Tag: vélemény

Néps(z)avazás

Egy ideje már leng a Windows levegőjében ez a bejegyzés (és sok másik), de egyébb elfoglaltságaim miatt nem volt időm írni a témáról. Nem is tartottam magam a legkompetensebb személynek, hisz a családról és magáról a családalapításról is megvan a sajátos véleményem. De többen kérdezték a véleményem és ráadásul az állandó, csapból is folyó propaganda kikényszerítette belőlem. Meg hát mindenki mondja a magáét az egész népszavazásról, akkor pont én maradjak ki belőle.

Aki esetleg nem tudná, jövő hétvégén Romániában alkotmánymódosító népszavazást rendeznek a család fogalmának meghatározása érdekében. Mivel a gyarló és tudatlan nép nem tudja és nincs tisztában a tradicionális család fogalmával. Ráadásul a mai rohanó, liberális XXI. században, maga a család fogalma átalakult. Tehát tisztázni kell az emberek fejében, hogy figyelj, bármi legyen a család az nő és férfi között kötött házasságán alapszik (még akkor is ha a felek nem egyeztek bele mondjuk). Ha pedig ez nem elég akkor betesszük az alkotmányba, ami amúgy is ott van minden házban rögtön a Biblia mellett.

Ha megszavazza a nép, mert majd a melegekkel riogató pópák hívei, elmennek a mise után szavazni, a 30% simán meglesz, arról nem is beszélve, hogy két napos lesz az egész népszavazás. Jó munkához ugye idő kell, egy eredményes szavazáshoz meg még több. Tehát már a körülmények is adottak a témához és a szavazáshoz, egy mesterségesen levitt érvényességi küszöb, a csalások megfékezése ellen bevezetett rendeletek eltörlése és a szavazás idejének kiterjesztése.

A probléma  viszont nem is itt kezdődik, ezt még valahogy lenyelem, bár azt a több száz millió eurót másra is el tudta volna költeni az állam. De találtak neki jobb helyet, mivel ha máshova ment volna, csak az ablakon repült volna ki. Amúgy is minden olyan fejlett ebben az országban, hogy nem kell sehova az a plusz száz millió. Inkább költsük egy olyan „projektre”, ami amúgy már benne van az alkotmányban. Tudom, nem teljesen így, hanem árnyaltabban egy fokkal és nem ennyire diszkriminatívan, de benne van. Kérdezem én, hogy akkor minek is rendezik meg a népszavazást? Nyilván tudom és a vak is látja, hogy elterelés, parasztvakítás es hangolás a következő választásokra. Meg legalább addig se foglalozik a nép a probélámákkal, hanem a buzikkal, akik elakarják venni a gyerekeket és azokkal akik nem akarnak megházasodni és legalább hat gyereket vállalni ahogy azt a keresztény értékrend előírja.

Oh igen, a másik téma amiről tulajdonképpen szól a népszavazás és a propaganda, a melegekről. Mivel a propaganda és úgy mindenki, aki szavazásra buzdít a melegekkel riogat. Igazából olyan primitíven zajlik a „kampány”, mint anno Magyarországon a migrációs kampány, csak most a buzik, család, család szentsége szót kell behelyetesíteni a migárció és migránsok helyet. Bummm, kész is lett a szavazásra buzdító „kampány” fő üzenete, amit a népesség nagyja, mint kacsa azt bizonyos nokedlit, úgy bekajálja. Sőt odáig is elmennek egyesek, hogy már a testvérek és állatok közötti házasság legalizálását vizionálják, ha ezek a liberális gondolkodású hitetlen emberek többsége nemmel fog szavazni. Tehát van baj elég a fejekben, de igazából az ilyenek meg is érdemlik sorsukat és a vezetőket akiket megszavaztak.

Ha pedig nem még mindig nem lenne tiszta a véleményem az egészről, akkor itt hagynám pontokba szedve a véleményemet és az indokokat, hogy miért nem megyek el szavazni, annak ellenére, hogy állampolgári köteleségem lenne. Bár szerintem a részvétel megtagadása is a véleménykinyilvánítás egyik formája.

Tehát …

  • a szavazás maga értelmetlen és szerintem hasztalan is, mivel az alkotmányban már benne van egy hasonló megfogalmazás (ha valaki a meleg lobbival jönne, akkor elmondom, hogy a melegek eddig se és ezután se fognak tudni legálisan csinálni semmit senkivel az országban), ami megjegyzem kevésbé kirekesztő. Ráadásul az egész népszavazás csak arra jó, hogy az épp aktuális problémákról vagy politikai manőverekről elterelje a nép figyelmét.
  • ha már megemlítettem a kirekesztést akkor nem mehetünk el szólnélkül a népszavazás diszkriminativitása mellett. Az egész referendum nem csak a melegeket különbözteti meg, még akkor is ha erre van kihegyezve minden. Mivel a család nem fogalmazható és redukálható le csak a házasság szintjére. Mi lesz majd később azokkal a családokkal, akik mondjuk „csak” élettársi kapcsolatban vannak, esetleg a gyereküket egyedül nevelő szülőkkel, akiknek mondjuk a társuk ki ment külföldre egy jobb megélhetés reményében vagy mert esetleg otthon verte a „társa”? Azoknak a gyerekeknek sincs családja akkor akiket a nagyszülők nevelnek, mert Apa és Anya valahol külföldön robotol, hogy a gyereknek jobb legyen?
  • inkább egy meleg pár fogadja örökbe az árvaházast, mint egy „család” aki esetleg később megunná és visszavinné vagy verné otthon. De nyugondjon meg mindenki a melegek ezután se fognak tudni örökbe fogadni, nem mintha a heteroszexuálisok olyan könnyen tudnának.

Ha pedig ennyi érv és vélemény nem lenne elég, akkor mondok egy utolsót … szeintem az alkotmány feladata nem az, hogy beavatkozzon a családok életében és megfogalmazza azt, hanem annak a védelme.

Advertisements

Budapesten gondoltam …

(Magánvélemény, ami nem egy hétvége után született, hanem hat hónap Pesten élés és többszörös látogatások után)

img_0749

A helyzet változatlan szokták néha néha mondagatni, viszont  a magyar fővárosra ez nem igaz, bár sosem volt az. Az elmúlt hétvége után, mikor is egy hosszú hétvégét töltöttem Budapesten, megfogalmazódott bennem egy-két gondolat, ami napokban kitört Bécs vs. Budapest „harcban” még érdekesebben cseng. (Aki esetleg nem lenne képben annak ITT a cikk, hogy miről is van szó)

Az igazság az, hogy Budapest az évek során nagyon megváltozott, ami nem feltétlenül egy rossz tulajdonsága egy adott városnak, viszont a főváros „átalakulása”, nem feltétlenül jó irányba tolódott el. A belváros nyüzsgése és a bulinegyed pezsgése mögött, a háttérben vannak gondok.

A látottak alapján, teljesen felesleges volt Lázár Jánosnak Bécsbe kimenni, mivel azokat az állapotokat a magyar fővárosban is megtalálta volna. A bevándorlók/migránsok/menekültek (mindenki hívja őket úgy ahogy azt párt állása/nézete megkívánja) nélkül is elérte, amit Bécs az előbb említett embecsoportok „segítségével”. (Bár a videó konkrét képekkel nem szemlélteti, hogy mit is, mivel csak beszélnek az áldatlan állapotokról). A magyar fővárosban kör(út)kép eléggé lehangoló, ellentétben a bécsi videóban látotakkal. Az állandó cigi/apró lehúzások, a hajléktalanok, hányások és ilyen olyan formájú/fajtájú ürülék/vizelet foltok tarkítják a képet. A közteres piálásokat (napközben, még a tömegközlekedésen is) hőbörgéseket meg se említem már, itt amúgy most egyaltalán nem a különböző legény/leánybúcsús csoportokra gondoltam. Úgy érzem nem feltétlenül a még meg nem érkezett és lehet soha meg sem jövő nem pestiektől és állapotoktól kellene félni és azzal riogatni, hanem a már rég kialakult és egy ideje itt gyökerezővel törődni. Ha pedig nyitott füllel járna az ember az utcákon, akkor már rég észrevette volna, hogy a török, olasz, görög és valamilyen szláv nyelvi családból származó (ezeket a nyelveket ismertem fel legtöbbször) bevándorlók/migráns emberkék már rég a fővárosban vannak.

A magyar gasztronómia pedig egyaltalán nincs veszélyben, ahogyan sokan az illetékesek közül ettől tartanak (aki ismét miről beszélek és utalgatok, ITT elolvashatja). Bár nem értem egy világvárosban, hol van ezzel a gond. Visszatérve a témához, nem feltétlenül a török kebabosok vagy a dönneresek fogják átvenni a lacikonyhák felett hatalmat. A jóféle olasz éttermek elszaporodtak a magyarok fővárosában, legalábbis az igazi nápolyi pizza már jelen van és a pizza kultúra megreformálása vannak törekvések.

Hogy valamilyen tanulság féle is legyen a bejegyzés végére, úgy érzem mielőtt más városokkal „riogatnánk”, először nézzünk szét saját házunk táján. A másik meg szerintem sok pesti szeretne Bécs szintjére kerülni, annak ellenére, hogy egyesek ezt megszeretnék akadályozni.

Végezetül, pedig arra jöttem rá, hogy én bizony Pesten, már nem szeretnék hosszabb ideig élni, ahogyan azt két-három évvel ezelőtt elképzeltem. Mint ugródeszka egy nagyobb lépés megvalósításához vagy 2-3 éves tapasztalat szerzésre tökéletes lenne számomra, viszont többet már nem tudna nyujtani nekem Budapest és nem is szeretném, hogy nyutson.

A bloggerek/influencerek nehéz élete, avagy betekintés a színfalak mögé

Február első hétben volt szerencsém betekintést nyerni, egy bloggereknek/influencereknek szóló turisztikai körút szinfalai mögé. Mondjunk én is résztveő voltam, amit meg ott láttam egy kicsit elgondolkodtatott és egyszerre nevetetett meg és szomorított el. Saját két szememmel láttam, hogy egyesek (még nagymamakorú hölgyek is) mennyire túlzásba viszik a social mediat, talán még akkor is ha számukra ez egy jövedelem forrás. Hihetetlen, hogy szinte mindent ezen keresztül látnak, a likeok és rekaciók száma szerint élnek és mérik az interakciókat és az elismerést.

Régebben még én is kacsingattam a sikeres blogger elképzeléssel, hogy majd egyszer megélek ebből, viszont a látottak után köszönöm szépen nem kérek belőle. Soha nem is figyeltem az instagramra felpakolt képeim hashtagjeire, de még az se szeretem ha beskatulyáznak, mint travelblogger, mert sokat utazom. Közbe meg azért kalandozom összevissza, mert szeretem és megtehetem, a blogomat meg nem a kalandok miatt írom, hanem első sorban magamnak, mert kikapcsol és később pedig jó felidézni az emlékeket. Ha meg feltétlenül választanom kellene, akkor inkább lennék egy digital nomad és dolgoznék, mint freelancer az átalakított furgonomból és járnám a magam útjait. Szívesebben lennék az utóbbi, mint egy követőkért ácsorgó, meghívók által és szponzorizációval elhalmozott, hatszázszor megszerekesztett instagram képen szereplő és pózóló influencer. Nem kérek a tökéletesen megjátszott életből és a fizetett blogbejegyzésekből (fake news), ahol annak ellenére, hogy az öt napból három napon keresztül nem volt meleg víz a szobájában, mégis egy egekbe magasztoló értékelőt ír. Tudatában vagyok annak, hogy nekik ez munka és ki kell elégíteni a követők igényeit, akik meg vannak szokva, hogy naponta szolgáltatják nekik a tartalmat. Ha viszont nem teszik, akkor a közönség elpártol tőle, valahol egy ördögi kör ez, ahova ha bekerül az ember nehéz kijutni.

Mit ér az egész utazás, ha elvész az élmény és addig még szétposztoljuk az interneteket elrohan előttünk/mellettünk a kaland, az út valója? Értelmetlen valahova úgy elutazni, ha csak a képeken és az insta és facebook storykon keresztül éljük át az egészet. Tisztában vagyok vele, hogy meg kell mutatni a követőknek, esetleg az otthon epekedőknek/irígykedőknek, hogy „na, ide figyelj pórnép, így mulatok én!” Közben pedig elfeledkezünk arról, hogy a beállított képek mögött és a videók mögött semmi más nincs és lehet az út se jelentett többet, mint pár beállított művészieskedő kép. Elvész az információ és élmény, a szétphotoshoppolt képek pedig nem adják vissza az igazi érzéseket és az útak során hallott történeteket. De mit ér egy tányér ínyencség is, ha kihűlés határáig fotózzák? S addig nem is lehet elkezdeni enni, míg az összes tányér az ételekkel nincs megörkítve. Végül pedig tovább adva a következő „kollégának” meg se kóstolják, viszont ennek ellenére, sokszor csak kinézet alapján, feljogosultnak érzik magukat a kritizálásra, csak mert ők foodbloggerek.

Összeségében jó ilyen körutakra ellátogatni és résztvenni rajtuk, mivel sok információval gazdagodhat az ember, főleg ha vevő rá és esetleg a jövőjét is hasonló közegben képzeli el. Ráadásul kapcsolatépítésnek és információcserének is tökéletesen megfelel egy-egy ilyen esemény. Mindenképp érdekes megfigyelni az influencerek és bloggerek sokszor nehéz életét, ráadásul egy tökéletes alkalom arra, hogy betekintést nyerjünk a színfalak mögé. Bár, szerény véleményem szerint, egyaltalán nem kell őket sajnálni, ha van is miért akkor az csak social media iránt kialakult függőségük miatt lehet.

Végül, hogy valamilyen tanulságot is levonjak, itt, ezen a cikken látszik csak igazán, hogy én még miért nem vagyok és talán miért nem leszek soha „híres” influencer/blogger. Talán mert én magamnak írom a blogot és az élményeknek élek. A képeket is elsősorban magamnak és nem az instagramnak és a facebooknak készítem, hogy minnél több like jöjjön rá.

(További képekért meg lehet tekinteni az alábbi galériát a facebook oldalon, ITT)

Időzítésekben

Két projekt között és a nagy olasz kalandom mesélésének közepette álljunk meg egy szóra és beszéljünk egy kicsit az életünkben történő események időzítéséről. Mióta itt vagyok, de tulajdonképpen már régebben foglalkoztatott létünk folyamának ezen tulajdonsága. A napokban/hetekben viszont egyre aktuálisabb lett, így kikivánkozott belőlem, hogy írjak róla, majd gondoltam egyet és be is időzítettem a bejegyzést.

Életünk többnyire jól irányzott időzítések sorozata, amelyek tőlünk függetlenül léteznek. Esetleg épp ellenkezőleg, és az általunk hozott döntések következményei. Mikor talál ránk a nagy ő, mikor kezdjük vagy épp fejezzük be az egyetemet, esetleg mikor döntjük el, hogy kész, világgá megyünk. Bár engem most nem feltétlenül ezek érdekelnek, hanem a két ember közötti találkozás időzítése, ami egyre jobban elkezdett foglalkoztatni. Tulajdonképpen mióta önkénteskedem, egyre jobban hiszek abban, hogy minden ember okkal találkozik egymással. Mindig valamilyen célja van annak, hogy adott személyek útjai keresztezik egymást. Az újratalálkozás, az utak újbóli összefutásának a hátterében pedig biztosan van valamilyen kapocs. Mivel például nem feltétlenül utazunk át országokat egy adott személyért, hogy találkozzunk sok év után vele. Az egész mivoltába most nem szívesen mennék bele, de nyilvánvalóan egy nagyon összetett és változó „jelenségről” van szó.

Önkéntességem során, de tulajdonképpen már a kezdetén és még jóval előtte nagyon jól megtanultam, hogy sokszor az időzítéssel van a baj és nem feltétlenül az alkalommal/helyszínnel/személlyel. Vannak olyan időszakai életünknek, amikor két ember ember találkozik, viszont az időzítés egyszerűen nem kedvez. Hiába működik egy bizonyos fokú kémia és még a helyszín is megfelelő, ha mindezt tönkrevágja az egész ütemezése. Ilyenkor nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy életünk egy olyan szakaszában találkoztunk valakivel, akivel ott abban a pillanatban nem alkalmas. Az eshetőségek varációja végtelen, lehet a munka, a két személy közti távolság vagy a másik személy váratlan felbukkanása. Ilyenkor nincs más megoldás csak reménykedni abban, hogy talán útjaik ismét keresztezik egymást egy megfelelő vagy legalább hellyel közzel jobb időzítésben. Talán még ki lehet élvezni az adott pillanat varázsát és bizakodni egy kedvezőbb folytatásban, de a végén úgyis mindenki felismeri, hogy a fránya időzítés ismét áthúzta elképzeléseinket.

De itt szeretnék is megállni, mert nem akarok el szabópétercoelhosodni és nem kívánom hosszúra nyújtani mondani valóm. Így befejezésül csak annyit mondanék, hogy egy jó eső tudja, mikor essen, csak ki kell tudni várni azt.