Kalandjárat VI./22 – Reggelek a tengerparton

Előzőleg már kiszélesítettem kalandjáratom nápolyi állomását a Vezúvval, most viszont még messzebbre merészkedtem, egészen az Amalfi partig. Az UNESCO által is védett partszakasz városaival a nagy olasz kalandom és bakancslistám első helyén álltak. Így tökéletes helyszín volt arra, hogy itt zárjam a kis húsz napos körutam.

A méltán világhírű partszakasz már-már leírhatatlanul csodaszép, ahogyan az út a több száz méteres hegyek lábánál kanyarog, miközben tizenöt-húsz méterrel arrébb az égszínkék tenger morajlik és a hullámok a szirteket nyaldossák. A látván miközben az autók, buszok és Vespak a hajtűkanyarokat és az elnyújtott jobbos balos kanyarokat váltogatják egyszerre hátborzongató és lenyűgöző, viszont minden pénzt megér.

(Megj.: egy 24 órás bérlet, amely korlátlanszámú utazásra jogosít fel Sorrentoból végig az Costiera Amalfitanan csak 8€-ba kerül)

Elázni is jobb, ha mondjuk Amalfi partján ülve kap el az eső

Mielőtt még eldöntöttem volna a part meglátogatásának időpontját, két napig az időjárást tanulmányoztam. Május eleje révén (igen, azóta húzom a bejegyzéseket) még mindig eléggé kiszámíthatatlan volt minden. Végül sikerült találni egy napot, amikor aránylag elfogadhatóak voltak a természeti tényezők. Megérkezve Amalfi városába felhők csak itt ott voltak az égen, így gyorsan lementünk megreggelizni a parton.

MOD_IMG_20170506_163731

Viszont a könnyedt reggeli falatozásunkat a kiszámíthatatlan tavaszi, kora nyári időjárás szakította félbe, mert elkezdett szemerkelni az eső. Egy gyors elpakolás után már az árkádok alól szemléltük az szűnni nem akaró, csendes, apró szemű esőt, de még így se volt időnk szomorkodtunk, mert a látvány mindenért kárpótolt. Ott álltunk, egy boltív alatt, előttünk az egyre jobban háborgó tenger, mögöttünk  pedig a rómaiak által alapított tengerparti városka. Így, mit sem tőrdve az esővel, fogtuk magunkat és elindultunk felfedezni a várost. A szűk, citromfákkal díszített utcákat járva egy mesebeli helyre csöppentünk, az egész összkép nagyon olaszos volt. Az előbb említett utcarészlethez, még hozzáadódtak a piros-fehér kockás terítőjű asztalok, a a halkan szóló olasz muzsika és a pizzazókból vagy éttermekből kiszűrődő illatok.

A város leghíresebb nevezetessége (mint általában minden nagyobb olasz városnak) a főtéren álló katedrális. A Cattedrale Sant’Andrea Amalfi legimpozánsabb látványossága, melyet már a 13. században elkezdtek építeni.

MOD_IMG_20170506_173825

Maga a a templom tulajdonképpen egy nagy épületegyüttes, mivel egy másik templom (az őskeresztény Basilica del Crocefisso), egy kripta, egy monumentális lépcső, egy előcsarnok harangtoronnyal, valamint egy kolostor (Paradicsom-kolostort vagy Chiostro del Paradiso) található itt.

IMG_20170506_161950

A part és megállói

Kihasználva a huszonnégy órás bérletet és azt, hogy délben sikerült érvényesíteni, másnap még visszatértünk ide, ezúttal Positano volt a főcél és még amire jutott időnk. Most az időjárás is velünk tartott és a kellemes májusi napsütésben egy könnyedt tengeri fürdőzéssel kezdtük a reggelt. Jobbat el se tudnék képzelni magamnak, tulajdonképpen ez a nap volt az abszolút csúcspontja a húsz napig tartó önfeledt szabadságnak és örömutazásnak. Azután vágot képen a hazatérés tudata, viszont akkor még nem törődtünk vele, csak élveztük a napsütést és az olasz reggelinket a kavicsos tengerparton.

IMG_20170507_094843

Positanot igazából be se jártuk, gyorsan lerohantunk a tengerpartra és csak kifeküdtünk sütkérezni. Mellesleg a kis város, amely eleinte halászfalu volt az idő során egy igazi turisztikai felegvárrá nőtte ki magát és az Amalfi part egy ékkövvé vált. Számos film helyszíne volt ez a szurdokvölgyben elterülő kis település és sok művészt is ihletett már meg, többekközött Steinbecket is, aki egy egész esszét szentelt a Positanonak. Igazából teljesen megértem a város iránt tanusított rajongást, mivel míg nem jártam itt csak Amalfiba, úgy gondoltam szebbet már nem láthatok … nagyon tévedtem.

IMG_20170507_110413

Positano, ahogy a völgyben elnyúlik a végében a tengerpartjával, olyan majdnem mint egy földi paradicsom. Bármerre néz az ember és bármilyen fotót készít, az olyan mintha épp egy képeslapot fotózna. Egyszerűen nem lehet betelni a látvánnyal, bárhova néz az arra járó valamilyen csodával találkozhat. Legyen az egy egyszerű fehérre vagy bármilyen más színre meszelt ház, esetleg a padokon ülő és kártyázó öregemberek önfeledt játáka vagy bármilyen más olaszos hangulatú kép, amit az ember el tud képzelni.

MOD_IMG_20170507_112827

Nyilvánvalóan, ha végig haladunk a partszakaszon, még több szépséget találuk, de én csak itt töltöttem el több időt. Utólag jöttem rá például arra is, hogy sikerült elsétálni a Fiordo di Fuore mellett vagy a kis eldugott félreeső öblöcske a felfedezetlen kincs Marina di Praia mellett is.

MOD_IMG_20170506_181150

Sorrento, a nápolyi menedék

A város menedéket nyújt azoknak, akiknek esetleg már elegük van a nápolyi káoszból, viszont felkészít arra is, ami az Amalfi parton kalandozva ránk vár. Egy tökéletes megálló és tranzitváros az előbb említett két pont között. Hiába a tengerpartok hiánya, Sorrento mégis hozzáadott valami pluszt, amit se Nápoly, se a parti városok nem tudtak (talán a házi limoncellot). A keskeny, ajándékboltokkal és éttermekkel szegélyezett utcáknak meg van a maga várázsuk. Ahogy elkülönül az óváros a régi villáival, kisebb palotáival az újváros modernségétől egyszerűen leírhatatlan, mintha végig egy halászfalu fejlődéstörténetén keresztül utaznánk az időben.

Az utcákat járva, csak az jár az ember fejében, hogy ide akar költözni és élni a citromillatú dolce vitat. Miközben a kerti a fákon grapefruit nagyságú citromok nőnek, a kemencében pedig sül az igazi pizza margherita, kint pedig beszűrődik a tenger morajlásán keresztül a halk muzsikaszó.

Elhagyva a várost és a térséget szinte már fáj, főleg annak a tudatában, hogy napok kérdése és az egész álomszerű vakációnak vége. Viszont megéri szomorkodni, mert a lelke mélyén az ember tudja, hogy olyan élményekkel gazdagodott itt és az útja során bárhol, amelyet máshol nem igazán tud megszerezni. Felszállva Sorrentoba a gyorsvasútra, pedig egy olyan megelégedett és utánozhatatlan mosoly ül fel az ember arcára (még akkor is ha rólam van szó) a tapasztaltak után, amit egykönnyen nem lehet letörölni

Kalandjára VI./21 – Vezúv Vesuvio, egy kitörő bejegyzés

Miután már másodjára jártam be Nápoly nevezetességeit, idejét láttam egy kicsit kiszélesíteni a nápolyi vakációm határát. Így egy szép napsütéses májusi napon, elindultunk a jelenleg is működő Vezúv felé. Voltaképpen már rég terveztem a vulkán tetejére a túrát, de mindig elhalasztottam különböző kifogásokat keresve. Most viszont, hogy ismét kihozzam a nagy olasz kalandomból a maximumot félredobtam a kibúvókat és felszálltunk a leánnyal az Ercolanohoz vezető HÉV-re.

Ha Nápolyból szeretnénk eljuttni a Vezúv tetejére akkor először a Circuvesuviana segítségével elzötykölődünk Ercolano megállójába. Az út a vulkánhoz eső legközelebbi településhez nem telik többe mint fél óra. Leszállva a HÉV-ről már a túrát hirdető taxisok és különböző kétes alakok próbáltak bennünket csőbe húzni. De mi eltökéltek voltuk és gyalog szerettük volna megtenni a távot, de végül eltökéltségünk hamar elszállt, mikor szembesültünk a csúnya igazsággal. Miután a helyiek felvilágosítottak, hogy „csak” húsz kilómétert kell gyalogolni  a bejáratig, kicsit elkeseredetten, de vissza baktattunk az állomáshoz. Rövid szünet és uzsonna után úgy döntöttül, hogy igénybe vesszük a hivatalos vezúvi buszjáratot. Itt a jegy 20€, ami tartalmazza az oda-vissza utat és a belépőt a vulkánhoz, ami egy barátságos ár, arról nem is beszélve, hogy teljesen megéri az árát.

A vulkánhoz vezető út több mint negyven perc, így tökéletes lehetőség arra mondjuk, hogy rápihenjünk a csúcs meghódítására. Nyilvánvalóan lehet gyönyörködni a tájban és a hegy oldalán kanyargózó útban. Itt néha még az utolsó 1944-es kitörés pusztításait is lehet látni, mármint a megkövült lávafolyamot  és a letartolt erdőt, a már éledező természettel. A kilátásról sem szabad megfeledkezni, mivel ahogy haladunk felfelé egyre több látszódik Nápolyból és az öbölböl, ami egy adott pillanatban összeolvad az égbolttal. Szerencsénkre ottjártunkkor tiszta ég fogadott, így nem volt gondunk azzal, hogy esetleg nem látunk semmit a felhők miatt.

MOD_IMG_20170505_124015

Leszállva a buszról a turistákat leszámítva egy kissé kies, homokos környezet fogad bennünket, mintha a Holdra érkeztünk volna, csak több a bámészkodó egyed. A csúcsra vezető utat egyéntől függően meg lehet csinálni húsz perc alatt vagy egy óra alatt is. A bökkenő csak az, hogy azzal a busszal kell lemenni, amivel feljöttük, ami viszont nem vár többet, mint két óra. Így mindent összevetve van két óránk, hogy meghódítsuk a tűzhányót, ami igazából elég is. Mi a kráterhez vezető utat egy harminc perc alatt tettük meg, fent pedig kb egy órát töltöttünk el. Könnyedén el lehet itt tölteni itt egy órát, úgy hogy tulajdnképpen nem csinál semmit az ember csak bámészkodik és élvezi a csodálatos panorámát. De a felvezető út is meseszép, ahogyan felvisz bennünket a kráterhez és közben meg kitűnő rálátásunk a Nápolyi-öbölre.

MOD_IMG_20170505_125127

Fent már-már nem lehet eldönteni a kilátásban gyönyörködjünk vagy a vulkán kráterjében, amely még most is néha füstfelhőket ereget. Így néha nem csináltunk mást csak cikkcakkban jártunk a kráter körül vezető ösvényen, hol a panorámát, hol pedig a több száz méter mély „árkon” ámultunk. Arról nem is beszélve mikor eszünkbe jutott, hogy alattunk a mélyben egy vulkán fortyog. Többször is végig futkosott a hideg a hátamon és nem csak a hüvös májusi szellő miatt. Maga az egésznek a tudata vagy már csak az, hogy több ezer méter magasban voltunk „borzongásra” adott okot.

MOD_IMG_20170505_132600

Végül majd egy órát töltöttünk a csúcson és mindent körbejártunk, megnéztünk és még egy követ is hoztunk a Vezúvról. Így elmondhatom, hogy egy újabb pont kihúzva a bakancslistámról és a Vezúv megmászva, felkészül az Etna. Egy csodálatos élmény volt megmászni a vulkánt arról nem is beszélve, hogy kicsit már kezdet elszomorodni, hogy lassan a körutam is véget ér és búcsúzni kell.

Kalandjárat V./20 – Nápoly újratöltve

Nápolyban nem most járok először, így már érthető ha van egy listám, amit követek vagy legalábbis ahhoz tartom magam. Ezen rajta van minden, amit mindenképp meg kell nézni, ki kell próbálni vagy el kell ott tévedni. Nem volt ez most se másképp, mikor a leánnyal kalandoztunk a kaotikus dél olasz városban a nagy olasz kalandom során.

Nyilvánvalóan először a pizzaval kezdtük, hisz, ahogyan már Rómában is mondtuk, fagyit az örök városban, pizzat pedig Nápolyban kell enni. Így egyértelműen első esténket már a L’Antica Pizzeria Da Michele töltöttük, amúgy ha valaki még mindig nem tudná, a híres Ízek, imák, szerelmek filmből ismert pizza jelenetet itt forgatták.

IMG_20170502_203311

De egyébként ez a pizzeria Nápoly egyik legrégebbije, ahol már generációk óta pizzat készítenek a család tagjai. Mindemellett a pizzazó lenyűgöző egyszerűséggel működik, csak négy fajta pizza és két fajta ital közül lehet választani. Egyértelműen a mindig bevált pizza margheritat rendeltük, egy olyan húsz perces ajtó előtt történő várakozás után. Aki még esetleg nem tudná Nápolyban a jobb pizzazók előtt sokat kell várni, viszont minden ácsorgással eltöltött percet kárpótol végül a néha még a tányérról is lecsüngő pizza.

MOD_IMG_20170502_211318

A végtelenül egyszerű pizza margherita (tulajdonképpen ez az első minden étlapon) titkára még mindig nem jöttem rá, viszont ízre mindig valami isteni. Annak ellenére ilyen ízletes és már a foodgasm határig visz el, hogy a tésztája millimiéter vékony és nincs is más rajta csak paradicsomszósz, mozzarella és egy pár bazsalikom levél, ráadásul még az extra szűz olivaolajban sem tocsog. Így módjával kezdtük kalandjainkat a városban és a római ízek után, már egyből a nápolyi ízek forgatagában találtuk magunkat.

De nem volt ez másképp az elkövetkező napokban sem, főleg mikor minden reggel kávéval, cornettoval vagy a híres sfogliattellevel kezdtük. A híres nápolyi édesség tulajdonképpen egy egyszerű töltelékes, általában ricottaval töltött, leveles tészta, egy bivaly erős espressoval vagy crema cafeval (espresso kávé, plusz egy gömb kávéfagyi) kombinálva tökéletes reggeli, amely erőt ad az egész napos barangoláshoz.

MOD_IMG_20170503_132522

Kell is az erő Nápolyban a barangoláshoz, mert például csak maga a történelmi városközpont 720 hektáron terül el. Ez a  Piazza Garibaldi és Piazza Plebescito között, a Via Duomo, Corso Umberto I és Via Toledo által közrefogott rész a város UNESCO által is védett központja. Ahol szinte minden sarkon találkozhat az ember egy gyönyörű szép templommal vagy más látványossággal. Ezek közül talán a legkiemelkedőbb a Duomo, Nápoly hatalmas barokk katedrálisa vagy a szintén barokk stílusban, 1470-ben épült Gesú Nuovo, amely eredetileg palotának készülő, majd a jezsuiták által később templommá átalakított épület.

IMG_20170503_131004

Miután pedig már ráuntunk a város templomaira és kolostoraira bevethetjük magunkat Nápoly híres utcáinak forgatagába. A közismert márkák boltjaival szegélyezett via Toledo vagy személyes kedvencem a via Tribunali és a belőle nyíló szűk kis utcácskák valódi nápolyi hangulattal várják a járókelőket. Olyan jó érzés volt ismét ezen utcák macskaköveit koptatni és elveszni a káoszukban. Nem csoda, hisz talán ez a város legérdekesebb és legautentikusabb utcája ez. Itt probléma nélkül megfér egymás mellett a gyalogos, az autó és persze a Vespakon száguldozó robogósok is.

Sokszor mondtam már és velem együtt sokan mások is, hogy Nápolyt úgy lehet csak igazán megismerni, ha eltévedünk az utcákon. Így vesztünk el a leánnyal is és fedeztük fel a város híres a Quartieri Spangoli névre hallgató spanyol negyedet. Amely egyébként egyik kedvenc „kerületem” a Forcella után. A XVI. században, az itt állomásozó spanyol katonáknak épített városrész, az egyik legeredetibb része Nápolynak. Annak ellenére, hogy egy végtelenül szegény negyed a város legnápolyibb része. Az utcakép már már filmbe illő és tulajdonképpen ezért is szeretem annyira a város ezen részét és magát Nápolyt. Látni a fejünk fölé teregetett ruhákat, a spalettás ablakokat, az omladozó vakolatú házakat, a mediterrán színeket, a szemetet és az utcán zajló életet. Hatalmas élmény szembesülni azzal, hogy a főutcákról induló káosz pár méter alatt egy egészen más világgá alakul át, ahol néha azért nem szerencsés eltévedni. De igazából nincs mitől félni és nyugodt szívvel  be lehet menni a legkevésbé bizalomgerjesztő utcákba is, mert csak így fogjuk látni Nápoly igazi arcát.

IMG_20170504_120155

Ráadásul csak így tudtunk eljutni Nápoly legmagasabb pontjához, a Castel Sant’Elmo, ahonnan a lenyűgöző nápolyi panoráma tárul elénk. Innen láthatjuk csak, például a város falai mentén épült utcákat, amelyek behatárolják a város negyedeit. De igazából itt szembesülhetünk azzal csak igazán, hogy Nápolyt mennyire egy zsúfolt város és mennyi mindent tartogat az ide látogató számára.

MOD_IMG_20170504_125101

Miután pedig sikerült kigyönyörködnünk magunkat a panorámába leereszkedtünk a tengerpartra, mivel már a hasunk is elkezdett pizza után sóvárogni. Most, a funiculare helyett egy számomra is ismeretlen könyéken keresztül közelítettük meg a lungomaret. A Vomero negyeden át vitt utunk, amely tulajdonképpen Nápoly luxus negyede és így kicsit betekinthetünk a város gazdagabb felének az életébe, miközben a csodálatos, öbölre nyíló kilátásban gyönyörködhetünk. Bár ahogy közeledtünk a domb lábához, már érezhető volt a szegénység és a nyomor. De még így is bizalomgerjesztőbb környék volt, mint a Forcella vagy a Spanyol negyed egyes utcái.

Kiérve a házak árnyékából a tengerpertra, Nápoly egy újabb, egy sokkal kékebb arcával találkozhatunk. Emberek sétáltak a lungomare sétányain, de még a lezárt úttesten is, vagy épp a sziklákon napoztak. A távolban pedig a Vezúv emelkedett a magasba felhők közé burkolózó csúccsal. Miután megebédeltük az egyik híres (Sorbillo) pizzazóban a tengerparti kastélyok, várak felé vettük az irányt.

MODBLOG_IMG_20170503_183541

Először a Castel dell’Ovo-t látogattuk meg, amelyet a normanok építettek a 12. században. A várhoz és annak nevéhez egy legenda is tartozik, amely szerint a költő Vergilius, a vár egyik szobájában felfüggesztett egy vaskalitkát, benne egy lezárt üveggel. Ide egy tojást helyezett el és azt mondta, hogy ameddig az el nem törik, a vár urának baja nem lesz. A legenda szerint I. Johanna nápolyi királynő uralkodása idején a tojás eltörött, de hiába tettek helyébe másikat, a végzet beteljesedett és családjának sok tagja itt halt meg, többek közt az utolsó Anjou, II. Johanna is.

A Tojásvárat elhagyva tovább sétáltunk a tengerpart mentén, élvezve a kora májusi napsütést, eljutottunk Nápoly másik jelképéhez és leghíresebb nevezetességéhez a Castel Nuovohoz. A várkaput diszítő diadalív az ami legfőképpen kiemelkedik a vár képéből. A firenzei szobrászművész által készített mestermű, többekközött I. Alfonz aragóniai király bevonulását ábrázolja. De helyett kapott még például Mihály arkangyal is vagy a négy erényt megformáló alak is.

MOD_IMG_20170503_180828

Ezeket megnézve tulajdonképpen elmondhatom, hogy ismét láttam mindent Nápolyból és még mindig nem unom. Állandóan található valami új, mindegyik látogatásomnál találkozhatok valami olyannal, ami eddig ismeretlen volt számomra. Így, ha majd harmadjára is Nápolyba látogatok, nem kell attól féljek, hogy nem találok valami újat magamnak.

U.I.: A nápolyi listámat és egy rövidebb összefoglalót erről az ötösről a Jus & Calzone oldalán ITT olvashatjátok. Arról nem is beszélve, hogy itt is megjelennek a korábbi kalandjáratai minden csütörtökön.

Kalandjárat V./19 – A nápolyi keretes szerkezet

A nagy olasz kalandom a végéhez ért, megérkeztem/megérkeztünk az út utolsó állomáshoz Nápolyba. Az előző megállókhoz képest, most minden könnyen ment, főleg, mert már megérkezésünk előtt volt szállásunk. Az itt töltött napok is már nagyjából meg voltak tervezve, így, mikor leszálltunk a vonatról, csak annyit mondtunk, „na, élvezzük akkor a nápolyi levegőt és a pizzat”.

Az állomás előtt, a vendéglátó önkéntesekre várva, egyből elragadott a város kaotikus hangulata és a Nápollyal való első találkozásaim emléke. Minden olyan ismerősnek tűnt, főleg az utcák és azok pezsgése a száguldozó Vespakkal együtt. Már a mocsokkal és omladozó falakkal nem is törődtem, csak élveztem, hogy itt lehetek. Ez az a sajátos hangulat, amellyel ez a dél olasz város rendelkezik, ami ha nem ránt be egyből, akkor lehet sosem fog.

Amíg vendéglátóinkat vártuk, a nosztalgia egyre csak elhatalmasodott rajtam és gondolatban már az ismerős utcákat jártam. A Nápolyba is velem tartó leánynak is mondtam, hogy milyen vicces lenne, ha ismét ott szállnánk meg, ahol anno első nagyobb utazásamkor. Végül pedig a lányok megérkeztek és elvittek a már olyan jól ismert környéken, a L’Antica Pizzeria Da Michele mellett, oda ahol legelőször megszálltam első nápolyi kalandom során. Vicces volt, mikor a lányok körbevezettek volna a lakásba és én csak annyit mondtam, hogy „oooh, én már ismerem a járást”. Miután pedig jól kinevettük magunkat azon, hogy nem létezik milyen kicsi ez az olasz EVS világ, jött csak a slusszpoén. A lakásban négy EVS önkéntes lakik, viszont mikor mi megérkeztünkk csak ketten voltak otthon, viszont később a többiek is megérkeztek. Bemutatkozáskor, pedig csak annyit mondtak, hogy „hát igen, rólad Ádám már hallottunk, te vagy az a bolond önkéntes, aki egy hátizsákkal, néha szállás nélkül, utazgat Olaszországban”. Kiderült, hogy a lányok egy trainingen voltak és innen ismerik a firenzei szállásadóimat, sőt mikor pénteken délelőtt eljöttem tőlük, aznap ők mentek látogatóba hozzájuk.

Így indult tehát a nagy olasz kalandom utolsó állomása, ismeretlen ismerősök társaságában, egy olyan környezetben (Nápoly, az önkéntesek lakása) ami mégis olyan ismerős volt. Ráadásul voltaképpen utazásaim körbeértek, anno első nagy kalandomat is itt kezdtem Nápolyban és most a nagy olaszországi körutam utolsó állomása is a város és környéke. Így elmondhatom, hogy önkéntességem alatt tett utazásaim körbeértek és kaptak egy szép keretes szerkezetet.

Kalandjárat I./6 Utolsók

Az igazat megvalva az utolsó napokra már egy kicsit kezdtem besokallni Nápolytól. Nem feltétlenül mert unatkoztam vagy mert nem tetszett, csak már láttam szinte minden látványosságot, megnéztem miden templomot és már a pizzát se kívántam annyira és az édességeket is mind kipróbáltam. Így a legutolsó nápolyi napomon elvonultam az egyetlen helyre amit még nem néztem meg magamnak.

Amit a Nápolyban eltöltött napjaim közben észrevettem, hogy nagyon kevés a zöldterület, szinte nagyítóval kell keresni. Szerencsére a városban, imitt-amott találni közparkokat vagy például paloták udvarát, pont amilyen a Museo di Capodimonte is. A kastélyban a nápolyi nemzeti múzeum van kialakítva és a múzeumot pedig egy hatalmas kert veszi körül a Real Bosco di Capodimonte. Ide nápolyiak százai jönnek ki gyerekestől, nagyszülőstől, egész családostól pihenni, élvezni a napsütést vagy sportolni. Ottjártamkor is több százan piknikeztek, nevetgéltek a fűben és padokon, gyerekek önfeledten labdáztak, szaladgáltak. Ha visszaemlékezem egy fél napot eltöltöttem itt, úgy, hogy a múzeumba be se mentem. Itt állítottam össze bejegyzéseim legtöbbjét, itt vontam le a tanulságot a városról és az eltöltött napjaimról. Közben pedig nem csináltam mást mint élveztem a napsütést, a zsivajt, az önfeledten játszó gyerekeket és a teraszon elfogyasztott eszpresszóm. Annak ellenére, hogy tele volt a park mindig talált az ember egy csendes helyett egy eldugott ösvényt a fák alatt. Tehát aki nyugalomra vágyik és meg akar szabadulni a nápolyi nyüzsgéstől annak tökéletes hely ez a falatnyinak épp nem nevezhető zöldség

realboscodicapodimonte

Nápolyt illetően, pedig még mindig úgy vagyok vele, hogy a szélsőségek városa, viszont én valahogy mégis megtaláltam a középutat. Nem tudom határozottan állítani, hogy nem szerettem vagy esetleg huuu, de nagyon imádtam. Mivel vannak olyan aspektusok amik elvesznek vagy épp hozzáadnak az élményhez. Előző írásaimban szerintem megpróbáltam valahogy visszaadni az élményeket amiket átéltem, mind a pozítivakat és negatívakat, hogy egy tisztább viszont nem feltétlenül objektívet nyújtsak a városról. A Nápolyt látni és meghalni kifejezéssel pedig semmikép sem értek egyet, mivel rengeteg városra ráaggathatjuk eme címkét. Viszont amit biztosan állíthatok, hogy Nápolyt egyszer mindenképp látni kell, ha Olaszországban járunk. Szerintem egyszer, mielőtt végleg hazatérek, még megnézem magamnak a várost, és ezúttal több hangsúlyt fektetve inkább a környékre. Hisz Nápolyon kívül is gyönyorű városokkal, helyekkel találkozhatunk, ilyen például Pompei vagy a festői környezetű Salernói öböl kis városkáival és szigeteivel.

Most pedig kalandjáratoma végállomásához ért, viszont már lélekben a következő útra készül és tervezi a pontos útvonalat. Tehát nem is kell olyan sokat várni még a járat újraindul és megkezdi újabb kalandjait.

Kalandjárat I./5 Egy napom Nápolyban (nehezített fokozat)

Az esetek nagy részében mindig jól tájékozódom, Nápolyban sem volt ez másképp. Ha jól emlékszem akkor eltévednem is csak egyszer sikerült. Egyszer pedig a nehezített szakaszon jutottam el egy helyre. Viszont mind a két esetben a látvány kárpótolt a „tévedésekért”.

Az előbb említett kalandok pedig mind egy szép, napsütéses vasárnapi napon történtek. Kiélvezve a a késő őszi (otthoni viszonylatba mérve) napot és meleget, úgy döntöttem meglátogatom a Parco Virgiliano-t. A park a város szélén van és az odavezető út Nápoly I. kerületének a Posillipo negyedén át vezetett, amely végig a tengerrel haladt párhuzamosan. Amikor nekivágtam az útnak nem gondoltam volna, hogy bő másfél óra gyaloglás után se fogok elérni a parkba. Viszont a hullámzó kék tenger és a csodálatos villák látványa kárpótolta az összes „viszontagságomat”.

img_20161030_114310

Közeledve a végcélhoz és dacolva a telefonom alacsony töltötségével egyre többször kértem a térképes segítséget. Bekapcsolva a GPS-t elértem a parkhoz, a baj csak ott kezdődött, hogy egy hídon kellett volna megközelítsem, én viszont pont a híd alatt álltam. Újra megnézve a térképet és rekonfigurálva az utat inkább úgy döntöttem, hogy felszállok egy buszra és visszamegyek megnézni a Lungomaret. Kicsit keserű szájízzel és fáradtan hagytam ott a parkot, ahova majdnem eljutottam.

Leszállva a buszról a Lungomare látványa egyből feledtette velem az előbb történteket, legalábbis a keserű szájízt. A fáradtság viszont csak azután enyhült miután megebédeltem és egy kicsit megsüttettem az arcom és más szabad testrészem a tengerparton ülve. Még mindig fura számomra belegondolni, hogy mennyire tud hiányozni és mennyire meg tud nyugtatni a tenger morajlása.

img_20161030_113443

Folytatva az utam a Castel Sant’Elmo felé vettem az irányt, bár előtte átkellett verekednem magam a Quartieri Spagnolin. A spanyol negyed után gyorsan felszálltam egy metróra amivel elzötykölődtem  két megállót, amely majdnem az erőd lábánál volt. Leszállva a metróról és elhagyva az állomást kicsit sokkolt a látvány ami fogadott. Enyhén szólva is egy kissé barátságtalan környékkel találtam magam szembe. A negyedről elsőre nem feltétlenül a jól működő közbiztonság fogaloma jut az eszébe az embernek. Így gyorsan folytattam tovább utam az erőd felé. Ahogyan azt már az elején említettem bejegyzésemnek a nehezített pályán indultam el. A szegény negyeden átvágva fel a meredek lépcsőkön, ami szinte olyanok voltak mint a Cirith Ungol lépcsői* a Gyűrűk Urából, a környezetről nem is beszélve. Szerencsére az út többi részén már jóval rendezetebb módon tudtam feljutni, viszont a tüdőm majd kiköptem. Felérve pedig szembesültem, hogy egy zarándokút félét tettem meg. Pontosan nem értettem, hogy a tábla mit akar velem közölni, de valami hasonlóról írt. A látvány ismét zseniális volt, egész Nápolyra rá lehetett látni.

img_20161030_152703

A lépcsőzés után pedig már csak annyira maradt erőm, hogy kicsit körbenézzek a vár körül és megkeressem a legközelebbi tömegközlekedési eszközt ami levisz a dombról. Persze előtte, bejártam a környéket, érdekes módon az erőd körüli negyed leginkább a budapesti várnegyedre emlékeztetett. Bár sokkal zsúfoltabb volt és mondjuk a turisták se taposták le egymás lábát, mégis volt bennem az a kicsi deja vu hangulat.  Lefele már a híres funicolaréval utaztam, amit legjobban a budavári siklóhoz tudnék hasonlítani. Ezután a kilóméterekben gazdag nap után szerintem az összes pizzat amit Nápolyban addig ettem legyalogoltam. Viszont ezeknek az apró gikszereknek köszönhetően fedeztem fel a város egy teljesen új, számomra eddig ismeretlen részét.

Így zárva utazásom és bejegyzés sorozatom nem maradt más hátra mint az utolsó bejegyzés az utolsó gondolatokkal Nápolyban.

*Cirith Ungol – jelentése: a pók hágója. Ez sziklafalba vájt függőleges lépcső vezet fel Minas Morgul kapujától az Árnyékhegység egyetlen hágójához. Frodó is ezt használta, amikor át akart jutni Mordorba.

Kalandjárat I./4 Ízek, illatok, szagok

Kicsit kölcsönvéve Elizabeth Gilbert elhíresült könyv és az abból, Julia Roberts főszereplésével készült film címét átalakítva, folytatom tovább utam a nápolyi emlékeim között. Bár a filmet sose láttam, de ahogy értesültem véletlenül még Nápolyhoz is van köze, amire most nem fogok kitérni. Nyilván aki ismeri őket tudja hova akarok kilyukadni.

Haladjunk akkor szépen sorban először jöjjön a bejegyzés ízek része. Korábban már említettem valamelyik írásomba, hogy nagyon szeretem a hasamat, így érthető, hogy Olaszország számomra a gasztronómiai mennyország. Ám ennek ellenére mióta itt vagyok csak veszítem el a kilójaimat.  Igazából emiatt nem is bánkódok annyira, van honnan leadni. Visszatérve bejegyzésem témáira tehát,  aki ismeri a fent említett könyvet/filmet, és talán nem csak, tudja, hogy Nápoly a pizza szülővárosa, innen indult hódító útjára. A mai napig találhatunk a városban több száz éve működő pizzazókat, ahol az eredeti recept alapján készítik az olaszok egyik fő ételét. Több tíz fajtából választhat az ember, viszont az igazi nápolyi és egyben olasz pizza az a pizza margherita vagy a pizza marinara. Az igazat megvalva, mióta itt vagyok Olaszországban vagyok olyan finom pizzat mint Nápolyban még nem ettem. Mondjuk a valósághoz az is hozzátartozik, hogy mikor visszajöttem Poggiardoba kijelentettem, egy ideig pizzat látni és ennni sem akarok. Nem véletlenül, hisz nápolyi tartózkodásom során a fő eledelem a pizza volt. Ami viszont érdekes volt vele kapcsolatban, hogy sokszor (általában mindig) sorba kellett állnom a pizzamért és nem feltétlenül a hely felkapottsága vagy a turisták miatt. Mondjuk a várakozást mindig kárpótolta az íz és a foodgasm érzése, amit egy-egy pizza elfogyasztása után éreztem. Persze tudományuk nem csak a pizzanál merül ki, hanem számtalan más ételük van, elsődlegesen természetesen pastaból, majd esetleg zöldségekből vagy húsokból. Amit még kipróbáltam a Panino Napoletana és a Fritattine di Pasta volt előbbi egy kenyértésztával együtt megsütött virslis vagy sonkás szendvicsszerű „batyú”. Utóbbi, pedig egy nagyon könnyen elkészíthető egytál étel, ahol a tegnapról maradt pastara ráütünk pár tojást és az egészet megszórjuk egy kis parmezánnal majd pedig kisütjük azt. Nem megfeledkezve az édességeről muszáj megemlítenem Nápoly legősibb finomságát a sfogliatellat, ami egy különböző ízű krémmel töltött leveles tészta. Nekem igazából a saját helyi édeségünk a pasticiotto jobban izlik, viszont a sfogliatellat semmi kép sem szabad kihagyni. A sfogliatella mellett kipróbáltam még a babá nevű, inkább fánkra emlékeztető rumba áztatott süteményt is. Egy szó mint száz vagy stílszerűem egy étel/édesség mint száz, Nápolyt nem lehet megúszni pár plusz kilóval. Szerencsére simán le lehet dolgozni az egész napos járkálás közben. Ételei változatosak és nagyon finomak, arról nem is beszélve, hogy viszonylag már nagyon olcsón lehet finomakat enni. (A pizza margherita például 3-3,50€ között mozgott, természetesen nem étteremből fogyasztva, szigorúan elvitelre kérve)

Az illatok és szagok részről kezdésnek csak annyit, hogy eléggé érzékeny és kifinomult szaglószervvel rendelkezem. Ennek a hátultütője viszont, hogy a szagoktól viszont nagyon hamar fel tud fordulni a gyomrom. Visszatekintve az átélt tapasztalatokra, Nápolyban igazi próbatételt élt át az orrom, mind negatív, mind pozitív értelemben. De vegyük akkor szépen sorban és kezdeném először az illatokkal. A város annyira nem bővelkedik a friss, üde illatokban, mivel enyhén zsúfolt és szmogos. Viszont néha-néha megcsapja az embert egy frissen sült pizza vagy más finom étel vagy egy erős bor illata, ami felüdülést nyújt a szagok által kifacsart orrnak. Hiába a tenger közelsége a sós levegőből az ember semmit sem érez, szinte még akkor sem ha a parton ülve mereng. Kellemetlenebb vizekre evezve beszéljünk egy kicsit a szagokról is. Lehet az kifinomult szaglás lehet csak épp finnyásság, viszont néha a nápolyi szagok nagyon kellemetlenek tudnak lenni. Nyilvánvalóan nem kell maszkot vagy orrcsipeszt használni, de mindenképp kell pár nap még az ember megszokja a közeget. Első sorban az utcákon hagyott szemétkupacokból áradó bűz az ami először eszembe jut. El se tudom képzelni milyen szagok terjenghetnek nyáron a negyven fok melegben. Most a hugy és ürülék szagtól és témától eltekintek, mivel ez egy eléggé közös vonása az olasz városoknak, ahol eddig jártam. Viszont a tengerparti városok sajátossága az a halpiacok által árasztott szagok, igen nekem szagok, mivel nem tudom elviselni azt. S ráadásul itt is, szinte a város minden pontján a szabad ég alatt árulják és forgalmazzák őket. Azonban ez egy olyan magánprobléma ami sajátos, ennek ellenére még is Nápolyhoz tartozik ez az élmény is, ha szerettem, ha nem.

Kicsit az előző bejegyzésekre visszaemlékezve Nápoly számomra még mindig egy nagyon megosztó város és még mindig nem találtam meg úgy igazán az arany középutat. Remélem a következőkben nagyobb sikerrel járok, mivel vészesen következik az elszámolás ideje és a konklúziót tartalmazó bejegyzés.