Mérföldkövek

Az ember élete során akarva-akaratlanul mérföldkövekhez érkezik, ahol megáll, elmélkedik, visszatekint. A merészebbek pedig már a következő állomáshoz vezető utat tervezik, és van aki csak elindul, lesz, ami lesz alapon. Egy végtelenül megfontolt ember vagyok így a mostani, rendhagyó, vasárnapi bejegyzésem se lesz egy jövőbe révedő (mivel a jövő sokszor kifürkészhetetlen), hanem inkább egy múltidézés és helyzetjelentés lesz.

EGY év

Épp a napokban, pontosabban a születésnapom környékén, dobta fel a facebook az emlékeztetőt, hogy pont egy éve jelentkeztem EVS önkéntesnek. S láss csodást, most meg itt vagyok, a hihetetlenül rohanó idővel a hátam mögött. Az egész már-már olyan távolinak tűnik, a jelentkezés, a pillanat, amikor épp a feladás küszöbén egyenesúlyoztam, de végül rátaláltam a projektemre és beadtam a pályázatom. Három napra rá pedig már az interjún is túl voltam, hogy június elején megérkezzem a napfényes Dél Olaszországba.

TÍZ hónap

Épp a napokban, pontosabban pénteken járt le a tizedik itt töltött hónapom. Nem akarom ismételni magam, viszont az idő még mindig hihetetlenül gyorsan telik. A tavalyi nyár, a megannyi új ismerős, barát és élmény oly közelinek tűnik, mégis oly távoli. Itt vagyok, hogy már a hazautazásom, a haza költözésem részleteit kellene előkészítenem, ahelyett pedig az utolsó nagy utazásom részleteit tervezem. De kit érdekel, van még bő két, de akár szűk három hónapom ezzel foglalkozni, s Pató Pál módjára elintézem egy „ej, ráérünk arra még” kijelentéssel. Úgy érzem, hogy a tíz hónap itt töltött idő, ha nem is teljesen, de részben megváltoztatott. De lehet csak olyanra formált, amilyen valójában vagyok …

ÖTVEN bejegyzés

A blogom kezdetén nem gondoltam volna, hogy egyszer is elérem az ötven darab bejegyzést. Viszont időközben kiderült, hogy igény van rá (a havi látogatók/olvasók száma kétszáz körüli), örömömet lelem benne és még érzékem is van hozzá (nem csak anyukám és ismerőseim/barátaim mondták). Gyakorlatilag nem is emlékszem, hogy az eddigi blogjaim valamelyikkével is foglalkoztam volna ennyit. Itt és most érzem, hogy nem feltétlenül az önkéntességem miatt született eme felület, hanem ismét egy rég dédelgetett álmomat valósítottam meg. Ráadásul egyre többet és komolyabban foglalkozom vele, valahol ezért és a népakaratnak behódolva elindítom a blog hivatalos facebook oldalát. Végül pedig a több média tartalom miatt és nagyobb betekintést nyújtva ezzel életembe az instagramom is összekapcsolom a blogommal. Így, ezzel a kisebb újítással „ünnepelem” a szép kerek ötvenedig bejegyzésem, kívánva még ennyit legalább.

Az olasz óráim és ami mögöttük van

Az elmúlt napokban, héten még mindig nehézkesen alakulnak körülöttem a dolgok, néha olyan mintha egy helyben toporognék. Bár ez se teljesen igaz, mivel vannak apró előrelépések itt-ott, mindezek ellenére régi barátom a káosz is néha megtisztelet társaságával. A visszahúzó tényezők ellenére is kitartóan haladok előre személyes dolgaimmal és a magamnak tett ígéreteimmel is.

Első ilyen „fogadalmam” volt az olasz órák rendszeres látogatása, amire az elmúlt héten el is kezdtem járni. Még szeptember, október környékén voltam először és utoljára az órákon, azóta pedig autodidakta módon és többnyire duolingo segítségével képeztem magam. Idővel viszont rájöttem, hogy ha valamivel is maradni akarok akkor ez bizony nem elég. Így tehát megnéztem a menetrendet, összeegyeztettem a beosztásom, majd felültem a vonatra és elindultam órára. Megérkezvén meglepődtem, hogy a kezdeti tömegből csak alig maradtak páran, sehol nem volt egy ismerős arc. Ki tudja, lehet visszamentek hazájukba, esetleg tovább áltak vagy deportálták őket. Az is megtörténhet, hogy időközben szerencsésen levizsgáztak és élik tovább új életüket. Az intenzív olasz tanulás mellett, számomra ez az egész érdekessége, hogy többnyire minden ember mögött van egy élettörténet. S egy olyan pluszt kapok/kapunk, amit máshol lehet nem kaphat az ember. Ilyen például a guinea-i Samba esete, akinek tulajdonképpen ezek az órak az első iskolai élményei. A srác otthon az anyjától tanult meg valamennyire írni és olvasni, mivel ahonnan ő jött a gyerekek nem járnak iskolába, mert sokszor nincs hova menjenek. De beszélhetnék a muzulmán osztálytársaimról is, akik óra előtt pontban három órakkor kiterítik a szőnyegjüket és elkezdenek imádkozni. Néma csendben, teljesen átszellemülve mormolják hajlongva imájukat. S számomra mint a hitben és a vallásokban egyre jobban kétkedő, de nem ateistának okoznak érdekes pillanatokat. Tulajdonképpen tehát ezek a történetek és emberek teszik színesebbé azt a három órát amikor a mindennapi élethez szükséges olasz nyelvtudást próbáljuk elsajátítani.

Szerencsére még időben felismertem, hogy folytatnom kell az egész iskolába járást. Nem feltétlenül csak a nyelv elsajátítása érdekében, hanem mert alkalmam nyílik elmém és gondolkodásom kiszélesítéséhez. Magáról a nyelvtanulásról pedig annyit, hogy egyelőre töretlenül járok az órákra heti három alkalommal. S végre úgy érzem, hogy haladok előre. Három alkalom után úgy érzem, hogy ha tartom a heti három alkalmat vagy esetleg még növelem az órák számát akkor a projektem végére meglehet a nyelvvizsgám.

Új lemez régi dalokkal

Lassan már egy hete visszatértem Olaszországba, hogy folytassam kalandjaim és önkéntes projektem hátralevő részét. Új lendülettel és tervekkel vágtam mindennek a közepébe, viszont hamar tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen szinte semmi sem változott.

Igazából nagy változásokra alapból nem számítottam, viszont mégis reménykedtem, hogy lesz egy kis előrelépés. A dolgok ugyanolyan nehézkesen működnek még mindig, viszont ezt már rég megszoktam. Már meg se lepődtem azon, hogy az egy héttel a meghirdetett kezdés után kezdtünk csak el  dolgozni. Mondjuk a dolgok folyását megnehezítette a hóhelyzet is, mivel délen nincsennek felkészülve a hóra. Meg tudom érteni a nehézkes körülményeket, hisz ha itt esik a hó az tényleg szokatlan és váratlan helyzet, amire senki se számít. Tehát az elmúlt napokban, hetekben az időjárás okozott pár kellemetlen pillanatot a helyieknek. A munkamorálra is sajnos kihatással volt, bár itt nem csak ez a gond, hanem egyesek demoralizáló hozzáállásval is gond van. S itt akkor rá is kanyarodtam tulajdonképpen a címbéli új lemez, régi dalok metafórára. Decemberben azzal a reménnyel távoztam, hogy egyesek a csapatból talán majd változnak egy kicsit a „new year, new me” hatására esetleg. Tévedtem. Talán még rosszabb lett a helyzet, mivel mostmár a csapatszellem és az általános közhangulat züllesztése már csoportosan zajlik. Itt-ott valahol egyes felvetett problémákkal egyet tudok érteni, viszont néha nagyon túlzásokba tudnak esni a kollégáim. Az örökös kákán való csomó keresés és a nincs probléma akkor gyorsan keressünk vagy teremtsünk egyet szituációkból nagyon kezd elegem lenni. Ezek fejében pedig számomra nehéz dolgozni, boldogulni és néha akár még velük is lenni. Szerencse, hogy türelmes és hatalmas a tűrőképességem mikor arról van szó, hogy az emberek szarságait kell elviselnem. Bár, hogy őszinte legyek a napokban már nagyon a határaimat feszegettem ilyen téren, de valahogy mindig sikerült visszarántanom magam a „tetlegességtől”. Úgy vagyok vele, hogy elég régóta itt vagyok már, hogy tudjam, hogy működnek a dolgok és az emberek, így pedig mindent és mindenkit tudok kezelni.

Tehát minden és mindenki a régi itt, még mindig néha olyan mintha egy valóság show szereplője lennék, ahol mindenki küzd a túlélésért. Ennek ellenére mindenki elfelejti, hogy általába mindig a legcsendesebb nyer és nem aki a konfliktusokat generálja. Néha pedig már inkább hasonlít az egész egy Hunger Games-ből ismert harchoz. Így stílusosan zárva a bejegyzésem és előbb említett műből ismert köszöntéssel és jó kívánsággal fejezném be mondanivalóm „sok szerencsét, és sose hagyjon el a remény!”

Bloghelyzet

Az elmúlt napokban egy kicsit úgy érzem elhanyagoltam a blogom, teljesen jogosan. Nem feltétlenül azért, mert hiányt szenvednék a témákból, hanem általában a lustaság miatt és mert nem volt rá időm. Aki rendszeresen olvas tudja, hogy itthon telelek.  Így valahol egyértelmű, hogy nem volt időm az ünnepek alatt és után, a bejgli/sütemény/kaja hármas által okozta kómák miatt irogatni. De ide sorolhatnám még mint „ kifogás” a különböző összejöveteleket is amiken résztvettem.  Mondjuk mostani bejegyzés is inkább egy rövidke helyzetjelenetés jellegű bejegyzésnek szánom.

Száraz adatokat a blogom szeptemberi indulástól és az októberi rendszereség megteremtésétől mostanáig most nem szeretnék közölni. Senkit se akarok ezzel untatni, max annyit fűznék hozzá, hogy lehetne jobb is, viszont még így is meglepőek a számok, főleg annak tekintetében, hogy inkább csak magamnak csinálom ezt az egészet. A jövőbeni terveimről pedig annyit, hogy folytatom és nincs megállás a tartalom szolgáltatásban. Számos fejlesztéseken, újításokon gondolkodom és jelenleg is készülnek ide-oda különböző elemek. Az első ilyen újítás talán, hogy ezután, minden hétfőn 14-15 óra magasságában lesz új bejegyzés. Tehát ha máskor nem is, de az előbb említett időszakban mindenképp megéri majd felnéznie annak, és nem csak, akit érdekel mi a helyzet velem és úgy általában a csizma sarkában. Továbbá készülök még tematikusabb bejegyzésekkel is és természetsem folytatom „kalandjaim” Olaszország különböző pontjain.Vázlatok már papírra vetve hevernek szanaszét a tér különböző pontjaiban.

Az új évben tehát töretlenül folytatom és megpróbálom egy nagyobb és magasabb szintre emelni blogom és annak tartalmát. Addig is ha nem találkoznánk (mert szerdán repülök vissza) és/vagy esetleg nem írnék, egy hét múlva hétfőn jelentkezem.

 

Kell egy kis (áram)szünet

Előző bejegyzéseimben, már belengettem, hogy ismét szünetre vonulok, hat hónap után egy hosszabb pihenővel ajándékozom meg magam Karácsonyra. Ahogy korábban említettem, kicsit, az idő múlásával kezdtem egy cseppet besokalni is. Szerencsére a szabadságom közeledtével és annak tudatában egyre elviselhetőbb lett az ittlétem.

Mikor megkezdtem a projektem és jóval előtte kijelentettem, hogy én bizony nem megyek haza egy évig, még látogatóba sem. Végig határozottan hangoztattam, hogy egy ideig senki sem fog látni Váradon vagy környékén. A hetek/hónapok múlásával jöttem rá arra, hogy bizony haza kell menjek. Nem feltétlenül, mert hiányoznak az otthoniak vagy a jól megszokott környezet, hanem mert szellemileg elfáradtam. Sóvárogtam az otthonért és beleuntam az itteni emberekbe, a környezetbe. Egyszerre vágytam valami újra és régire is, így úgy határoztam, hogy hazalátogatok. Arról nem is beszélve, hogy az itt eltöltött idő és elköltött pénzt otthon is hasznosítani tudom. Talán még jobban is jövök ki anyagilag, mintha Olaszországba utazgatnék egyedül vagy esetleg többed magammal. Természetesen még mielőtt hazamennék ismét feledezek magamnak két, pontosabban három csodálatos olasz várost és ott is eltöltök pár napot, összekötve ezzel a kellemest a hasznossal.

Így utólag visszagondolva milyen vicces, hogy mennyire határozott voltam az otthoniakkal kapcsolatban, most pedig szinte alig várom, hogy újra szülővárosom utcáit koptassam. Ha jobban belegondolok, igazából hat hónapnál  többet soha nem is voltam távolt az otthontól. Legmesszebb eddig Budapestig jutottam és onnan is havonta, esetleg két havonta hazalátogattam. Tehát bátran kijelenthetem, a szükség nagy úr, viszont ez az egy hónap otthon feltölt majd erővel, hogy a fennmaradó hónapokra. Visszatérve pedig belevetem magam a sűrűjébe és maximumra kapcsolva kiélvezem a maradék időm.

Tulajdonképpen idén ez az utolsó bejegyzésem Poggiardoból, s mikor ez a bejegyzés elérhetővé válik már Bari felé zötykölődöm a vonaton. Onnen pedig tovább repülük majd Milanóba és később majd egy  Debreceni kitérővel megérkezem Nagyváradra.

(Külön)félék – féltáv, félidő, félév

Hat hónap, százötvenhárom nap, sok ezer óra és sok millió perc, ennyi idő telt el mióta itt vagyok (remélem jól számoltam, sose voltam jó matekes). Sok megszámlálhatatlan emlék, történet, megannyi új hely, emlék, ismerős és barát. Számokkal kifejezhetetlen és a szemek számára láthatatlan dolgokkal gazdagodtam az elmúlt hónapok, napok során. Aki eddig nem jött volna rá, most egy kicsit számotvetek és megpróbálom kiértékelni a projektem eddigi eltelt időszakát.

Ha jobban belegondolok egy tökéletes keretszerkezetes fél évet tudok a hátam mögött, hisz azzal kezdtem, hogy eljöttem Váradról. Hat hónappal később pedig projektem felét azzal kezdem, hogy meglátogatom Váradot (részletekről később). Tehát a keret meg van, itt ott még tartalommal is meg van töltve az egész. Nem akarom hosszan ecsetelni az eddigieket, voltaképpen aki rendszeres olvasója blogomnak tudja, hogy mi a szituáció erre. Viszont összegezve a dolgokat, mivel a napokban volt rá számtalanszor alkalmam még mindig nem tudok dönteni. Döntésképtelen vagyok olyan téren, hogy nem tudom imádni a projektem, viszont utálni sem.  Valahogy képtelen vagyok elégedetlen lenni vele, viszont elégedetségem sem teljes. Kavarognak bennem az emlékek, az élmények, jók és rosszak egyaránt, mégis úgy vagyok vele, hogy igen, megcsináltam. Valóra váltottam az álmom, itt vagyok Olaszország déli részén, kis túlzással, de tanulom a nyelvet, mondhatni azzal foglalkozom amit szeretek. Láttam és még biztosan látni fogok olyan városokat amikről eddig csak ábrándoztam. Kipróbálhattam magam különböző szituációkban, miközben határaim feszegettem. Ettem igazi pizzat és pastat, látni fogom kedvenc focicsapatom stadionját és végül de nem utolsó sorban helyiekkel élvezhetem az olasz foci nyújtotta élményeket. Életem jelenleg egy teljesen új szakaszát élem, ami rengeteg változó tényezőt kínál, s hol van még a vége az egésznek. Már-már hihetetlen és hiába hangzik klisésen, de az idő tényleg nagyon gyorsan telik és egyetlen percét sem lenne szabad elvesztegetnünk. Amit itt biztosan megtanultam, hogy a pillanatnak kell élni és élvezni a jelent, mostot (a pasta pedig szigorúan al dente).

Mindent összevetve semmiképp se bántam meg, hogy idejöttem, panaszra sincs okom, egy majdnem tökéletes hat hónap van a hátam mögött. Mondanám, hogy a nagyja még hátra van, viszont úgy érzem, hogy azt már az első hónapokban lehagytam és mostmár csak a végjáték van hátra.

Kis karácsony, nagy karácsony, déli karácsony

December ötödikét írunk és még mindig nincs karácsonyi hangulatom. Az igazat megvalva, ahogy öregszem egyre kevésbé és később ránt magával az ünnepi forgatag. Ráadásul a déli életérzés még jobban rásegít arra, hogy valahogy elkerüljön az egész.

Olvasva különböző bejegyzéseket, tweeteket és látva külünböző képeket, hogy már október végén, novemberben kikerültek a karácsonyi díszek, tárgyak, édességek. Itt-ott már leszakadt az első és második hó is és sokasodtak az utálom vs. imádom ezt az ünnepi hangulatot. Délen, legalábbis Poggiardoban a helyzet teljesen más, szinte sehol sem érződik a forgatag. Az üzletekbe is a díszeket is csak a napokban kezdték el kirakni. A központban is csak egy karácsonyfának tűnő világító gömbökből álló fenyőfa formájú valami áll. Mondjuk tisztességes fenyőfát nehezen is lehet találni a környéken, a pálmafák és a különböző itt őshonos fák pedig eléggé érdekesen mutatnak feldíszítve. A díszek és karácsonyi dalok hiánya mellett ráadásul még az időjárás is meglehetősen kegyes hozzánk. Még otthon repkednek a mínuszok itt alig éri 5 fokot a hőmérséklet. Itt tartózkodásom óta eddig a leghidegebb napomon is csak 6 fok volt, viszont a szél miatt mínusz körül érződött. Holott a napok nagy részében süt a nap és még bőven van ereje a napnak, fehérebb bőrűeket például még meg is kaphatja, ha nem vigyáz. Egyszóval az időjárás sem segít, hogy érezzük az ünnepek közeledtét. A karácsonyi vásárok teljes hiánya, legalábbis délen, pedig kicsit szokatlan számomra. Valahol érthető is, hisz karácsonyi vásárok története Ausztriában és Németországban gyökerezik, de mára a világ számos pontján klasszikus és kihagyhatatlan úti céllá váltak. Délen viszont valahogy ez kimaradt, esetleg ha van is valamilyen vásárféleség az max egy hosszabb hétvége. Magyarán megmondva az itteni élet sem segít abban, hogy magával rántson az ünnepi forgatag, igazából annyira nem is bánom. Inkább élvezem ezt a délies ej, ráérünk még erre hangulatot és csak sodródok az árral. Még jól is jön a teljes ünnepi hangulat hiánya, hisz így mikor majd hazalátogatok, jobban tudom értékelni az egészet.

Mondhatni tehát, hogy délen a helyzet változatlan és nem is tudnánk a karácsony közeledtéről a naptár nélkül. Az ünnepre utaló jelek is olyan már-már jelentéktelen, hogy észre se lehet venni őket, mert itt nem csak karácsonykor és annak közeledtével borítják díszkivilágításba  a várost. Egy szó mint száz szerencsére itt elkerül a giccs és nem ömlik a képembe a karácsonyi hangulat akarva akaratlanul.