Tag: helyzetjelentés

Újrakezdések közepette

Az önkéntes száműzetésem, ami tulajdonképpen nem is volt egy igazi elűzetés, hisz saját döntésem volt, hogy egy kicsit elvonulok szünetelni, ezennel véget ért. Hosszas tervezés és elmélkedés után úgy gondltam itt az idő az újrakezdésnek. Ha már olaszországi kalandjaimat folytattam (bár egy új felállásban), úgy illett, hogy blogom írását is tovább vigyem (természetesen egy megújult kinézettel és elgondolással).

Mint ahogyan már említettem, tulajdonképpen nem csak a blogolást kezdtem újra, hanem a délen való munkálkodást is. Még szeptember elején jöttem vissza dolgozni, fogalmazzunk úgy, mint youth worker. Azóta sok minden történt, rengeteg pozitíz és természtesen negatív viszontagsággal, amiből valahogy mindig sikerült megtalálnom a kiutat és végül a megoldást. Úgy érzem, hogy ez az egy hónap adott annyi impulzust és élményt, mint talán az egy éves önkéntességem soha. Holott nagyon is furcsa volt visszatérni, oda, ahol minden elkezdődött, viszont immár egy új szerepkörbe, ha lehet így fogalmazni. Felmerülhet mindenkiben a kérdés és akkor most ennyi, Olaszország teljesen elragadott. A válaszom pedig egy határozott igen, viszont nem annyira, hogy  hosszabb távon tervezek itt maradni … egyelőre. Hogy még is mennyit tervezek maradni az majd idővel elválik. Egy biztos, a tékozló fiú előbb vagy utóbb az olaszországi kalandozásaiból haza fog térni … végleg, legalábbis egy darabig. Bár néha már kezd elmosódni, hogy mit is jelent a haza és otthon fogalma (semmiképp sem azt a helyet, ahol a wifi automatikusan csatlakozik).

A blogról és a körülötte kialakult helyzetről csak annyit, hogy eléggé hiányzott az írás és maga a blogolás. Volt olyan pillanat is az elmúlt egy hónapban, amikor azon kaptam magam, hogy egy papírra írom le gondolataimat. Történt olyan is, hogy teljesen véletleszerűen kezdtem el írni, amely egészen környezetidegen volt a körülöttem történő eseményektől. Az utóbbi napokban, mikor volt egy kis szabadidőm, teljesen feltöltött a bloggal való bíbelődés. Mivel, úgy gondoltam már újrakezdésről beszélünk, akkor úgy illik, egy kicsit felfrissülve és megújulva térjen vissza a blogom. Így hát fogadjátok szeretettel és sok kattintással és olvasással a Szakállas történtetek 2.0-t.

Megpróbálom majd rendszeresen gyártani a tartalmakat, viszont addig is lehet majd követni a blog facebook oldalát (ITT). Ahol néha aktívabb vagyok és leszek, mint esetleg a blogon. Újrakezdés gyanánt, mos hirtelen ennyi lenne, később majd még jelentkezem. Addig is itt-ott a különböző közösséginek kitalált, de egyre jobban a közösségi élvezetét elvesztő, médiafelületen megtaláltok.

Advertisements

Mérföldkövek

Az ember élete során akarva-akaratlanul mérföldkövekhez érkezik, ahol megáll, elmélkedik, visszatekint. A merészebbek pedig már a következő állomáshoz vezető utat tervezik, és van aki csak elindul, lesz, ami lesz alapon. Egy végtelenül megfontolt ember vagyok így a mostani, rendhagyó, vasárnapi bejegyzésem se lesz egy jövőbe révedő (mivel a jövő sokszor kifürkészhetetlen), hanem inkább egy múltidézés és helyzetjelentés lesz.

EGY év

Épp a napokban, pontosabban a születésnapom környékén, dobta fel a facebook az emlékeztetőt, hogy pont egy éve jelentkeztem EVS önkéntesnek. S láss csodást, most meg itt vagyok, a hihetetlenül rohanó idővel a hátam mögött. Az egész már-már olyan távolinak tűnik, a jelentkezés, a pillanat, amikor épp a feladás küszöbén egyenesúlyoztam, de végül rátaláltam a projektemre és beadtam a pályázatom. Három napra rá pedig már az interjún is túl voltam, hogy június elején megérkezzem a napfényes Dél Olaszországba.

TÍZ hónap

Épp a napokban, pontosabban pénteken járt le a tizedik itt töltött hónapom. Nem akarom ismételni magam, viszont az idő még mindig hihetetlenül gyorsan telik. A tavalyi nyár, a megannyi új ismerős, barát és élmény oly közelinek tűnik, mégis oly távoli. Itt vagyok, hogy már a hazautazásom, a haza költözésem részleteit kellene előkészítenem, ahelyett pedig az utolsó nagy utazásom részleteit tervezem. De kit érdekel, van még bő két, de akár szűk három hónapom ezzel foglalkozni, s Pató Pál módjára elintézem egy „ej, ráérünk arra még” kijelentéssel. Úgy érzem, hogy a tíz hónap itt töltött idő, ha nem is teljesen, de részben megváltoztatott. De lehet csak olyanra formált, amilyen valójában vagyok …

ÖTVEN bejegyzés

A blogom kezdetén nem gondoltam volna, hogy egyszer is elérem az ötven darab bejegyzést. Viszont időközben kiderült, hogy igény van rá (a havi látogatók/olvasók száma kétszáz körüli), örömömet lelem benne és még érzékem is van hozzá (nem csak anyukám és ismerőseim/barátaim mondták). Gyakorlatilag nem is emlékszem, hogy az eddigi blogjaim valamelyikkével is foglalkoztam volna ennyit. Itt és most érzem, hogy nem feltétlenül az önkéntességem miatt született eme felület, hanem ismét egy rég dédelgetett álmomat valósítottam meg. Ráadásul egyre többet és komolyabban foglalkozom vele, valahol ezért és a népakaratnak behódolva elindítom a blog hivatalos facebook oldalát. Végül pedig a több média tartalom miatt és nagyobb betekintést nyújtva ezzel életembe az instagramom is összekapcsolom a blogommal. Így, ezzel a kisebb újítással „ünnepelem” a szép kerek ötvenedig bejegyzésem, kívánva még ennyit legalább.

Az olasz óráim és ami mögöttük van

Az elmúlt napokban, héten még mindig nehézkesen alakulnak körülöttem a dolgok, néha olyan mintha egy helyben toporognék. Bár ez se teljesen igaz, mivel vannak apró előrelépések itt-ott, mindezek ellenére régi barátom a káosz is néha megtisztelet társaságával. A visszahúzó tényezők ellenére is kitartóan haladok előre személyes dolgaimmal és a magamnak tett ígéreteimmel is.

Első ilyen „fogadalmam” volt az olasz órák rendszeres látogatása, amire az elmúlt héten el is kezdtem járni. Még szeptember, október környékén voltam először és utoljára az órákon, azóta pedig autodidakta módon és többnyire duolingo segítségével képeztem magam. Idővel viszont rájöttem, hogy ha valamivel is maradni akarok akkor ez bizony nem elég. Így tehát megnéztem a menetrendet, összeegyeztettem a beosztásom, majd felültem a vonatra és elindultam órára. Megérkezvén meglepődtem, hogy a kezdeti tömegből csak alig maradtak páran, sehol nem volt egy ismerős arc. Ki tudja, lehet visszamentek hazájukba, esetleg tovább áltak vagy deportálták őket. Az is megtörténhet, hogy időközben szerencsésen levizsgáztak és élik tovább új életüket. Az intenzív olasz tanulás mellett, számomra ez az egész érdekessége, hogy többnyire minden ember mögött van egy élettörténet. S egy olyan pluszt kapok/kapunk, amit máshol lehet nem kaphat az ember. Ilyen például a guinea-i Samba esete, akinek tulajdonképpen ezek az órak az első iskolai élményei. A srác otthon az anyjától tanult meg valamennyire írni és olvasni, mivel ahonnan ő jött a gyerekek nem járnak iskolába, mert sokszor nincs hova menjenek. De beszélhetnék a muzulmán osztálytársaimról is, akik óra előtt pontban három órakkor kiterítik a szőnyegjüket és elkezdenek imádkozni. Néma csendben, teljesen átszellemülve mormolják hajlongva imájukat. S számomra mint a hitben és a vallásokban egyre jobban kétkedő, de nem ateistának okoznak érdekes pillanatokat. Tulajdonképpen tehát ezek a történetek és emberek teszik színesebbé azt a három órát amikor a mindennapi élethez szükséges olasz nyelvtudást próbáljuk elsajátítani.

Szerencsére még időben felismertem, hogy folytatnom kell az egész iskolába járást. Nem feltétlenül csak a nyelv elsajátítása érdekében, hanem mert alkalmam nyílik elmém és gondolkodásom kiszélesítéséhez. Magáról a nyelvtanulásról pedig annyit, hogy egyelőre töretlenül járok az órákra heti három alkalommal. S végre úgy érzem, hogy haladok előre. Három alkalom után úgy érzem, hogy ha tartom a heti három alkalmat vagy esetleg még növelem az órák számát akkor a projektem végére meglehet a nyelvvizsgám.

Új lemez régi dalokkal

Lassan már egy hete visszatértem Olaszországba, hogy folytassam kalandjaim és önkéntes projektem hátralevő részét. Új lendülettel és tervekkel vágtam mindennek a közepébe, viszont hamar tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen szinte semmi sem változott.

Igazából nagy változásokra alapból nem számítottam, viszont mégis reménykedtem, hogy lesz egy kis előrelépés. A dolgok ugyanolyan nehézkesen működnek még mindig, viszont ezt már rég megszoktam. Már meg se lepődtem azon, hogy az egy héttel a meghirdetett kezdés után kezdtünk csak el  dolgozni. Mondjuk a dolgok folyását megnehezítette a hóhelyzet is, mivel délen nincsennek felkészülve a hóra. Meg tudom érteni a nehézkes körülményeket, hisz ha itt esik a hó az tényleg szokatlan és váratlan helyzet, amire senki se számít. Tehát az elmúlt napokban, hetekben az időjárás okozott pár kellemetlen pillanatot a helyieknek. A munkamorálra is sajnos kihatással volt, bár itt nem csak ez a gond, hanem egyesek demoralizáló hozzáállásval is gond van. S itt akkor rá is kanyarodtam tulajdonképpen a címbéli új lemez, régi dalok metafórára. Decemberben azzal a reménnyel távoztam, hogy egyesek a csapatból talán majd változnak egy kicsit a „new year, new me” hatására esetleg. Tévedtem. Talán még rosszabb lett a helyzet, mivel mostmár a csapatszellem és az általános közhangulat züllesztése már csoportosan zajlik. Itt-ott valahol egyes felvetett problémákkal egyet tudok érteni, viszont néha nagyon túlzásokba tudnak esni a kollégáim. Az örökös kákán való csomó keresés és a nincs probléma akkor gyorsan keressünk vagy teremtsünk egyet szituációkból nagyon kezd elegem lenni. Ezek fejében pedig számomra nehéz dolgozni, boldogulni és néha akár még velük is lenni. Szerencse, hogy türelmes és hatalmas a tűrőképességem mikor arról van szó, hogy az emberek szarságait kell elviselnem. Bár, hogy őszinte legyek a napokban már nagyon a határaimat feszegettem ilyen téren, de valahogy mindig sikerült visszarántanom magam a „tetlegességtől”. Úgy vagyok vele, hogy elég régóta itt vagyok már, hogy tudjam, hogy működnek a dolgok és az emberek, így pedig mindent és mindenkit tudok kezelni.

Tehát minden és mindenki a régi itt, még mindig néha olyan mintha egy valóság show szereplője lennék, ahol mindenki küzd a túlélésért. Ennek ellenére mindenki elfelejti, hogy általába mindig a legcsendesebb nyer és nem aki a konfliktusokat generálja. Néha pedig már inkább hasonlít az egész egy Hunger Games-ből ismert harchoz. Így stílusosan zárva a bejegyzésem és előbb említett műből ismert köszöntéssel és jó kívánsággal fejezném be mondanivalóm „sok szerencsét, és sose hagyjon el a remény!”