Impressziók, egy múzeum látogatás krónikája

Mióta Olaszországban közelebb kerültem a művészetekhez és a múzeumok világához, előszeretettel járok múzeumba. Ott ez nem is olyan nehéz, hisz a nagyobb városokban mindig van egy múzeum, ahol megtalál az ember egy-egy alkotást Caravaggiotól, Boticellitől vagy épp Michelangelotól. Esetleg ókori görög, római maradványokat csodálhatnak meg a ide betérők. Tehát olyan kuriózumokat, amit nem látni minden nap.

Hazaköltözésem óta, ezekre viszont nem igazán volt lehetőségem, így most amikor megtudtam, hogy a szomszédban (Debrecenben) világhíres festmények érkeznek, kapva kaptam az alkalomon és már néztem a naptáram. Szerencsém is volt, mert épp a város mellett voltam egy projekten, így az első dolgom az volt, miután megnéztük a várost és lett egy kis szabadidőm, hogy megtekintsem a debreceni MODEM „Impressziók. Monet-tól Van Goghig, Matisse-tól Warholig” kiállítását.

A tárlat a Johannesburgi Művészeti Galéria csoodás, egy több mint ötven darabot és egy évszázadot körülölelő gyűjteményét mutatja be. Olyan zsenik alkotásaival volt szerencsém „találkozni” és testközelből megtekinteni, mint Degas, Van Gogh, Monet, Modigliani vagy esetleg a kissé modernebb Andy Warhol. A kronológiailag jól felépített kiállítás, zseniálisan mutatja be az idők során kialakuló impresszionizmust, mint stílust. Hatalmas élmény volt látni ezeket a festményeket, tüzetesebben szemügyre venni, majd rájönni, hogy bizony ezek az alkotók zsenik voltak.

Egy-egy alkotást jobban megnézve, olyan volt mintha csak egy modern kori képet nézne az ember. A tájképek és portrék már már élethűnek tűnő kidolgozottsága irigylésre méltó volt, egyes képek egyenesen 3D hatásuak voltak.

Ami abszolút lenyűgözött az két olyan festmény volt, amely közelről nem igazán tetszettek, nem találtam őket kidolgozottnak, inkább voltak pontatlanok és kaotikusak. De mikor eltávolodotam tőlük és távolabbról szemléltem, egy mesterműt tárult elém, főleg ahogyan összeálltak a színek, a formák és az egész kép kialakult bennem. Minden egyes képet nagy odafigyeléssel és körültekintéssel néztem meg, volt amely előtt megálltam és leültem elé, hogy jobban szemügyre vegyem. Arról nem is beszélve, hogy nem csak a festmények, hanem azok keretei is csodaszépek voltak. A nagy odafigyeléssel és aprólékosan kidolgozott, a képekkel harmonizáló keretek is simán felvették a versenyt a bennük található képekkel.

A másfél-két óra csak úgy elröppent és fel se tűnt senkinek, hogy ennyi ideig voltunk a kiállítóteremben. Bár nem mindenki járt hasonló cipőben, volt olyan látogató is, aki csak átviharzott a kiállításon, csinált pár képet/selfiet a leghíresebb festményekkel és már ment is tovább. Egyesek csak hűsölni jöttek be a tárlatba, mivel az első ülőalkalmatosságra leültek és onnan nem távoztak még valaki nem szólt rájuk. A híresebb festmények körüli fényképező tömegről vagy a beállított, a múzeumban kötelező pózokban pózóló Instagram képek készítőiről már nem is beszélek inkább. Vicces volt amúgy, mert aznap megtaláltam (az internet feldobta) az alábbi képet, ami nagyon is épp a fent említett szituációt egész jól ábrázolja.

Visszatekintve az egészre, kicsit hiányzott ez az egész, hogy órákat töltsek egy múzeumban és az emberiség nagyjainak munkáit, alkotásat nézzem és bennük gyönyörködjem. Számomra már-már felfoghatatlan és mindig meglepődöm, hogy az ember milyen kicsi és mégis milyen hatalmas dolgokat tud alkotni. Úgy érzem, a kiállítás címe nem csak az impresszionista festmények miatt Impressziók, hanem mert olyan érzelmeket hoz elő a látogatóból, amelyet egy hamar nem fog elfelejteni. Ha az egyik célja ez lenne a tárlatnak, akkor velem sikerrel jártak.

Így “nyaralok” én

Lassan két hete itthon vagyok már, egy hosszabb három hetes, de akár egy hónapos kihagyás után, ha mondjuk beszámolom a szardíniai projektet is. Kezdtem május végén, egy projekten Szardínia fővárosában Cagliariban, majd egy két napos szünetet követően repültem Montegróba, hogy kilenc nap után már Szlovákiábam egy erdő szélén találjam magam. Kívülről ezek nyaralásnak tűnnek, főleg a két tengerparti projekt az Adriai és a Tirrén tenger partján, de távolról sem az, na jó, mondjuk az utóbbi az eléggé az volt. De mivel én Erasmus+ projektekkel utazom ide-oda és néha még „dolgozom” is rajta, így távolról sem arról szól, hogy ülünk a tenger parton és élvezzük a sós levegőt. Ráadásul, ahogy említettem, én, ha tehetem, akkor „dolgozni” járok egy-egy projektre, így néha még sikerül összekötnöm a kellemest a hasznossal.

Mikor felhívták a figyelmem, hogy lenne lehetőségem résztvenni egy szardíniai projekten kapva kaptam az alkalmam és így legalább egy kicsit sikerült kiszakadjak a már eléggé megszokott közegemből is. Így gondolkodás nélkül vettem a jegyet és indultunk is neki az útnak régi ismerősökkel és egykori útitársakkal. Bár az elején kicsit döcögősen indult az egész, mármint a projekt (lehet csak velünk és a fene nagy tapasztalattal volt a gond). De a végére egész jó kis projekt kerekedett ki belőle, bár mindent adott volt, úgy helyszín, mint a téma is, ami a social media műveltség és annak helyes használata volt. Ráadásul jó volt ismét egy kicsit visszamenni Olaszországba, bár számomra ez az ország mindig tökéletes opció lesz. Azt már meg se említem, hogy Cagliariba és Szardíniába alapból mindig is elakartam menni. A város és annak hangulata hozta a dél olaszos érzést, a tengerpart pedig gyönyörű volt, a maga homokos partjával és kék, kellemesen hideg vizével.  Így már csak ezért megérte elmenni, de szerencsére nem csak a helyszín miatt volt nyerő választás a projekt. Az biztos, hogy az egész ifjúságicsere után, megfogadtam, hogy ha egy mód van rá, akkor én ezekre már csak úgy jövök, mint facilitátor/trainer, valahogy kinőttem én már ezeket a cseréket.

Az olasz csere után már jöttem is haza, épp annyira maradt időm, hogy egy tetoválást csináljak (ITT el lehet olvasni az egész történetét) és már mentem is tovább Montenegróba. Bepakoltam három hétre, kimossattam a koszos ruháim és mire már megszoktam volna az itthoni levegőt, már azon kaptam magam, hogy egy héten belül már másodjára találom magam a Liszt Ferenc valamelyik terminálján. Egy rövidebb repülés után már landoltam is a Balkánon és megkaptam az első pecsétem az útlevelembe. Mintha csak otthon lennék konstatáltam gyorsan, miután kiléptem a reptér ajtaján és elindultam a taxival Bar felé, ahol a következő projektem volt. Igazából ez később se változott, csak még jobban beigazolódott, hogy bizony Románia nem a Balkán kapuja, hanem maga a nagy betűs Balkán. A káosz, a szervezetlenség, az „oooh, megoldjuk okosban, hogy mindenki jól járjon” gondolkodás, a szemét, a türelmetlenség és úgy az egész mentalitás szemetszúrt. Maga a projekt miatt egy szavam sem lehetett, érdekes téma (bevándorlók, migránsok integrálása a közösségbe és különböző integrációs témák/foglalkozások kidolgozása), tűrhető, dolgozni és fejlődni vágyó/akaró csapat. De még így is valami hiányzott, végig keserű szájízzel voltam és nem értettem miért olyan nagy szám Montenegró a turisták körében. A tenger koszos és kavicsos, ahol pedig aránylag tiszta és járható (Budva) ott tömegnyomor van, annyira, hogy konkrétan az utolsó nyugágy lábát már a tenger mossa. Az egyetlen indok, ami talán mellette szól, hogy olcsó (természetesen, ami nem turistalátványosság) és a tengerpartokon kívül az ország belsejében is talál az ember szépségeket, ilyen például a Skadari-tó vagy különböző óvárosok. De nem panaszkodom, ingyen volt és azért aránylag szép is volt, ráadásul még egy országot kipipálhattam a listámról, bár egyhamar nem hinném, hogy visszatérek.

Montenegró után megállás nélkül, mert azt az egy éjszakát, amit Budapesten töltöttem, nem tekintem annak, mentem is tovább Szlovákiába egy cserére, régi ismerősökkel, „munatársakkal”. Itt, a változatosság kedvéért, egy ifjúságicserét kellett levezessek másodmagammal. Üditő érzés volt a tengerpartok után az erdő szélén, a természet közepén, egy kempingben „dolgozni”. A téma nem feltétlenül állt közel hozzám (egészséges étkezés, életmód, környezettudatosság és kreatívkodás) de jó volt régi ismerősökkel, barátokkal újra találkozni és együtt tevékenykedni. A csapat is nagyban hozzájárult a projekt minőségéhez, annak ellenére, hogy nem feltétlenül voltunk egy multikultúrális közegben (Kárpát medencei magyarok + spanyolok). Még is sikerült egy tartalmas kilenc napot eltölteni, ahol megismertük egymás kultúráját, étkezési szokását és ezek mellett túráztunk, várost is néztünk és természetesen sokat szórakoztunk. Ezért is szeretem ezeket a programokat, mert hasznosan és mindenképp tartalmasan tudjuk eltölteni a szabadidőnket. A másik oldalról tekintve pedig egy hatalmas élmény látni a csillogó szemeket és olvasni az elismerő szavakat a résztvevőktől. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy mekkora felelőséggel jár az ez egész „munka” és mennyire élvezem csinálni, minden nehézség és fáradtság ellenére.

Az egész „hajtás” végére és a szlovák projekt utolsó napjaiban, már éreztem, hogy kezd egy kicsit sok lenni és éreztem, hogy fogyóban van az alapból is alacsony szocializációs kézségem mértéke. De végül pont addig tartott ameddig szükség volt rá, így időben sikerült rendesen hazaérni, négy hét és három projekt után.

(A további képekért csak fel kell keresni a facebook oldalam “Négy hét, három projekt” albumját, ITT)

A kihívások hónapja

November a kihívások hónapja, repkednek össze-vissza az hashtagek a különböző „emberpróbáló” megmérettetésekkel. Így elhatároztam, hogy nekivágok én is a saját „küzdelmemnek”, bár már egy ideje amúgy is terveztem. Most viszont rávettem magam és végül egy hosszabb halogatás után elkezdtem a egyéni novemberi akcióm.

Ha november akkor majdnem mindenkinek a #noshavenovember jut eszébe. Ilyenkor a férfiak bajuszt és/vagy szakállt növesztenek, hogy felhívják a figyelmet a különféle ráktípusokra (legfőképpen a prosztatarák)  és a szűrések fontosságára. Aki pedig helyesen szeretné csinálni az egész kihívást a pénzt, amit megspórolt a hónapban, egy a megelőzéssel vagy rákutatással foglalkozó egyesületnek adományozhatja. Bár véleményem szerint, ha már csak elkezdünk beszélni a kezdeményezés valódi céljáról egy lépéssel előrébb vagyunk. Természetesen lassan lassan az eredeti ötlet kezdi értelmét veszteni és csak egy üres hashtag marad, pár szakállas instagram storyval és képpel.

Az elmúlt években a borotválkozás mentes november mellett felbukkant a száraz november (#sobernovember) kezdeményezés is. A kihívás az alkoholfogyasztás megvonásáról szól, ahol a résztvevők egy hónapon keresztül nem fogyasztanak semmilyen alkoholtartalmú italt. A Nagy Brittaniából származó ötlet, mára már az egész világon elterjedt. A törekvés nem feltétlenül az alkoholistákat célozza meg és próbál rajtuk segíteni, hanem pont azokat veszi célba, akik túl gyakran isznak nem túl sokat. Az alkoholmentes november szerencsére még nem üresedett el annyira, mint az előbb említett borotvamentes, szakállas utolsó őszi hónap. Talán mert nagyobb önuralom és elhivatottság kell hozzá, mint egy hónapon keresztül elfelejteni borotválkozni. Így többen inkább kihagyják és mellőzik a szárazságot, arra hivatkozva, hogy azért egy pohárkától hetente, két naponta még nem dől össze a világ és senki sem lesz alkoholista.

Átgondolva a lehetőségeket és mérlegelve a következményeket, végül úgy döntöttem nem csatlakozom egyik kihíváshoz sem. Mondjuk én már lassan öt éve a no shave november elkötelezett híve vagyok, így számomra ez valahogy értelmét vesztette egy ideje. A száraz november meg valahogy nem mozgatta meg a fantáziám, mivel így is kevés alkoholt fogyasztom, mióta Olaszországban vagyok. Így, miután kimerültek a lehetőségeim, megalkottam és rávettem magam a már régóta tervezett húsmentes hónapra. Számomra ez az igazi kihívás, mivel nagy húsfogyasztó vagyok és ha tehetném egy csirkecomb mellé még egyet ennék. Tehát szinte elképzelhetetlen számomra, hogy legalább minden második nap ne csempésszek valami húst az ételembe. Most viszont teljesen lemondtam róla legkevesebb egy hónapra. A miértre még én se tudok konkrétan válaszolni, inkább a kiváncsiságtól vezérelve és a határaim rendszeres feszegetése miatt szántam rá magam, hogy egy ideig vegetáriánus leszek. Köszönhetően a mediterrán konyhának és az itteni árak már rég felkészítettek. Bár szeretném megjegyezni, hogy senki ne gondolja, hogy na akkor most pastat fogok enni pastaval és paradicsomszósszal, mivel ezek mellett az olasz konyha gazdag az egyébb nem feltétlenül tészta alapú ételekben. Ráadásul még a különböző salátákkal is megpróbálkozom majd, amiket eddig legszívesebben csak nyulaknak vagy kecskéknek adtam volna eledelül.

Tehát az én novemberem valahogy így fog kinézni, mint a fenti kép, zöldebben és hús nélkül. A fejleményekről, pedig természetesen majd megpróbálok beszámolni, ha máshol nem is a blogom facebook oldalán egy egy rövidebb bejegyzésben.

Újrakezdések közepette

Az önkéntes száműzetésem, ami tulajdonképpen nem is volt egy igazi elűzetés, hisz saját döntésem volt, hogy egy kicsit elvonulok szünetelni, ezennel véget ért. Hosszas tervezés és elmélkedés után úgy gondltam itt az idő az újrakezdésnek. Ha már olaszországi kalandjaimat folytattam (bár egy új felállásban), úgy illett, hogy blogom írását is tovább vigyem (természetesen egy megújult kinézettel és elgondolással).

Mint ahogyan már említettem, tulajdonképpen nem csak a blogolást kezdtem újra, hanem a délen való munkálkodást is. Még szeptember elején jöttem vissza dolgozni, fogalmazzunk úgy, mint youth worker. Azóta sok minden történt, rengeteg pozitív és természtesen negatív viszontagság, amiből valahogy mindig sikerült megtalálnom a kiutat és végül a megoldást. Úgy érzem, hogy ez az egy hónap adott annyi impulzust és élményt, mint talán az egy éves önkéntességem soha. Holott nagyon is furcsa volt visszatérni, oda, ahol minden elkezdődött, viszont immár egy új szerepkörbe, ha lehet így fogalmazni.

Felmerülhet mindenkiben a kérdés és akkor most ennyi, Olaszország teljesen elragadott. A válaszom pedig egy határozott igen, viszont nem annyira, hogy  hosszabb távon tervezek itt maradni … egyelőre. Hogy még is mennyit tervezek maradni az majd idővel elválik. Egy biztos, a tékozló fiú előbb vagy utóbb az olaszországi kalandozásaiból haza fog térni … végleg, legalábbis egy darabig. Bár néha már kezd elmosódni, hogy mit is jelent a haza és otthon fogalma (semmiképp sem azt a helyet, ahol a wifi automatikusan csatlakozik).

A blogról és a körülötte kialakult helyzetről csak annyit, hogy eléggé hiányzott az írás és maga a blogolás. Volt olyan pillanat is az elmúlt egy hónapban, amikor azon kaptam magam, hogy egy papírra írom le gondolataimat. Történt olyan is, hogy teljesen véletleszerűen kezdtem el írni, amely egészen környezetidegen volt a körülöttem történő eseményektől. Az utóbbi napokban, mikor volt egy kis szabadidőm, teljesen feltöltött a bloggal való bíbelődés. Mivel, úgy gondoltam már újrakezdésről beszélünk, akkor úgy illik, egy kicsit felfrissülve és megújulva térjen vissza a blogom. Így hát fogadjátok szeretettel és sok kattintással és olvasással a Szakállas történtetek 2.0-t.

Megpróbálom majd rendszeresen gyártani a tartalmat, viszont addig is lehet majd követni a blog facebook oldalát (ITT). Ahol néha aktívabb vagyok és leszek, mint esetleg a blogon. Újrakezdés gyanánt, mos hirtelen ennyi lenne, később majd még jelentkezem. Addig is itt-ott a különböző közösséginek kitalált, de egyre jobban a közösségi élvezetét elvesztő, médiafelületen megtaláltok.

A viszontlátás

Tíz nap utazgatás után, egy borús április végi, késő délután érkeztem Rómába. A vonatút Firenzéből zökkenőmentesen ment, ráadásul jegy nélkül, egyetlen egy ellenőrrel se találkozva. Az eddigiekhez hasonlóan sajnos most se volt szállásom és ismét a couchsurfingre kellett hagyatkoznom. De ismét sikerült csalódnom az előbb említett oldalban és eszméjében. Sajnos semmit és senkit se találtam aki engem és kedves útitársamat befogadta volna egy pár éjszakára. Így van, mindenki jól látja, a fővárosi és további kalandjaimat egy leány társaságában folytatom majd.

Tehát ismét elmondhatom, hogy újra sikerült jól kezdenem utazásom következő állomását. Már-már kezdtem megszokni az utolsó pillanatban kialakuló lehetőségek által okozott adrenalint, így most már csak egy cseppet idegeskedtem. Bár az idő múlásával és a leány érkezésének időpontjához közeledve egyre jobban kezdtem elveszteni a türelmem és reményem (a telefonom meg a töltöttségi szintjét). Már a Terminit is kétszer körbejártam unalmamban, miközben a couchsurfing és ismerősök válaszára vártam. Mondjuk innen onnan jöttek is a visszajelzések, csak a baj annyi volt velük, hogy mind visszautasítóak voltak. Gondolom a május elsejei hosszú hétvégéhez közeledve mindenki épp készült elhagyni Rómát, elkerülve a túristák hordáját.

Az állomás teraszán ülve, bámulva a szakadó esőt és a szálláslehetőségek után keresgélve egyre jobban ment el a kedvem az egésztől. Az egyetlen dolog tartotta csak bennem a lelket, hogy hosszú idő és tervezés után ismét találkozhatok, a már olyan rég nem látott leánnyal. Talán a viszontlátás érzése volt az, ami miatt még nem vágtam mindent a sarokba, hanem tovább kutattam.

Végül, az immár csak enyhén szemerkélő esőben, közös megegyezés alapján, elindultam hostelt vadászni, addig ameddig ő is megérkezik. Mondanom sem kell szerintem, hogy a már előbb említett hétvége miatt, a hostelek is tömve voltak. Így a szállás keresése  még mindig nem bizonyult egyszerűnek … mert miért is lett volna? (költői kérdés)

Interneten keresgélve, értékeléseket, korábbi vendégek véleményeit olvasva és a rászánt költségvetés mellett próbáltam szelektálni és szűkíteni a kört. De még így is a helyzet egyre kilátástalanabbnak bizonyult, míg végül mind a ketten annyit mondtuk, hogy mindegy csak végre találjunk egy éjszakára egy helyet, ahol megtudunk pihenni nyugodtan és végre láthatjuk egymást hosszú idő után először. Végezetül sikerült kiválasztanom egy olcsóbb, egész tűrhető állapotban lévő szobát két személyre. Nem volt egy Hilton, de egy éjszakára és tekintve a rajtam uralkodó állapotokat nem törődtem vele. Már csak az foglalkoztatott, hogy megkezdődjön végre a római vakációm a leánnyal. Bár ő még valahol Perugia környékén zötykölődött, miközben én már a szállásunkat foglaltam el.  Így már csak annyi időm volt hátra a viszontlátásig, hogy lemossam magamról a két napos út porát és egy gyors szundit beiktassak.

A majd’ egy órás pihentető power nap után már rohantam is a buszpályaudvarra, hisz az annyira várt útitársam érkezésére már nem kellett sokat várni … gondoltam én az elején. Én naív már majdnem elfelejtettem, hogy hol is vagyok, melyik országba is élek már majdnem egy éve. Így tehát eljött az ideje, hogy megkezdjem a római ácsorgási sorozatom (erről majd még később bővebben). Mondjuk a várakozással eltöltött idő tűnhet iszonyatosan rövidnek, de néha rettenetesen hosszúnak is, mint például most mikor az ember egy már rég eltervezett találkozás utolsó pillanatait tölti. Nem volt ez másképp most sem, amit az egy órás késés és a szokatlanul enyhe és hideg római idő csak még jobban megnehezített. Mikor pedig a zöld busz begördült a pályaudvarra és megpillantva a leány fáradtan, de mégis mosolyogva, csillogó szemmel, minden eddigi bosszuságom és rossz kedvem abban a pillanatban elszállt. A hosszas ölelés közepette pedig még arról is megfeledkeztem, hogy mennyit vártam a nem épp kellemes időben.

Így, egy cseppet fáradtan, de a viszontlátás örömétől boldogan, ballagtunk vissza a szállásunkra. Ahol végül már csak annyira maradt energiánk, hogy bedőljünk az ágyba, kicsit még beszélgetve és az elkövetkezendő napok tervezésének közepette álomba merüljünk.