Month: March 2017

Kalandjárat IV./3 Palermo nappal

Palermoba előzetes tervezés és elképzelések nélkül érkeztem. Ezúttal, nem voltak konkrét terveim vagy esetleg megnézendő listám épületekkel, múzeumokkal, kihagyhatatlan nevezeteségekkel. Most tulajdonképpen a palermoi ismerőseimre hagyatkoztam, ők vezettek a városban és mutatták meg sokszor Palermo egy másik, a turisták által alig ismert oldalát. Így tehát, ahogyan már a címben lehet olvasni az elkövetkezendőkben, a városban töltött négy nappalomat ömlesztve fogom elmesélni.

Már megérkezünket követően belevetettük magunkat a város sűrűjébe. Miután lepakoltuk csomagjainkat és megittuk a reggeli kávénkat a török ismerősünkkel elindultunk egy gyors  városnéző túrára érintve a fontosabb útvonalakat és helyeket.

A Ballaro piac

A Ballaro piac a hely ami felébreszti az összes érzékünket.  A hosszasan kígyózó zöldséggel, gyümölccsel, friss hússal, hallal és különböző tengeri szökevényekkel roskadásig megrakodott standok egy igazi utcai piac hangulatot adja át. Ez a piac Palermo és talán Szicília legrégebbi piaca egy X. századi arab kereskedő feljegyzése szerint.

ballaro1

A szűk, áruval megrakodott asztalokat, az embereket és a kétes eredetű pocsojákat, néha vízátfolyásokat kerülgetve, hirtelen egy deja vu érzés kerített hatalmába egyenesen Nápolyból. Gondolom legfőképpen azért, mert itt is érzékenyen érintettek a termékek által árasztott illatok, illetve a délies életérzés, amire a szabad és nagy szájú kofák kreatív “reklámjaik” csak rátettek egy lapáttal. Végül pedig a piac végéhez érve tárult elénk az piac egy másik arca, a bolhapiac. Hirtelen a váradi Ócska jutott eszembe, de simán versenyezhet a nagy budapesti lomtalanítással is a nyolckerből. Az egész vásár végeztével, mikor az árusok elhagyják a terepet, megkezdődik az éhezők viadala, a harc az ott hagyott dolgokért. A kincsvadászok, néha  derékig elmerülve a kukákban keresgélnek elhagyott és kidobott ruhák, könyvek és ezernyi más dologok után. Mindeközben „ami másnak lehet szemét, nekünk érték” mottót mantrázva.

balloro2

Turistáskodásokban

Mikor épp nem helyiként viselkedtünk meg-megálltunk egy-egy épület előtt, mint például a palermói Teatro Massimo, ami Olaszország legnagyobb és Európa harmadik legnagyobb operaháza. Itt készült még a Keresztapa III. zárójelenete is. Ha épp nem épületek előtt ácsingóztunk tátott szájjal akkor volt, hogy Pretoria szökőkút árnyékában sziesztáztunk és élveztük a nap melengető sugarait, miközben  az enyhe szél az arcunkba fújta a kút vízét. Ha már Pretoria szökőkút, akkor muszáj megemlíteni, hogy a kút együttes először Firenzébe volt, majd miután tulajdonosa eladósodott az 1500-as években eladta Palarmo városának. A szökúkút a tizenkét olümposzi istent, más mitológiai személyeket és állatokat ábrázol. A gyönyörű szökőkútnak, sajnos egy sötétebb oldala is van. A szobornak otthont adó tér kialakításához több házat is leromboltak. Emiatt, és a meztelen szobrok miatt a “szégyen szökőkútjának” is hívják.

Természetesen ha Olaszország bármely városába járunk, illik megnézni az adott város híresebb templomait és katedrálisát. Így történt, hogy egyik nap mi is meglátogattuk az impozáns Palermói székesegyházat.

Tulajdonképpen most nem is foglalkoztam azzal, hogy mit is nézünk meg akkor vagy épp mit hagyunk ki. Egyszerűen csak jártuk a végeláthatatlan szűk utcákat, élveztük a jó időt és egymás társaságát, ha pedig közben láttunk valami lenyűgözőtt csak egy pluszt tett hozzá az adot naphoz.

A sarki barbeque parti

Palermo utcáin ajánlott nyitott szemmel és füllel járni, mivel nem tudhatja az ember, hogy mire bukkanhat. Szembejöhet vele megannyi street art és graffiti, de már maga a város építészete is csodálatra méltó, ahogyan a különböző kultúrák (arab, norman, olasz) keverednek az épületekben (és nem csak). De ezek mellett az ember néha egy véletlenszerű sütögetésnél is kiköthet az ember egy falatnyi zöld területen, ahogy ez velünk történt egy borúsabb napunkon. A piacot már kitudja hanyadjára megjárva, útban a szállásra egyszer csak olasz muzsikára lettünk figyelmesek. Követve a dallamokat és az illatokat egy igazi palermoi/szicíliai zenés, verses, táncos mulatságon találtuk magunkat. Nyilvánvalóan kajával és itallal fogadtak bennünket, hisz olaszos eszem-iszomról beszélünk bárány és csirkecommbal, grillezett zöldségekkel, sörrel és borral. Az állandó rohanás és járkálás után jó volt egy kicsit megpihenni és élvezni az esemény körül kialakult hangulatot.

Az előbb leírt rövidke elbeszélések, pedig csak a felszíne a városban töltött négy napnak. Az útról beszélgetve egyik társammal jöttünk rá, hogy mennyire jó volt most egy kicsit másképp turistáskodni. S igazából inkább éreztük magunkat helyinek, mint turistáknak, sőt így valahogy többet kaptunk a várostól, az emberektől, mintha csak egy egyszerű városlátogatás alkalmából.

Advertisements

Kalandjárat IV./2 Éjszakai utazók

Hazatérve Palermoból, kipihenve az út és születésnapom által okozott fáradságot, vágjunk is bele és nézzük meg milyen volt Palermo. Az elmúlt hetekben látott „Éjszakai ragadozók” film címéből kiindulva jöjjön az első palermoi bejegyzés az első éjszakai buszozásom krónikája.

Önkéntesként a szemem előtt mindig a legolcsóbb megoldás lebeg, így esett a választásom a tizenkét órás  éjszakai buszozásra és nem a jóval kényelmesebb és gyorsabb egy órás repülésre. Eleinte még érdeklődve  vártam az utat, tudva, hogy bármikor és bárhogyan el tudok aludni egy buszon. A felfokozott kíváncsiság viszont az út előrehaladtával egyre csak csökkent, tulajdonképpen egyenes arányban az alvással töltött órák számával együtt. Az út kezdetén még örömködve szálltunk fel az emeletes, kék csodajárgányunkra. A felső szinten, az első székekben ülve végig olyan érzésem volt, mintha az Ezeréves Sólyom fedélzetén utaznék. Sajnos az élmént elillant mikor szinte a semmi közepén, egy elhagyott buszállomáson, közel a kikötőhöz, az éjszaka közepén, Tarantoban át kellett szálljunk. Egy negyedórás várakozás után, begördült második buszunk, ami már nem igazán hasonlított a jó öreg Sólyómra. Felszállva ráébredtünk, hogy bizony a buszunk tömve lesz utasokkal. Reményeim egy valamennyire pihentető alvással kapcsolatban, egy hátrahajtott székben lassan, de biztosan elszálltak. Elfoglalva helyemet pedig tömény sajt szag csapott meg, ami később kiderült, hogy az előttem ülő hölgytől ered és nem sajtja, hanem a hányásának szaga volt. Mondanom sem kell, hogy az illat végig kísérte utunkat. Így, a körülményeknek köszönhetően, nagyjából csak részletekben tudtam aludni, egy-egy órákat, amiket néha a pisiszünetek szakítottak félbe. Első, hosszabb álmom a kompra való felszállás szakította félbe. Voltaképpen egy igen felfrissítő érzés volt beszippantani a hajnali, sós, tengeri levegőt, főleg a buszon terjengő szagok után. Szerencsére utunk nagyobb részét már magunk mögött hagytuk és sikerült megérkezni a szigetre. A napfelkelte már Palermo felé, párhuzamosan a tengerparttal, haladva ért. Az alvás már egyre nehézkesebb volt a különböző testrészeim enyhe fájdalmai miatt, ráadásul még a táj is rásegített szépségével. A busz egyik oldalán hegyek, dombok, völgyek sorozata váltakozott, köztük városokkal, falukkal, még a másik oldalon a kék tenger kísérte utunk. De végül majd’ tizenhárom óra utazás után, enyhe zsibbadsággal és fáradtsággal célba értünk.

Szerencsére a visszaút már gördülékenyebben ment és már nem volt olyan megterhelő, talán mert már tudtuk mire számítsunk. Immár utunk nagyobb részét az Ezeréves Sólyóm „fedélzetén” ülve tettük meg, amin ráadásul még utasok is alig voltak. Emberek hiányában pedig mindenkinek jutott legalább két, lehajtható, kényelmesebb szék, amiben már könnyebben lehetett aludni. Köszönhetően az adott helyzetnek egyből többet és pihentetőbben tudtam aludni. Bár még így is a szünetek néha megszakították álmomat. Végezetül, immár csupán tizenkétóra utazás után, a buszunk percre pontosan begördült az állomásra. Különösebb izgalmak nélkül, leszámítva, hogy majdnem elvesztettük egy társunkat az egyik megállóba, aki tulajdonképpen csak a busz hátuljában aludt, hazaérkeztünk Poggiardoba. Itthon pedig egy gyors zuhany után, születésnapom ellenére, már munkába is álltam, mivel nincs megállás és fék.

Kalandjárat IV.1 Előszó Palermohoz

Anno, mikor az olaszországi EVS lehetőségek után keresgéltem mindig délen nézelődtem, legfőképpen Szicília szigetén. Végül pedig elkerültem ide, a csodálatos Pugliaba, de nem is, hanem a gyönyörű és nagyon déli és nagyon olaszos Salento régióba.

A vágyakozás Szicília iránt mégis megmaradt, így egyértelmű volt, hogy az olaszországi bakancslistámon előkelő helyre kerül a sziget meglátogatása. Már februárban elkezdtem tervezgetni az utam, végül az on arrival trainingen elérhetővé is vált az egész. A bő egyhetes képzés alatt megismerkedtük egy-két szicíliai önkéntessel és hamar barátságot kötöttünk egymással, köszönhetően a déli kapocsnak. Búcsúzáskor pedig megígértük egymásnak, hogy mihamarabb meglátogatjuk egymást (p.s.: a görög leányka is palermoi önkéntes). Végül még a training ideje alatt megbeszéltük az esetleges dátumokat és részleteket. Végezetül eldöntöttük az egyik török önkéntessel, hogy lesz ami lesz együtt tartjuk a szülinapunkat Palermoba. Így a dátum már adott is volt, mivel az ő születésnapja március huszonhatodikán lesz, az enyém pedig huszonkilencedikén. A training után lefoglaltuk a jegyeinket és szép lassan, olaszosan elkezdtük tervezni az utunkat. A szokásos mit akarunk megnézni, mit akarunk kipróbálni, hova akarunk még menni kérdések repkedésének közepette próbáltunk valamilyen utitervet készíteni. A hosszas ötletelés után pedig eljutottunk oda, hogy majd csak sodródunk az árral és meglátjuk mi lesz.

Tehát este indulok három önkéntestárssammal, hogy reggelre Palermoba érkezzünk és ott töltsünk öt felejthetetlen napot … remélhetőleg. Kicsit kíváncsi vagyok az egészre, mivel az első utam úgy, hogy másokkal is utazom a csoportból és nem egyedül. Azonban egyszer ezt is el kell kezdeni valahol, pont ahogyan a hátizsákos utazások is a hátizsák kiválasztásával és megvételével kezdődik. (oraveczszabópéter)

No miss, azt nem-nem, angol órára jöttem

A téma és cím szoros kapcsolódása miatt a mai bejegyzésemet Komár Laci szavait idézve kezdeném. A napokban ugyanis véget ért tanári pályafutásom elméletileg, legalábbis a helyi iskolában biztosan.

Érdekes és tartalmas kis kaland volt számomra az egész tanítással kapcsolódó ténykedésem. Tanítottam fiatalokat, felnőtteket, diákokat, munkanélkülieket és egy aranyos nagymamát, aki az Ausztráliában élő unokájával szeretne beszélni. Az igazat megvalva hálásabb feladat volt idősebbekkel foglalkozni, mint diákokkal, viszont megvolt mindegyik csoportnak a maga előnye és hátránya. A gyerekkel való tevékenykedés valahol emberpróbálóbb volt, azonban a két környezetet nem igazán lehet összehasonlítani vagy párhuzamot se lehet közöttük levonni. Ennek ellenére a felnőttek valahogy jobban értékelték az órák fontosságát, ebből fakadóan pedig együttműködőbbek és érdeklődőbbek is voltak. Sokszor lenyűgözött az elszántságuk, a tanulás iránt mutatott akaratuk. Természetesen a megfelelő motivációval a háttérben minden könnyebb és minden csak egy karnyújtásnyira kerül, lásd a nagyi példáját. (oravczszabópétercoelho). Ez az előbb felsorolt tulajdonságok és motivációk a diákokból sokszor  elmaradtak. Számukra néha nem volt több az egész mint egy elmismásolt óra, ahol esetleg még tanulnak is valamit a szigorú iskolai kereteken kívül. Nyilvánvalóan valamivel ők is maradtak órák után és remélhetőleg egy kis “tudományt” is sikerült átadnom/átadnunk. Bár én annyival is megelégszem, ha rájönnek az angol nyelv fontosságára, ahogyan Komár Laci rájött a híres dalában (habár ismerve a lírai ént a nyelvtanulás iránti eltökéltségét más is vezényelte). Mindent összevetve a lényeg a segítésen van, ami az önkéntesség egyik velejárója. Segíteni, ott ahol tudunk, úgy ahogy tudunk, ez pedig néha egy teljesen új utat tud megnyitni, például a nyelvtanulás előtt.

A tanítás mellett pedig én is tanultam, az elkerülhetetlen nyelvi fejlődés mellett, lényem egy újabb részét sikerült felfedeztem, megismerhettem több tucatnyi embert/kisembert és történetet. Alkalmam nyilt megfigyelni az olasz mentalitást és rádöbbeni arra, hogy már fiatalon jelen van minden olaszban a sajátos habitusuk. Érdekes volt látni például, hogy a gyermeki akaratosság keveredését az olaszos, déli temperamentummal. De a legnagyobb felismerés számomra a tanári szakma nehézségének a bennem való tudatosulása volt. Gyakorta emberpróbáló, nagy elhivatotságot és gyors helyzetfelismerő képességet követelő feladat, amit lehet nem mindenki tudna szívvel lélekkel csinálni. Főleg mikor munkádat semmibe nézik, sokszor nem értékelik vagy csak szimplán egy tucat gyerek kezd el hangoskodni körülötted, te pedig próbálod nyugalmadat megőrizve fegyelmezni őket. Tehát le a kalappal a tanárok, tanítók előtt akik a rendszer összes hiányossága és szerencsétlensége ellenére próbálnak tanítani és oktatni.