb ez így mindenkinek és tartság tiszteletben a magánszférám. Meglepetésemre mindenki bizonygatta, hogy de én nem ilyen vagyok, nem így ismernek.  Nem mondtam semmit, csak magamba nyugtáztam mint Ygritte Jon Snownak, hogy nem tudnak ők semmit. Nagyot tévednek, mikor abban a hitben élnek, hogy ennyi idő után ismernek, mindig tudok újat mutatni, meglepetést okozni. Szerencsére mindenki belátta, hogy tényleg jobb ha mindenki békén hagy, mert ugyse fogok mondani vagy csinálni semmit. Így temérdek idő szakadt az ölembe, amit magamra fordítottam, gondolkodtam, elmélkedtem és terveztem. Csendben, szobám sarkában töprengtem különböző dolgokon, önvizsgálatot tartottam és közben megfigyeltem a körülöttem lévőket. Soha nem gondolná az ember mennyi mindent elmondhat egyes helyzetekről egy tekintet, egy mozdulat, gesztus vagy pusztán egy sóhaj. Tulajdonképpen én voltam a ház külön bejáratú szelleme, egyik önkéntes meg is jegyezte egyszer, bár csak a hátam mögött (ugyan ezen már meg se lepődtem, hisz hat hónap után már tudom, hogy működik lénye), hogy „áááh, Ádám mostanában olyan mintha nem is létezne”. Ámde elnéztem neki megjegyzését, mert úgy voltam vele, hogy valahol igaza van, és igazából nem is érdekelt, mondjon amit akar. A lényeg, hogy én tisztában vagyok helyzetemmel, törődöm a magam dolgával, a többire pedig általában nagy ívben teszek. Tehát nyugodt szívvel állíthatom, hogy a hátam mögött lévő napok valóságos mély pontok voltak, amit időközben sikeresen áthidaltam. Eredményesen sikerült túlélnem a borotvaélen való táncolást és nem zuhantam a mélybe, hanem elindultam ismét felfelé.

Az elmúlt borús, elgondolkodtató és elmélkedő napokat a hátam mögött tudva, már elkövetkezendő fényesebb és nyugodtabb hónap/hónapok felé tekintek, így egy kicsit elviselhetőbben telnek napjaim. A rövidtávú terveim, pedig nagyban hozzásegítenek a túléléshez és ahhoz, hogy itteni életem ismét felfelé íveljen.

Advertisements

Túl a komfortzónán

Eddigi önkéntességem nagy részét általában a komfortzónámon kívül töltöttem. Fokozatosan hagytam és hagyom el ezt a láthatatlan buborékot. A kint tapasztalt felfedezések pedig lassan de biztosan beépülek az életembe. Mondhatni ezáltal a komfortzónám egyre csak szélesedik. Viszont az elmúlt napokban, de inkább hetekben, egyenes a mélyvízbe dobtak, voltaképpen kiszakítottak kényelmes kis rutinomból.

Kezdeném az elején, mikor a projektem választottam döntésem szerves részét képezte a szakmai fejlődés lehetősége. Később mikor megérkeztem derült ki, hogy ha szerencsém van akkor néhanapján majd levezényelhetek pár nonformális foglalkozást különböző cseréken vagy képzéseken. Ha pedig Fortuna teljesen a kegyeibe fogad (és az egyik önkéntes befejezi a projektjét) akkor még projektek írásával és előszervezésével is foglalkozhatok. Jelenleg itt vagyok a hatodik hónapom taposva, hátam mögött két ifjúságicserével, ahol többnyire logisztikai feladatokat láttam el (nem, itt most nem szék pakolásra és hányások felmosására gondolok). A fenekem és az irodai székem pedig több száz óra facebookozást és alibi blogolást élt át mióta itt vagyok, mint azelőtti munkásságom során szinte soha. Bár nem akarom elkiabálni, de irodában való lazsálásom reményeim szerint a végéhez közelednek, mondjuk nem tudom, hogy örüljek-e ennek vagy sem. Az irodai munka mellett még hetente kétszer óvodába járok és hetente egyszer angolul próbálom tanítani öt osztály diákjait.

Így vissza is kanyarodtunk bejegyzésem elsődleges témájához, mivel ezek az előbb említett élmények valóban messze a komfortzónámtól történnek. A „legmegpróbáltatóbb” számomra talán az óvodai munka, és nem azért mert annyi munkám van. Tulajdonképpen csak színezek a kicsikkel és ha kell besegítek az óvónéninek. Nem is ez a nehéz része, hanem az interakció a kicsikkel, mivel nem igazán tudom, hogy csináljam. Mindig úgy voltam velük, hogy aranyosak, szépek, cukik, addig még semmi közöm hozzájuk és csendben ülnek vagy épp a rácsos kis ágyukban alszanak. Mikor már sírnak, visítanak, kakitól bűzlenek vagy fülükig paradicsomszószósak köszönöm szépen nem kérek belőlük. Ilyenkor az apai ösztöneim még mélyebbre sülyednek, mint ahol alapból vannak. Az óvodában pedig ezeket az élményeket tapasztalom meg minden egyes alkalommal.  Nagy meglepetésere egyre jobban kezdem megszokni és fura mód még élvezni is. Ahogy az idő telik, egyre bátrabban ülök le a kisszékre segíteni színezni vagy épp etetni őket. Néha még egy-egy gyereket felveszek az ölembe megvigasztalni vagy leülök játszani velük. Alkalomadtán vannak olyan pillanat ami meg érinti szakállas, kőszívem, ilyen amikor vidáman köszönnek nekem vagy sugárzó szerettel átölelnek. Az ulitmate, szinte már-már könnyfakasztó momentum az volt amikor az egyik kisfiú oda somfordált mellém és hosszasan figyelte a szakállam, majd csak annyit mondott, hogy ő is ilyen szakállat akar magának. Egy szó mint száz a maga módján szeretek az óvodában önkénteskedni, élvezem a hangulatot a kis olasz lurkók között. Lehet valahol mélyen kezd fel-felbukkani belőlem az apai ösztön, szerencsémre nagyon mélyről próbál feltörni.

Az iskolásokról érdemben még nyilatkozni nem tudok, mivel csak az elmúlt héten kezdtük el a projektet. Viszont előzetesen annyit, hogy a maguk fura módján ők is aranyosak, buzgóak és kíváncsiak, persze nem mindegyikük. Ez a környezet természetesen merőben más, mint az óvodai, hisz sokkal idősebbekkel van dolgom. Itt a maximum életkor talán tizenhat, míg az óvodában a legidősebb gyerek is csak öt éves. Remélem később majd többet tudok mesélni erről a közegről is. Mindenesetre kíváncsian várom a továbbiakat és a közös munkát. Igazából már az elégedetséggel tölt el, ha segíthetek és átadhatok nekik valamit a tudásomból.

Tehát igen, néha jó elhagyni a komfortzónánkat, mert az élet sokszor valóban ott zajlik. Soha nem gondoltam volna, hogy a főnöknőmnek kell majd igazat adjak. Sokszor vitatkoztam vele, hogy nem ezért jöttem, hasztalan az egész óvóbácsiskodás, viszont be kell látnom, hogy lehet most még nem látom a teljes képet, viszont később lehet még nagy hasznát fogom venni az itt tanultaknak. Remélem.

Kalandjaim a konyhában, harmadik állomás

Improvizációs főzőgyakorlatok és a borsófőzelék

Az utóbbi napok travelbloggerkedése után, most ismét egy, a blogoszférá közkedvelt műfajában íródott bejegyzéssel folytatom. Gondolom a címből is könnyen ki lehet találni, hogy most következő írásban felcsapok gasztrobloggernek és előtárom a hétvégi kalandomat a konyhában.

Mióta Olaszoszágban vagyok kevés húst eszem, többnyire csak felvágottakat, de néha napján kicsit bűnözök és csinálok valami egyszerűt magamnak. Mivel a hétvégén nem akartam megint csirkemellet enni, így vettem egy fél kiló nyers salsicciat, ami nem más mint olasz kolbász. Fűszerezésben és ízben egyáltalán nem hasonlít a hazaira, viszont a többnyire csak nyersen kapható salsiccia simán felveszi a versenyt az otthonival. Szóval fogtam az adag salsicciat és egy finom, ugyancsak salsiccia szószós*, paradicsomszószos,  dinsztelt hagymás, erős paprikás ágyra fektettem, majd hagytam egy 15-20 percet rotyogni. Közben pedig odatettem a borsót is főni, adtam hozzá természetesen egy kis paradicsomszószt és ráadtam a lángot, hagy szóljon! Miután elkészült a kolbi levettem a tűzről és tányérra pakoltam, a megmaradt szószt, hogy ne vesszen kárba hozzáadtam a rotyogó borsóhoz, összekevertem és megvártam még besűrűsödik. Öt perc lassú tűzön való fortyogás után már tállalható állapotba került. Így nem vesztegetve feleslegessen az időt, mondjuk már éhes is voltam, rögtön ki is raktam a tányéromra az eredményt.

15139339_1383775721642395_1934447820_n

A végeredmény pedig még engem is meglepett, mivel nem gondoltam volna, hogy ilyen finomra sikerül a sokak számára egyszerű borsófőzelék kolbásszal. Ízre kellemesen fűszeres és csipős volt, a salsiccia szósz pedig egy külön ízvilágot adott az egész főzeléknek. Maga a kolbász pedig a különleges fűszerezésével egy új, eddig ismeretlen ízű kolbászfajtát ismertetett meg velem. Tudom, hogy egy igen banális kaja a kolbászos borsófőzelék, viszont számomra, minden bonyolultabb étel elkészítése gondot tud okozni. Bár amióta gyakorlom a főzést egyre bátrabb vagyok.

*salsiccia szósz – legjobban egy pörkölt alapú, paradicsomos, általában bazsalikomos szószhoz lehetne hasonlítani.

Kalandjárat I./6 Utolsók

Az igazat megvalva az utolsó napokra már egy kicsit kezdtem besokallni Nápolytól. Nem feltétlenül mert unatkoztam vagy mert nem tetszett, csak már láttam szinte minden látványosságot, megnéztem miden templomot és már a pizzát se kívántam annyira és az édességeket is mind kipróbáltam. Így a legutolsó nápolyi napomon elvonultam az egyetlen helyre amit még nem néztem meg magamnak.

Amit a Nápolyban eltöltött napjaim közben észrevettem, hogy nagyon kevés a zöldterület, szinte nagyítóval kell keresni. Szerencsére a városban, imitt-amott találni közparkokat vagy például paloták udvarát, pont amilyen a Museo di Capodimonte is. A kastélyban a nápolyi nemzeti múzeum van kialakítva és a múzeumot pedig egy hatalmas kert veszi körül a Real Bosco di Capodimonte. Ide nápolyiak százai jönnek ki gyerekestől, nagyszülőstől, egész családostól pihenni, élvezni a napsütést vagy sportolni. Ottjártamkor is több százan piknikeztek, nevetgéltek a fűben és padokon, gyerekek önfeledten labdáztak, szaladgáltak. Ha visszaemlékezem egy fél napot eltöltöttem itt, úgy, hogy a múzeumba be se mentem. Itt állítottam össze bejegyzéseim legtöbbjét, itt vontam le a tanulságot a városról és az eltöltött napjaimról. Közben pedig nem csináltam mást mint élveztem a napsütést, a zsivajt, az önfeledten játszó gyerekeket és a teraszon elfogyasztott eszpresszóm. Annak ellenére, hogy tele volt a park mindig talált az ember egy csendes helyett egy eldugott ösvényt a fák alatt. Tehát aki nyugalomra vágyik és meg akar szabadulni a nápolyi nyüzsgéstől annak tökéletes hely ez a falatnyinak épp nem nevezhető zöldség

realboscodicapodimonte

Nápolyt illetően, pedig még mindig úgy vagyok vele, hogy a szélsőségek városa, viszont én valahogy mégis megtaláltam a középutat. Nem tudom határozottan állítani, hogy nem szerettem vagy esetleg huuu, de nagyon imádtam. Mivel vannak olyan aspektusok amik elvesznek vagy épp hozzáadnak az élményhez. Előző írásaimban szerintem megpróbáltam valahogy visszaadni az élményeket amiket átéltem, mind a pozítivakat és negatívakat, hogy egy tisztább viszont nem feltétlenül objektívet nyújtsak a városról. A Nápolyt látni és meghalni kifejezéssel pedig semmikép sem értek egyet, mivel rengeteg városra ráaggathatjuk eme címkét. Viszont amit biztosan állíthatok, hogy Nápolyt egyszer mindenképp látni kell, ha Olaszországban járunk. Szerintem egyszer, mielőtt végleg hazatérek, még megnézem magamnak a várost, és ezúttal több hangsúlyt fektetve inkább a környékre. Hisz Nápolyon kívül is gyönyorű városokkal, helyekkel találkozhatunk, ilyen például Pompei vagy a festői környezetű Salernói öböl kis városkáival és szigeteivel.

Most pedig kalandjáratoma végállomásához ért, viszont már lélekben a következő útra készül és tervezi a pontos útvonalat. Tehát nem is kell olyan sokat várni még a járat újraindul és megkezdi újabb kalandjait.