Az utolsó bejegyzés

Ennek a bejegyzésnek is eljött az ideje, itt az idő, hogy megírjam önkéntességemmel kapcsolatos utolsó bejegyzésem. Tudom a nagy olasz kalandjaim mesélésével még nem végeztem, de ígérem hamarosan azt is befejezem. Már nincs sok hátra a nagy olaszországi körutam kalandjáratiból, igazából csak a Nápoly és környéki barangolásaim maradtak hátra. De most jöjjön egy kisebb visszatekintés, elmélkedés a hátam mögött lévő több mint egy évről.

Anno, mikor jelentkeztem és végül el is fogadták jelentkezésemet, többnyire tudtam mire válalkozok. Most visszatekintve a teljes képre, hellyel közzel teljesültek is elképzeléseim és elvárásaim. Nem mondom, hogy minden rendben volt, nyilvánvalóan voltak mélypontok és csúcspontok, de ez a projektek velejárója és hozadéka. Én ezekből pedig mindig megpróbáltam kihozni a maximumot, ha meg nem sikerült akkor elutaztam valahova, hogy kiürítsem a fejem. Ha esetleg nem sikerült kitörni, akkor valahogy mindig próbáltam/próbáltunk megoldás találni, ahol legalább az egyik fél jól járt.

Ezernyi emlékkel, egyaránt pozitívval és negatívval, lettem gazdagabb, amit máshol vagy otthon ülve biztosan nem sikerült volna összegyűjtenem. Több száz kilómétert utaztam az országon belül és több pontot sikerült kipipálnom a bakancslistámról. S még így is vannak olyan helyek, dolgok amiket nem sikerült meglátogatnom vagy kipróbálnom … majd legközelebb. Viszont még így is olyan helyekre sodort az önkéntességem, amelyekre soha életembe nem gondoltam volna. Részem volt tucatnyi új, addigi életem számára ismeretlen élményben, kezdve az első olasz pizzám megkóstolásától egészen addig még huszonöt év után, életemben először láttam a tengert. Bár ezt a listát, ha végtelenségig nem is, de egy jó darabig biztos tudnám sorolni.

Ami viszont a legfontosabb, hogy most először voltam hosszabb távon egyedül, távol mindentől és mindenkitől, egy ismeretlen és teljesen más környezetben. Úgy gondolom, hogy végül sikerült otthonommá tenni Poggiardot és természtesen Olaszországot, ahova mindig is az volt az álmom, hogy eljussak. Most, mikor el kell hagynom az országot, nehéz szívvel és lélekkel távozom, még ha csak egy rövidebb időre is.

Az EVS egy másik és talán a legjelentősebb hozadéka, hogy az ember akarva akaratlanul, de útja során megváltozik. Biztosan állíthatom, hogy szombaton, mikor elhagyom a gépem, nem az az ember fog kilépni a repülőből, aki anno kicsit félve megkezdte első repülőútját és belevágott addigi élete legnagyobb kalandjába. Lehet önfényezésnek tűnhet az egész, viszont mostanában egyre többet hallom több irányból, így már kezdem én is elhinni, hogy tényleg egy más ember lettem az önkétességemnek köszönhetően.  Mondjuk látom és érzem én magamon is, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire megváltoztam.

Végül pedig ott vannak az emberek, akik az út során megismertem és velük egy szorosabb kapcsolatot alakítottam ki. Tucatnyi „sorstárs” jelenleg még Olaszországban vagy szerte a világban, amelyektől több száz kilóméter választ el, viszont a közös emlékek mégis közel hoznak egymáshoz. A sok közös pillanat, egy együtt elfogyasztott kávé vagy egy átbeszélt éjszaka mámoros és ehhez hasonló emlékek azok amelyek örökre végig kísérnek majd. Sokban ilyenben volt részem nekem is ezalatt a bő egy év alatt, és számtalan életre szóló, határokon átnyúló barátságokat (rövid, futó szerelmeket, nyári kalandokat) sikerült köttettni.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy volt ebben az egy éves önkéntességben volt minden, mint búcsúban. Ha pedig visszamehetnék az időben, mindent hasonlóan csinálnék vagy akár még jobban és még elszántabban. Most pedig ideje tovább lépni és lezárni életem eme részét, ami mindenképp meg fogja határozni a továbbiakat, úgy hosszútávon, mint rövidtávon.

Ennek a bejegyzésnek is eljött az ideje, itt az idő, hogy megírjam önkéntességemmel kapcsolatos utolsó bejegyzésem. Tudom a nagy olasz kalandjaim mesélésével még nem végeztem, de ígérem hamarosan azt is befejezem. Már nincs sok hátra a nagy olaszországi körutam kalandjáratiból, igazából csak a Nápoly és környéki barangolásaim maradtak hátra. De most jöjjön egy kisebb visszatekintés, elmélkedés a hátam mögött lévő több mint egy évről.

Anno, mikor jelentkeztem és végül el is fogadták jelentkezésemet, többnyire tudtam mire válalkozok. Most visszatekintve a teljes képre, hellyel közzel teljesültek is elképzeléseim és elvárásaim. Nem mondom, hogy minden rendben volt, nyilvánvalóan voltak mélypontok és csúcspontok, de ez a projektek velejárója és hozadéka. Én ezekből pedig mindig megpróbáltam kihozni a maximumot, ha meg nem sikerült akkor elutaztam valahova, hogy kiürítsem a fejem. Ha esetleg nem sikerült kitörni, akkor valahogy mindig próbáltam/próbáltunk megoldás találni, ahol legalább az egyik fél jól járt.

Ezernyi emlékkel, egyaránt pozitívval és negatívval, lettem gazdagabb, amit máshol vagy otthon ülve biztosan nem sikerült volna összegyűjtenem. Több száz kilómétert utaztam az országon belül és több pontot sikerült kipipálnom a bakancslistámról. S még így is vannak olyan helyek, dolgok amiket nem sikerült meglátogatnom vagy kipróbálnom … majd legközelebb. Viszont még így is olyan helyekre sodort az önkéntességem, amelyekre soha életembe nem gondoltam volna. Részem volt tucatnyi új, addigi életem számára ismeretlen élményben, kezdve az első olasz pizzám megkóstolásától egészen addig még huszonöt év után, életemben először láttam a tengert. Bár ezt a listát, ha végtelenségig nem is, de egy jó darabig biztos tudnám sorolni.

Ami viszont a legfontosabb, hogy most először voltam hosszabb távon egyedül, távol mindentől és mindenkitől, egy ismeretlen és teljesen más környezetben. Úgy gondolom, hogy végül sikerült otthonommá tenni Poggiardot és természtesen Olaszországot, ahova mindig is az volt az álmom, hogy eljussak. Most, mikor el kell hagynom az országot, nehéz szívvel és lélekkel távozom, még ha csak egy rövidebb időre is.

Az EVS egy másik és talán a legjelentősebb hozadéka, hogy az ember akarva akaratlanul, de útja során megváltozik. Biztosan állíthatom, hogy szombaton, mikor elhagyom a gépem, nem az az ember fog kilépni a repülőből, aki anno kicsit félve megkezdte első repülőútját és belevágott addigi élete legnagyobb kalandjába. Lehet önfényezésnek tűnhet az egész, viszont mostanában egyre többet hallom több irányból, így már kezdem én is elhinni, hogy tényleg egy más ember lettem az önkétességemnek köszönhetően.  Mondjuk látom és érzem én magamon is, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire megváltoztam.

Végül pedig ott vannak az emberek, akik az út során megismertem és velük egy szorosabb kapcsolatot alakítottam ki. Tucatnyi „sorstárs” jelenleg még Olaszországban vagy szerte a világban, amelyektől több száz kilóméter választ el, viszont a közös emlékek mégis közel hoznak egymáshoz. A sok közös pillanat, egy együtt elfogyasztott kávé vagy egy átbeszélt éjszaka mámoros és ehhez hasonló emlékek azok amelyek örökre végig kísérnek majd. Sokban ilyenben volt részem nekem is ezalatt a bő egy év alatt, és számtalan életre szóló, határokon átnyúló barátságokat (rövid, futó szerelmeket, nyári kalandokat) sikerült köttettni.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy volt ebben az egy éves önkéntességben volt minden, mint búcsúban. Ha pedig visszamehetnék az időben, mindent hasonlóan csinálnék vagy akár még jobban és még elszántabban. Most pedig ideje tovább lépni és lezárni életem eme részét, ami mindenképp meg fogja határozni a továbbiakat, úgy hosszútávon, mint rövidtávon.

Időzítésekben

Két projekt között és a nagy olasz kalandom mesélésének közepette álljunk meg egy szóra és beszéljünk egy kicsit az életünkben történő események időzítéséről. Mióta itt vagyok, de tulajdonképpen már régebben foglalkoztatott létünk folyamának ezen tulajdonsága. A napokban/hetekben viszont egyre aktuálisabb lett, így kikivánkozott belőlem, hogy írjak róla, majd gondoltam egyet és be is időzítettem a bejegyzést.

Életünk többnyire jól irányzott időzítések sorozata, amelyek tőlünk függetlenül léteznek. Esetleg épp ellenkezőleg, és az általunk hozott döntések következményei. Mikor talál ránk a nagy ő, mikor kezdjük vagy épp fejezzük be az egyetemet, esetleg mikor döntjük el, hogy kész, világgá megyünk. Bár engem most nem feltétlenül ezek érdekelnek, hanem a két ember közötti találkozás időzítése, ami egyre jobban elkezdett foglalkoztatni. Tulajdonképpen mióta önkénteskedem, egyre jobban hiszek abban, hogy minden ember okkal találkozik egymással. Mindig valamilyen célja van annak, hogy adott személyek útjai keresztezik egymást. Az újratalálkozás, az utak újbóli összefutásának a hátterében pedig biztosan van valamilyen kapocs. Mivel például nem feltétlenül utazunk át országokat egy adott személyért, hogy találkozzunk sok év után vele. Az egész mivoltába most nem szívesen mennék bele, de nyilvánvalóan egy nagyon összetett és változó „jelenségről” van szó.

Önkéntességem során, de tulajdonképpen már a kezdetén és még jóval előtte nagyon jól megtanultam, hogy sokszor az időzítéssel van a baj és nem feltétlenül az alkalommal/helyszínnel/személlyel. Vannak olyan időszakai életünknek, amikor két ember ember találkozik, viszont az időzítés egyszerűen nem kedvez. Hiába működik egy bizonyos fokú kémia és még a helyszín is megfelelő, ha mindezt tönkrevágja az egész ütemezése. Ilyenkor nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy életünk egy olyan szakaszában találkoztunk valakivel, akivel ott abban a pillanatban nem alkalmas. Az eshetőségek varációja végtelen, lehet a munka, a két személy közti távolság vagy a másik személy váratlan felbukkanása. Ilyenkor nincs más megoldás csak reménykedni abban, hogy talán útjaik ismét keresztezik egymást egy megfelelő vagy legalább hellyel közzel jobb időzítésben. Talán még ki lehet élvezni az adott pillanat varázsát és bizakodni egy kedvezőbb folytatásban, de a végén úgyis mindenki felismeri, hogy a fránya időzítés ismét áthúzta elképzeléseinket.

De itt szeretnék is megállni, mert nem akarok el szabópétercoelhosodni és nem kívánom hosszúra nyújtani mondani valóm. Így befejezésül csak annyit mondanék, hogy egy jó eső tudja, mikor essen, csak ki kell tudni várni azt.

Mérföldkövek

Az ember élete során akarva-akaratlanul mérföldkövekhez érkezik, ahol megáll, elmélkedik, visszatekint. A merészebbek pedig már a következő állomáshoz vezető utat tervezik, és van aki csak elindul, lesz, ami lesz alapon. Egy végtelenül megfontolt ember vagyok így a mostani, rendhagyó, vasárnapi bejegyzésem se lesz egy jövőbe révedő (mivel a jövő sokszor kifürkészhetetlen), hanem inkább egy múltidézés és helyzetjelentés lesz.

EGY év

Épp a napokban, pontosabban a születésnapom környékén, dobta fel a facebook az emlékeztetőt, hogy pont egy éve jelentkeztem EVS önkéntesnek. S láss csodást, most meg itt vagyok, a hihetetlenül rohanó idővel a hátam mögött. Az egész már-már olyan távolinak tűnik, a jelentkezés, a pillanat, amikor épp a feladás küszöbén egyenesúlyoztam, de végül rátaláltam a projektemre és beadtam a pályázatom. Három napra rá pedig már az interjún is túl voltam, hogy június elején megérkezzem a napfényes Dél Olaszországba.

TÍZ hónap

Épp a napokban, pontosabban pénteken járt le a tizedik itt töltött hónapom. Nem akarom ismételni magam, viszont az idő még mindig hihetetlenül gyorsan telik. A tavalyi nyár, a megannyi új ismerős, barát és élmény oly közelinek tűnik, mégis oly távoli. Itt vagyok, hogy már a hazautazásom, a haza költözésem részleteit kellene előkészítenem, ahelyett pedig az utolsó nagy utazásom részleteit tervezem. De kit érdekel, van még bő két, de akár szűk három hónapom ezzel foglalkozni, s Pató Pál módjára elintézem egy „ej, ráérünk arra még” kijelentéssel. Úgy érzem, hogy a tíz hónap itt töltött idő, ha nem is teljesen, de részben megváltoztatott. De lehet csak olyanra formált, amilyen valójában vagyok …

ÖTVEN bejegyzés

A blogom kezdetén nem gondoltam volna, hogy egyszer is elérem az ötven darab bejegyzést. Viszont időközben kiderült, hogy igény van rá (a havi látogatók/olvasók száma kétszáz körüli), örömömet lelem benne és még érzékem is van hozzá (nem csak anyukám és ismerőseim/barátaim mondták). Gyakorlatilag nem is emlékszem, hogy az eddigi blogjaim valamelyikkével is foglalkoztam volna ennyit. Itt és most érzem, hogy nem feltétlenül az önkéntességem miatt született eme felület, hanem ismét egy rég dédelgetett álmomat valósítottam meg. Ráadásul egyre többet és komolyabban foglalkozom vele, valahol ezért és a népakaratnak behódolva elindítom a blog hivatalos facebook oldalát. Végül pedig a több média tartalom miatt és nagyobb betekintést nyújtva ezzel életembe az instagramom is összekapcsolom a blogommal. Így, ezzel a kisebb újítással „ünnepelem” a szép kerek ötvenedig bejegyzésem, kívánva még ennyit legalább.

Kalandjárat IV./6 Mindent és mindenkit utolér a vég

Jöjjön, aminek jönnie kell, az utolsó palermoi bejegyzésem, amit ismét két részre osztok. Bár a kettős felosztás egy adott ponton megszűnik és a bejegyzés valahogy egy nagy egésszé válik. (MEGJ. Ha pedig nem sikerülne az üzenet egyértelmű közvetítése a cím sokat segíthet)


A katakombák meglátogatásához már kezdetek kezdetén úgy álltam hozzá, hogy ha törik, ha szakad muszáj megnéznem és semmiképp se szeretném kihagyni. Szerencsémre sikerült útitársakat találnom magamnak, bár az se zavart volna, ha egyedül vágok neki. Március utolsó napjainak egyikén, egy melegebb, bár néhol felhős kora délutánján, egy rövidebb buszozás majd gyaloglás után értünk a kapucnis rendi katakombákhoz. A palermói katakombák körülbelül nyolcezer mumifikálódott holttestet őriz, melyek közül az elsők a 15. századból származnak. A történet szerint amikor a kapucinus szerzetesek évszázadokkal ezelőtt építési telket kértek Palermo vezetőitől kolostoruk számára, látszólag a legrosszabb földdarabot kapták a város vezetőitől. Végül azonban kiderült, hogy tulajdonképpen a lehető legjobb helyre építkeztek. Hiszen a kolostor alatt húzódó pincerendszerben eltemetett első barát teste hosszú évek múltán se akart elbomlani. A szicíliaik a különös esetet isteni jelként értékelték, akik ettől kezdve (azon nemesek és gazdagok, akik megtehették) minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ide temetkezhessenek. Leérvén mumifikálódott testek, csontvázak tucatjai fogadtak bennünket, bár gondolom ezzel nem árultam el semmi újdonságot. Viszont maga a látvány és az egész hely hangulata, ha lehet így fogalmazni, kicsit megérinti és letaglózza a látogatót.

catacombs1

Rögtön, ahogy megkezdtük sétánk az egyik folyosón, egy nyomasztó, kellemetlen érzés fogott el. Ez az érzés cseppet sem enyhült, miközben a több száz éves csontvázak, mumifikált holttestek és koporsók között sétáltunk. Holttestek sorai lógnak vagy dőlnek ijesztő helyzetekben. Számomra elképesztő és néhol már hihetetlen volt látni, hogy szinte az összes holttest milyen formában maradtak fenn az utókornak.

catacombs2

Gyanútlanul járva a folyósókat nem tudtuk, hogy a legnehezebb része még csak a végén van. Mielőtt beléptünk a mélybe nem tudtunk a folyosók felosztásáról, így nem voltunk tudatában annak a ténynek, hogy lesz külön folyosó a gyerek holtesteknek is. Számomra rémísztő látvány volt látni a kicsike koporsókat és holttesteket. Egy adott pillanatban, már csak annyit mondtam, hogy kész menjünk én nem bírom tovább, de végül valahogy átvészelni az egészet. Bár az itt megtett séta az út minden pontján vérfagyasztó és megrázó, a katakombalakói közül számomra a gyermekek holttestei jelenteték a legmegrendítőbb élményt. Kilépve a katakombák ajtaján egy jól eső megkönnyebülés uralkodott el rajtam, számítottam rá, hogy meg fog viselni, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. A lépcsőkön ülve és a látottakat kibeszélve a többiekkel fokozatosan oszlott el mindenkinek az összes időközben kialakult kellemetlen érzés vagy az elménk által elraktározott kép.


Jártam már pár olasz városban, úgy északon mint délen, viszont Palermo még mindig csak a dél iránt érzett szerelmem erősíti. Itt megkaptam mindent amit egy déli várostól Olaszországból elvárok. Meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy számomra eddig Palermo volt az a város, amelyet teljes mértékben élvezni tudtam. A nagy, megkopott és nyüzsgő Palermo lehet nem mindenkinek tetszik, sőt biztos vagyok benne, a hatalmas forgalom, a szegénység és a barokk pompa hanyatlása a bátortalanokat már-már vissza is tudja rettenti. Az ellentétek városa, múlt dicsőségéről árulkodó műemlékek modern lakóházak és zsúfolt, félreeső utcák között állnak. Az épületek örökösen térért küzdenek egy olyan városban, melynek arab bazárjai, virágzó kikötői, nyomorúságos lebujai és nyüzsgő főútjai néha megrázó ellentétet kínálnak a múlt és a jelen között. Így az adott körülményeknek és embereknek köszönhetően, de nemcsak, hanem egyszerűen maga a város vibrálása miatt jó volt ott lennni és együtt mozogni vele. Így nyilvánvalóan nehéz volt a búcsú, úgy a várostól, mint barátoktól. De ahogyan a címben is mondtam a vég mindent és mindenkit utolér, a kérdés már csak annyi, hogy hogyan. Talán fel lehet rá készülni … valahogy … bár még így is történhetnek váratlan dolgok. Egyes filozófiai irányzatok szerint minden vég egy új kezdet, így ennek tudatában is fel lehet dolgozni a búcsúzás tényét … valahogy. Egy másik lehetőség a beletörődés és elfogadás, végül pedig az enyhítés. Egy utolsó kávé, egy utolsó séta a Ballaron, az utolsó arancina a Maqueda sétányon vagy esetleg egy hosszúra elnyújtott ölelés a Piazza Sant’Anna közepén. Végül pedig nem marad más, mint két, a tömegbevesző alak, a viszontlátás reményével a szívükben és az új, együtt szerzett emlékek képeivel.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Kalandjárat III./5 A búcsú pillanatai

Írtam már egy párszor itt-ott a bejegyzéseimben és mindig visszatérő „motívuma” életemnek, hogy mennyire nem szeretek búcsúzkodni. Bár többnyire önkéntességem velejárója, valahogy még mindig nem megy, nem sikerült megszokni. A Rómában eltöltött hét után, pedig ismét búcsúznom kellett, emberektől, helyzetektől és a várostól … egy rövid időre.

Nyilvánvalóan az utolsó napokban már magával rántott a búcsúzással kapcsolatos “félelmem”, a fejemben már ott visszhangzott a macskakövön kattogó bőröndök hangja. Most valahogy még nehezebb volt, akárhogy törtem magam, ezúttal körülményesebb volt az egész. Bár ami igazából zavart az az, hogy nem is értettem az egész miértjét. Valószínűleg mert hasonló helyzetű önkéntesekkel voltam körbevéve, talán mert mindenkiben volt egy közös pont az EVS. Netalántán a vágy, hogy egy időre, még az otthonától távol van, megtalálja amit keres, önmagát, életcélját, helyét a világban (ezekről majd később bővebben). Végül elérkeztünk az utolsó naphoz és már mindenkit fokozatosan magával ragadott a nosztalgia, ami végül estére mindenkiben kiteljesedett. Ott álltunk egy nagy teremben a névre szóló lapokkal szemben, amikre valahogy írnunk kellett a másiknak valamit. Igazi se veled, se nélküled kapcsolat fűz ehhez a játékhoz, viszont valahogy mindig túlesek rajta. Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy most se igazán ment a dolog. Bár a foglalkozás végeztével örömmel olvasom vissza az üzeneteket vagy épp próbáltam lefordítani az üzeneteket, mert például görögül íródtak. Az egész búcsúzkodást non plus ultraja számomraa mikor “bejelented”, hogy reggel korán van a vonatod. Így nincs más választásod és még éjszaka el kell búcsúznod az emberektől. Végül pedig ölelések közepette, utolsó szavak, utolsó pillantások, utolsó shotok tengerében úszva, mámorosan,  hagyod el a termet.

Reggel felkelve, miközben sebtében bepakolsz, mert épp jelentős késésben vagy, nem jár más a fejedben csak az eltelt napok emlékei, a viszontlátás ígérete, a közös képek/szelfik, beszélgetések foszlányai, egy kettesben elfogyasztott délutáni cappucciono íze  vagy a lépcsőfordulóban elcsattanó búcsúcsók emlékei járnak a fejedben.

Kalandjárat III./4 Utolsó délutánom és megkísértésem

Az on arrival training végéhez rohamosan közeledve, gondoltuk muszáj még egyszer utoljára látnunk Rómát. Így a training utolsó előtti napjának napfényben úszó délutánján fogtuk magunkat és bementünk a városba.

Ellenben most csak megérzéseinkre hagyatkoztunk, nem volt se útitervünk, se térképünk. Így róttuk a szűk utcákat, többnyire kerülve a turisták hatalmas tömegét.

IMG_20170220_172948

Így, az utcákon céltalanul bóklászva, jutottunk el például a Pantheonhoz. Az óriási épület az ókori építészet talán legnagyobb és legjelentősebb alkotása. Eredetileg az ókori isteneknek építették, majd később templommá szentelték, amelyet Szűz Máriának és az összes keresztény vértanúknak ajánlottak. A hatalmas épületbe a tizenhat korinthoszi gránit oszlopok között haladva lépünk be a 43 méter magas csarnokba. A grandiózus rotudna közepén és a kilenc méter átmérejű kör alakú oculus alatt állva jön rá az ember, hogy valójában mennyire kicsik is vagyunk a világban. Bár Róma utcáit járva tulajdonképpen az összes épület, tér vagy park erre az érzésre próbál rájátszani. Mindazonáltal megtörténhet, hogy tulajdonképpen teljesen az ellenkezőjét jelentheti a monumentalitás. Mármint csak az emberiség és/vagy a római császárok/uralkodók megalománia miatt épülhetek olyan nagyméretű épületek, mint például a Phanteon, a Collosseum, az Altare della Patria vagy hatalmas Szent Péter tér .

IMG_20170220_165354

Folytatva utunk betévedtünk egy újabb, turistáktól mentes utcába, amelynek a végében meglepetésünkre a Piazza Navonat találtuk. Itt megtudtuk, hogy a tér helyén az ókorban egy aréna állt, ami még a Colosseumnál is nagyobb volt. Később a stadion helyét lekövezték, viszont még így is sikerült megőriznie jól kivehető ovális formáját. A térhez köthető esemény még Luther Mártont kiközösítő ítéletet kihirdetése és műveinek elégetése.  A tér nem hazudtolta meg címét, miszerint Róma legnyüzsgőbb tere, mivel egy igazi hangabolyhoz lehetett hasonlítani. A szökőkutaknál turisták fotózködtak miközben szinte mindenhol művészek szórkoztatták az épp arra járókat. Volt köztük bűvész, festő, karikaturista és természetesen az elmaradhatatlan régi olasz dalokat éneklő utcazenészek is. A tér körbejárása és  az utcazenészek repertoárjának meghalgatása után elindultunk utolsó délutánunk utolsó állomása a Szent Péter tér felé érintve az Angyalvárat (Castel Sant’Angelo).

IMG_20170220_174432

Az Angyalvár vagy olaszul Castel Sant’Angelo Hadrianus római császár síremléke, amelyet Ponte Sant’Angelo híd köt össze a várossal, ami szerintem a legszebb híd Rómában. Az idők során a vár volt minden ami lehetett, Róma erődje, a pápák menedéke vagy nyári lakjuk, de volt börtön is. Jelenleg pedig múzeum üzemel benne. A nevet pedig a egy pestisjárvány idején kapta amikor is az akkori pápa látni vélte Szent Mihály arkangyalt egy körmenet során.

IMG_20170220_181926

A Szent Péter térre érve pedig megtörtént a nap és talán a hét legnagyobb és legváratlanabb fordulata. A tér közepén állva miközben fotóztam a hatalmas teret megkísértett az ördög, mint anno Jézust a pusztában. Bár engem nem az ördög, hanem egy Kalasnyikovot szorongató rendőr próbált rávenni nézeteim átértékélésére. Ott abban az öt percben, mivel ennyibe telt igazoltatásom, valóban elgondolkodtam szakállam létjogusáltságán. Bár hamar elhesegettem sötét gondolataim, de az eset után, jött csak az igazi felismerés. A felismerés miszerint az emberek nagy része, jelen esetben a rend éber őrei, mennyire a sztereotípiákra építkezve cselekszenek. Nyilvánvalóan emberünk, a több tucat rendőrrel karöltve és a tér közepén köröző rendőrautók segítségével, csak a dolgát végzi és próbálnak elővigyázatosak lenni. Viszont nem biztos, hogy minden szakállas, hátizsákos, téli kabátos, életerős férfi terrorista vagy legalábbis potenciális elkövető. Utólag visszagondolva szomorú a tény, hogy  a különböző entitások (terrorszervezetek, pártok) és események (párizsi és belgiumi merényletek) üzenetei mennyire célba értek. Bár ezt csak saját bőrünk (jelen esetben) vagy a tévét kikapcsolva, fotelünket és békés városunkat/országunkat elhagyva tapasztalhatjuk meg.

A kellemetlen és kicsit felháborító, bár valahol érthető helyzet után, már csak annyira vágytam, hogy visszatérjek szállásomra. Este, a vacsora mellett délutánoma mesélve a többieknek, már csak nevettünk az egészen. Mondjuk arcunkra fagyott a mosoly, mikor a kendőt viselő török önkéntes csak annyit fűzött a történtekhez, hogy “képzeljük csak el mi történt volna ha ő is ott van vele.”

MÚLT – JELEN – JÖVŐ

Mióta visszajöttem sokan kérdezik, hogy na most, miután projektem nagyobb része már a hátam mögött van, mik a terveim. Kérdezősködnek múltról, jelenről és természetesen a jövőmről is, mit fogok például magammal kezdeni az EVS után. Így hát kikívánkozik ez a bejegyzés, mint egy összegzés és jövőbe tekintés, legalábbis elmélkedés a mostanában felmerült kérdésekkel kapcsolatban.

MÚLT

Nem szoktam sokat a múlton rágódni, hisz ami megtörtént azt már visszacsinálni nem lehet … a tudomány jelenlegi állása szerint. Így kár is rajta epekedni vagy gondolkodni, túlbonyolítani. Bár ha csak rövid távon nézem a hátam mögött lévő időszakot akkor egy elég sikeres periódust tudhatok le az életemből. Valahogy sehol se találok olyan pontot amit másképp csinálnék utólag. Teljesítettem egy vágyam és nagy álmom, kijutottam Olaszország déli részébe mint önkéntes. Csinálhattam amit szeretek, elutazhattam csodálatos helyekre, láthattam életemben először a tengert és szinte már megszámlálhatatlanul sok minden történt velem.

JELEN

Jelenleg megfázva tengetem napjaim és egyre fogyóbb türelemmel várom a nyarat vagy legalább a tavaszt. Munkaügyileg fejlődésnek könyvelhetem el, hogy több és egyre komplexebb irodai feladatokat kapok. Örülök neki, mivel ezért jöttem, hogy olyan dolgokat sajátítsak el mint amilyeneket most csinálok. Bár így az óvodai és iskolai munkámra van kihatással, viszont a nagyobb és hosszabb távú jó érdekében elfogadom a dolgokat. A munkámon kívüli életem eléggé monoton a tekintetben, hogy nem igazán történik semmi különös. Ha délutánonként nem olasz órákon vagyok akkor max a többiekkel csinálunk valamit vagy esetleg a szobámban ütöm el az időt.

JÖVŐ

Ha a jövőmmel kapcsolatosan kérdeznek akkor először mindig csak rövidtávon gondolkodom és úgy foglalom össze terveim, hogy rengeteg kilómétert utazni és további álmokat megvalósítani. Szeretném beutazni Olaszországot és a fontosabb városait, mindenképp elakarok jutni kedvenc klubcsapatom egyik meccsére és miért ne az olasz válogatott egy mérkőzésére is akár. Rengeteg dolgot akarok még kipróbálni, megkóstolni, megtanulni és végül, de nem utolsó sorban, tovább akarom élvezni a dolce vitat és ha lehet akár még jobbban is.

Az előbbiek a rövidtávú terveim voltak, természetesen hosszabb távon is vannak elképzeléseim. Ami biztos, hogy egyelőre nem Olaszországan képzelem el a jövőm, viszont semmilyen eshetőséget nem zárok ki. Hogy a projektem lejárta után  mit fogok csinálni az még számomra is kérdéses. Vannak elképzeléseim, terveim, törekvéseim a világ megváltására, de majd mindent szépen sorjában, hisz mindennek meglesz és meg van a maga ideje.