A viszontlátás

Tíz nap utazgatás után, egy borús április végi, késő délután érkeztem Rómába. A vonatút Firenzéből zökkenőmentesen ment, ráadásul jegy nélkül, egyetlen egy ellenőrrel se találkozva. Az eddigiekhez hasonlóan sajnos most se volt szállásom és ismét a couchsurfingre kellett hagyatkoznom. De ismét sikerült csalódnom az előbb említett oldalban és eszméjében. Sajnos semmit és senkit se találtam aki engem és kedves útitársamat befogadta volna egy pár éjszakára. Így van, mindenki jól látja, a fővárosi és további kalandjaimat egy leány társaságában folytatom majd.

Tehát ismét elmondhatom, hogy újra sikerült jól kezdenem utazásom következő állomását. Már-már kezdtem megszokni az utolsó pillanatban kialakuló lehetőségek által okozott adrenalint, így most már csak egy cseppet idegeskedtem. Bár az idő múlásával és a leány érkezésének időpontjához közeledve egyre jobban kezdtem elveszteni a türelmem és reményem (a telefonom meg a töltöttségi szintjét). Már a Terminit is kétszer körbejártam unalmamban, miközben a couchsurfing és ismerősök válaszára vártam. Mondjuk innen onnan jöttek is a visszajelzések, csak a baj annyi volt velük, hogy mind visszautasítóak voltak. Gondolom a május elsejei hosszú hétvégéhez közeledve mindenki épp készült elhagyni Rómát, elkerülve a túristák hordáját.

Az állomás teraszán ülve, bámulva a szakadó esőt és a szálláslehetőségek után keresgélve egyre jobban ment el a kedvem az egésztől. Az egyetlen dolog tartotta csak bennem a lelket, hogy hosszú idő és tervezés után ismét találkozhatok, a már olyan rég nem látott leánnyal. Talán a viszontlátás érzése volt az, ami miatt még nem vágtam mindent a sarokba, hanem tovább kutattam.

Végül, az immár csak enyhén szemerkélő esőben, közös megegyezés alapján, elindultam hostelt vadászni, addig ameddig ő is megérkezik. Mondanom sem kell szerintem, hogy a már előbb említett hétvége miatt, a hostelek is tömve voltak. Így a szállás keresése  még mindig nem bizonyult egyszerűnek … mert miért is lett volna? (költői kérdés)

Interneten keresgélve, értékeléseket, korábbi vendégek véleményeit olvasva és a rászánt költségvetés mellett próbáltam szelektálni és szűkíteni a kört. De még így is a helyzet egyre kilátástalanabbnak bizonyult, míg végül mind a ketten annyit mondtuk, hogy mindegy csak végre találjunk egy éjszakára egy helyet, ahol megtudunk pihenni nyugodtan és végre láthatjuk egymást hosszú idő után először. Végezetül sikerült kiválasztanom egy olcsóbb, egész tűrhető állapotban lévő szobát két személyre. Nem volt egy Hilton, de egy éjszakára és tekintve a rajtam uralkodó állapotokat nem törődtem vele. Már csak az foglalkoztatott, hogy megkezdődjön végre a római vakációm a leánnyal. Bár ő még valahol Perugia környékén zötykölődött, miközben én már a szállásunkat foglaltam el.  Így már csak annyi időm volt hátra a viszontlátásig, hogy lemossam magamról a két napos út porát és egy gyors szundit beiktassak.

A majd’ egy órás pihentető power nap után már rohantam is a buszpályaudvarra, hisz az annyira várt útitársam érkezésére már nem kellett sokat várni … gondoltam én az elején. Én naív már majdnem elfelejtettem, hogy hol is vagyok, melyik országba is élek már majdnem egy éve. Így tehát eljött az ideje, hogy megkezdjem a római ácsorgási sorozatom (erről majd még később bővebben). Mondjuk a várakozással eltöltött idő tűnhet iszonyatosan rövidnek, de néha rettenetesen hosszúnak is, mint például most mikor az ember egy már rég eltervezett találkozás utolsó pillanatait tölti. Nem volt ez másképp most sem, amit az egy órás késés és a szokatlanul enyhe és hideg római idő csak még jobban megnehezített. Mikor pedig a zöld busz begördült a pályaudvarra és megpillantva a leány fáradtan, de mégis mosolyogva, csillogó szemmel, minden eddigi bosszuságom és rossz kedvem abban a pillanatban elszállt. A hosszas ölelés közepette pedig még arról is megfeledkeztem, hogy mennyit vártam a nem épp kellemes időben.

Így, egy cseppet fáradtan, de a viszontlátás örömétől boldogan, ballagtunk vissza a szállásunkra. Ahol végül már csak annyira maradt energiánk, hogy bedőljünk az ágyba, kicsit még beszélgetve és az elkövetkezendő napok tervezésének közepette álomba merüljünk.

Minden út Rómába vezet, csak néha kitérőkkel

Négy nap Firenze és annak környéke után ideje volt tovább állnom és Róma felé venni az irányt. Egy kisebb kitérővel, de sikerült végül megérkeznem az olasz fővárosba. Ráadásul úgy tértem vissza, hogy első látogatásomkor egyetle egy érmét se dobtam a Trevi-kútba. Viszont tudjuk, hogy minden út Rómába vezet. De nem szeretnék ennyire előhaladni, hanem jöjjön először a kalandosra és kicsit balszerencsésre sikeredett utam az örök városba.

Róma előtt még egy napot Perugiaban, az egyik olasz ismerősömnél szerettem volna tölteni. Rég terveztük már, hogy újra találkozunk és ha már ott vagyok a környéken, akkor körbevezet szeretett városban. Így Firenzétől és Toszkánától elbúcsúzva, elindultam Perugia és a dimbes dombos, végeláthatatlan erdőkkel borított Umbria régiója felé. Visszagondolva arra a napra utazásom talán egyik legbalszerencsésebb napja volt. Nem elég, hogy egész nap borús és esős idő volt, még a telefonom és a szolgáltatóm is az eszét játszotta, utólag csókoltatom az olasz Vodafonet.

Megérkezvén Perugiaba már az eső is elkezdett cseperegni, a telefonom aksija is az utolsókat rúgta és természetesen az ismerősöm se volt sehol. Így, hogy ne nehezítsem pech sorozatomat, ledobtam hátizsákom és az állomás egyik sarkába letelepedtem. Szerencsére  tizenöt perc tétlen várakozás után olasz ismerősöm meg is érkezett. Balszerencse sorozatom itt még nem ért véget, mivel egy váratlan meglepetés ért ismerősöm kollégiumába megérkezve. Mivel úgy terveztem, hogy egy éjszakát nála töltök, megkérdeztük a portást, hogy lehet-e. A válasz pedig sajnálatos módon egy nagy nem volt. Később kiderült, hogy a tavalyi földrengések sorozata miatt, nem szállásolhatnak el idegeneket az egyetem területén. A hírnek köszönhetően teljesen újra kellett terveznem a napom maradékát és valahogy el kellett kerüljem, hogy a perugiai állomáson aludjak. Akkor, ott abban a pillanatban, nem akartam ezzel foglalkozni és stresszelni magam. Egyszerűen csak bedugtam a telefonomat tölteni és kimentünk a városba. Hiába volt borús az idő és a szél is csak úgy süvített a város szűk utcái között, jó volt egy kicsit telefon nélkül a macskaköveket koptatni és megmászni Perugia lépcsőit.

Perugia egy etruszkok által, még Krisztus előtt alapított város, ebből az időből is maradt fenn az eredeti etruszk városfal. A város természetesen tele van más csodálatos épülettel, ilyen például a reneszánsz Fontana Maggiore vagy a különböző palazzok és terek. A templomok és a többi középkori épület mellett, ami még teljesen lenyűgözö az a városból nyíló kilátás. A domb tetején ülő és innen, mint egy ékszer kimagasló városból akár a szomszédos Assissibe is elláthatunk.

A város, annak ellenére hogy megragadt a középkorban, hangulata teljesen fiatalos, köszönhetően gondolom a két egyetemnek és a több ezer egyetemistának. A két kombináció pedig egy egyedi légkört nyújt az ott lévőknek, legyen az turista vagy akár helyi. Mivel a múlt és jelen harmonikus egyveleget alkot, felejthetetlen hangulattal árasztva el az odalátogatókat. Egy délután persze nem volt elegendő a város megismeréséhez, de sajnos nem maradhattam többet.

Mielőtt még elhagytam volna a várost az egyetem ebédlőjébe gyorsan megvacsoráztam. Evés közben még szállás keresésre is jutott időnk. De minden próbálkozásunk sikertelennek bizonyult és már az állomáson való alvás gondolatával is kezdtem megbarátkozni. Utolsó próbálkozásként még a portást is próbáltuk lefizetni, hogy hátha egy kevéske pénz ellenébe és empátiájára hathava megengedné, hogy ott aludjak. De kétségbeesett próbálkozásom eredménytelennek bizonyult és még belopózva se tudtam volna ott tölteni egy éjszakát.

Végül firenzei barátaimat felhívva megkérdeztem, hogy esetleg befogadnak-e még egy éjszakára, annak ellenére, hogy már elbúcsúztam tőlük. Még az utolsó vonatot elkapva, de majd’ két órát várva a csatlakozásra egy elhagyatott város, kies várótermében. Az éjszaka  érkeztem vissza Firenzébe és magammal hozva a tomboló április végi, késő tavaszi zivatart is.

Minden bizonnyal Firenze gondolt egyet és még egyszer visszatapsolt még ha csak egy éjszakára is, mivel nem akart elengedni. De másnap már kora délután sikerült elindulnom a főváros felé. Nyilvánvalóan jegy nélkül és a vonaton szállásra vadászva indultam neki az útnak, de immár két személy részére. Ámde erről bővebben majd a következő bejegyzésemben.

Mielőtt még hazatérek – Alberobello

Ha nem is rohamosan, de napról napra közeledik hazatérésem napja, így, ha nem kell dolgoznom, megpróbálok minden egyes napot kihasználni. Ezért hétvégén se ültem a babérjaimon, hanem egy újabb rég tervezett helyre látogatam el, mégpedig az olasz Aprajafalvába, a trullók városába Alberobelloba.

Egy szombat reggeli napon, a vonatot majdnem lekésve, hárman indultunk útnak. Ismét jegy nélkül és autóstoppal sikerült célba érni. Annyi különbséggel, hogy most a kaller elkapott bennünket. Bár miután „tetten ért” két lánnyal a mosdóban, nem tudtam ki érezte magát furábban az ellenőr vagy én. Szerencsénkre sikerült megúsznunk büntetés nélkül és leszállítás nélkül, mondjuk a következő megállóban le kellett szálljunk. De végül több kilóméter séta után és három kocsi segítségével sikerült eljutni a dallamos nevű Alberobelloba.

A meseszép város kúpos tetejű kunyhói a szőlővel  és olivaligetekkel borított vidéken, mint fehér süvegek emelkednek ki. A vakítóan fehérre meszelt falú házak közötti kanyargós utcákon sétálva olyan érzésem volt, mintha egy mesevilág törpeházai között barangolnánk. Érdekes módon az alberobello-i házakban, a múzeumok, üzletecskék, éttermek és borbárok mellett, még most is laknak, természetesen nem manók, hanem olasz családok. A fa tetőszerkezet nélkül épült, egyetlen hatalmas zárókővel stabilizált, kívül pedig mészkőlapokkal habarcs nélkül összerótt tetejű több száz éves kunyhók apró lakótereiben, mind a mai napig lakhatóak. (Az Alberebelloba vezető úton épp találkoztunk egy mesteremberrel aki trullokat épít és még most is felkapottak.)

Alberobello után utunk nem ért végett, hanem elstoppoltunk a dobtetőre épült hangulatos kisvárosba Locorotondoba. Maga a város nem rendelkezik sok nevezetességgel, viszont hangulata és ugyancsak fehérre meszelt falú házai és keskeny, kacskaringós, színes virágokkal kirakott utcái miatt, mindenképp szerettem volna itt egy kitérőt tenni.

Utam neheze viszont csak ezután kezdődött, mivel későre járt és az utolsó vonatott is sikerült lekésnünk. Végül elkezdtünk ismét stoppolni, hogy legalább haladjunk előre, csak sajnos nem jártunk sikerrel. Bár mikor megtudták merre tartunk (Brindisi, 35-40 kmre Locorotondotól) őrültnek tartott. De végül valahogy sikerült eljutnunk Ceglie Messapica városába, ahol végül éjszakáznunk kellett, mert ránk sötétedett és a telefonjaink is lemerültek. Szerencsénkre a város pezsgő éjszakai élettel rendelkezik, így egy cseppet sem unatkoztunk és sikerült elfeledünk pillanatnyi balszerencsénket. Végezetül a hajnal az utcán ért bennünket és a huszonnégy órásra sikeredett utunk egy busz, egy vonat és egy utolsó stopolással fejeződött be.

Firenzei utolsók

Mielőtt végleg elhagytam volna Firenzét és a Toszkán tartományt, még egy kicsit bejártam a várost és kimaradt látványosságait. Végül pedig résztvettem egy érdekes április 25-i kommunista rendezvényen, ami amúgy egy nemzeti ünnep keretén belül volt megtartva. Röviden tehát ennyi lenne itt töltött napjaim krónikái. Csakhogy ilyen vázlatosan nem ússzátok kalandjaim újabb fejezetét, szóval jöjjönek  a frienzei utolsók.

Maradványok

Az utolsó napokra már nem maradt sok minden, amit megnézhettem volna Firenzében. Ha pedig épp találtam valamit oda meg belépőt kellett volna váltsak, nem mintha az eddigiek nagyjába nem kellett volna. Így, úgy döntöttem, hogy az utolsó napokban csak barangolni fogok céltalanul a városban, új utcákat, helyeket felfedezve. De volt, hogy csak az Arno partján ültem és ezeket a bejegyzéseket jegyzeteltem.

Pont egy ilyen sétálós délután, mikor már másodjára láttam a Ponte Vecchiot, majd nem jobbra, hanem balra fordultam sikerült megtalálnom a Palazzo Pittit. A hatalmas palota egykoron a gazdag bankár Luca Pitti tulajdona volt, de később a Medici család megvásárolta és kibővítette. A palotát volt viszont a toszkán nagyhercegek, és II. Viktor Emanuele király rezidenciája is volt, de még Napóleon is használta.

Jelenleg pedig itt üzemel Firenze, de talán Olaszország legnagyobb és legértékesebb múzeumegyüttese. Az itt található képtárat Olaszország híres reneszánsz festőinek munkái alkotják, mint például Raffaello, Tiziano, Dürer festményei. A képtár mellett meglátogathatunk még ezüstmúzeumot, kocsimúzeumot, ruhamúzeumot és porcelánmúzeumot is. Mivel nem vagyok egy nagy múzeumkedvelő és valahogy szívem se volt kiadni egy jegyért több mint 10 eurót, így inkább csak kívülről szemléltem a hatalmas palotát.

Ha pedig a Palazzo Pitti szépsége nem lenne elég, újabb 7 euróért meglátogathatjuk a mögötte elterülő Boboli kertet is. A több mint 45 ezer négyzetméteres park alapjait még a XI. században rakták le és római antik szobrok és szökőkutak díszítik. A „pletykák” és instagram képek alapján a Piazza Michelangelo után innen a legszebb a kilátás Firenzére.

A legutolsó hátramaradt nevezetesség pedig a 1246-ban elkezdett, majd a 14. században elkészült Santa Maria Novella – bazilika volt. A fehér és zöld márvánnyal burkolt templom a dominikánus szerzetesek kezdeményezésére épült. A gótikus stílusban épült bazilika az első ilyenje volt a városnak. Így, miután ezt is kipipáltam a képzeletbeli listámon, nyugtázva tértem vissza vendéglátóimhoz teljesítve elképzeléseimet Firenzével.

 

Fel vörösök, proletárak, nem csak a paradicsomszószos pasta vörös!

Mikor Firenzébe jártam, pont kifogtam egy olasz nemzeti ünnepet, a l’anniversario della liberazione d’Italiat. Minden évben április 25-e az Olasz Felszabadulás ünnepe, más néven az Ellenállás napja. Ezen a napon ünneplik az Olasz Királyság felszabadulását a fasizmus és az öt év világháború alól. Így a városban mindenhol katonai parádék vagy különböző összejövetelek voltak. Vendéglátóimmal pont egy ilyenre mentünk el 25-e késő délutánján. Firenze egy turisták által kevésbé látogatott, de mégis híres Piazza Santo Spirito terén volt megtartva egy kommunista összeröffenés, amire „hivatalosak” voltunk. A lobogó sarló és kalapácsos, Lennin és Che Guevara arcképével díszített zászlók alatt vörösbe öltözött emberek hevesen mutogattak. A háttérben halkan, alig kivehetően szóltak az olasz komcsi indulók és természetesen az elmaradhatlan Internacionálé.

A tömegben járkálva és megfigyelve őket, nem egyszer hallottam például, hogy „ey, ciao Marx” vagy épp volt aki odajött megdícsérni a hasonlóságot a szakállam és az előbb említett úriember szakálla között. Számomra fura volt látni ezeket az embereket, mennyire éltetik a kommunizmust, a megjelent tömeg pedig egyenesen letaglózott. A kicsinek egyáltalán nem nevezhető tér tele volt emberekkel, az este végére pedig már mozdulni sem lehetett. A nagy pastaval megrakott kondérok előtt méteres sorok kigyóztak és a színpad előtt, a kommunista kiáltványokat felolvasó bemondókat több tucatnyian hallgatták hatalmas odaadással. Szokatlan és kicsit rendkívüli volt látni magát az egész rendezvényt és a tömeget, és itt nem feltétlenül a témájára gondolok. Mivel szerintem a kommunizmus és a szocializmus, mint ideológia és elgondolás nagyon félre lett értelmezve. Ennek dacára nem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a nevében és érdekében elkövetett dolgok mennyit ártottak a társadalomnak és különböző országoknak. Az olaszok pedig önfeledeten éltetik és úgy tekintenek rá, mint a demokráciát megreformáló és az elkényelmesedett álmából felébresztő új világkép. Végig az járt a fejembe, hogy ha vajon megtapasztalták volna azt amit egyes országok és lakóik, mennyire örvendenének az osztálynélküli társadalom utópisztikus képének.

Utolsó napjaim Firenzében mondhatni egész érdekesre sikeredtek. Sajnálatos módon, mire már kezdtem magam átadni a város hangulatának, el kellett hagynom. A várostól búcsúzva nem csak a hátizsákom volt nehéz. Emlékezetes élmény volt itt tölteni úgy körülbelül három napot. Ami egyértelműen csak arra volt elég, hogy mindent körbejárjak és egy kicsit betekintés nyerjek a város mindennapi életébe. Leírhatatlan érzés volt a reneszánsz fellegvárában a templomok, paloták, villák vagy épp csak az egyszerű belvárosi házak között sétalni. A városban bóklászva egy megfoghatatlan hangulattal és pezsgéssel találtam magam szembe, amit eddig talán sehol sem tapasztaltam Olaszországban. Bár még mindig Palermo és Nápoly van listám elején, de Firenze szorosan követi őket egy vékony hajszállal lemaradva.

Sienaból jelentkezem

Mikor már végképp megunod Firenzét (na jó, az tulajdonképpen lehetetlen) és már láttál szinte minden nevezetességet, szépen fogod magad és felülsz egy Sienaba vagy Pisaba tartó vonatra. Én választásom előbbire esett történelme, látványosságai és szűk utcái miatt. Utólag természetesen jó választásnak bizonyult, hisz egy gyönyörű toszkán városról van szó.

Siena talán a legszebb város a Toszkán tartományban, bár még nem láttam mindegyiket, viszont rajta van a listámon. A középkori, gótikus város három dombra épült és a történelem viszontagságai rendesen próbára tették lakóit. Például az  1348-as pestisjárványban a város lakosságának közel kétharmada áldozatul esett. Mégis a legnagyobb csapást talán Cosimo Medicitől szenvedte. A firenzei főherceg ugyanis megtiltotta, sienaiaknak, hogy a bankszektorban dolgozzanak. Mivel a város lakói jobbára kereskedelemmel foglalkoztak ezzel az intézkedéssel csak a rivális Firenze gazdasági hatalma növekedett. A sajnálatos „embargó” után a város fejlődése csaknem megállt. A helyiek szerint épp ennek a szerencsétlen állapotnak köszönhetően Sienanak sikerült megőrízte ezt az eredeti, középkori hangulatot és városképet.

Az állomástól a város központjába egy húsz perces séta vezet a szűk, középkori, vöröses barnás árnyalatú utcákon és sikátorokon keresztül. Egy borús április végi napon látogattam meg a várost, a meleg barna és vörös tónus pedig még sötétebbnek mutatta a várost. Ennek ellenére maga a hangulat varázslatos és különleges volt, mintha megállt volna az idő itt. Az utcák képe kicsit Bolognara emlékeztett, csak nyilvánvalóan árkádok nélkül.

Néha nehezemre esett az utat nézni, mert annyira lenyűgöztek az utca két oldalán lévő házak, amelyekben, meglepetésemre még laktak is. Az itt élés gondolatával hamar meg tudtam barátkozni, de ki ne tudná megszokni, mikor a csodás középkori lakásokban élhet. De ha épp nem lakóházak akkor templomok és kisebb, várkastélyoknak is beillő épületek árnyékába korzóztam. Jó szokásomhoz híven, most is térkép nélkül barangoltam. Igazából nem is volt rá szükségem, mivel Siena amúgy se egy nagy város és látványosságai egymáshoz közel találhatóak. Egyik ilyen nevezetessége a városnak a Piazza Samberini, ahol a Monte dei Paschi di Siena bank székhelye, a gótikus homlokzatú Salimbeni palota található.  A pénzintézmény, ami eleinte a zálogházként üzemelt, a világon a legrégebben fennálló bankja (1472-ben alapították).

Tovább haladva a központ felé egy rövid séta után, hamar elkeveredtem Siena szimbólumához, a 102 méter magas Torre del Mangiahoz. A torony, megépítésének idején, Olaszország legmagasabb épülete volt. Hasonló magasságúra építették, mint a Duomot, utalva ezzel az egyház és az állam közti egyenlőségre.

A torony a városközpontban a gyönyörű Piazza del Campon található. Ami egykoron piactérként működött, később pedig kivégzések, bikaviadalok színhelye volt. Itt rendezik meg több mint 700 éve már a Palio elnevezésű lóversenyt, ahol a város negyedi versenyeznek egymással. A tér szépségét a különleges formája adja, mivel a kilenc, elegáns téglaburkolatú sáv egy kagylót formál. Bár alakja számomra inkább tűnt egy legyezőnek, mintsem kagylónak. Olaszország egyik legszebbjeként van számontartva … jogosan. Sok városban jártam már az országban, de ilyen különlegessel még egyszer sem találkoztam. Ki tudja, lehet formája, színe miatt vagy esetleg a téren található szökőkút a Fonta Gaia miatt … nem tudom. Tény, hogy a macskaköveken ülve, figyelve a rohanó embereket és a fotózkodó ázsiai turistákat, valóban van az egésznek egy meghitt, semmihez sem fogható hangulata.

Sajnos időm fogytában volt, így nem időzhettem sokat a téren, gyorsan elindultam a Santa Maria Assunta székesegyház felé. Szűk utcákat átszelve, a turisták és iskolás csoportok között keringőzve, hamar eljutottam a katedrálishoz. A gót katedrális a város legmagasabb pontján áll és tulajdonképpen csak egy része, a kereszthajója lett volna, az eredetileg épülő templomnak. Sajnos a hatalmas templom megépítését a pestisjárvány és a firenzei uralom  megakadályozta, viszont ha megvalósult volna a keresztény világ legnagyobb temploma lett volna. Mindezek ellenére a dóm sokban hasonlít a firenzeire, viszont nekem még így is jobban tetszett mint az előbb említett. A fehér és zöld márvány kombinációja, a templomon bejárati falán megtalálható domborművek és szobrok a székesegyházat egy sajátos szépséggel ruházzák fel.

Bátran ki merem jelenteni, hogy ismét egy olyan várost találtam, ahova bármikor szívesen visszatérnék, ha arról lenne szó, akkor nem csak látogatóba. A középkori utcácskák, sikátorok, terek hamar magával ragadják az embert és maradásra ösztönzik.