Tag: elmélkedések

Az utolsó bejegyzés

Ennek a bejegyzésnek is eljött az ideje, itt az idő, hogy megírjam önkéntességemmel kapcsolatos utolsó bejegyzésem. Tudom a nagy olasz kalandjaim mesélésével még nem végeztem, de ígérem hamarosan azt is befejezem. Már nincs sok hátra a nagy olaszországi körutam kalandjáratiból, igazából csak a Nápoly és környéki barangolásaim maradtak hátra. De most jöjjön egy kisebb visszatekintés, elmélkedés a hátam mögött lévő több mint egy évről.

Anno, mikor jelentkeztem és végül el is fogadták jelentkezésemet, többnyire tudtam mire válalkozok. Most visszatekintve a teljes képre, hellyel közzel teljesültek is elképzeléseim és elvárásaim. Nem mondom, hogy minden rendben volt, nyilvánvalóan voltak mélypontok és csúcspontok, de ez a projektek velejárója és hozadéka. Én ezekből pedig mindig megpróbáltam kihozni a maximumot, ha meg nem sikerült akkor elutaztam valahova, hogy kiürítsem a fejem. Ha esetleg nem sikerült kitörni, akkor valahogy mindig próbáltam/próbáltunk megoldás találni, ahol legalább az egyik fél jól járt.

Ezernyi emlékkel, egyaránt pozitívval és negatívval, lettem gazdagabb, amit máshol vagy otthon ülve biztosan nem sikerült volna összegyűjtenem. Több száz kilómétert utaztam az országon belül és több pontot sikerült kipipálnom a bakancslistámról. S még így is vannak olyan helyek, dolgok amiket nem sikerült meglátogatnom vagy kipróbálnom … majd legközelebb. Viszont még így is olyan helyekre sodort az önkéntességem, amelyekre soha életembe nem gondoltam volna. Részem volt tucatnyi új, addigi életem számára ismeretlen élményben, kezdve az első olasz pizzám megkóstolásától egészen addig még huszonöt év után, életemben először láttam a tengert. Bár ezt a listát, ha végtelenségig nem is, de egy jó darabig biztos tudnám sorolni.

Ami viszont a legfontosabb, hogy most először voltam hosszabb távon egyedül, távol mindentől és mindenkitől, egy ismeretlen és teljesen más környezetben. Úgy gondolom, hogy végül sikerült otthonommá tenni Poggiardot és természtesen Olaszországot, ahova mindig is az volt az álmom, hogy eljussak. Most, mikor el kell hagynom az országot, nehéz szívvel és lélekkel távozom, még ha csak egy rövidebb időre is.

Az EVS egy másik és talán a legjelentősebb hozadéka, hogy az ember akarva akaratlanul, de útja során megváltozik. Biztosan állíthatom, hogy szombaton, mikor elhagyom a gépem, nem az az ember fog kilépni a repülőből, aki anno kicsit félve megkezdte első repülőútját és belevágott addigi élete legnagyobb kalandjába. Lehet önfényezésnek tűnhet az egész, viszont mostanában egyre többet hallom több irányból, így már kezdem én is elhinni, hogy tényleg egy más ember lettem az önkétességemnek köszönhetően.  Mondjuk látom és érzem én magamon is, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire megváltoztam.

Végül pedig ott vannak az emberek, akik az út során megismertem és velük egy szorosabb kapcsolatot alakítottam ki. Tucatnyi „sorstárs” jelenleg még Olaszországban vagy szerte a világban, amelyektől több száz kilóméter választ el, viszont a közös emlékek mégis közel hoznak egymáshoz. A sok közös pillanat, egy együtt elfogyasztott kávé vagy egy átbeszélt éjszaka mámoros és ehhez hasonló emlékek azok amelyek örökre végig kísérnek majd. Sokban ilyenben volt részem nekem is ezalatt a bő egy év alatt, és számtalan életre szóló, határokon átnyúló barátságokat (rövid, futó szerelmeket, nyári kalandokat) sikerült köttettni.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy volt ebben az egy éves önkéntességben volt minden, mint búcsúban. Ha pedig visszamehetnék az időben, mindent hasonlóan csinálnék vagy akár még jobban és még elszántabban. Most pedig ideje tovább lépni és lezárni életem eme részét, ami mindenképp meg fogja határozni a továbbiakat, úgy hosszútávon, mint rövidtávon.

Ennek a bejegyzésnek is eljött az ideje, itt az idő, hogy megírjam önkéntességemmel kapcsolatos utolsó bejegyzésem. Tudom a nagy olasz kalandjaim mesélésével még nem végeztem, de ígérem hamarosan azt is befejezem. Már nincs sok hátra a nagy olaszországi körutam kalandjáratiból, igazából csak a Nápoly és környéki barangolásaim maradtak hátra. De most jöjjön egy kisebb visszatekintés, elmélkedés a hátam mögött lévő több mint egy évről.

Anno, mikor jelentkeztem és végül el is fogadták jelentkezésemet, többnyire tudtam mire válalkozok. Most visszatekintve a teljes képre, hellyel közzel teljesültek is elképzeléseim és elvárásaim. Nem mondom, hogy minden rendben volt, nyilvánvalóan voltak mélypontok és csúcspontok, de ez a projektek velejárója és hozadéka. Én ezekből pedig mindig megpróbáltam kihozni a maximumot, ha meg nem sikerült akkor elutaztam valahova, hogy kiürítsem a fejem. Ha esetleg nem sikerült kitörni, akkor valahogy mindig próbáltam/próbáltunk megoldás találni, ahol legalább az egyik fél jól járt.

Ezernyi emlékkel, egyaránt pozitívval és negatívval, lettem gazdagabb, amit máshol vagy otthon ülve biztosan nem sikerült volna összegyűjtenem. Több száz kilómétert utaztam az országon belül és több pontot sikerült kipipálnom a bakancslistámról. S még így is vannak olyan helyek, dolgok amiket nem sikerült meglátogatnom vagy kipróbálnom … majd legközelebb. Viszont még így is olyan helyekre sodort az önkéntességem, amelyekre soha életembe nem gondoltam volna. Részem volt tucatnyi új, addigi életem számára ismeretlen élményben, kezdve az első olasz pizzám megkóstolásától egészen addig még huszonöt év után, életemben először láttam a tengert. Bár ezt a listát, ha végtelenségig nem is, de egy jó darabig biztos tudnám sorolni.

Ami viszont a legfontosabb, hogy most először voltam hosszabb távon egyedül, távol mindentől és mindenkitől, egy ismeretlen és teljesen más környezetben. Úgy gondolom, hogy végül sikerült otthonommá tenni Poggiardot és természtesen Olaszországot, ahova mindig is az volt az álmom, hogy eljussak. Most, mikor el kell hagynom az országot, nehéz szívvel és lélekkel távozom, még ha csak egy rövidebb időre is.

Az EVS egy másik és talán a legjelentősebb hozadéka, hogy az ember akarva akaratlanul, de útja során megváltozik. Biztosan állíthatom, hogy szombaton, mikor elhagyom a gépem, nem az az ember fog kilépni a repülőből, aki anno kicsit félve megkezdte első repülőútját és belevágott addigi élete legnagyobb kalandjába. Lehet önfényezésnek tűnhet az egész, viszont mostanában egyre többet hallom több irányból, így már kezdem én is elhinni, hogy tényleg egy más ember lettem az önkétességemnek köszönhetően.  Mondjuk látom és érzem én magamon is, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire megváltoztam.

Végül pedig ott vannak az emberek, akik az út során megismertem és velük egy szorosabb kapcsolatot alakítottam ki. Tucatnyi „sorstárs” jelenleg még Olaszországban vagy szerte a világban, amelyektől több száz kilóméter választ el, viszont a közös emlékek mégis közel hoznak egymáshoz. A sok közös pillanat, egy együtt elfogyasztott kávé vagy egy átbeszélt éjszaka mámoros és ehhez hasonló emlékek azok amelyek örökre végig kísérnek majd. Sokban ilyenben volt részem nekem is ezalatt a bő egy év alatt, és számtalan életre szóló, határokon átnyúló barátságokat (rövid, futó szerelmeket, nyári kalandokat) sikerült köttettni.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy volt ebben az egy éves önkéntességben volt minden, mint búcsúban. Ha pedig visszamehetnék az időben, mindent hasonlóan csinálnék vagy akár még jobban és még elszántabban. Most pedig ideje tovább lépni és lezárni életem eme részét, ami mindenképp meg fogja határozni a továbbiakat, úgy hosszútávon, mint rövidtávon.

Advertisements

Időzítésekben

Két projekt között és a nagy olasz kalandom mesélésének közepette álljunk meg egy szóra és beszéljünk egy kicsit az életünkben történő események időzítéséről. Mióta itt vagyok, de tulajdonképpen már régebben foglalkoztatott létünk folyamának ezen tulajdonsága. A napokban/hetekben viszont egyre aktuálisabb lett, így kikivánkozott belőlem, hogy írjak róla, majd gondoltam egyet és be is időzítettem a bejegyzést.

Életünk többnyire jól irányzott időzítések sorozata, amelyek tőlünk függetlenül léteznek. Esetleg épp ellenkezőleg, és az általunk hozott döntések következményei. Mikor talál ránk a nagy ő, mikor kezdjük vagy épp fejezzük be az egyetemet, esetleg mikor döntjük el, hogy kész, világgá megyünk. Bár engem most nem feltétlenül ezek érdekelnek, hanem a két ember közötti találkozás időzítése, ami egyre jobban elkezdett foglalkoztatni. Tulajdonképpen mióta önkénteskedem, egyre jobban hiszek abban, hogy minden ember okkal találkozik egymással. Mindig valamilyen célja van annak, hogy adott személyek útjai keresztezik egymást. Az újratalálkozás, az utak újbóli összefutásának a hátterében pedig biztosan van valamilyen kapocs. Mivel például nem feltétlenül utazunk át országokat egy adott személyért, hogy találkozzunk sok év után vele. Az egész mivoltába most nem szívesen mennék bele, de nyilvánvalóan egy nagyon összetett és változó „jelenségről” van szó.

Önkéntességem során, de tulajdonképpen már a kezdetén és még jóval előtte nagyon jól megtanultam, hogy sokszor az időzítéssel van a baj és nem feltétlenül az alkalommal/helyszínnel/személlyel. Vannak olyan időszakai életünknek, amikor két ember ember találkozik, viszont az időzítés egyszerűen nem kedvez. Hiába működik egy bizonyos fokú kémia és még a helyszín is megfelelő, ha mindezt tönkrevágja az egész ütemezése. Ilyenkor nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy életünk egy olyan szakaszában találkoztunk valakivel, akivel ott abban a pillanatban nem alkalmas. Az eshetőségek varációja végtelen, lehet a munka, a két személy közti távolság vagy a másik személy váratlan felbukkanása. Ilyenkor nincs más megoldás csak reménykedni abban, hogy talán útjaik ismét keresztezik egymást egy megfelelő vagy legalább hellyel közzel jobb időzítésben. Talán még ki lehet élvezni az adott pillanat varázsát és bizakodni egy kedvezőbb folytatásban, de a végén úgyis mindenki felismeri, hogy a fránya időzítés ismét áthúzta elképzeléseinket.

De itt szeretnék is megállni, mert nem akarok el szabópétercoelhosodni és nem kívánom hosszúra nyújtani mondani valóm. Így befejezésül csak annyit mondanék, hogy egy jó eső tudja, mikor essen, csak ki kell tudni várni azt.

Mérföldkövek

Az ember élete során akarva-akaratlanul mérföldkövekhez érkezik, ahol megáll, elmélkedik, visszatekint. A merészebbek pedig már a következő állomáshoz vezető utat tervezik, és van aki csak elindul, lesz, ami lesz alapon. Egy végtelenül megfontolt ember vagyok így a mostani, rendhagyó, vasárnapi bejegyzésem se lesz egy jövőbe révedő (mivel a jövő sokszor kifürkészhetetlen), hanem inkább egy múltidézés és helyzetjelentés lesz.

EGY év

Épp a napokban, pontosabban a születésnapom környékén, dobta fel a facebook az emlékeztetőt, hogy pont egy éve jelentkeztem EVS önkéntesnek. S láss csodást, most meg itt vagyok, a hihetetlenül rohanó idővel a hátam mögött. Az egész már-már olyan távolinak tűnik, a jelentkezés, a pillanat, amikor épp a feladás küszöbén egyenesúlyoztam, de végül rátaláltam a projektemre és beadtam a pályázatom. Három napra rá pedig már az interjún is túl voltam, hogy június elején megérkezzem a napfényes Dél Olaszországba.

TÍZ hónap

Épp a napokban, pontosabban pénteken járt le a tizedik itt töltött hónapom. Nem akarom ismételni magam, viszont az idő még mindig hihetetlenül gyorsan telik. A tavalyi nyár, a megannyi új ismerős, barát és élmény oly közelinek tűnik, mégis oly távoli. Itt vagyok, hogy már a hazautazásom, a haza költözésem részleteit kellene előkészítenem, ahelyett pedig az utolsó nagy utazásom részleteit tervezem. De kit érdekel, van még bő két, de akár szűk három hónapom ezzel foglalkozni, s Pató Pál módjára elintézem egy „ej, ráérünk arra még” kijelentéssel. Úgy érzem, hogy a tíz hónap itt töltött idő, ha nem is teljesen, de részben megváltoztatott. De lehet csak olyanra formált, amilyen valójában vagyok …

ÖTVEN bejegyzés

A blogom kezdetén nem gondoltam volna, hogy egyszer is elérem az ötven darab bejegyzést. Viszont időközben kiderült, hogy igény van rá (a havi látogatók/olvasók száma kétszáz körüli), örömömet lelem benne és még érzékem is van hozzá (nem csak anyukám és ismerőseim/barátaim mondták). Gyakorlatilag nem is emlékszem, hogy az eddigi blogjaim valamelyikkével is foglalkoztam volna ennyit. Itt és most érzem, hogy nem feltétlenül az önkéntességem miatt született eme felület, hanem ismét egy rég dédelgetett álmomat valósítottam meg. Ráadásul egyre többet és komolyabban foglalkozom vele, valahol ezért és a népakaratnak behódolva elindítom a blog hivatalos facebook oldalát. Végül pedig a több média tartalom miatt és nagyobb betekintést nyújtva ezzel életembe az instagramom is összekapcsolom a blogommal. Így, ezzel a kisebb újítással „ünnepelem” a szép kerek ötvenedig bejegyzésem, kívánva még ennyit legalább.

Kalandjárat IV./6 Mindent és mindenkit utolér a vég

Jöjjön, aminek jönnie kell, az utolsó palermoi bejegyzésem, amit ismét két részre osztok. Bár a kettős felosztás egy adott ponton megszűnik és a bejegyzés valahogy egy nagy egésszé válik. (MEGJ. Ha pedig nem sikerülne az üzenet egyértelmű közvetítése a cím sokat segíthet)


A katakombák meglátogatásához már kezdetek kezdetén úgy álltam hozzá, hogy ha törik, ha szakad muszáj megnéznem és semmiképp se szeretném kihagyni. Szerencsémre sikerült útitársakat találnom magamnak, bár az se zavart volna, ha egyedül vágok neki. Március utolsó napjainak egyikén, egy melegebb, bár néhol felhős kora délutánján, egy rövidebb buszozás majd gyaloglás után értünk a kapucnis rendi katakombákhoz. A palermói katakombák körülbelül nyolcezer mumifikálódott holttestet őriz, melyek közül az elsők a 15. századból származnak. A történet szerint amikor a kapucinus szerzetesek évszázadokkal ezelőtt építési telket kértek Palermo vezetőitől kolostoruk számára, látszólag a legrosszabb földdarabot kapták a város vezetőitől. Végül azonban kiderült, hogy tulajdonképpen a lehető legjobb helyre építkeztek. Hiszen a kolostor alatt húzódó pincerendszerben eltemetett első barát teste hosszú évek múltán se akart elbomlani. A szicíliaik a különös esetet isteni jelként értékelték, akik ettől kezdve (azon nemesek és gazdagok, akik megtehették) minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ide temetkezhessenek. Leérvén mumifikálódott testek, csontvázak tucatjai fogadtak bennünket, bár gondolom ezzel nem árultam el semmi újdonságot. Viszont maga a látvány és az egész hely hangulata, ha lehet így fogalmazni, kicsit megérinti és letaglózza a látogatót.

catacombs1

Rögtön, ahogy megkezdtük sétánk az egyik folyosón, egy nyomasztó, kellemetlen érzés fogott el. Ez az érzés cseppet sem enyhült, miközben a több száz éves csontvázak, mumifikált holttestek és koporsók között sétáltunk. Holttestek sorai lógnak vagy dőlnek ijesztő helyzetekben. Számomra elképesztő és néhol már hihetetlen volt látni, hogy szinte az összes holttest milyen formában maradtak fenn az utókornak.

catacombs2

Gyanútlanul járva a folyósókat nem tudtuk, hogy a legnehezebb része még csak a végén van. Mielőtt beléptünk a mélybe nem tudtunk a folyosók felosztásáról, így nem voltunk tudatában annak a ténynek, hogy lesz külön folyosó a gyerek holtesteknek is. Számomra rémísztő látvány volt látni a kicsike koporsókat és holttesteket. Egy adott pillanatban, már csak annyit mondtam, hogy kész menjünk én nem bírom tovább, de végül valahogy átvészelni az egészet. Bár az itt megtett séta az út minden pontján vérfagyasztó és megrázó, a katakombalakói közül számomra a gyermekek holttestei jelenteték a legmegrendítőbb élményt. Kilépve a katakombák ajtaján egy jól eső megkönnyebülés uralkodott el rajtam, számítottam rá, hogy meg fog viselni, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. A lépcsőkön ülve és a látottakat kibeszélve a többiekkel fokozatosan oszlott el mindenkinek az összes időközben kialakult kellemetlen érzés vagy az elménk által elraktározott kép.


Jártam már pár olasz városban, úgy északon mint délen, viszont Palermo még mindig csak a dél iránt érzett szerelmem erősíti. Itt megkaptam mindent amit egy déli várostól Olaszországból elvárok. Meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy számomra eddig Palermo volt az a város, amelyet teljes mértékben élvezni tudtam. A nagy, megkopott és nyüzsgő Palermo lehet nem mindenkinek tetszik, sőt biztos vagyok benne, a hatalmas forgalom, a szegénység és a barokk pompa hanyatlása a bátortalanokat már-már vissza is tudja rettenti. Az ellentétek városa, múlt dicsőségéről árulkodó műemlékek modern lakóházak és zsúfolt, félreeső utcák között állnak. Az épületek örökösen térért küzdenek egy olyan városban, melynek arab bazárjai, virágzó kikötői, nyomorúságos lebujai és nyüzsgő főútjai néha megrázó ellentétet kínálnak a múlt és a jelen között. Így az adott körülményeknek és embereknek köszönhetően, de nemcsak, hanem egyszerűen maga a város vibrálása miatt jó volt ott lennni és együtt mozogni vele. Így nyilvánvalóan nehéz volt a búcsú, úgy a várostól, mint barátoktól. De ahogyan a címben is mondtam a vég mindent és mindenkit utolér, a kérdés már csak annyi, hogy hogyan. Talán fel lehet rá készülni … valahogy … bár még így is történhetnek váratlan dolgok. Egyes filozófiai irányzatok szerint minden vég egy új kezdet, így ennek tudatában is fel lehet dolgozni a búcsúzás tényét … valahogy. Egy másik lehetőség a beletörődés és elfogadás, végül pedig az enyhítés. Egy utolsó kávé, egy utolsó séta a Ballaron, az utolsó arancina a Maqueda sétányon vagy esetleg egy hosszúra elnyújtott ölelés a Piazza Sant’Anna közepén. Végül pedig nem marad más, mint két, a tömegbevesző alak, a viszontlátás reményével a szívükben és az új, együtt szerzett emlékek képeivel.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA