Tag: elmélkedések

Próbaidő

Még a hónap elején találtam az alábbi képet az internetekben, mikor megosztottam, még nem gondoltam, hogy meg is valósul majd. Most meg itt vagyok a hónap végéhez közeledve és valahogy tényleg ez a január olyan volt mint az év próbaverziója, egy harmincnapos próbaidő. A végén pedig eldönthetem, hogy na akkor februárban teljes gőzzel belevetem magam a sűrűjébe és belevágok az évbe (nem mintha lenne más választásom).

26219124_2068753246487191_4337379046720917829_n
Szabadfordításban ennyi lenne “Úgy döntöttem, hogy az én 2018. évem feburár elsején fog kezdődni, január egy ingyenes próbaverzió/próbaidő lesz.

Kijelenthetem, hogy egy sikeres és tartalmas januárt sikerült lezárnom. A napokban épp azon gondolkodtam, miközben már másodjára robogtam Szatmár felé, hogy ha nekem valaki elmondja az évem első hónapjainak történését és levetíti a trailert szembe röhögöm. Soha nem gondoltam volna, hogy a három hét leforgása alatt két Erasmus+ trainingen veszek részt, mint résztvevő és nem csak. Itt sikerült rájönnöm vagy inkább csak tudatosítani magamban, hogy mennyire hiányzik a multikulturális közeg. Mikor decemberben hazaköltöztem, még nem éreztem ennek a hiányát, viszont az idő múlásával már kezdtem megtapasztalni, éreztem, hogy bizony mennem kell, mert nem találom a helyem. Kapóra is jött a lehetőség, így összepakoltam és már az év ötödik napján utaztam is, még akkor is ha csak a „szomszéd” megyébe/városba. Végül pedig az egyszeri alkalomból kettő lett, bár annyira nem is csodálkozom, hisz mindig is szerettem/szeretem csinálni és résztvenni ilyen projektekben. Amiért talán másabb volt, hogy itt éreztem csak igazán, hogy a munkám és közreműködésem meg van becsülve és értékelve. S már csak ezért megéri az ilyen projektekkel foglalkozni, bár említhetném a résztvevők örömét, a már előbb is szóvá tett multikulturalizmust  vagy akár a személyes fejlődést. Nem hiába gondolkodtam el ismét, hogy igen, szívesen foglalkoznék ilyennel a jövőben, mert szeretem csinálni és jól érzem magam a közegben. Az ilyen Erasmus+ projektek és a résztvevők visszajelzései, apró üzenetei egy papíron, pedig csak még jobban megerősítenek ebben.

notescollage

Most pedig úgy érzem, hogy elérkeztem életem egy olyan részéhez, amikor egyről a kettőre kell lépjek és talán most nőttem fel csak igazán. Már egy borozós, beszélgetés során mondták nekem, hogy még Olaszországban voltam felnőttem és elindított bennem valamit. Ráadásul többen említették, akik régebbről is ismertek, hogy egy új és jobb személy lettem. Az ember nem mindig veszi észre magán ezeket, így mindig meglepődik az ilyen kijelentéseken. De mikor leül és ténylegesen elgondolkodik rajta, rájön, hogy talán még igazak is lehetnek.

Sok volt ebben a januárban és én úgy érzem sikerült kimaxolni, ráadásul úgy, hogy egy nagy kaland még hátra van. Arról nem is beszélve, hogy a vegetáriánusságot és sok minden mást még meg se említettem, de az előbbire majd később visszatérek, mivel van miről írni. Addig is lehet követni a facebookon (ITT), mert ott általában több a tartalom mostanában, mint itt.

Advertisements

Utazás

Ha az elmúlt évem össze kellene foglalnom egy szóban, akkor mindenképp az utazás szót használnám. Ez az egyszerű, de mégis sokatmondó szavacska írja le legjobban az elmúló félben lévő esztendőm. Egy rendkívül tartalmas és egyértelműen szerteágazó útban, amilyenben még soha életemben nem volt részem.

UISP 2017-2018

A főhős útja az ismeretlen országban

Még 2016-ban sikerült eljutni Olaszországban, mint önkéntes és megkezdeni annak felfedezését. 2017-ben pedig ezt sikerült a tökélyre fejleszteni és még jobban elmerülni annak kultúrában és gasztronómiájában. Eljutottam olyan helyekre, amelyek csak a legvadabb álmaimban léteztek és lehetőségem nyílt a bakancslistám számos pontját kipipálni és áthúzni. Mikor pedig húsz napra sikerült „világgá mennem” és bejártam az ország nagy részét, kalandozásaimról részletesebben pedig ITT olvashattok. Alkalmam volt arra, hogy elmélyítsem ismereteimet az olasz kultúrában, aminek az lett a következménye, hogy csak még jobban megszerettem és rájöttem arra, hogy az én jövő lehet itt van. Hihetetlenül magával ragadó közeg, ahol az emberek végtelenül boldogak és rendkívülien tudják élvezni az életet, amit sokan csak a dolce vita életérzésnek hívnak. Nekem pedig erre az életvitelre van szükségem, én úgy érzem, arra hogy boldog és kiegyensúlyzott legyek. Viszont ami késik az nem múlik, és fogok én még a Toszkán dombságok között borozni vagy valahol Emilia Romagna kőházaiban sajtot majszolni és azzal foglalkozni, amit szeretek.

A főhős útja az ismeretlen konyhában

Mivel ugye meg kellett tanulnom főzni is a konyha egyre közelebb került hozzám, addig még meg nem szerettem ott ténykedni. Mostmár pedig mondhatni otthonosan mozgok itt és ha mást nem is, de a pasta főzési technikám már-már tökéletesre fejlődött, főleg, hogy már a saját pastam is elő tudom állítani. Tehát éhen halni nem fogok, még vizem és 00 lisztem van. Bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy tudományom jelentősen bővítettem más, többnyire az olasz konyha receptejeivel is.

Ha nem is tartozik szorosan a konyhához, de az év végére tettem egy utolsó lépést még a komfort zónámon kívülre és vegetáriánus lettem egy hónapra. Végül az egész annyira megtetszett és véghez vihetőnek láttam, hogy 2018-tól végleg felhagyok a hús és hústermékek fogyasztásával (hopp, egy újévi fogadás).

A főhős útja a személyiségének ismeretlen bugyraiban

A leghosszabb utazáson talán szerény személyem és személyiségem ment keresztül, köszönhetően nem csak az előbb felsorolt pár dolognak, hanem tulajdonképpen magamnak és az engem körülvevő embereknek és helyzeteknek. Szinte mindenki tudja, hogy idén ért véget az egy éves önkétességem is és rögtön elkezdtem dolgozni a szervezetnél, ami úgy ért véget ahogyan, aki esetleg kíváncsi a történetre ITT elolvashatja. Viszont nem is erről vagy ezekről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy mennyire megváltoztam, köszönhetően sok mindennek és mindenkinek. Határozatabb és céltudatosabb lettem, ami bohémséggel keveredett, ez az elegy pedig magával hozta a nyitottságot és az élet apró örömeinek élvezetét is. Sokan szeretnek úgy fogalmazni, hogy egy igazi olasszá váltam … ki tudja lehet. Útjaim során felfedeztem lényem és személyiségem egy olyan részét és sikerült betekintenem egy olyan „helyre”, amely többnyire eddig ismeretlen és felfedezetlen volt számomra. Végül pedig sokkal vidámabb és boldogabb lettem, még ha ez nem is látszik mindig a szakállam és a pókerarcom mögött, amely már védjegyem lett. Volt is nagy meglepetés mikor levágtam az öt éve növesztett szakállam, de erről majd később.

Az évem értékeléséből most ennyi lenne, kitűzött célok nagyobb része teljesítve, megálmodott álmok többsége megvalósítva, bakancslista kitöltése folyamatban. Úgy érzem nyugodtan jöhet 2018 és a 2017-re eltervezett dolgokat sikeresen teljesítettem. Az elkövetkezendőkre, pedig ha lehet egy még jobb évet kívánok magamnak, de még  ha csak fele ilyen jó lesz, már meg leszek elégedve.

 

Az utolsó bejegyzés

Ennek a bejegyzésnek is eljött az ideje, itt az idő, hogy megírjam önkéntességemmel kapcsolatos utolsó bejegyzésem. Tudom a nagy olasz kalandjaim mesélésével még nem végeztem, de ígérem hamarosan azt is befejezem. Már nincs sok hátra a nagy olaszországi körutam kalandjáratiból, igazából csak a Nápoly és környéki barangolásaim maradtak hátra. De most jöjjön egy kisebb visszatekintés, elmélkedés a hátam mögött lévő több mint egy évről.

Anno, mikor jelentkeztem és végül el is fogadták jelentkezésemet, többnyire tudtam mire válalkozok. Most visszatekintve a teljes képre, hellyel közzel teljesültek is elképzeléseim és elvárásaim. Nem mondom, hogy minden rendben volt, nyilvánvalóan voltak mélypontok és csúcspontok, de ez a projektek velejárója és hozadéka. Én ezekből pedig mindig megpróbáltam kihozni a maximumot, ha meg nem sikerült akkor elutaztam valahova, hogy kiürítsem a fejem. Ha esetleg nem sikerült kitörni, akkor valahogy mindig próbáltam/próbáltunk megoldás találni, ahol legalább az egyik fél jól járt.

Ezernyi emlékkel, egyaránt pozitívval és negatívval, lettem gazdagabb, amit máshol vagy otthon ülve biztosan nem sikerült volna összegyűjtenem. Több száz kilómétert utaztam az országon belül és több pontot sikerült kipipálnom a bakancslistámról. S még így is vannak olyan helyek, dolgok amiket nem sikerült meglátogatnom vagy kipróbálnom … majd legközelebb. Viszont még így is olyan helyekre sodort az önkéntességem, amelyekre soha életembe nem gondoltam volna. Részem volt tucatnyi új, addigi életem számára ismeretlen élményben, kezdve az első olasz pizzám megkóstolásától egészen addig még huszonöt év után, életemben először láttam a tengert. Bár ezt a listát, ha végtelenségig nem is, de egy jó darabig biztos tudnám sorolni.

Ami viszont a legfontosabb, hogy most először voltam hosszabb távon egyedül, távol mindentől és mindenkitől, egy ismeretlen és teljesen más környezetben. Úgy gondolom, hogy végül sikerült otthonommá tenni Poggiardot és természtesen Olaszországot, ahova mindig is az volt az álmom, hogy eljussak. Most, mikor el kell hagynom az országot, nehéz szívvel és lélekkel távozom, még ha csak egy rövidebb időre is.

Az EVS egy másik és talán a legjelentősebb hozadéka, hogy az ember akarva akaratlanul, de útja során megváltozik. Biztosan állíthatom, hogy szombaton, mikor elhagyom a gépem, nem az az ember fog kilépni a repülőből, aki anno kicsit félve megkezdte első repülőútját és belevágott addigi élete legnagyobb kalandjába. Lehet önfényezésnek tűnhet az egész, viszont mostanában egyre többet hallom több irányból, így már kezdem én is elhinni, hogy tényleg egy más ember lettem az önkétességemnek köszönhetően.  Mondjuk látom és érzem én magamon is, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire megváltoztam.

Végül pedig ott vannak az emberek, akik az út során megismertem és velük egy szorosabb kapcsolatot alakítottam ki. Tucatnyi „sorstárs” jelenleg még Olaszországban vagy szerte a világban, amelyektől több száz kilóméter választ el, viszont a közös emlékek mégis közel hoznak egymáshoz. A sok közös pillanat, egy együtt elfogyasztott kávé vagy egy átbeszélt éjszaka mámoros és ehhez hasonló emlékek azok amelyek örökre végig kísérnek majd. Sokban ilyenben volt részem nekem is ezalatt a bő egy év alatt, és számtalan életre szóló, határokon átnyúló barátságokat (rövid, futó szerelmeket, nyári kalandokat) sikerült köttettni.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy volt ebben az egy éves önkéntességben volt minden, mint búcsúban. Ha pedig visszamehetnék az időben, mindent hasonlóan csinálnék vagy akár még jobban és még elszántabban. Most pedig ideje tovább lépni és lezárni életem eme részét, ami mindenképp meg fogja határozni a továbbiakat, úgy hosszútávon, mint rövidtávon.

Ennek a bejegyzésnek is eljött az ideje, itt az idő, hogy megírjam önkéntességemmel kapcsolatos utolsó bejegyzésem. Tudom a nagy olasz kalandjaim mesélésével még nem végeztem, de ígérem hamarosan azt is befejezem. Már nincs sok hátra a nagy olaszországi körutam kalandjáratiból, igazából csak a Nápoly és környéki barangolásaim maradtak hátra. De most jöjjön egy kisebb visszatekintés, elmélkedés a hátam mögött lévő több mint egy évről.

Anno, mikor jelentkeztem és végül el is fogadták jelentkezésemet, többnyire tudtam mire válalkozok. Most visszatekintve a teljes képre, hellyel közzel teljesültek is elképzeléseim és elvárásaim. Nem mondom, hogy minden rendben volt, nyilvánvalóan voltak mélypontok és csúcspontok, de ez a projektek velejárója és hozadéka. Én ezekből pedig mindig megpróbáltam kihozni a maximumot, ha meg nem sikerült akkor elutaztam valahova, hogy kiürítsem a fejem. Ha esetleg nem sikerült kitörni, akkor valahogy mindig próbáltam/próbáltunk megoldás találni, ahol legalább az egyik fél jól járt.

Ezernyi emlékkel, egyaránt pozitívval és negatívval, lettem gazdagabb, amit máshol vagy otthon ülve biztosan nem sikerült volna összegyűjtenem. Több száz kilómétert utaztam az országon belül és több pontot sikerült kipipálnom a bakancslistámról. S még így is vannak olyan helyek, dolgok amiket nem sikerült meglátogatnom vagy kipróbálnom … majd legközelebb. Viszont még így is olyan helyekre sodort az önkéntességem, amelyekre soha életembe nem gondoltam volna. Részem volt tucatnyi új, addigi életem számára ismeretlen élményben, kezdve az első olasz pizzám megkóstolásától egészen addig még huszonöt év után, életemben először láttam a tengert. Bár ezt a listát, ha végtelenségig nem is, de egy jó darabig biztos tudnám sorolni.

Ami viszont a legfontosabb, hogy most először voltam hosszabb távon egyedül, távol mindentől és mindenkitől, egy ismeretlen és teljesen más környezetben. Úgy gondolom, hogy végül sikerült otthonommá tenni Poggiardot és természtesen Olaszországot, ahova mindig is az volt az álmom, hogy eljussak. Most, mikor el kell hagynom az országot, nehéz szívvel és lélekkel távozom, még ha csak egy rövidebb időre is.

Az EVS egy másik és talán a legjelentősebb hozadéka, hogy az ember akarva akaratlanul, de útja során megváltozik. Biztosan állíthatom, hogy szombaton, mikor elhagyom a gépem, nem az az ember fog kilépni a repülőből, aki anno kicsit félve megkezdte első repülőútját és belevágott addigi élete legnagyobb kalandjába. Lehet önfényezésnek tűnhet az egész, viszont mostanában egyre többet hallom több irányból, így már kezdem én is elhinni, hogy tényleg egy más ember lettem az önkétességemnek köszönhetően.  Mondjuk látom és érzem én magamon is, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire megváltoztam.

Végül pedig ott vannak az emberek, akik az út során megismertem és velük egy szorosabb kapcsolatot alakítottam ki. Tucatnyi „sorstárs” jelenleg még Olaszországban vagy szerte a világban, amelyektől több száz kilóméter választ el, viszont a közös emlékek mégis közel hoznak egymáshoz. A sok közös pillanat, egy együtt elfogyasztott kávé vagy egy átbeszélt éjszaka mámoros és ehhez hasonló emlékek azok amelyek örökre végig kísérnek majd. Sokban ilyenben volt részem nekem is ezalatt a bő egy év alatt, és számtalan életre szóló, határokon átnyúló barátságokat (rövid, futó szerelmeket, nyári kalandokat) sikerült köttettni.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy volt ebben az egy éves önkéntességben volt minden, mint búcsúban. Ha pedig visszamehetnék az időben, mindent hasonlóan csinálnék vagy akár még jobban és még elszántabban. Most pedig ideje tovább lépni és lezárni életem eme részét, ami mindenképp meg fogja határozni a továbbiakat, úgy hosszútávon, mint rövidtávon.

Időzítésekben

Két projekt között és a nagy olasz kalandom mesélésének közepette álljunk meg egy szóra és beszéljünk egy kicsit az életünkben történő események időzítéséről. Mióta itt vagyok, de tulajdonképpen már régebben foglalkoztatott létünk folyamának ezen tulajdonsága. A napokban/hetekben viszont egyre aktuálisabb lett, így kikivánkozott belőlem, hogy írjak róla, majd gondoltam egyet és be is időzítettem a bejegyzést.

Életünk többnyire jól irányzott időzítések sorozata, amelyek tőlünk függetlenül léteznek. Esetleg épp ellenkezőleg, és az általunk hozott döntések következményei. Mikor talál ránk a nagy ő, mikor kezdjük vagy épp fejezzük be az egyetemet, esetleg mikor döntjük el, hogy kész, világgá megyünk. Bár engem most nem feltétlenül ezek érdekelnek, hanem a két ember közötti találkozás időzítése, ami egyre jobban elkezdett foglalkoztatni. Tulajdonképpen mióta önkénteskedem, egyre jobban hiszek abban, hogy minden ember okkal találkozik egymással. Mindig valamilyen célja van annak, hogy adott személyek útjai keresztezik egymást. Az újratalálkozás, az utak újbóli összefutásának a hátterében pedig biztosan van valamilyen kapocs. Mivel például nem feltétlenül utazunk át országokat egy adott személyért, hogy találkozzunk sok év után vele. Az egész mivoltába most nem szívesen mennék bele, de nyilvánvalóan egy nagyon összetett és változó „jelenségről” van szó.

Önkéntességem során, de tulajdonképpen már a kezdetén és még jóval előtte nagyon jól megtanultam, hogy sokszor az időzítéssel van a baj és nem feltétlenül az alkalommal/helyszínnel/személlyel. Vannak olyan időszakai életünknek, amikor két ember ember találkozik, viszont az időzítés egyszerűen nem kedvez. Hiába működik egy bizonyos fokú kémia és még a helyszín is megfelelő, ha mindezt tönkrevágja az egész ütemezése. Ilyenkor nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy életünk egy olyan szakaszában találkoztunk valakivel, akivel ott abban a pillanatban nem alkalmas. Az eshetőségek varációja végtelen, lehet a munka, a két személy közti távolság vagy a másik személy váratlan felbukkanása. Ilyenkor nincs más megoldás csak reménykedni abban, hogy talán útjaik ismét keresztezik egymást egy megfelelő vagy legalább hellyel közzel jobb időzítésben. Talán még ki lehet élvezni az adott pillanat varázsát és bizakodni egy kedvezőbb folytatásban, de a végén úgyis mindenki felismeri, hogy a fránya időzítés ismét áthúzta elképzeléseinket.

De itt szeretnék is megállni, mert nem akarok el szabópétercoelhosodni és nem kívánom hosszúra nyújtani mondani valóm. Így befejezésül csak annyit mondanék, hogy egy jó eső tudja, mikor essen, csak ki kell tudni várni azt.