Tag: helyzetjelentés

Próbaidő

Még a hónap elején találtam az alábbi képet az internetekben, mikor megosztottam, még nem gondoltam, hogy meg is valósul majd. Most meg itt vagyok a hónap végéhez közeledve és valahogy tényleg ez a január olyan volt mint az év próbaverziója, egy harmincnapos próbaidő. A végén pedig eldönthetem, hogy na akkor februárban teljes gőzzel belevetem magam a sűrűjébe és belevágok az évbe (nem mintha lenne más választásom).

26219124_2068753246487191_4337379046720917829_n
Szabadfordításban ennyi lenne “Úgy döntöttem, hogy az én 2018. évem feburár elsején fog kezdődni, január egy ingyenes próbaverzió/próbaidő lesz.

Kijelenthetem, hogy egy sikeres és tartalmas januárt sikerült lezárnom. A napokban épp azon gondolkodtam, miközben már másodjára robogtam Szatmár felé, hogy ha nekem valaki elmondja az évem első hónapjainak történését és levetíti a trailert szembe röhögöm. Soha nem gondoltam volna, hogy a három hét leforgása alatt két Erasmus+ trainingen veszek részt, mint résztvevő és nem csak. Itt sikerült rájönnöm vagy inkább csak tudatosítani magamban, hogy mennyire hiányzik a multikulturális közeg. Mikor decemberben hazaköltöztem, még nem éreztem ennek a hiányát, viszont az idő múlásával már kezdtem megtapasztalni, éreztem, hogy bizony mennem kell, mert nem találom a helyem. Kapóra is jött a lehetőség, így összepakoltam és már az év ötödik napján utaztam is, még akkor is ha csak a „szomszéd” megyébe/városba. Végül pedig az egyszeri alkalomból kettő lett, bár annyira nem is csodálkozom, hisz mindig is szerettem/szeretem csinálni és résztvenni ilyen projektekben. Amiért talán másabb volt, hogy itt éreztem csak igazán, hogy a munkám és közreműködésem meg van becsülve és értékelve. S már csak ezért megéri az ilyen projektekkel foglalkozni, bár említhetném a résztvevők örömét, a már előbb is szóvá tett multikulturalizmust  vagy akár a személyes fejlődést. Nem hiába gondolkodtam el ismét, hogy igen, szívesen foglalkoznék ilyennel a jövőben, mert szeretem csinálni és jól érzem magam a közegben. Az ilyen Erasmus+ projektek és a résztvevők visszajelzései, apró üzenetei egy papíron, pedig csak még jobban megerősítenek ebben.

notescollage

Most pedig úgy érzem, hogy elérkeztem életem egy olyan részéhez, amikor egyről a kettőre kell lépjek és talán most nőttem fel csak igazán. Már egy borozós, beszélgetés során mondták nekem, hogy még Olaszországban voltam felnőttem és elindított bennem valamit. Ráadásul többen említették, akik régebbről is ismertek, hogy egy új és jobb személy lettem. Az ember nem mindig veszi észre magán ezeket, így mindig meglepődik az ilyen kijelentéseken. De mikor leül és ténylegesen elgondolkodik rajta, rájön, hogy talán még igazak is lehetnek.

Sok volt ebben a januárban és én úgy érzem sikerült kimaxolni, ráadásul úgy, hogy egy nagy kaland még hátra van. Arról nem is beszélve, hogy a vegetáriánusságot és sok minden mást még meg se említettem, de az előbbire majd később visszatérek, mivel van miről írni. Addig is lehet követni a facebookon (ITT), mert ott általában több a tartalom mostanában, mint itt.

Advertisements

Utószó

Egyszer minden kaland véget ér, ilyenkor a hős visszatér hazájába általában a jutalommal vagy a nagy csatában kiszabadított hercegnő társaságában (vagy legalább a kezével, mivel leginkább ezt szokták felajánlani a kétségbeesett uralkodók a hős lovagnak) zárják le az eseménydús, embertpróbáló utat . Ezen történetek vége sokszor (szinte mindig) happy end vagy legalábbis a külső szemlélőnek annak tűnhet. Bárcsak én is elmondhatnám ezeket az olaszországi kalandozásaim végéről. Igen, most lehet sokan meglepődnek, viszont nem viccelek, mondjuk nem is vagyok tréfás hangulatomban. Még ha keserédesen is, de történetem a csizma sarkában, immár egy hete, befejeződött, hercegnő és annak keze nélkül, viszont annál több felbecsülhetetlen jutalommal (a milyenségével nem törődve). Legalább ennyi, ha már úgy lett vége, ahogyan vége lett.

Nyilvánvalóan csalódott vagyok, mert szeptemberben mikor  visszamentem, még nem így terveztem, bár tudtam mire számíthatok, legfőképpen a volt főnöknőmtől. Holott mégis naivan hittem, hogy talán most másképp lesz, hátha most változnak a dolgok egy kicsit vagy lesz alkalmam alakítani a dolgok alakulásán. Mint utólag kiderült nagyot tévedtem, én mégis novemberig tűrtem és reménykedtem. Végül az események gyorsan követték egymást és végül minden borult. Az én végtelen türelmem, mint kiderült nagyon is véges és a irdatlanul mély poharam (mit pohár, inkább már hordó) teljesen betelt. Elegem lett, hogy mindenért én lettem letolva és én voltam a bűnbak, történhetett bármi, én voltam a felelős érte, még akkor is ha semmi közöm nem volt hozzá. Csinálhattam én bármit, még ha a legjobbat is nyújtottam és sokszor mindent a teljes csőd széléről hoztam vissza, a vétkes szerény személyem volt. Hiába élveztem munkám nagy részét, a projektek koordinálását, az önkéntesek mentorálását, a különböző események levezénylését, ha főnöknőm és a szervezetlensége mindent felülírt. Végül november végén megszületett az elhatározás és a vég elért, viszont még így is decemberig még maradtam. Erdetileg karácsonyig terveztem, ennek ellenére már a hónap közepén teljes titokban hazajöttem.

Mindenki joggal kérdezheti, ha ilyen szar volt, miért maradtam még decemberig és miért nem jöttem haza egyből. Úgy voltam vele, hogy feladni és otthagyni mindent könnyű, viszont én sokszor a nehezebb út mellett döntök, így maradtam küzdeni és harcolni, azonkívül nem akartam hátrahagyni az önkéntesek egy futó projekt közepén. Emelett talán a sok hónapos munkát, ami mögöttem volt, nem akartam csak úgy a sarokba dobni és hagyni kárba veszni. Ráadásul néha a tények be és elismeréséhez vezető út, hogy valami nem működik néha hosszabb és rögösebb, mint azt gondolnánk. Sokszor nehéz elfogadni és belenyugodni a történtekbe, rájönni arra, hogy az egész nem egy kudarc, csak egyszerűen nem éri meg a vesződést és a stresszt. Mindhiába a megszerzett tapasztalat és a tudás, ha közben tönkreteszem magam. Így jobbnak láttam, ha felállok és továbblépek, addig még nem késő, még az élmény csak keserédes és nem keserű, mivel édes már soha nem lesz. Az utolsó hetekben végig olyan érzés kerülgetett, mintha minden hiába lett volna, miközben nyilvánvaló, minden megérte. Minden egyes pillanatnak, emléknek, erőfeszítésnek és egy sötét sarokban a dühtől kitörő könnycseppeknek értelme volt, hisz sok mindent tanultam és rengeteg tapasztalatot szereztem.

Most pedig, miután az elképzeléseim szertefoszlottak és tervei dugába dőltek, ideje továbblépni és lezárni életem olasz fejezetét. Mivel történetem körbe ért, hisz hazaköltöztem, pont ahogyan anno másfél éve kiköltöztem … váratlanul. Most csak annyi különbséggel, hogy akkor nem volt bennem egy nagy adag csalódottság. Azonban nincs idő a sebek nyalogatására, hanem ideje elővenni életem azon fiókjának a kulcsát, amelyre az van írva, hogy régi álmok és tervek.

Újrakezdések közepette

Az önkéntes száműzetésem, ami tulajdonképpen nem is volt egy igazi elűzetés, hisz saját döntésem volt, hogy egy kicsit elvonulok szünetelni, ezennel véget ért. Hosszas tervezés és elmélkedés után úgy gondltam itt az idő az újrakezdésnek. Ha már olaszországi kalandjaimat folytattam (bár egy új felállásban), úgy illett, hogy blogom írását is tovább vigyem (természetesen egy megújult kinézettel és elgondolással).

Mint ahogyan már említettem, tulajdonképpen nem csak a blogolást kezdtem újra, hanem a délen való munkálkodást is. Még szeptember elején jöttem vissza dolgozni, fogalmazzunk úgy, mint youth worker. Azóta sok minden történt, rengeteg pozitíz és természtesen negatív viszontagsággal, amiből valahogy mindig sikerült megtalálnom a kiutat és végül a megoldást. Úgy érzem, hogy ez az egy hónap adott annyi impulzust és élményt, mint talán az egy éves önkéntességem soha. Holott nagyon is furcsa volt visszatérni, oda, ahol minden elkezdődött, viszont immár egy új szerepkörbe, ha lehet így fogalmazni. Felmerülhet mindenkiben a kérdés és akkor most ennyi, Olaszország teljesen elragadott. A válaszom pedig egy határozott igen, viszont nem annyira, hogy  hosszabb távon tervezek itt maradni … egyelőre. Hogy még is mennyit tervezek maradni az majd idővel elválik. Egy biztos, a tékozló fiú előbb vagy utóbb az olaszországi kalandozásaiból haza fog térni … végleg, legalábbis egy darabig. Bár néha már kezd elmosódni, hogy mit is jelent a haza és otthon fogalma (semmiképp sem azt a helyet, ahol a wifi automatikusan csatlakozik).

A blogról és a körülötte kialakult helyzetről csak annyit, hogy eléggé hiányzott az írás és maga a blogolás. Volt olyan pillanat is az elmúlt egy hónapban, amikor azon kaptam magam, hogy egy papírra írom le gondolataimat. Történt olyan is, hogy teljesen véletleszerűen kezdtem el írni, amely egészen környezetidegen volt a körülöttem történő eseményektől. Az utóbbi napokban, mikor volt egy kis szabadidőm, teljesen feltöltött a bloggal való bíbelődés. Mivel, úgy gondoltam már újrakezdésről beszélünk, akkor úgy illik, egy kicsit felfrissülve és megújulva térjen vissza a blogom. Így hát fogadjátok szeretettel és sok kattintással és olvasással a Szakállas történtetek 2.0-t.

Megpróbálom majd rendszeresen gyártani a tartalmakat, viszont addig is lehet majd követni a blog facebook oldalát (ITT). Ahol néha aktívabb vagyok és leszek, mint esetleg a blogon. Újrakezdés gyanánt, mos hirtelen ennyi lenne, később majd még jelentkezem. Addig is itt-ott a különböző közösséginek kitalált, de egyre jobban a közösségi élvezetét elvesztő, médiafelületen megtaláltok.

Mérföldkövek

Az ember élete során akarva-akaratlanul mérföldkövekhez érkezik, ahol megáll, elmélkedik, visszatekint. A merészebbek pedig már a következő állomáshoz vezető utat tervezik, és van aki csak elindul, lesz, ami lesz alapon. Egy végtelenül megfontolt ember vagyok így a mostani, rendhagyó, vasárnapi bejegyzésem se lesz egy jövőbe révedő (mivel a jövő sokszor kifürkészhetetlen), hanem inkább egy múltidézés és helyzetjelentés lesz.

EGY év

Épp a napokban, pontosabban a születésnapom környékén, dobta fel a facebook az emlékeztetőt, hogy pont egy éve jelentkeztem EVS önkéntesnek. S láss csodást, most meg itt vagyok, a hihetetlenül rohanó idővel a hátam mögött. Az egész már-már olyan távolinak tűnik, a jelentkezés, a pillanat, amikor épp a feladás küszöbén egyenesúlyoztam, de végül rátaláltam a projektemre és beadtam a pályázatom. Három napra rá pedig már az interjún is túl voltam, hogy június elején megérkezzem a napfényes Dél Olaszországba.

TÍZ hónap

Épp a napokban, pontosabban pénteken járt le a tizedik itt töltött hónapom. Nem akarom ismételni magam, viszont az idő még mindig hihetetlenül gyorsan telik. A tavalyi nyár, a megannyi új ismerős, barát és élmény oly közelinek tűnik, mégis oly távoli. Itt vagyok, hogy már a hazautazásom, a haza költözésem részleteit kellene előkészítenem, ahelyett pedig az utolsó nagy utazásom részleteit tervezem. De kit érdekel, van még bő két, de akár szűk három hónapom ezzel foglalkozni, s Pató Pál módjára elintézem egy „ej, ráérünk arra még” kijelentéssel. Úgy érzem, hogy a tíz hónap itt töltött idő, ha nem is teljesen, de részben megváltoztatott. De lehet csak olyanra formált, amilyen valójában vagyok …

ÖTVEN bejegyzés

A blogom kezdetén nem gondoltam volna, hogy egyszer is elérem az ötven darab bejegyzést. Viszont időközben kiderült, hogy igény van rá (a havi látogatók/olvasók száma kétszáz körüli), örömömet lelem benne és még érzékem is van hozzá (nem csak anyukám és ismerőseim/barátaim mondták). Gyakorlatilag nem is emlékszem, hogy az eddigi blogjaim valamelyikkével is foglalkoztam volna ennyit. Itt és most érzem, hogy nem feltétlenül az önkéntességem miatt született eme felület, hanem ismét egy rég dédelgetett álmomat valósítottam meg. Ráadásul egyre többet és komolyabban foglalkozom vele, valahol ezért és a népakaratnak behódolva elindítom a blog hivatalos facebook oldalát. Végül pedig a több média tartalom miatt és nagyobb betekintést nyújtva ezzel életembe az instagramom is összekapcsolom a blogommal. Így, ezzel a kisebb újítással „ünnepelem” a szép kerek ötvenedig bejegyzésem, kívánva még ennyit legalább.