Hosszú szünet és rövidebb kihagyás után, mostmár tényleg az utolsó állomásáról akarok írni a nagy olasz kalandomnak. Bár az időrenddel, már teljesen összekavarodtam, mint egyes sorozatok vagy filmek készítői. Mondjuk ha igazán precíz akartam volna lenni, akkor közben gyártottam volna a bejegyzéseket és tartalmat. De nem vagyok én egy travelblogger, így ahogy esik úgy puffan alapon, majd’ félévvel az utam kezdete után elérkeztem Pompeiibe, a nagy kalandom legutolsó megállójához.
Pompeii az ókori római romváros a Vezúv lábánál, Nápolytól nem messze található, amelyet a vulkán több alkalommal is maga alá temetett. Jelenleg pedig a világörökség részeként, itt egy nagy szabadtéri múzeum üzemel, ha lehet így fogalmazni. Szerencsémre ingyen sikerült bejutni és itt, a romok között sétálva, eltölteni egy fél napot. (A hónap első vasárnapján Pompeii és a hozzátartozó más romvárosok ingyenesen látogathatóak)
Belépve a múzeum területére egy különös érzés fogott el, hisz mégis csak egy több száz éves, már-már tökéletesen az utókornak megmaradt város utcáin és házai között lépkedtük. Bár ez a hangulat, hamar elszáll, a sokadik üres, fűvel benőtt ház és miután már sokadjára ütközik az ember bámészkodó turistákba. Így valahol a hatalmas táv felénél és egy pár eltévedés után, mert egy rossz sarkon vagy egy házon keresztül átvágva, az ember akarva akaratlanul elkezdi megunni az ókori túrát.
Nyilvánvalóan, aki szereti a történelmet és érdekelt az ilyes fajta kirándulásokban az minden percét élvezné ennek a sétának. Sajnos, az én érdeklődésem az idő múlásával csak csökkent. Értelemszerűen egy nagyon érdekes hely és voltak helyek, amelyek kifejezetten tetszettek, de ha az összképet nézem akkor nem a pompeii-i látogatásom van a listám elején.
Hiába vannak ott a szép ókori villák, külünböző pékségek és feltehetőleg hentesüzletek maradványai, valahogy mégis a sokadik ilyen után már nem kíváncsi rá az ember. Talán a pompeii művészet, a mozaikok a falra festett, többször pajzán, erotikus képek, esetleg szobrok még az elején elmosolygtatják az embert, de a végére már csak legyint egyet és tovább megy.
Talán a vulkáni hamu által betemetett, majd a könyebb szemléltetés céljából, a maradványok üregetei gipsszel kiöntött szobrok és a különböző emberi maradványok voltak azok, amelyek végig a frászt hozták rám. A különbőz pozíciókban fekvő megkövült „holttestek” láttán, mindvégig a hideg futkosott a hátamon.
Körbe lehet járni egy ókori palaistra épületét is, amely egy hatalmas négy szögletű, medencés épület, ahol anno például a katonákat is kiképezték. De más sportversenyeket is rendeztek itt, főleg a császári udvar szórkaztatására. Itt sétálva végig olyan érzésem volt, mintha egyik kedvenc sorozatom a Spartacus díszletei között sétálnék.
Pompeiiben lehetőségünk nyílik még ókori amfiteátrumok színpadán is sétálni, amelyek szinte teljes pompájukban sikerült megőrízni az utókor számára. A nézőtérre leülve, egy kis kis fantázia segítségével, akár még egy ókori színdarabot is lejátszhatunk elménkben. De még a „kulisszák” mögé is betekinthetünk, és bejárhatjuk a kőszínházak belsejét is. Az egyikben például egy kiállítás is van, amely egy a Pink Floyd által az amfiteátrumban tartott koncertjéről szól.
Tehát mindenki találhat magának valami érdekességet és szépséget Pompeiiben, de én kicsit csalódottam léptem ki a kapun. Lehet többet és egy kicsit interaktívabbat vártam, ki tudja, úgy voltam vele, hogy oké, ez is kihúzva a listámról és nem hinném, hogy még egyszer visszatérek ide.
Szakállas történetek 