A hócipő és a visszautasíthatatlan ajánlat

Lassan de biztosan féltávhoz közeledik az önkéntes projektem, tehát valahol normálisnak tartom, hogy kicsit a hócipőm kezd/kezdett megtelni.

Most a hócipőm tartalma alatt nem feltétlenül a gondokat és bajokat értem. Inkább gondolok arra, hogy már kicsit kezdtem megunni Poggiardot, az embereket, lakótársaimat. Mondhatni kicsit besokaltam az elmúlt időszakban. Bármennyire is szeretem az itteni életet 5 hónap itt töltött idő után valami másra vágytam. Így kapva kaptam az alkalmon és egy visszautasíthatatlan ajánlaton (remélem mindenki képbe van a Keresztapa utalással), hogy kiszakadjak a nyugodt környezetemből. S ahogyan már fentebb is említettem kicsit elegem volt abból, hogy minden nap ugyanazokat az arcokat látom reggelinél, minden nap rutin és általában a tevékenységek hasonlóak. Vágytam már arra, hogy nem egy váradnyi város szűk utcáin barangoljak és látogassam a templomait. Kicsit sóvárogtam a nagy embertömeggel való sodródás és pezsgés után, amit talán legutóbb pesti látogatásom idején éreztem.

Így kézenfekvő volt, hogy a november elsejei hivatalos szabadnapom megelőlegezzem egy hosszú hétvégével. Tehát összekötve a kellemest a hasznossal kivettem két szabadnapot, bepakoltam a hátizsákomba és útnak indultam. Miközben pedig ez a rövidke bejegyzés és helyzetjelentés elérhetővé válik valahol épp Nápoly felé zötykölődöm a buszon.

Szélsőségek II.

Tegnap ott hagytam abba, hogy autóstop után eredve ismét útnak indultunk. Ma pedig in media res írói technikával folytatom tovább a hétvége, pontosabban szombatunk történetét.

Kiszállva az autóból Gaglianoba még mindig volt bő két óránk az utolsó vonatig. A lányokkal úgy határoztunk, hogy megnézzük egy közeli nevezetességet, ami egy könnyed fél órás, negyven perces túrázásra van a várostól. A hely látványossága a Ponte Ciolo, ami egy híd, viszont a híd a kapuja az alatta hosszan elnyúló Ciolo-i Kanyonnak, olasz nevén a Canalone del Ciolo-nak.

IMG_20161022_171937.jpg

A hídhoz vezető út pedig a kanyon beleséjeben, a sziklafalak lábánál kanyargózik. Itt-ott kicsit nehézkes a terep és jól leizzasztja az embert, mondjuk lehet nem Conversre tervezték az utat. Az ösvény mentén nem csak túrázókkal találkozhatott az ember, hanem még sziklamászókkal is. Akik miután látták, mennyire csodálom őket meghívtak egy könnyedt sziklamászásra. Természetesen tört olasszal kevert angollal visszautasítottam őket, a tériszonyra és egy korábbi sérülésemre hivatkozva. Így udvariasan elköszönve otthagytam őket és folytattam utam a hídhoz. A cseppet hoszadalmas út végén, mikor az ember célba ér és meglátja a hidat és magát a tájat egy csettintésre minden előzetes baja elillan.

IMG_20161022_172339.jpg

A hídra felérve, vissza- és letekintve a megtett távra, fáradtan nyugtázza az ember, hogy bizony tényleg minden szenvedést megér egy-egy ilyen túra. Legyőzve a félelmem még a hídról is lenéztem, hiszen ez a pillanat is rész a komfortzónámból való kimozdulásnak.

IMG_20161022_173053.jpg

 Visszafelé két lehetőség közül választhattunk, vagy ismét végig csináljuk a hídhoz vezető utat vagy elindulunk az országút mentén stopban reménykedve. Az utóbbit választva reményekkel teli útnak eredtünk, visszagondolva remek választás volt. Az országút a magasba emelkedve egyik oldalon követte a tengerpart vonalát, a másik oldalon pedig a sziklák vezették. Az egész útnak a képe olyan volt, mintha egy Giro d’Italia szakaszon baktatnánk végig. A szerencse egész nap végig követte utunkat és most se volt másképp, mivel ugyanaz a szürke Mercedes vett fel bennünket és vitt el a közeli városba.

Megérkezve az állomáshoz erőnkből kifogyva már csak annyira telett, hogy megegyünk egy pasticiottot és megvárjuk a vonatot, ami természetesen késett. Ha mást nem is, de azt itt megtanultam, hogy Olaszországban, legalábbis a déli részén minden dipende. Viszont ez külön megér egy bejegyzést, szóval nem itt fogom most elmagyarázni. Hazaérve pedig mindenki fáradtan, izomlázasan elvonult a saját szobájába.

Szélsőségek I.

Természetesen nem a radikálisokról fogok ma írni, pedig ők is megérnének egy-két bejegyzést. Így, kerülve a szélsőséges megnyilvánulásokat, inkább írók egy irigykedésre felszólító bejegyzést.

Mivel általában a hétvégénk szabad és még jó idő is van október alkonyán, úgy gondoltunk elugrunk valahova egy kicsit és ha lehet tengerpartra. Rövid tanakodás után esett a választás Santa Maria di Leucara, a félsziget legdélebbi pontján fekvő városra. Mivel sok pénzt nem akartunk költeni saját kajával és jegy nélkül vágtunk neki az útnak. Természetesen a vonat nem indult időben, mondjuk még mi is eleve késve érkeztünk az állomásra, de elkaptuk és elindultunk Gaglianoba. Itt egy gyors útba igazítás után elballagtunk a főútig, ahol stoppal folytattuk az utunkat. Szerencsénk volt, mert ahogy a lányok kitették a lájkjukat egy ezüst Mercedes meg is állt nekünk, helyesebben fogalmaz inkább csak nekik. Micsoda véletlen, két jól fésült, sármos, erős 35-40 éves olasz  úriember vett fel és vitt le bennünket Leucaig. Kiszállva a kocsiból, megtekintve a morajló, kék tengert eszembejutott, hogy mennyire is hiányzott ez a kép és hang. Igazából az ember nem tudja értékelni vagy nem is tudja milyen súllyal és hatással bír rá a tenger még meg nem tapasztalja. Végig sétálva, néha megpihenve és egy-két napfürdőzős szünettel tarkítva elindultunk a félsziget legdélebbi pontjához. Az út végig párhuzamosan haladt a tengerrel, először sétány vezetett célunking, majd a terep változott és már azon kaptuk magunkat, hogy a túraösvényt követjük.

IMG_20161022_125159.jpg

Mondanom sem kell, hogy a látvány lenyűgöző volt, a tudat pedig, hogy Olaszország szélén és egyben Európa peremén baktatunk egy plusz töltetett adott. Célba érve csak a kék messzeségbe révedve csodáltuk a tájat. Értelemszerűen nagyüzemben készültek a képek, szelfiek, snapchatek és instagram my story képek/videók. Mikor már mindenki kiélte magát kerestünk egy kevésbé sziklás és viszonylag sima felületet ahol meg tudunk ebédelni.

IMG_20161022_130755.jpg
Ilyen kilátással is ritkán ebédel az embernek fia

Megebédelve és kipihenve utunk vissza vezetett a városba, hogy megnézzük a város utolsó látványosságát, nyilvánvalóan a szentélyt és az azt körülvevő teret. Út közben természetesen elfogyasztottunk egy fagyit, mert ugye vétek lenne kihagyni egy finom gelatot. A templomhoz vezető út szintén egy darabig a tengerrel, vagyis inkább a kikötővel párhuzamosan kanyargózott. Az út végén egy monumentális lépcsősor várt bennünket, ami közrefogott egy vízesést, bár víz most sehol se volt.

img_20161022_152529

Felérve egy hatalmas tér fogadott bennünket közepén egy oszloppal tetején a város védőszentjével és a piazza legvégében pedig világítótorony magaslott. Először senkinek se volt sok ereje valahova is menni így csak ültünk a padon és élveztük a napsütést. Értelemszerűen itt is meg volt a szokásos turistákodás, kép készítés, templom látogatás és képeslap vásárlás.

img_20161022_154435

Végül pedig elfogyasztottunk egy espressot és egy hűsítő sört, utólag viszont rájöttünk, hogy nem a legjobb kombináció, de nincs mit tenni ha szomjas az ember és meleg is van. A kávézás után pedig folytattuk tovább utunkat, keresve a tökéletes lehetőséget és helyet ahol fel tud venni bennünket egy autó.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK ….

Az élet apró örömei és az internet

A nagy motivátorok és az egysoros mondatokat, képeket gyártó oraveczcszabóoelhopéterek mind azt szajkózzák, hogy próbáljunk meg értékelni az élet apró örömeit. Esküszöm, mióta itt vagyok én minden tőlem telhetőt megteszek, kisebb nagyobb sikerekkel megy is az örömködés. Így volt ez tegnap is miután hosszas várakozást megelőzően bevezették a házba az internetet.

Mióta itt vagyok (lassan 5 hónapja) nem volt internet a házban, csak a saját 3GB mobilnetünk, esetleg az irodában vagy hoteltől és más helyekről lopott wifi jel. Így akarva akaratlanul hozzá kellett szokni, hogy a nap 24 órája helyett csak néha tudtunk a világhálóra kapcsolódni. Az igazat megvalva az elején nehéz megszokni, lepergett egy három állomásos keresztút is szinte, először a tagadás, majd az értetlenkedés végül pedig a beletörődés. Persze minden újonnan érkező önkéntes megvívta a saját kis sikertelennnetharcát (miért jut eszembe ilyenkor a rezsiharc) a főnöknővel. De idővel mindenk megtanult internet nélkül élni. Esküszöm én néha még élveztem is, jót tett a közérzetemnek, az általános hangulatomnak és végül de nem utolsó sorban a szociális képességeimnek. Viszont végül a főnöknő  beadta a derekát, mondjuk az iroda elköltözött így a rendszeres internet is ment vele együtt. A szerencsés taktikai manővernek köszönhetően, feladva a harcot győztek az önkéntesek. (Ami netharcunk legalább sikeres volt, nem mint a fent felelevenített harc). Mikor pedig megtudtuk, hogy lesz zinternet a házba úgy vártuk mint a Messiást.  El is jött, mint ahogyan azt megígérték, kis késéssel persz, de csak azért, hogy ne felejtsük el, hogy hol is vagyunk. Az igazat megvalva, így még szerintem senki nem örült működő internetkapcsolatnak mint mi. Hivatalosan is vége a néha zord időjárással is dacolva eltöltött wifi lopós estéknek vagy a random helyeken megállva aktív jel után kutatva sétálós délutánoknak. Mostmár van internetünk, immár mindenki tud beszélni a másikkal a saját szobájából és ágyából, hogy halkabban halgassa a zenét, esetleg kész van-e már a kaja vagy szabad-e már a fürdő. Természetesen minden eshetőségre felkészülve már létrehoztuk a ház saját WhatsApp csoportját.

Persze ez a kezdeti öröm, hamar el fog illani és már megszokott lesz az internet a házba, de most legalább még örömködhetünk egy darabig. Remélve, hogy nem lesz kihatással a szociális életünkre. Végezetül pedig az apró örömökről még annyit, hogy bármi lehet az ha örömet okoz nekünk. Előfordulhat, hogy valakinek egy működő internetkapcsolat, egy Skype beszélgetés a rokonokkal, vagy egy gőzölgő, frissen sült margherita az utcavégi pizzazóban.

A felnőtté válás apró jelei

Szinte alig veszi magán észre az ember mikor elkezd felnőni, és itt nem a testi gyarapodásra gondolok, hanem a szellemire. Arra amikor az ember például tudatosabban kezd el vásárolni, odafigyel mire költi a pénzét és hasonlók, és itt most az ej, majd ha nagyobb leszek foglalkozok vele dolgokra gondolok.

Velem is hasonló érzés történt a napokban is mikor nekiveselkedtem, hosszas tervezés és halogatás után egy Excel fájlban megcsinálni a havi költségvetésemet. Tudom, százezer app és program van rá, de én még is jobban szeretem a „hagyományos” módszert. Valahogy közelebb áll hozzám, még akkor is, ha a számok világa meg igen távol esik.

Miközben pedig zsonglőrködtem a kinézettel, mert ugye nem mindegy, hogy néz ki ami mutatja, hogy míniuszba ment a havi költségvetés. Arról nem is beszélve, hogy gondosan ki kell gondolni a tartalmat és a parancsokat, hogy azok konkrétan az adott értéket és a megfelelő összeget mutassák meg, feketén fehéren. Szóval míg ezekkel bíbelődtem egy jó nagy adag büszkeség töltött el. Igazából nem is büszkeség volt, hanem a kiteljesedés egy fura formája. Éreztem ahogyan egy kicsit felnőtebb lettem (huszonötévesen azt hiszem ideje volt elindulni ezen az úton).

Most pedig alig várom, hogy feltölthessem adatokkal, számokkal és figyeljem ahogy a pénzügyeim alakulnak. Bár ki tudja lehet mikor meglátom a számokat már nem leszek annyira boldog.

(U.I.: valamilyen hasonló felnőtté válási érzés szokott mostanában elkapni amikor meglátom az új mosogatószivacsot a mosogatókagyló szélén vagy sikerül kiválasztani a megfelelő illatú mosogatószert, úgy érzem valami itt tényleg elindult.)

Olaszországból jelentem II. rész

A borbélynál

Régóta szemeztem már a városban lévő borbéllyal, mivel itt ilyen is van és nem csak fodrászat. Mondjuk a négy hónap alatt megnőtt a fejemen lévő szőrzet is, bár annak is a nagy részét a szakállam képezi. Így ahogy megkaptam a havi fizetésem elmentem a borbélyhoz és új fizimiskát varázsoltattam magamnak.

Tipikus, olaszos és régimódi hely volt, pont amilyenre számítottam. Mikor beléptem egyből megcsapott a kölnik és arcszeszek illata, hasonló azokhoz amelyeket még nagyapáink használtak/használnak. A háttérben halkan szólt valamilyen opera vagy klasszikus zene, nem igazán tudtam felismerni. A falra akasztott TV-ben pedig sportcsatorna közvetítését lehetett figyelemmel követni. Salvatore, a borbély, egy öregedő, tapasztalt szakember, frissen borotvált arcú és formára vágott bajúszú igazi olasz úriember, mintha csak egy olasz filmből lépett volna ki. Gyors egyeztetés követően pedig egyből munkához is látott. Munka közben felesleges és haszontalan csevegés nélkül végezte a dolgát. Oda figyelt minden egyes részletre, hajszál hosszúságra és összképre. Nyugodtan, ráérősen dolgozott, annak ellenére hogy utánam már hárman voltak. Később kiderült, hogy vannak kliensei akik csak beszélgetni járnak be vagy csak élvezni a hangulatot, elolvasni a napi sajtót. Kicsit meg tudom érteni őket, olyan otthonos az egész légkör, semmi felesleges manír, plusz design elem vagy vintage cucc, mint ami a mostani borbélyszalonok többségére jellemző. Kár, hogy otthon nincsennek ilyen szalonok, hisz más érzés egy férfinak betérni egy ilyen helyre mint például egy fodrászatba, ami leginkább a nők igényeihez van igazítva.

Ha nem is havonta, de legalább két havonta meg fogom látogatni Salvatoret, ha nem is haj vagy szakáll igazításért akkor legalább magáért a hangulatért.

A spontaneitás és Lecce

Soha nem voltam egy spontán ember, mindig szeretek mindent alaposan előre megtervezni és minden eshetőségre felkészülni. Ám mióta itt vagyok ez fokozatosan változik és egyre jobban élvezem a spontán dolgokat. Viszont, hogy mégis mi köze Leccenek a spontaneitáshoz, az a következőkben kiderül.

Történt, hogy az előző szombaton nem volt mit csinálnom, amikor kaptam egy üzenetet két önkénteslánytól, hogy a 10 perc múlva indul a vonat Leccebe és csatlakozzunk hozzájuk. Mivel a házban mindenki más aludt, így gyorsan elkészültem és már azon kaptam magam, hogy a vonaton vagyunk és mellettem a spanyol lányka sminkeli magát.

Leszállva a vonatról pedig egyből elfogott az érzés, mint mikor a falusi gyereket először beviszik a nagyvárosba és megcsapja annak a szele . Mondjuk, hasonló helyzetben vagyok/vagyunk mi is, mivel rég láttunk már nyüzsgő nagyvárost. Így  külön élmény volt újra látni a városi jövés-menést, pezsgést és tömegközlekedést, még annak ellenére, hogy az elején kényelmetlenül éreztem magam. Szerencsére hamar sikerült megszokni és csak sodródni a tömeggel. Utunk elején csak turistáskodtunk és térkép hiányába követtük a közlekedési táblákat és a turistáknak szóló jelzéseket. Így a lányokkal kikötöttünk a Piazza del Duomon, ahol megtaláltuk a leccei dómot és még egy esküvőbe is belebotlottunk. Nem mellesleg Lecce a Dél Firenzéje is, köszönhetően a rengeteg barokk épületnek és az egységes városképnek.

img_20161008_121326

A piazzan megláttam egy csodás papírbolt kirakatát, így erős kéztetés éreztem, hogy betérjek. Az üzletbe betérve egyből megcsapott a tipikus régi könyvesboltok illata, ahol bőrkötésű határidőnaplókat, régi tollakat, csodás papírokat, földgömböket, bőrtáskákat árulnak. Csupa olyan dolgokkal volt tele a bolt amiket vétek lett volna használni. Az üzletből kilépve egy turistacsoporthoz csatlakozva tovább sodródtunk a tömeggel a macskaköves utcákon a csodálatos házak között. Az utcákat néha egy-egy tipikus olasz étterem kockásterítőjű asztalai és robogók képe tarkította. Ha tehettük volna mindenhol megálltunk volna képeket csinálni vagy csak szimplán élvezni a látványt. A céltalan bóklászás közben pedig azon kaptuk magunkat, hogy közel járunk Lecce másik híres épületéhez a római amfiteáturumhoz (Anfiteatro romano).

IMG_20161008_141019.jpg

A kötelező fotózkodás után az amfiteatrumnál és a város jelképénél kicsit bejártuk az amfiteátrumot körülvevő teret és betértünk pár boltba is. A nagy korzózás közben pedig kikötöttünk egy egykori védműnél a Porta Napolinál, amelynek árnyékában jól megkávéztunk és megebédeltünk.

IMG_20161008_153639.jpg

Teli hassal és immár még lassabban kikötüttünk a város temetőjénél. Mentségünkre szóljon, annyira szép volt a nagy kőoszlopos kapu, hogy azt hittük egy közpark. Egy rövid pihenő, mondhatni szieszta után tovább folytattuk barangolásunkat a városba. Eljutottunk a városi parkba, ahol néhány poggardoi ismerősünk csatlakozott hozzánk. Mivel már besötédetett elmentünk megnézni milyen mikor leszáll az est Leccere. Eléggé meglepett a látvány, mert minden utca, minden park megtelt emberekkel, turistákkal és helyiekkel is egyben. Hatalmas ember tömeg mozgott az utcákon és élvezte a kellemes hőmérsékletű estét és az éjszakát, ami talán az utolsó is volt idén.

Mindent összevetve óriási élmény volt Lecce, a város, az építészet, a tapinthatót történelem és az olaszos életérzés, egy szóval minden. Jó volt egy kicsit kimozdulni a csendes életünkből és elhagyni a jól megszokott medrünket.