Tag: vélemény

Budapesten gondoltam …

(Magánvélemény, ami nem egy hétvége után született, hanem hat hónap Pesten élés és többszörös látogatások után)

img_0749

A helyzet változatlan szokták néha néha mondagatni, viszont  a magyar fővárosra ez nem igaz, bár sosem volt az. Az elmúlt hétvége után, mikor is egy hosszú hétvégét töltöttem Budapesten, megfogalmazódott bennem egy-két gondolat, ami napokban kitört Bécs vs. Budapest „harcban” még érdekesebben cseng. (Aki esetleg nem lenne képben annak ITT a cikk, hogy miről is van szó)

Az igazság az, hogy Budapest az évek során nagyon megváltozott, ami nem feltétlenül egy rossz tulajdonsága egy adott városnak, viszont a főváros „átalakulása”, nem feltétlenül jó irányba tolódott el. A belváros nyüzsgése és a bulinegyed pezsgése mögött, a háttérben vannak gondok.

A látottak alapján, teljesen felesleges volt Lázár Jánosnak Bécsbe kimenni, mivel azokat az állapotokat a magyar fővárosban is megtalálta volna. A bevándorlók/migránsok/menekültek (mindenki hívja őket úgy ahogy azt párt állása/nézete megkívánja) nélkül is elérte, amit Bécs az előbb említett embecsoportok „segítségével”. (Bár a videó konkrét képekkel nem szemlélteti, hogy mit is, mivel csak beszélnek az áldatlan állapotokról). A magyar fővárosban kör(út)kép eléggé lehangoló, ellentétben a bécsi videóban látotakkal. Az állandó cigi/apró lehúzások, a hajléktalanok, hányások és ilyen olyan formájú/fajtájú ürülék/vizelet foltok tarkítják a képet. A közteres piálásokat (napközben, még a tömegközlekedésen is) hőbörgéseket meg se említem már, itt amúgy most egyaltalán nem a különböző legény/leánybúcsús csoportokra gondoltam. Úgy érzem nem feltétlenül a még meg nem érkezett és lehet soha meg sem jövő nem pestiektől és állapotoktól kellene félni és azzal riogatni, hanem a már rég kialakult és egy ideje itt gyökerezővel törődni. Ha pedig nyitott füllel járna az ember az utcákon, akkor már rég észrevette volna, hogy a török, olasz, görög és valamilyen szláv nyelvi családból származó (ezeket a nyelveket ismertem fel legtöbbször) bevándorlók/migráns emberkék már rég a fővárosban vannak.

A magyar gasztronómia pedig egyaltalán nincs veszélyben, ahogyan sokan az illetékesek közül ettől tartanak (aki ismét miről beszélek és utalgatok, ITT elolvashatja). Bár nem értem egy világvárosban, hol van ezzel a gond. Visszatérve a témához, nem feltétlenül a török kebabosok vagy a dönneresek fogják átvenni a lacikonyhák felett hatalmat. A jóféle olasz éttermek elszaporodtak a magyarok fővárosában, legalábbis az igazi nápolyi pizza már jelen van és a pizza kultúra megreformálása vannak törekvések.

Hogy valamilyen tanulság féle is legyen a bejegyzés végére, úgy érzem mielőtt más városokkal „riogatnánk”, először nézzünk szét saját házunk táján. A másik meg szerintem sok pesti szeretne Bécs szintjére kerülni, annak ellenére, hogy egyesek ezt megszeretnék akadályozni.

Végezetül, pedig arra jöttem rá, hogy én bizony Pesten, már nem szeretnék hosszabb ideig élni, ahogyan azt két-három évvel ezelőtt elképzeltem. Mint ugródeszka egy nagyobb lépés megvalósításához vagy 2-3 éves tapasztalat szerzésre tökéletes lenne számomra, viszont többet már nem tudna nyujtani nekem Budapest és nem is szeretném, hogy nyutson.

Advertisements

A bloggerek/influencerek nehéz élete, avagy betekintés a színfalak mögé

Február első hétben volt szerencsém betekintést nyerni, egy bloggereknek/influencereknek szóló turisztikai körút szinfalai mögé. Mondjunk én is résztveő voltam, amit meg ott láttam egy kicsit elgondolkodtatott és egyszerre nevetetett meg és szomorított el. Saját két szememmel láttam, hogy egyesek (még nagymamakorú hölgyek is) mennyire túlzásba viszik a social mediat, talán még akkor is ha számukra ez egy jövedelem forrás. Hihetetlen, hogy szinte mindent ezen keresztül látnak, a likeok és rekaciók száma szerint élnek és mérik az interakciókat és az elismerést.

Régebben még én is kacsingattam a sikeres blogger elképzeléssel, hogy majd egyszer megélek ebből, viszont a látottak után köszönöm szépen nem kérek belőle. Soha nem is figyeltem az instagramra felpakolt képeim hashtagjeire, de még az se szeretem ha beskatulyáznak, mint travelblogger, mert sokat utazom. Közbe meg azért kalandozom összevissza, mert szeretem és megtehetem, a blogomat meg nem a kalandok miatt írom, hanem első sorban magamnak, mert kikapcsol és később pedig jó felidézni az emlékeket. Ha meg feltétlenül választanom kellene, akkor inkább lennék egy digital nomad és dolgoznék, mint freelancer az átalakított furgonomból és járnám a magam útjait. Szívesebben lennék az utóbbi, mint egy követőkért ácsorgó, meghívók által és szponzorizációval elhalmozott, hatszázszor megszerekesztett instagram képen szereplő és pózóló influencer. Nem kérek a tökéletesen megjátszott életből és a fizetett blogbejegyzésekből (fake news), ahol annak ellenére, hogy az öt napból három napon keresztül nem volt meleg víz a szobájában, mégis egy egekbe magasztoló értékelőt ír. Tudatában vagyok annak, hogy nekik ez munka és ki kell elégíteni a követők igényeit, akik meg vannak szokva, hogy naponta szolgáltatják nekik a tartalmat. Ha viszont nem teszik, akkor a közönség elpártol tőle, valahol egy ördögi kör ez, ahova ha bekerül az ember nehéz kijutni.

Mit ér az egész utazás, ha elvész az élmény és addig még szétposztoljuk az interneteket elrohan előttünk/mellettünk a kaland, az út valója? Értelmetlen valahova úgy elutazni, ha csak a képeken és az insta és facebook storykon keresztül éljük át az egészet. Tisztában vagyok vele, hogy meg kell mutatni a követőknek, esetleg az otthon epekedőknek/irígykedőknek, hogy „na, ide figyelj pórnép, így mulatok én!” Közben pedig elfeledkezünk arról, hogy a beállított képek mögött és a videók mögött semmi más nincs és lehet az út se jelentett többet, mint pár beállított művészieskedő kép. Elvész az információ és élmény, a szétphotoshoppolt képek pedig nem adják vissza az igazi érzéseket és az útak során hallott történeteket. De mit ér egy tányér ínyencség is, ha kihűlés határáig fotózzák? S addig nem is lehet elkezdeni enni, míg az összes tányér az ételekkel nincs megörkítve. Végül pedig tovább adva a következő „kollégának” meg se kóstolják, viszont ennek ellenére, sokszor csak kinézet alapján, feljogosultnak érzik magukat a kritizálásra, csak mert ők foodbloggerek.

Összeségében jó ilyen körutakra ellátogatni és résztvenni rajtuk, mivel sok információval gazdagodhat az ember, főleg ha vevő rá és esetleg a jövőjét is hasonló közegben képzeli el. Ráadásul kapcsolatépítésnek és információcserének is tökéletesen megfelel egy-egy ilyen esemény. Mindenképp érdekes megfigyelni az influencerek és bloggerek sokszor nehéz életét, ráadásul egy tökéletes alkalom arra, hogy betekintést nyerjünk a színfalak mögé. Bár, szerény véleményem szerint, egyaltalán nem kell őket sajnálni, ha van is miért akkor az csak social media iránt kialakult függőségük miatt lehet.

Végül, hogy valamilyen tanulságot is levonjak, itt, ezen a cikken látszik csak igazán, hogy én még miért nem vagyok és talán miért nem leszek soha „híres” influencer/blogger. Talán mert én magamnak írom a blogot és az élményeknek élek. A képeket is elsősorban magamnak és nem az instagramnak és a facebooknak készítem, hogy minnél több like jöjjön rá.

(További képekért meg lehet tekinteni az alábbi galériát a facebook oldalon, ITT)

Időzítésekben

Két projekt között és a nagy olasz kalandom mesélésének közepette álljunk meg egy szóra és beszéljünk egy kicsit az életünkben történő események időzítéséről. Mióta itt vagyok, de tulajdonképpen már régebben foglalkoztatott létünk folyamának ezen tulajdonsága. A napokban/hetekben viszont egyre aktuálisabb lett, így kikivánkozott belőlem, hogy írjak róla, majd gondoltam egyet és be is időzítettem a bejegyzést.

Életünk többnyire jól irányzott időzítések sorozata, amelyek tőlünk függetlenül léteznek. Esetleg épp ellenkezőleg, és az általunk hozott döntések következményei. Mikor talál ránk a nagy ő, mikor kezdjük vagy épp fejezzük be az egyetemet, esetleg mikor döntjük el, hogy kész, világgá megyünk. Bár engem most nem feltétlenül ezek érdekelnek, hanem a két ember közötti találkozás időzítése, ami egyre jobban elkezdett foglalkoztatni. Tulajdonképpen mióta önkénteskedem, egyre jobban hiszek abban, hogy minden ember okkal találkozik egymással. Mindig valamilyen célja van annak, hogy adott személyek útjai keresztezik egymást. Az újratalálkozás, az utak újbóli összefutásának a hátterében pedig biztosan van valamilyen kapocs. Mivel például nem feltétlenül utazunk át országokat egy adott személyért, hogy találkozzunk sok év után vele. Az egész mivoltába most nem szívesen mennék bele, de nyilvánvalóan egy nagyon összetett és változó „jelenségről” van szó.

Önkéntességem során, de tulajdonképpen már a kezdetén és még jóval előtte nagyon jól megtanultam, hogy sokszor az időzítéssel van a baj és nem feltétlenül az alkalommal/helyszínnel/személlyel. Vannak olyan időszakai életünknek, amikor két ember ember találkozik, viszont az időzítés egyszerűen nem kedvez. Hiába működik egy bizonyos fokú kémia és még a helyszín is megfelelő, ha mindezt tönkrevágja az egész ütemezése. Ilyenkor nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy életünk egy olyan szakaszában találkoztunk valakivel, akivel ott abban a pillanatban nem alkalmas. Az eshetőségek varációja végtelen, lehet a munka, a két személy közti távolság vagy a másik személy váratlan felbukkanása. Ilyenkor nincs más megoldás csak reménykedni abban, hogy talán útjaik ismét keresztezik egymást egy megfelelő vagy legalább hellyel közzel jobb időzítésben. Talán még ki lehet élvezni az adott pillanat varázsát és bizakodni egy kedvezőbb folytatásban, de a végén úgyis mindenki felismeri, hogy a fránya időzítés ismét áthúzta elképzeléseinket.

De itt szeretnék is megállni, mert nem akarok el szabópétercoelhosodni és nem kívánom hosszúra nyújtani mondani valóm. Így befejezésül csak annyit mondanék, hogy egy jó eső tudja, mikor essen, csak ki kell tudni várni azt.

Viszonyom a politikával napjainkban

Az elmúlt napokban, legfőképpen az otthoni politikai helyzet miatt, számos kérdéssel találkoztam. Sokan kérdezték, hogy mi a véleményem az aktuális helyzetről otthon, most mikor kívülről tudom szemlélni a történéseket. Kaptam viszont egy nagyon meglepő kérdést is, miszerint miért nem foglalkozom többet a politikával, régebben mennyire aktívan törődtem vele, talán már nem érdekel. Így egy kicsit szeretném tisztázni, de inkább ismertetni a dolgokat a következő bejegyezésemben.

rezist_share_iyq1hk

Ahogyan azt szinte mindenki tudja már, egy ideje emberek ezrei tüntetnek Románia nagyvárosaiban, sőt még egyes európai városokban is. Az ok egy a baloldal (bár Romániában már rég nincs bal és jobb, csak érdekcsoportok) sürgősségi kormányrendeletéhez köthető. Ez a sebtében, az éjszaka folyamán kimanőverezett törvény tervezet a román Btk. (Büntető törvényköny) egyik szakaszát módosította volna, legalizálva a lopást  és ezzel megakadályozva és semmissé téve a korrupció ellen folytatott harcot … többekközött, leegyszerűsítve. (FUNFACT1: szeretett országom a negyedik az európai korrupt országok listáján #romániajobbanteljesít). Tehát az emberek az utcára vonultak, több tízezren, sőt egyes hírek szerint többen mint annó a ’89 forradalom/rendszerváltás (bár szerintem inkább csak rendszerváltozás) idején. A kormányközeli média próbálta a tüntetőket csak hőbörgő drukkereknek vagy fizetett embernek beállítani, akik a kormány  vesztét és puccsot akarnak. (FUNFACT2: Bár a nép, az istenadta nép választotta meg magának nagy többséggel a balos kormányt is, bár a baloldal táborának zömét inkább idősek és/vagy tanulatlan, falusi, inkább a Kárpátokon túli lakosság adja, előre is elnézést kérek akit ezzel megsértettem és nem ebbe a kategóriába tartozik, viszont szimpatizál a baloldallal) Az egészben a vicces az volt mikor a balos média szalagcímként közölte, hogy természetesen Soros György pénzeli az embereket (és a kutyákat XD). Ki más mint az öreg milliárdos, akit mindenért lehet okolni, ha nincs más logikus vagy épp elfogadható és megmagyarázható válasz a történtekre. Tehát a népek az utcára vonultak és végül győztek, mivel a hétvégén a miniszterelnök bejelentette, hogy visszahívják a rendeletüket. Bár a háborúnak még nincs vége, viszont a nép egy fontos csatát nyert a baloldal és legfőképpen a vezetőjük Liviu Dragnea ellen. Tulajdonképpen vele van a legnagyobb gond és a szálakat és a minisztert is ő mozgatja. Jó, természetesen a kormány is megéri a pénzét, hiába a nyugdíjemelés, fizetések emelése (konkrétan ezekkel és hasonló  többnyire populista ígéretekkel nyerték meg a választást) vagy az egyetemisták ingyen utaztatása (bár szvsz először a vasutat kellene modernizálni, hogy megérje ingyen utazni rajta). Ide  jöhetnek a “de a másik oldal és kormány mit csinált vagy mit tett, hogy jobb legyen nekünk kisembereknek, blablabla” tematikájú fröcsögéseket. Mondjuk inkább nem kérek ilyenekből, mivel a már amúgy is meglévő kiábrádultságomat fokoznák. S tulajdonképpen ezért nem is foglalkozom nyiltan a politikával, természetesen képben vagyok mindennel és mindenkivel. Követem egyes emberek, ismerőseim, barátaim ilyen-olyan véleményét és egyesek hallgatását és/vagy távolmaradását a történtektől. Szerencsére nem vagyunk egyformák és mindenki a maga módján hozzátesz valamit a dolgok alakulásához, esetleg a fotelből ülve távirányítóval a kezében vagy négy évente az urnák előtt vagy a tüntetéseken vagy ott ahol és azzal amivel. Végül pedig mindenki döntse el maga, hogy mi az és milyen mértékben szolgálja az adott ügyet.

Remélem kielégítő bejegyzés volt, hogy igen, törődöm a politikával és mindennel képben vagyok. Tudok mindenről és a sarokból figyelem ahogy barátaim, ismerőseim aktívan vagy épp passzívan részt vesznek a tüntetéseken. Büszkeséggel és megnyugvással tölt el, hogy többnyire jól választottam barátokat. Kitartást nektek innen a távolból, ha fizikailag nem is, bár nagyon is szeretnék résztvenni, lélekben ott vagyok a tüntetéseken. Addigi is mint a füzesabonyi választásokon tájékozom és tájékoztatok, a többiek pedig folytassák amit elkezdtek.

U.I.: Tisztában vagyok Trump beiktatásával is, mondanám, hogy várjuk ki a végét az elnökségének, viszont az a helyzet, hogy szeretnék optimista maradni, de nem megy és lehet nem éljük mi meg azt a véget.