Tag: helyzetjelentés

Így “nyaralok” én

Lassan két hete itthon vagyok már, egy hosszabb három hetes, de akár egy hónapos kihagyás után, ha beszámolom a szardíniai projektet is. Kezdtem május végén, egy projekten Szardínia fővárosában Cagliariban, majd egy két napos szünetet követően repültem Montegróba, hogy kilenc nap után már Szlovákiábam egy erdő szélén találjam magam. Kívülről ezek nyaralásnak tűnnek, főleg a két tengerparti projekt az Adriai és a Tirrén tenger partján, de távolról sem az, na jó, mondjuk az utóbbi az eléggé az volt. De mivel én Erasmus+ projektekkel utazom ide-oda és néha még „dolgozom” is rajta, így távolról sem arról szól, hogy ülünk a tenger parton és élvezzük a sós levegőt. Ráadásul, ahogy említettem, én, ha tehetem, akkor „dolgozni” járok egy-egy projektre, így néha még sikerül összekötnöm a kellemest a hasznossal.

Mikor felhívták a figyelmem, hogy lenne lehetőségem résztvenni egy szardíniai projekten kapva kaptam az alkalmam és így legalább egy kicsit sikerült kiszakadjak a már eléggé megszokott közegemből is. Így gondolkodás nélkül vettem a jegyet és indultunk is neki az útnak régi ismerősökkel és egykori útitársakkal. Bár az elején kicsit döcögősen indult az egész, mármint a projekt (lehet csak velünk és a fene nagy tapasztalattal volt a gond). De a végére egész jó kis projekt kerekedett ki belőle, bár mindent adott volt, úgy helyszín, mint a téma is, ami a social media műveltség és annak helyes használata volt. Ráadásul Jó volt ismét egy kicsit visszamenni Olaszországba, bár számomra ez az ország mindig tökéletes opció lesz. Azt már meg se említem, hogy Cagliariba és Szardíniába alapból mindig is elakartam menni. A város és annak hangulata hozta a dél olaszos érzést, a tengerpart pedig gyönyörű volt, a maga homokos partjával és kék, kellemesen hideg vizével.  Így már csak ezért megérte elmenni, de szerencsére nem csak a helyszín miatt volt nyerő választás a projekt. Az biztos, hogy az egész ifjúságicsere után, megfogadtam, hogy ha egy mód van rá, akkor én ezekre már csak úgy jövök, mint facilitátor/trainer, valahogy kinőttem én már ezeket a cseréket.

Az olasz csere után már jöttem is haza, épp annyira maradt időm, hogy egy tetoválást csináljak (ITT el lehet olvasni az egész történetét) és már mentem is tovább Montenegróba. Bepakoltam három hétre, kimossattam a koszos ruháim és mire már megszoktam volna az itthoni levegőt, már azon kaptam magam, hogy egy héten belül már másodjára találom magam a Liszt Ferenc valamelyik terminálján. Egy rövidebb repülés után már landoltam is a Balkánon és megkaptam az első pecsétem az útlevelembe. Mintha csak otthon lennék konstatáltam gyorsan, miután kiléptem a reptér ajtaján és elindultam a taxival Bar felé, ahol a következő projektem volt. Igazából ez később se változott, csak még jobban beigazolódott, hogy bizony Románia nem a Balkán kapuja, hanem maga a nagy betűs Balkán. A káosz, a szervezetlenség, az „oooh, megoldjuk okosban, hogy mindenki jól járjon” gondolkodás, a szemét, a türelmetlenség és úgy az egész mentalitás szemetszúrt. Maga a projekt miatt egy szavam sem lehetett, érdekes téma (bevándorlók, migránsok integrálása a közösségbe és különböző integrációs témák/foglalkozások kidolgozása), tűrhető, dolgozni és fejlődni vágyó/akaró csapat. De még így is valami hiányzott, végig keserű szájízzel voltam és nem értettem miért olyan nagy szám Montenegró a turisták körében. A tenger koszos és kavicsos, ahol pedig aránylag tiszta és járható (Budva) ott tömegnyomor van, annyira, hogy konkrétan az utolsó nyugágy lábát már a tenger mossa. Az egyetlen indok, ami talán mellette szól, hogy olcsó (természetesen, ami nem turistalátványosság) és a tengerpartokon kívül az ország belsejében is talál az ember szépségeket, ilyen például a Skadari-tó vagy különböző óvárosok. De nem panaszkodom, ingyen volt és azért aránylag szép is volt, ráadásul még egy országot kipipálhattam a listámról, bár egyhamar nem hinném, hogy visszatérek.

Montenegró után megállás nélkül, mert azt az egy éjszakát, amit Budapesten töltöttem, nem tekintem annak, mentem is tovább Szlovákiába egy cserére, régi ismerősökkel, „munatársakkal”. Itt, a változatosság kedvéért, egy ifjúságicserét kellett levezessek másodmagammal. Üditő érzés volt a tengerpartok után az erdő szélén, a természet közepén, egy kempingben „dolgozni”. A téma nem feltétlenül állt közel hozzám (egészséges étkezés, életmód, környezettudatosság és kreatívkodás) de jó volt régi ismerősökkel, barátokkal újra találkozni és együtt tevékenykedni. A csapat is nagyban hozzájárult a projekt minőségéhez, annak ellenére, hogy nem feltétlenül voltunk egy multikultúrális közegben (Kárpát medencei magyarok + spanyolok). Még is sikerült egy tartalmas kilenc napot eltölteni, ahol megismertük egymás kultúráját, étkezési szokását és ezek mellett túráztunk, várost is néztünk és természetesen sokat szórakoztunk. Ezért is szeretem ezeket a programokat, mert hasznosan és mindenképp tartalmasan tudjuk eltölteni a szabadidőnket. A másik oldalról tekintve pedig egy hatalmas élmény látni a csillogó szemeket és olvasni az elismerő szavakat a résztvevőktől. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy mekkora felelőséggel jár az ez egész „munka” és mennyire élvezem csinálni, minden nehézség és fáradtság ellenére.

Az egész „hajtás” végére és a szlovák projekt utolsó napjaiban, már éreztem, hogy kezd egy kicsit sok lenni és éreztem, hogy fogyóban van az alapból is alacsony szocializációs kézségem mértéke. De végül pont addig tartott ameddig szükség volt rá, így időben sikerült rendesen hazaérni, négy hét és három projekt után.

(A további képekért csak fel kell keresni a facebook oldalam “Négy hét, három projekt” albumját, ITT)

Advertisements

A kései huszas éveim hajnalán

Ez a nap is eljött, ezt te is jól tudod. Másképp kell fel reggel a nap és a többi bullshit … fenéket. Ez a csütörtök is olyan, mint a többi, csak ma még a születésnapom is van, ennyi, nem több és nem kevesebb. Így, megállva két születésnapi facebook bejegyzés után, elgondolkodva a koromon (27, huszonhét) megállapíthatom, hogy beléptem a kései huszas éveimbe. Kicsit állok és nézek magam elé, bár néha fekszem is és a kutya harapdálja a lábujjam. Lényeg a lényegben, hogy ezt az eddigi akár hány évet, anno nem így képzeltem el … távolról sem. Ami nem feltétlenül baj vagy késztetne szomorkodásra.

1353501435_a857532188_b

Visszatérve az oly gyakran használt kedvenc motívumomra, a ha valaki nekem ezt mondja 5-10 évvel ezelőtt, hogy (…) szembe röhögömre, akkor most tényleg hitetlenkedve állnék előtte. Mivel az az igazság, hogy hatalmasat fordult velem a világ. Tíz évvel ezelőtt kis tejfelesszájú kölyökként az álom hivatás felé bandukoltam (református lelkipásztor akartam lenni), amiről később le is tértem egy sikertelen felvételi után. Bár a követező lépések se vittek közelebb az újabb terveimhez, de még a halvány elképzeléseim felé se. De egyiket se bánom, mert mindegyik megálló közelebb vitt magamhoz és ahhoz a személyiséghez talán, aki most ezeket a sorokat írja.

birthdayscreenshot
Még a születésnapomat is tudja a Google, bár ő mindent IS tud.

Álmodoztam én még anno a munka mellett tűrhető fizetésről, saját lakásról (még ha albérlet is), párkapcsolatról. Na, ezek közül jelenleg egyik sincs meg, amit nem bánok és soha nem is fogok. Mert ezek tulajdonképpen nem álmok (lehet valakinek az), hanem a társadalom által felépített és belénk szuszakolt elvárások. Majdnem egy senki vagy, ha nincs stabil munkahelyed, jövedelmed, párkapcsolatod. Ennek ellenére én teljesen a másik irányba megyek és eszem ágában sincs visszafordulni. Mivel elhatároztam, hogy a saját álmaimat fogom megvalósítani és azok érdekében fogok cselekedni. Hisz így jutottam el pédául Olaszországba. Ahol másfél évet éltem és sikerült megismernem a kultúrájukat, megtanulnom a nyelvüket és bejárnom az országot (bár egy-két hely még kimaradt). Dolgozhattam/önkénteskedhettem és kipróbálhattam magam egy interultúrális közegben. Ez a környezet ha nem is teljesen, de gyökeresen megváltoztatta az életem, kiszélesítette látásmódom és végül, de nem utolsó sorban személyiségem. A változást szemléltetve, aki egy kicsit is ismer tudja, mennyi húst ettem régebben, na ennek ellenére, januártól kezdve vegetáriánus vagyok, néha még, ha az alkalom úgy adja, akkor például jógázom is.

Ahogy mondtam már, nem bánok semmit és soha nem is fogok. Mivel minden sikertelen elképzelés, kudarc vagy megvalósított álom és cél egyre közelebb vitt ahhoz a személyhez aki most vagyok és álmaimhoz/terveimhez. Ezek segítették a jelenlegi stabil jövőképem kialakulását. Bár erre majd még visszatérnék tíz év múlva, mivel láttuk mi történt a legutóbb is.

Sokszor kérdezik, hogy ha visszaforgathanám az időt mit csinálnék másképp. A válaszom ilyenkor mindig egyszerű és változatlan, tulajdonképpen semmit se csinálnék másképp. Mivel minden megismert ember vagy az összes történés, a balul sült felvételi, esetleg egy sikertelen stoppolás, majd a szabad ég alatt éjszakázás is, életem láncának egy nélkülözhetetlen elemét képezi. Nem sajnálok és bánok semmit, addig még azt csinálom, amit szeretek és úgy élek többnyire, ahogy szeretnék. Nem érdekel, hogy a huszonhét év alatt nem tudok felmutatni semmit, ami társadalmilag elvárható lenne. Viszont mit érne az egész fiatalságom, ha nem éltem és élveztem volna ki maximálisan, úgy. Persze sokaknak más a fontos és előrébb van egy jó állás, lakás, kocsi, éves nyaralás kipipálása a listáról, ám ezek számomra jelenleg súlytalanok. Hosszabb távon lehet az általam felsoroltak és a velük szerzett tapasztalatok sokkal kifizetődőbbek. De legalább én biztosan és boldogan el tudom mondani, hogy úgy élek és éltem eddig, ahogyan szerettem volna.

Próbaidő

Még a hónap elején találtam az alábbi képet az internetekben, mikor megosztottam, még nem gondoltam, hogy meg is valósul majd. Most meg itt vagyok a hónap végéhez közeledve és valahogy tényleg ez a január olyan volt mint az év próbaverziója, egy harmincnapos próbaidő. A végén pedig eldönthetem, hogy na akkor februárban teljes gőzzel belevetem magam a sűrűjébe és belevágok az évbe (nem mintha lenne más választásom).

26219124_2068753246487191_4337379046720917829_n
Szabadfordításban ennyi lenne “Úgy döntöttem, hogy az én 2018. évem feburár elsején fog kezdődni, január egy ingyenes próbaverzió/próbaidő lesz.

Kijelenthetem, hogy egy sikeres és tartalmas januárt sikerült lezárnom. A napokban épp azon gondolkodtam, miközben már másodjára robogtam Szatmár felé, hogy ha nekem valaki elmondja az évem első hónapjainak történését és levetíti a trailert szembe röhögöm. Soha nem gondoltam volna, hogy a három hét leforgása alatt két Erasmus+ trainingen veszek részt, mint résztvevő és nem csak. Itt sikerült rájönnöm vagy inkább csak tudatosítani magamban, hogy mennyire hiányzik a multikulturális közeg. Mikor decemberben hazaköltöztem, még nem éreztem ennek a hiányát, viszont az idő múlásával már kezdtem megtapasztalni, éreztem, hogy bizony mennem kell, mert nem találom a helyem. Kapóra is jött a lehetőség, így összepakoltam és már az év ötödik napján utaztam is, még akkor is ha csak a „szomszéd” megyébe/városba. Végül pedig az egyszeri alkalomból kettő lett, bár annyira nem is csodálkozom, hisz mindig is szerettem/szeretem csinálni és résztvenni ilyen projektekben. Amiért talán másabb volt, hogy itt éreztem csak igazán, hogy a munkám és közreműködésem meg van becsülve és értékelve. S már csak ezért megéri az ilyen projektekkel foglalkozni, bár említhetném a résztvevők örömét, a már előbb is szóvá tett multikulturalizmust  vagy akár a személyes fejlődést. Nem hiába gondolkodtam el ismét, hogy igen, szívesen foglalkoznék ilyennel a jövőben, mert szeretem csinálni és jól érzem magam a közegben. Az ilyen Erasmus+ projektek és a résztvevők visszajelzései, apró üzenetei egy papíron, pedig csak még jobban megerősítenek ebben.

notescollage

Most pedig úgy érzem, hogy elérkeztem életem egy olyan részéhez, amikor egyről a kettőre kell lépjek és talán most nőttem fel csak igazán. Már egy borozós, beszélgetés során mondták nekem, hogy még Olaszországban voltam felnőttem és elindított bennem valamit. Ráadásul többen említették, akik régebbről is ismertek, hogy egy új és jobb személy lettem. Az ember nem mindig veszi észre magán ezeket, így mindig meglepődik az ilyen kijelentéseken. De mikor leül és ténylegesen elgondolkodik rajta, rájön, hogy talán még igazak is lehetnek.

Sok volt ebben a januárban és én úgy érzem sikerült kimaxolni, ráadásul úgy, hogy egy nagy kaland még hátra van. Arról nem is beszélve, hogy a vegetáriánusságot és sok minden mást még meg se említettem, de az előbbire majd később visszatérek, mivel van miről írni. Addig is lehet követni a facebookon (ITT), mert ott általában több a tartalom mostanában, mint itt.

Utószó

Egyszer minden kaland véget ér, ilyenkor a hős visszatér hazájába általában a jutalommal vagy a nagy csatában kiszabadított hercegnő társaságában (vagy legalább a kezével, mivel leginkább ezt szokták felajánlani a kétségbeesett uralkodók a hős lovagnak) zárják le az eseménydús, embertpróbáló utat . Ezen történetek vége sokszor (szinte mindig) happy end vagy legalábbis a külső szemlélőnek annak tűnhet. Bárcsak én is elmondhatnám ezeket az olaszországi kalandozásaim végéről. Igen, most lehet sokan meglepődnek, viszont nem viccelek, mondjuk nem is vagyok tréfás hangulatomban. Még ha keserédesen is, de történetem a csizma sarkában, immár egy hete, befejeződött, hercegnő és annak keze nélkül, viszont annál több felbecsülhetetlen jutalommal (a milyenségével nem törődve). Legalább ennyi, ha már úgy lett vége, ahogyan vége lett.

Nyilvánvalóan csalódott vagyok, mert szeptemberben mikor  visszamentem, még nem így terveztem, bár tudtam mire számíthatok, legfőképpen a volt főnöknőmtől. Holott mégis naivan hittem, hogy talán most másképp lesz, hátha most változnak a dolgok egy kicsit vagy lesz alkalmam alakítani a dolgok alakulásán. Mint utólag kiderült nagyot tévedtem, én mégis novemberig tűrtem és reménykedtem. Végül az események gyorsan követték egymást és végül minden borult. Az én végtelen türelmem, mint kiderült nagyon is véges és a irdatlanul mély poharam (mit pohár, inkább már hordó) teljesen betelt. Elegem lett, hogy mindenért én lettem letolva és én voltam a bűnbak, történhetett bármi, én voltam a felelős érte, még akkor is ha semmi közöm nem volt hozzá. Csinálhattam én bármit, még ha a legjobbat is nyújtottam és sokszor mindent a teljes csőd széléről hoztam vissza, a vétkes szerény személyem volt. Hiába élveztem munkám nagy részét, a projektek koordinálását, az önkéntesek mentorálását, a különböző események levezénylését, ha főnöknőm és a szervezetlensége mindent felülírt. Végül november végén megszületett az elhatározás és a vég elért, viszont még így is decemberig még maradtam. Erdetileg karácsonyig terveztem, ennek ellenére már a hónap közepén teljes titokban hazajöttem.

Mindenki joggal kérdezheti, ha ilyen szar volt, miért maradtam még decemberig és miért nem jöttem haza egyből. Úgy voltam vele, hogy feladni és otthagyni mindent könnyű, viszont én sokszor a nehezebb út mellett döntök, így maradtam küzdeni és harcolni, azonkívül nem akartam hátrahagyni az önkéntesek egy futó projekt közepén. Emelett talán a sok hónapos munkát, ami mögöttem volt, nem akartam csak úgy a sarokba dobni és hagyni kárba veszni. Ráadásul néha a tények be és elismeréséhez vezető út, hogy valami nem működik néha hosszabb és rögösebb, mint azt gondolnánk. Sokszor nehéz elfogadni és belenyugodni a történtekbe, rájönni arra, hogy az egész nem egy kudarc, csak egyszerűen nem éri meg a vesződést és a stresszt. Mindhiába a megszerzett tapasztalat és a tudás, ha közben tönkreteszem magam. Így jobbnak láttam, ha felállok és továbblépek, addig még nem késő, még az élmény csak keserédes és nem keserű, mivel édes már soha nem lesz. Az utolsó hetekben végig olyan érzés kerülgetett, mintha minden hiába lett volna, miközben nyilvánvaló, minden megérte. Minden egyes pillanatnak, emléknek, erőfeszítésnek és egy sötét sarokban a dühtől kitörő könnycseppeknek értelme volt, hisz sok mindent tanultam és rengeteg tapasztalatot szereztem.

Most pedig, miután az elképzeléseim szertefoszlottak és tervei dugába dőltek, ideje továbblépni és lezárni életem olasz fejezetét. Mivel történetem körbe ért, hisz hazaköltöztem, pont ahogyan anno másfél éve kiköltöztem … váratlanul. Most csak annyi különbséggel, hogy akkor nem volt bennem egy nagy adag csalódottság. Azonban nincs idő a sebek nyalogatására, hanem ideje elővenni életem azon fiókjának a kulcsát, amelyre az van írva, hogy régi álmok és tervek.