Author: adamthesir

A bloggerek/influencerek nehéz élete, avagy betekintés a színfalak mögé

Február első hétben volt szerencsém betekintést nyerni, egy bloggereknek/influencereknek szóló turisztikai körút szinfalai mögé. Mondjunk én is résztveő voltam, amit meg ott láttam egy kicsit elgondolkodtatott és egyszerre nevetett meg és szomorított el. Saját két szememmel láttam, hogy egyesek (még nagymamakorú hölgyek is) mennyire túlzásba viszik a social mediat, talán még akkor is ha ez egy jövedelem forrás számunkra. Hihetetlen, hogy szinte mindent ezen keresztül látnak, a likeok és rekaciók száma szerint élnek és mérik az interakciókat és az elismerést.

Régebben még én is kacsingattam a sikeres blogger elképzeléssel, hogy majd egyszer ebből élek meg, viszont a látottak után köszönöm szépen nem kérek belőle. Soha nem is figyeltem az instagramra felpakolt képeim hashtagjeire, de még az se szeretem ha beskatulyáznak, mint travelblogger, mert sokat utazom. Közbe meg azért kalandozom összevissza, mert szeretem és megtehetem, a blogomat meg nem a kalandok miatt írom, hanem első sorban magamnak, mer kikapcsol és később jó felidézni az emlékeket. Ha pedig feltétlenül választanom kellene, akkor inkább lennék egy digital nomad és dolgoznék, mint freelancer az átalakított furgonomból és járnám a magam útjait. Szívesebben lennék az utóbbi, mint egy követőkért ácsorgó, meghívók által és szponzorizációval elhalmozott, hatszázszor megszerekesztett instagram képen szereplő és pózóló influencer. Nem kérek a tökéletesen megjátszott életből és a fizetett blogbejegyzésekből (fake news), ahol annak ellenére, hogy az öt napból három napon keresztül nem volt meleg víz a szobájában, mégis egy egekbe magasztoló értékelőt ír. Tudatában vagyok annak, hogy nekik ez munka és ki kell elégíteni a követők igényeit, akik meg vannak szokva, hogy naponta szolgáltatják nekik a tartalmat. Ha viszont nem teszik, akkor a közönség elpártol tőle, valahol egy ördögi kör ez, ahova ha bekerül az ember nehéz kijutni.

Mit ér az egész utazás, ha elvész az élmény és addig még szétposztoljuk az interneteket elrohan előttünk/mellettünk a kaland, az út valója? Értelmetlen valahova úgy elutazni, ha csak a képeken és az insta és facebook storykon keresztül éljük át az egészet. Tisztában vagyok vele, hogy meg kell mutatni a követőknek, esetleg az otthon epekedőknek/irígykedőknek, hogy „na, ide figyelj pórnép, így mulatok én!” Közben pedig elfeledkezünk arról, hogy a beállított képek mögött és a videók mögött semmi más nincs és lehet az út se jelentett többet, mint pár beállított művészieskedő kép. Elvész az információ és élmény, a szétphotoshoppolt képek pedig nem adják vissza az igazi érzéseket és az útak során hallott történeteket. De mit ér egy tányér ínyencség is, ha kihűlés határáig fotózzák? S addig nem is lehet elkezdeni enni, míg az összes tányér az ételekkel nincs megörkítve. Végül pedig tovább adva a következő „kollégának” meg se kóstolják, viszont ennek ellenére, sokszor csak kinézet alapján, feljogosultnak érzik magukat a kritizálásra, csak mert ők foodbloggerek.

Összeségében jó ilyen körutakra ellátogatni és résztvenni rajtuk, mivel sok információval gazdagodhat az ember, főleg ha vevő rá és esetleg a jövőjét is hasonló közegben képzeli el. Ráadásul kapcsolatépítésnek és információcserének is tökéletesen megfelel egy-egy ilyen esemény. Mindenképp érdekes megfigyelni az influencerek és bloggerek sokszor nehéz életét, ráadásul egy tökéletes alkalom arra, hogy betekintést nyerjünk a színfalak mögé. Bár, szerény véleményem szerint, egyaltalán nem kell őket sajnálni, ha van is miért akkor az csak social media iránt kialakult függőségük miatt lehet.

Végül, hogy valamilyen tanulságot is levonjak, itt, ezen a cikken látszik csak igazán, hogy én még miért nem vagyok és talán miért nem leszek soha „híres” influencer/blogger. Talán mert én magamnak írom a blogot és az élményeknek élek. A képeket is elsősorban magamnak és nem az instagramnak és a facebooknak készítem, hogy minnél több like jöjjön rá.

(További képekért a meg lehet tekinteni az alábbi galériát a facebook oldalon ITT)

Advertisements

Kalandjaim az olasz csizma sarkában … ismét

Kicsit már kezdem unni, hogy mostanában a bejegyzéseimet mindig, ha nekem valaki azt mondja kijelentéssel kell kezdjem, viszont ilyen ez a popszakma. Szóval, ha nekem valaki az év elején  elmondja, hogy miután két trainingről hazaérkezem és egyből egy bloggereknek és influencereknek szervezett, egy olaszországi térséget népszerűsítő projektbe/körútba csöppenek kinevetem. Arra pedig a legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy pont oda térek vissza, ahol másfél évet lehúztam és úgy jöttem el onnan ahogyan.  Így hát pár nap leforgása alatt már a harmadik utamon voltam az évből egyenesen az olasz csizma sarkába, az egykori „bűntények” színhelyére.

Alighogy megérkeztem Bariba, egy pár órás vonatozás és repülőút után, már azon kaptam magam, hogy ismét a félsziget belsejébe haladok. Fáradtan, éhesen, fájós fejjel és az út porától piszkosan vágtam neki az egésznek. Most azonban egy kicsit nehezebb szívvel, a régi sérelmek és már korántsem olyan kitörő örömmel jöttem vissza. Utólag visszatekintve hiába láttam a sok régi, már olyan jól ismert dolgot jó volt egy kicsit visszajönni. Ráadásul új élményekkel is gyarapodott tárházam és végül, de nem utolsó sorban sikerült finomakat enni és jóízű borokat kóstolni. Az új infó és ötlet áradatról nem is beszélve, amit a többi résztvevőtől kaptam. De nem is akarom tovább nyújtani a bejegyzés bevezetőjét, hanem jöjjön a pontokba szedett beszámolóm arról, hogy mi történt a nagy visszatérésem során.

Piacolások közepette

Mielőtt ide jöttem volna is szerettem piacra járni, ez itt pedig még jobban felerősödött, köszönhetően a hetente kinyíló piacoknak. Hiányzott is az igazi dél olasz piac feeling, így egy kicsit jó volt ismét a forgatag kellős közepén lenni és ezzel kezdeni a körutat. Hatalmas élmény volt ismét a standok között járkálni és hallgatni, ahogyan az olaszok beszélnek vagy a jól ismert árusokkal és ismerősökkel szóba elegyedni egy kicsit. Nagyszerű érzés volt a sorok között sétálni és csak sodródni a tömeggel a késő januári napsütésben. Meglepetésemre sokan felismertek és köszöntek már előre és készítették a „csomagot” a termékekkel amiket régebben vettem.

Snapseed.jpg

A poggardo-i piac mellett a sikerült még megnézni a Specchia városában megrendezett vásárt is. Bár itt az időjárás nem volt kegyes hozzánk és a borús, esős idő ellenére nem tudtuk igazán kiélvezni az adott lehetőségeket. De még így is sikerült eltölteni egy kis időt ebben a dobtetejére épült városban, többnyire egy kávézó/fagyizóban. Az olaszorászgi kávéházakhoz fűződő viszonyom talán már említettem valahol, tehát gondolom senki sem lepődik meg elárulom, hogy mennyire jó volt ismét itt kávézni. Hiányzott a pult előtti káosz, mikor mindenki egyszerre rendeli az espressoját, ráadásul  mindezek ellenére a barista mindig képben van és tudja minden egyes ember rendelését. Miután pedig mindenki megkapta a kávéját rögtön a pultnál el is fogyasztják, majd rohannak is tovább az emberek. Valahogy, pont ez a rendezett kávéházi káosz hiányzott innen … természetesen az espresson kívül.

Snapseed.jpg

Kisvárosi kincsek

Soha nem gondoltam volna, hogy egy pár ezer fős városnak olyan sok látnivalója van mint Sponganonak. Ezekre a látványosságokra a helyiek pedig nagyon büszkék is és előszeretettel mutogatják az odaérkezőknek. Ilyen például a főtéren lévő barokk óratorony, ami időközben a város jelképe is lett. De említésre méltó a város központjától egy pár perces sétára lévő Bacile di Castiglione kastély. Amelynek pincéjében egy olajsajtoló üzem működött régebben, most pedig egy múzeumot és egy multifunkcionális termet üzemeltetnek a helyiek.

A kastély kertje pedig nyáron esküvőket vagy különböző összejöveteleket szoktak szervezni, de akár ki is lehet bérelni az ott található házakat/lakásokat nyaralónak. Kicsit eljátszadoztam a gondolattal, hogy mennyire menő lenne már egy barokk kastélyban nyaralni pár napot, még akkor is, ha mondjuk a szoba ahol épp megszálltam, anno a szolgálóké volt.

Ráadásul miközben a kastélyban járkáltunk az eredeti tulajdonos egyenesági leszármazottja vezetett körbe. Olyan történeteket mesélve, amelyeket csak bennfentesek tudhatnak vagy olyan helyeket tudott megmutatni, amelyek létezéséről csak a családtagok tudhatnak. Látva a hatalmas ebédlőt, ahol régen csak enni jártak a tulajdonosok, kicsit elállt a lélegzetem. Mikor meg megtudtam, hogy bizony itt legutóbb beöltözős szilveszteri bulit tartottak nem kicsit meglepődtem, hogy van bátorságuk kiadni a helyet, bár ha fenn akarják tartani akkor bizony muszáj.

Nyilvánvalóan, ha salento-I településekről beszélünk nem szabad megfeledkezni a barokk templomokról és kápolnákról sem. Végül pedig, mielőtt még végképp meguntuk volna a várost kimentünk a Spongano meletti olivásba. A szeles és borús idő ellenére volt alkalmunk egy kisebb sétát tenni a több mint száz éves fák között.

Hímezés (hámozás)

Sponganoi látogatásunk során a kihagyhatatlan vincés nővérek által üzemeltett intézménybe is ellátogattunk. Itt egy hímzéssel foglalkozó egyesület rögtönzött előadásán is sikerült résztvennem … immár harmadik alkalommal. A látogatás végén a vincés nővérek és az asszonyok által és a kézműves foglalkozások során készített abroszokat is megmutatták. Kicsit az otthoni terítőkre emlékeztett, amit a nénikék hímeznek falun a házak előtt, miközben pletykálnak vagy süttetik magukat a napon.

Készítsünk sajtot … ki tudja hanyadjára már

A körút, számomra már olyan jól ismert álomásához is sikerült elérkezni, ami nem volt más mint a sajtkészítő néni. Így ha jól számolom már a harmadik alkalommal nézhettem végig  a néni sajt/túró/ricotta készítő a műveletét a műhelyébe, ami tulajdonképpen a saját házának a konyhája volt.

Nagy szenvedélyem az olasz konyha

Mióta végleg hazaköltöztem keresem az olasz ízek, több kevesebb sikerrel, bár itthon a konyhában szoktam alkotni, ami azért kicsit megközelíti az ottani ízeket. Most viszont az egy hét alatt mindent kipróbáltam szinte amit elém raktak vagy tudtam, hogy kedvencem és szeretem … természetesen szigorúan hús nélkül. Ilyen volt például az egyik személyes kedvencem a paradicsom szószos fül alakú pasta orecchiette e pomodoro vagy tarlórépaleveles pasta, ami a pasta orecchiette con cime di rape. De volt a lecsóra emlékeztető peperonata, ami egy olajban tocsogó, dínsztelt zöldségtál paprikával, cukkinivel, padlizsánnal, hagymával és paradicsommal.

img_0368

A helyi édességekről sem szabad megfeledkeznem, mert első dolgaim között volt kipróbálni őket. Így volt alkalmunk megkóstolni egy helyi specialitást a spumonet. Ami egy három rétegből és ízből álló formázott kicsi „fagyitorta” egy cseppnyi babapiskótával az alján. Értelemszerűen a fagyis kalandok után, a számomra már jól ismert, süteményeket már nem voltak olyan nagy újdonságok. Viszont jó volt ismét cornettot vagy pasticciottot enni a reggeli eszpresszo mellé

img_0302

A gasztronómiai kalandozásaink fénypontja egyértelműen ismét a borkóstoló volt. A helyi őstermelőnél három fajta helyi bort volt lehetőségünk kipróbálni ( egy fehéret, egy rosét és egy vöröset). Most sem csalódtam az olasz borokban, hisz mind a három nagyon finom és különleges ízvilágú bor volt.

A háborgó Castro

A körút során sikerült eljutnom az egyik kedvenc tengerparti városomba, Castroba is. Sajnos az időjárás most se volt velünk, így nem sikerült megmártóztatnom, legalább a lábam a tengerbe. Bár nem feltétlenül a hüvös borús időjárás miatt, hanem a háborgó tenger miatt. Ha fürödni még nem is lehet a tengerben, ahogyan azt az előbb is mondtam, de jó volt egy kicsit a parton ücsörögni és hallgatni a tenger morajlását, ahogyan a víz neki csapódott a szikláknak és a városfalának.

Végül, egy kisebb a város körüli séta után, a múzeumot is kinyitották nekünk, ahol egy rögtönzött tárlatvezetés keretein belül, bemutatták az ásatások során talált ókori görög maradványokat.

Tehát valahogy így nézett ki a visszatérésem Salento régiójába, ott ahol másfél évet töltöttem el és mindig emlékezni fogok rá. Jó eltölteni itt bő egy hetet és nosztalgiázni egy kicsit, annak ellenére, hogy eleinte nehéz szívvel jöttem vissza … de erről majd egy másik bejegyzésben.

Próbaidő

Még a hónap elején találtam az alábbi képet az internetekben, mikor megosztottam, még nem gondoltam, hogy meg is valósul majd. Most meg itt vagyok a hónap végéhez közeledve és valahogy tényleg ez a január olyan volt mint az év próbaverziója, egy harmincnapos próbaidő. A végén pedig eldönthetem, hogy na akkor februárban teljes gőzzel belevetem magam a sűrűjébe és belevágok az évbe (nem mintha lenne más választásom).

26219124_2068753246487191_4337379046720917829_n
Szabadfordításban ennyi lenne “Úgy döntöttem, hogy az én 2018. évem feburár elsején fog kezdődni, január egy ingyenes próbaverzió/próbaidő lesz.

Kijelenthetem, hogy egy sikeres és tartalmas januárt sikerült lezárnom. A napokban épp azon gondolkodtam, miközben már másodjára robogtam Szatmár felé, hogy ha nekem valaki elmondja az évem első hónapjainak történését és levetíti a trailert szembe röhögöm. Soha nem gondoltam volna, hogy a három hét leforgása alatt két Erasmus+ trainingen veszek részt, mint résztvevő és nem csak. Itt sikerült rájönnöm vagy inkább csak tudatosítani magamban, hogy mennyire hiányzik a multikulturális közeg. Mikor decemberben hazaköltöztem, még nem éreztem ennek a hiányát, viszont az idő múlásával már kezdtem megtapasztalni, éreztem, hogy bizony mennem kell, mert nem találom a helyem. Kapóra is jött a lehetőség, így összepakoltam és már az év ötödik napján utaztam is, még akkor is ha csak a „szomszéd” megyébe/városba. Végül pedig az egyszeri alkalomból kettő lett, bár annyira nem is csodálkozom, hisz mindig is szerettem/szeretem csinálni és résztvenni ilyen projektekben. Amiért talán másabb volt, hogy itt éreztem csak igazán, hogy a munkám és közreműködésem meg van becsülve és értékelve. S már csak ezért megéri az ilyen projektekkel foglalkozni, bár említhetném a résztvevők örömét, a már előbb is szóvá tett multikulturalizmust  vagy akár a személyes fejlődést. Nem hiába gondolkodtam el ismét, hogy igen, szívesen foglalkoznék ilyennel a jövőben, mert szeretem csinálni és jól érzem magam a közegben. Az ilyen Erasmus+ projektek és a résztvevők visszajelzései, apró üzenetei egy papíron, pedig csak még jobban megerősítenek ebben.

notescollage

Most pedig úgy érzem, hogy elérkeztem életem egy olyan részéhez, amikor egyről a kettőre kell lépjek és talán most nőttem fel csak igazán. Már egy borozós, beszélgetés során mondták nekem, hogy még Olaszországban voltam felnőttem és elindított bennem valamit. Ráadásul többen említették, akik régebbről is ismertek, hogy egy új és jobb személy lettem. Az ember nem mindig veszi észre magán ezeket, így mindig meglepődik az ilyen kijelentéseken. De mikor leül és ténylegesen elgondolkodik rajta, rájön, hogy talán még igazak is lehetnek.

Sok volt ebben a januárban és én úgy érzem sikerült kimaxolni, ráadásul úgy, hogy egy nagy kaland még hátra van. Arról nem is beszélve, hogy a vegetáriánusságot és sok minden mást még meg se említettem, de az előbbire majd később visszatérek, mivel van miről írni. Addig is lehet követni a facebookon (ITT), mert ott általában több a tartalom mostanában, mint itt.

Utazás

Ha az elmúlt évem össze kellene foglalnom egy szóban, akkor mindenképp az utazás szót használnám. Ez az egyszerű, de mégis sokatmondó szavacska írja le legjobban az elmúló félben lévő esztendőm. Egy rendkívül tartalmas és egyértelműen szerteágazó útban, amilyenben még soha életemben nem volt részem.

UISP 2017-2018

A főhős útja az ismeretlen országban

Még 2016-ban sikerült eljutni Olaszországban, mint önkéntes és megkezdeni annak felfedezését. 2017-ben pedig ezt sikerült a tökélyre fejleszteni és még jobban elmerülni annak kultúrában és gasztronómiájában. Eljutottam olyan helyekre, amelyek csak a legvadabb álmaimban léteztek és lehetőségem nyílt a bakancslistám számos pontját kipipálni és áthúzni. Mikor pedig húsz napra sikerült „világgá mennem” és bejártam az ország nagy részét, kalandozásaimról részletesebben pedig ITT olvashattok. Alkalmam volt arra, hogy elmélyítsem ismereteimet az olasz kultúrában, aminek az lett a következménye, hogy csak még jobban megszerettem és rájöttem arra, hogy az én jövő lehet itt van. Hihetetlenül magával ragadó közeg, ahol az emberek végtelenül boldogak és rendkívülien tudják élvezni az életet, amit sokan csak a dolce vita életérzésnek hívnak. Nekem pedig erre az életvitelre van szükségem, én úgy érzem, arra hogy boldog és kiegyensúlyzott legyek. Viszont ami késik az nem múlik, és fogok én még a Toszkán dombságok között borozni vagy valahol Emilia Romagna kőházaiban sajtot majszolni és azzal foglalkozni, amit szeretek.

A főhős útja az ismeretlen konyhában

Mivel ugye meg kellett tanulnom főzni is a konyha egyre közelebb került hozzám, addig még meg nem szerettem ott ténykedni. Mostmár pedig mondhatni otthonosan mozgok itt és ha mást nem is, de a pasta főzési technikám már-már tökéletesre fejlődött, főleg, hogy már a saját pastam is elő tudom állítani. Tehát éhen halni nem fogok, még vizem és 00 lisztem van. Bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy tudományom jelentősen bővítettem más, többnyire az olasz konyha receptejeivel is.

Ha nem is tartozik szorosan a konyhához, de az év végére tettem egy utolsó lépést még a komfort zónámon kívülre és vegetáriánus lettem egy hónapra. Végül az egész annyira megtetszett és véghez vihetőnek láttam, hogy 2018-tól végleg felhagyok a hús és hústermékek fogyasztásával (hopp, egy újévi fogadás).

A főhős útja a személyiségének ismeretlen bugyraiban

A leghosszabb utazáson talán szerény személyem és személyiségem ment keresztül, köszönhetően nem csak az előbb felsorolt pár dolognak, hanem tulajdonképpen magamnak és az engem körülvevő embereknek és helyzeteknek. Szinte mindenki tudja, hogy idén ért véget az egy éves önkétességem is és rögtön elkezdtem dolgozni a szervezetnél, ami úgy ért véget ahogyan, aki esetleg kíváncsi a történetre ITT elolvashatja. Viszont nem is erről vagy ezekről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy mennyire megváltoztam, köszönhetően sok mindennek és mindenkinek. Határozatabb és céltudatosabb lettem, ami bohémséggel keveredett, ez az elegy pedig magával hozta a nyitottságot és az élet apró örömeinek élvezetét is. Sokan szeretnek úgy fogalmazni, hogy egy igazi olasszá váltam … ki tudja lehet. Útjaim során felfedeztem lényem és személyiségem egy olyan részét és sikerült betekintenem egy olyan „helyre”, amely többnyire eddig ismeretlen és felfedezetlen volt számomra. Végül pedig sokkal vidámabb és boldogabb lettem, még ha ez nem is látszik mindig a szakállam és a pókerarcom mögött, amely már védjegyem lett. Volt is nagy meglepetés mikor levágtam az öt éve növesztett szakállam, de erről majd később.

Az évem értékeléséből most ennyi lenne, kitűzött célok nagyobb része teljesítve, megálmodott álmok többsége megvalósítva, bakancslista kitöltése folyamatban. Úgy érzem nyugodtan jöhet 2018 és a 2017-re eltervezett dolgokat sikeresen teljesítettem. Az elkövetkezendőkre, pedig ha lehet egy még jobb évet kívánok magamnak, de még  ha csak fele ilyen jó lesz, már meg leszek elégedve.