Author: adamthesir

Újrakezdések közepette

Az önkéntes száműzetésem, ami tulajdonképpen nem is volt egy igazi elűzetés, hisz saját döntésem volt, hogy egy kicsit elvonulok szünetelni, ezennel véget ért. Hosszas tervezés és elmélkedés után úgy gondltam itt az idő az újrakezdésnek. Ha már olaszországi kalandjaimat folytattam (bár egy új felállásban), úgy illett, hogy blogom írását is tovább vigyem (természetesen egy megújult kinézettel és elgondolással).

Mint ahogyan már említettem, tulajdonképpen nem csak a blogolást kezdtem újra, hanem a délen való munkálkodást is. Még szeptember elején jöttem vissza dolgozni, fogalmazzunk úgy, mint youth worker. Azóta sok minden történt, rengeteg pozitíz és természtesen negatív viszontagsággal, amiből valahogy mindig sikerült megtalálnom a kiutat és végül a megoldást. Úgy érzem, hogy ez az egy hónap adott annyi impulzust és élményt, mint talán az egy éves önkéntességem soha. Holott nagyon is furcsa volt visszatérni, oda, ahol minden elkezdődött, viszont immár egy új szerepkörbe, ha lehet így fogalmazni. Felmerülhet mindenkiben a kérdés és akkor most ennyi, Olaszország teljesen elragadott. A válaszom pedig egy határozott igen, viszont nem annyira, hogy  hosszabb távon tervezek itt maradni … egyelőre. Hogy még is mennyit tervezek maradni az majd idővel elválik. Egy biztos, a tékozló fiú előbb vagy utóbb az olaszországi kalandozásaiból haza fog térni … végleg, legalábbis egy darabig. Bár néha már kezd elmosódni, hogy mit is jelent a haza és otthon fogalma (semmiképp sem azt a helyet, ahol a wifi automatikusan csatlakozik).

A blogról és a körülötte kialakult helyzetről csak annyit, hogy eléggé hiányzott az írás és maga a blogolás. Volt olyan pillanat is az elmúlt egy hónapban, amikor azon kaptam magam, hogy egy papírra írom le gondolataimat. Történt olyan is, hogy teljesen véletleszerűen kezdtem el írni, amely egészen környezetidegen volt a körülöttem történő eseményektől. Az utóbbi napokban, mikor volt egy kis szabadidőm, teljesen feltöltött a bloggal való bíbelődés. Mivel, úgy gondoltam már újrakezdésről beszélünk, akkor úgy illik, egy kicsit felfrissülve és megújulva térjen vissza a blogom. Így hát fogadjátok szeretettel és sok kattintással és olvasással a Szakállas történtetek 2.0-t.

Megpróbálom majd rendszeresen gyártani a tartalmakat, viszont addig is lehet majd követni a blog facebook oldalát (ITT). Ahol néha aktívabb vagyok és leszek, mint esetleg a blogon. Újrakezdés gyanánt, mos hirtelen ennyi lenne, később majd még jelentkezem. Addig is itt-ott a különböző közösséginek kitalált, de egyre jobban a közösségi élvezetét elvesztő, médiafelületen megtaláltok.

Advertisements

Kalandjárat V./24 – Világgá mentem, de már megjöttem

Igen, ezt is elértem, végre sikerül lezárni a húsz napos kalandom bejegyzéseit … majdnem fél év után. (Csapnivaló travelblogger lennék én úgy érzem) Most nincs új helyszín, új élmény, új bakancslistáról kihúzott elem csak egy rövidke lezárás és összefoglaló. Nincs is értelme miért tovább húzni a mézesmadzagot, hanem ideje pontot tenni az út végére és továbblépni.

anagyolaszkaland

Mikor elkezdtem tervezni az utam egy sokkal hosszabbnak és tartalmasabbnak képzeltem el. Az idő múlásával és egy átgondoltabb költséghatékonyabb szervezés után csökkentek a helyszínek, amit így utólag visszagondolva nem is bánok. Hisz megnéztem mindent amit akartam és eljutottam mindenhova ahova szerettem volna.

Sikerült bejutnom a Vatikán múzeumába (bejegyzés ITT), ahol olyan mesterműveket láttam, mint a Sixtus kápolna mennyezetfreskója vagy például Caravaggio híres „Sírbatétel” festménye. De sikerült bejárni a Szent Péter bazilika minden zeg zugát és felmászni a kupola tetejébe (bejegyzés ITT), ahol egy csodálatos, leírhatatlan panoráma tárult elém. Elképesztő volt lenézni a 130 méter magasból a lábam előtt elterülő Szent Péter térre.

MOD_IMG_20170501_130556

Olyan bakancslistás helyekre is eljutottam, mint például San Marino városa (bejegyzés ITT), ahol egy csodálatos délután sikerült eltöltenem, miközben felfedeztem a várost is. De sikerült eltöltenem majdnem egy hetet egyik kedvenc olasz városomban Firenzében (bejegyzés ITT), a reneszánsz fővárosában.

MOD_IMG_20170421_145528
San Marino-i látkép
MOD_IMG_20170425_125716
Álmaim városa, Firenze

Végül pedig, hosszas várakozás és tervezés után eljutottam listám első helyére az Amalfi partra (bejegyzés ITT). Ráadásul az enyhe májusi idő ellenére sikerült fürdenem a tengerben és nem egyszer a parton reggelizzek. Közben pedig bejártam a hegyoldal lábánál, a tengerrel párhuzamosan haladó, még az UNESCO által is védett Amalfi-part szerpentines útját és városait. Kalandom végét pedig egy a mai napig is aktív vulkán, a Vezúv megmászásával zártam. Hátborzongató élmény volt letekinteni 1280 méteres magasságból, és nem feltétlenül a tériszonyom vagy a hideg miatt (bejegyzés ITT). Maga a tudat, hogy aktív vulkán tetején állok és letekintek a mélybe vagy ahogy látom a horizonton a tenger és az égbolt összeolvadását, már ezek egy különös érzést nyújtanak az embernek.

MOD_IMG_20170505_125127

A húsz nap alatt sok mindent átéltem és tanultam, számos impulzust kaptam és megszámlálhatatlan élménnyel gazdagodtam. Sokszor voltam szorult, kétségbeejtő helyzetekben, de mindig sikerült szerencsésen kikeverednem belőle. Megszámlálhatatlanul sok minden történt velem utazásom során, amely energiával töltött fel és végül, de nem utolsó sorban, örökre megváltoztatott, mégha nem is teljesen.

Aki pedig az út során készült képekre kíváncsiak a blog facebook oldalán megtalálhatja vagy az alábbi linken.

Kalandjárat V./23 – Romokban a kirándulás

Hosszú szünet és rövidebb kihagyás után, mostmár tényleg az utolsó állomásáról akarok írni a nagy olasz kalandomnak. Bár az időrenddel, már teljesen összekavarodtam, mint egyes sorozatok vagy filmek készítői. Mondjuk ha igazán precíz akartam volna lenni, akkor közben gyártottam volna a bejegyzéseket és tartalmat. De nem vagyok én egy travelblogger, így ahogy esik úgy puffan alapon, majd’ félévvel az utam kezdete után elérkeztem Pompeiibe, a nagy kalandom legutolsó megállójához.

MOD_IMG_20170507_153146

Pompeii az ókori római romváros a Vezúv lábánál, Nápolytól nem messze található, amelyet a vulkán több alkalommal is maga alá temetett. Jelenleg pedig a  világörökség részeként, itt egy nagy szabadtéri múzeum üzemel, ha lehet így fogalmazni. Szerencsémre ingyen sikerült bejutni és itt, a romok között sétálva, eltölteni egy fél napot. (A hónap első vasárnapján Pompeii és a hozzátartozó más romvárosok ingyenesen látogatható)

MOD_IMG_20170507_144749

Belépve a múzeum területére egy különös érzés fogott el, hisz mégis csak egy több száz éves, már már tökéletesen az utókornak megmaradt város utcáin és házai között lépkedtük. Bár ez a hangulat, hamar elszáll, a sokadik üres, fűvel benőtt ház és miután már sokadjára ütközik az ember bámészkodó turistákba. Így valahol a hatalmas táv felénél és egy pár eltévedés után, mert egy rossz sarkon vagy egy házon keresztül átvágva, az ember akarva akaratlanul elkezdi megunni az ókori túrát.

Nyilvánvalóan, aki szereti a történelmet és érdekelt az ilyes fajta kirándulásokban az minden percét élvezné ennek a sétának. Sajnos, az én érdeklődésem az idő múlásával csak csökkent. Értelemszerűen egy nagyon érdekes hely és voltak helyek, amelyek kifejezetten tetszettek, de ha az összképet nézem akkor nem a Pompeii-i látogatásom van a listám elején.

Hiába vannak ott a szép ókori villák, külünböző pékségek és feltehetőleg hentesüzletek maradványai, valahogy mégis a sokadik ilyen után már nem kíváncsi rá az ember. Talán a pompeii művészet, a mozaikok a falra festett, többször pajzán, erotikus képek, esetleg szobrok még az elején elmosolygtatják az embert, de a végére már csak legyint egyet és tovább megy.

pompeiicollage

Talán a vulkáni hamu által betemetett, majd a könyebb szemléltetés céljából, a maradványok üregetei gipsszel kiöntött szobrok és a különböző emberi maradványok voltak azok, amelyek végig a frászt hozták rám. A különbőz pozíciókban fekvő megkövült „holttestek” láttán, mindvégig a hideg futkosott a hátamon.

IMG_20170507_154119

Körbe lehet járni egy ókori palaistra épületét, amely egy hatalmas négy szögletű, medencés épület, ahol anno például a katonákat is kiképezték. De más sportversenyeket is rendeztek itt, főleg a császári udvar szórkaztatására. Itt sétálva végig olyan érzésem volt, mintha egyik kedvenc sorozatom a Spartacus díszletei között sétálnék.

 

IMG_20170507_171057

Pompeiiben lehetőségünk nyílik még ókori amfiteátrumok színpadán sétálni, amelyek szinte teljes pompájukban sikerült megőrízni az utókor számára. A nézőtérre leülve, egy kis kis fantázia segítségével, akár még egy ókori színdarabot is lejátszhatunk elménkben. De még a „kulisszák” mögé is betekinthetünk, és bejárhatjuk a kőszínházak belsejét is. Az egyiben például egy kiállítás is van, amely egy a Pink Floyd által az amfiteátrumban koncertjéről szól.

IMG_20170507_180951

Tehát mindenki találhat magának valami érdekességet és szépséget Pompeiiben, de én kicsit csalódottam léptem ki a kapun. Lehet többet és egy kicsit interaktívabbat vártam, ki tudja, úgy voltam vele, hogy oké, ez is kihúzva a listámról és nem hinném, hogy még egyszer visszatérek ide.

Kalandjárat V./22 – Reggelek a tengerparton

Előzőleg már kiszélesítettem kalandjáratom nápolyi állomását a Vezúvval, most viszont még messzebbre merészkedtem, egészen az Amalfi partig. Az UNESCO által is védett partszakasz városaival a nagy olasz kalandom és bakancslistám első helyén álltak. Így tökéletes helyszín volt arra, hogy itt zárjam a kis húsz napos körutam.

A méltán világhírű partszakasz már-már leírhatatlanul csodaszép, ahogyan az út a több száz méteres hegyek lábánál kanyarog, miközben tizenöt-húsz méterrel arrébb az égszínkék tenger morajlik és a hullámok a szirteket nyaldossák. A látván miközben az autók, buszok és Vespak a hajtűkanyarokat és az elnyújtott jobbos balos kanyarokat váltogatják egyszerre hátborzongató és lenyűgöző, viszont minden pénzt megér.

(Megj.: egy 24 órás bérlet, amely korlátlanszámú utazásra jogosít fel Sorrentoból végig az Costiera Amalfitanan csak 8€-ba kerül)

Elázni is jobb, ha mondjuk Amalfi partján ülve kap el az eső

Mielőtt még eldöntöttem volna a part meglátogatásának időpontját, két napig az időjárást tanulmányoztam. Május eleje révén (igen, azóta húzom a bejegyzéseket) még mindig eléggé kiszámíthatatlan volt minden. Végül sikerült találni egy napot, amikor aránylag elfogadhatóak voltak a természeti tényezők. Megérkezve Amalfi városába felhők csak itt ott voltak az égen, így gyorsan lementünk megreggelizni a parton.

MOD_IMG_20170506_163731

Viszont a könnyedt reggeli falatozásunkat a kiszámíthatatlan tavaszi, kora nyári időjárás szakította félbe, mert elkezdett szemerkelni az eső. Egy gyors elpakolás után már az árkádok alól szemléltük az szűnni nem akaró, csendes, apró szemű esőt, de még így se volt időnk szomorkodtunk, mert a látvány mindenért kárpótolt. Ott álltunk, egy boltív alatt, előttünk az egyre jobban háborgó tenger, mögöttünk  pedig a rómaiak által alapított tengerparti városka. Így, mit sem tőrdve az esővel, fogtuk magunkat és elindultunk felfedezni a várost. A szűk, citromfákkal díszített utcákat járva egy mesebeli helyre csöppentünk, az egész összkép nagyon olaszos volt. Az előbb említett utcarészlethez, még hozzáadódtak a piros-fehér kockás terítőjű asztalok, a a halkan szóló olasz muzsika és a pizzazókból vagy éttermekből kiszűrődő illatok.

A város leghíresebb nevezetessége (mint általában minden nagyobb olasz városnak) a főtéren álló katedrális. A Cattedrale Sant’Andrea Amalfi legimpozánsabb látványossága, melyet már a 13. században elkezdtek építeni.

MOD_IMG_20170506_173825

Maga a a templom tulajdonképpen egy nagy épületegyüttes, mivel egy másik templom (az őskeresztény Basilica del Crocefisso), egy kripta, egy monumentális lépcső, egy előcsarnok harangtoronnyal, valamint egy kolostor (Paradicsom-kolostort vagy Chiostro del Paradiso) található itt.

IMG_20170506_161950

A part és megállói

Kihasználva a huszonnégy órás bérletet és azt, hogy délben sikerült érvényesíteni, másnap még visszatértünk ide, ezúttal Positano volt a főcél és még amire jutott időnk. Most az időjárás is velünk tartott és a kellemes májusi napsütésben egy könnyedt tengeri fürdőzéssel kezdtük a reggelt. Jobbat el se tudnék képzelni magamnak, tulajdonképpen ez a nap volt az abszolút csúcspontja a húsz napig tartó önfeledt szabadságnak és örömutazásnak. Azután vágot képen a hazatérés tudata, viszont akkor még nem törődtünk vele, csak élveztük a napsütést és az olasz reggelinket a kavicsos tengerparton.

IMG_20170507_094843

Positanot igazából be se jártuk, gyorsan lerohantunk a tengerpartra és csak kifeküdtünk sütkérezni. Mellesleg a kis város, amely eleinte halászfalu volt az idő során egy igazi turisztikai felegvárrá nőtte ki magát és az Amalfi part egy ékkövvé vált. Számos film helyszíne volt ez a szurdokvölgyben elterülő kis település és sok művészt is ihletett már meg, többekközött Steinbecket is, aki egy egész esszét szentelt a Positanonak. Igazából teljesen megértem a város iránt tanusított rajongást, mivel míg nem jártam itt csak Amalfiba, úgy gondoltam szebbet már nem láthatok … nagyon tévedtem.

IMG_20170507_110413

Positano, ahogy a völgyben elnyúlik a végében a tengerpartjával, olyan majdnem mint egy földi paradicsom. Bármerre néz az ember és bármilyen fotót készít, az olyan mintha épp egy képeslapot fotózna. Egyszerűen nem lehet betelni a látvánnyal, bárhova néz az arra járó valamilyen csodával találkozhat. Legyen az egy egyszerű fehérre vagy bármilyen más színre meszelt ház, esetleg a padokon ülő és kártyázó öregemberek önfeledt játáka vagy bármilyen más olaszos hangulatú kép, amit az ember el tud képzelni.

MOD_IMG_20170507_112827

Nyilvánvalóan, ha végig haladunk a partszakaszon, még több szépséget találuk, de én csak itt töltöttem el több időt. Utólag jöttem rá például arra is, hogy sikerült elsétálni a Fiordo di Fuore mellett vagy a kis eldugott félreeső öblöcske a felfedezetlen kincs Marina di Praia mellett is.

MOD_IMG_20170506_181150

Sorrento, a nápolyi menedék

A város menedéket nyújt azoknak, akiknek esetleg már elegük van a nápolyi káoszból, viszont felkészít arra is, ami az Amalfi parton kalandozva ránk vár. Egy tökéletes megálló és tranzitváros az előbb említett két pont között. Hiába a tengerpartok hiánya, Sorrento mégis hozzáadott valami pluszt, amit se Nápoly, se a parti városok nem tudtak (talán a házi limoncellot). A keskeny, ajándékboltokkal és éttermekkel szegélyezett utcáknak meg van a maga várázsuk. Ahogy elkülönül az óváros a régi villáival, kisebb palotáival az újváros modernségétől egyszerűen leírhatatlan, mintha végig egy halászfalu fejlődéstörténetén keresztül utaznánk az időben.

Az utcákat járva, csak az jár az ember fejében, hogy ide akar költözni és élni a citromillatú dolce vitat. Miközben a kerti a fákon grapefruit nagyságú citromok nőnek, a kemencében pedig sül az igazi pizza margherita, kint pedig beszűrődik a tenger morajlásán keresztül a halk muzsikaszó.

Elhagyva a várost és a térséget szinte már fáj, főleg annak a tudatában, hogy napok kérdése és az egész álomszerű vakációnak vége. Viszont megéri szomorkodni, mert a lelke mélyén az ember tudja, hogy olyan élményekkel gazdagodott itt és az útja során bárhol, amelyet máshol nem igazán tud megszerezni. Felszállva Sorrentoba a gyorsvasútra, pedig egy olyan megelégedett és utánozhatatlan mosoly ül fel az ember arcára (még akkor is ha rólam van szó) a tapasztaltak után, amit egykönnyen nem lehet letörölni