Születésnapomra

Mostanában nehéz írnom, mondjuk nem is nagyon van miről. Amiről meg tudnék „mesélni”, inkább magamba folytom. Talán egyszer az idő majd megenyhít és kiírom magamból. Bár most nem erről akarok beszélni, hanem az idő múlásáról és természetesen a születésnapomról. Mivel pont a napokban töltöttem a huszonnyolcat és kicsit volt időm megállni és elgondolkodni rajta.

Mostanában egyre többször gondolkodom az időről és koncepciójáról, meg úgy magáról az elmúlásról. Ilyenkor sokszor megrémiszt, hogy talán ahogy öregszem, mintha az idő jobban és gyorsabban telne. Sokszor azon kapom magam, hogy hétfőn felkelek és másik nap már a hétvégém tervezem, bevásárlás, a főzés és a takarítás ütemezése.

Aki ismer tudja, hogy ez engem valamilyen szinten kikészít és korlátoz. A napok, hetek monotonitása leszívja minden energiám és kedvem. Talán ezért se írok annyit, mint amennyit szeretnék, mondjuk nem is igazán van miről. A munkám se hemzseg az izgalmas pillanatoktól és a hétköznapjaim is a megszokott mederben folynak. Szép csendben haladok előre az öregedés és a felnőttség rögös, kacskaringós útján.

Lassan, de biztosan haladok azon az úton, mikor már a megszokott mikor lesz barátnőd/esküvőd/feleséged/gyereked kérdések egyre kínosabbak lesznek. A saját lakás/autó/banki megtakarítás iránt érdeklődő beszélgetések meg már egyenesen a falra kergetnek, hisz te magad se tudod mire, mit válaszolj. Bár néha azért jön, hogy kiszaladjak a világból, ordítva, hogy egyik se kell, mert nincs szükségem rá és ezek nélkül is tudok egy boldog, sőt talán még egy boldogabb életet is élni.

Így tehát itt állok egyedül, egyesek szerint semmi nélkül, mégis boldogan (zömében), mert tudom, hogy az idő múlásával (és a pénz segítségével) minden ki alakul. A lista pontjai kihúzódnak, az álmok és tervek megvalósulnak, csak türelmesnek és kitartónak kell lenni. És ahogyan egyszer Tywin Lannister mondta, az oroszlánt sem érdekli, hogy mit gondolnak róla a birkák.”

Harc az évértékelőtervezővel

Lehet, már rég elkéstem ezzel, de valahogy most nem érdekel. Ráadásul, most az évértékelő szó a keresőkben nagyon megy, kösz Orbán! A halogatás iránt érzett érzelmeimről, meg már nem is akarok említést. Így, február végéhez közeledve, úgy döntöttem, hogy megírom az évértékelő és évtervező bejegyzésem.

Idén is „próbaidővel” indítottam az évet, bár távolról sem volt olyan mozgalmas, mint a tavalyi. De az igazat megvalva mostanában az életem egyaltalán nem olyan mozgalmas, mint a tavalyi vagy akár mint az elmúlt évekhez képest. Ami nem feltétlenül baj, habár annyira még mindig nem találom a helyem. Valahogy nem passzolok a monotonitás és a munkás hétköznapok körforgáshoz, de legalább van állandó fizetésem és hajtom a kapitalizmus szekerét. De visszatérve a januári próbaidőre, úgy tűnik ez lassan már hagyománnyá válik, hogy ekkor tervezem meg az évem. Bár most a „meghosszabításért” egy igen drága árat kellett fizetnem.

Most, a tavaly januári tervező hónaphoz képest, próbálkoztam minden fajta évtervezővel, de többnyire sikertelenül és mind a kukában landolt. Az utolsó csepp a pohárban talán a híres YearCompass volt, amit mérgemben szét téptem kb tizenöt perc után. Olvastam a benne szereplő kérdéseket, néztem ki a fejemből, de egy betűt nem tudtam leírni, viszont rájöttem, hogy ez nem az én világom. Így fogtam a telefonom galériáját, mint a tavaly is és átnéztem a képeim. Sikerült is felelevenítettem egy jó pár a képekhez kötődő emlékeket. Valahogy produktívabb is voltam és még egy letisztultabb képet is kaptam a kétezer-tizenyolcas évemről. Ami egy eléggé tanulságos és egy kevésbé mozgalmas év volt. Ahol úgy érzem, hogy az év egésze alatt kapott imuplzusok hatására mégjobban felnőttem és megkomolyodtam. A távlati céljaim iránt, pedig elkötelezetebb lettem, mint valaha.

Végül pedig a kétezer-tizenkilences évet is nagy vonalakban sikerült megterveznem, természetesen egy pár halogatás és más problémák közepette. Bár nem terveztem túl, mondjuk nem is akartam agyon tervezni, mert ugye sosem tudhatja az ember. Elég, ha csak az alap dátumokat és „célokat” elhelyezzük, felállítjuk a naptárban és próbáljuk tartani magunkat a „határidőkhöz”.

Az év megtervezéséről még annyit, hogy ahogyan említettem, nem csak az évértékelős füzetekkel, munkalapokkal és tervezőkkel állok hadilábon, hanem a határidőnaplózással is. Még régebben elkezdtem használni őket, de olyan április-május környékén elfogy a lelkesedés. Így ott maradnak a táska alján kihasználatlanul. Itt még nem adtam fel, mert felfedeztem magamnak, még Olaszországban a Moleskin határidőnaplókat és a bulettjournalozást. Két éven keresztül próbálkoztam ezzel a technikával, de mind a két évben májusig bírtam, majd rájöttem, hogy nem az én világom. Ráadásul türelmem sincs vele foglalkozni, meg még kreativitásom sincs dekorálgatáshoz. Szóval idén eldöntöttem, hogy még utoljára megpróbálok egy új módszert a filofax használatát, de ha az se megy akkor hagyom az egészet a picsába. Február végéhez közeledve még egészen szorgosan írok, a kreatívan felosztott kis filofaxomba. Meglátom később mi marad az egészből, mindenesetre, a biztonság kedvéért vettem magamnak egy másik noteszt. Bár lehet azt csak mert annyira megtetszett és mert az egész újrahasznosított anyagokból készült, de lehet csak határidőnapló függő vagyok?

Hazatérés

Nem véletlen a filmes utalás, bár szerintem a cím után több referencia nem is lesz rá. Esetleg annyi, hogy az egész bejegyzés a hazatérésről fog szólni és nem a Pókember féléről. Tehát igen, a facebook a napokban volt olyan kedves és emlékeztetett arra, hogy a napokban, valamikor ilyenkor költöztem haza Olaszországból. Nem mintha nem tudtam volna, vagy nem éreztem volna vagy érzem egy éve már magamon vagy úgy egész lényemen.

Így van bizony, egy éve jöttem haza Olaszországból, mondhatni teljes titokban. Ott hagytam csapot, papot és tovább álltam. Az az igazság, eleinte nem tartottam a legjobb ötletemnek (bár később se), miután megvetettem itthon a lábam, viszont tudtam, hogy jobb így nekem, itt a vad keleten. Bár a helyzet sokat nem változott, max annyit, hogy mostmár rájöttem, hogy jó döntést hoztam anno és nincs miért bűntudatom legyen.

Vicces, mert miután hazaköltöztem életem nagyban hasonlított arra az időszakra, mikor megkezdtem önkéntességem. Nem találtam a helyem, hiába voltam körülvéve emberekkel, ráadul még ismertem is őket, nem tudtam mit kezdeni velük, nem mint akkor azon az emlékezetes nyáron, mikor senkit se ismertem. Olyan érzésem volt és néha még most is van, hogy mindenki elhaladt mellettem, én meg maradtam egy adott helyen és helyzetben, annak ellenére, hogy tisztában vagyok az előrelépéseimmel. Így, ezeknek a tudatában, nem igazán tudtam mit csinálni menekültem, futottam mindenkitől és mindentől, barátoktól, otthonról, felelősségtől. (Az őszintét megvalva, néha még most is ezt csinálom. ) Futottam projektről projektre, egyik helyről a másikra, csak, hogy mozgásban legyek, hogy ne érjen utol az elkerülhetetlen … a mókuskerék és a sorvasztó rutin. De nem voltam elég gyors és végül be is láttam, hogy nem tudok mit csinálni és be kell álljak a taposómaloba, ha céljaimat és álmaimat megakarom valósítani.

De így, bő tizenkét hónap után még mindig nem találom a helyem, néha úgy érzem, hogy nem vagyok idevaló. Lassan, de biztosan, ha nem is öl meg a rutin, akkor majd csak kikészít és felőröl. Eleinte még reménykedtem abban, hogy majd ténylegesen olyan lesz, mint anno az EVS alatt, hogy megtalálom a helyem és megszeretem. De nem így történt, ez mind elmaradt és még mindig nincs meg. Csak talán már beláttam és valamilyen szinten elfogadtam, hogy most ezeket a lapokat osztották, amelyek mellé még húzok vagy épp osztanak pár még gázabb lapokat.

Egy biztos, hogy mióta hazatértem, még tisztában látom, hogy mit akarok és mit szeretnék hosszabb távon. Először is mindenképp rátalálni önmagamra, aki ott maradt valahol Olaszország középső részén. Viszont addig még van egy-két dolog, amit meg kell csináljak és el kell viseljek.

Szeretem az őszt?!

Nem rég olvastam valahol egy cikket arról, hogy mi mindent lehet elkezdeni vagy épp folytatni ősszel. Mivel amúgy se vagyok egy nagy „Új év, új én” típus, meg mondjuk már (esetleg még „csak”) október van, gondoltam megnézem mit írnak a nálam tapasztaltabbak. Olvasás után meg rájöttem, hogy volt benne olyan amit már rég elkezdtem szeptemberben, jóval a cikk elolvasása előtt. Így, egy kicsit talán akarva akaratlanul is, ősszel egy kicsit újraindítottam körülöttem a dolgokat.

Számomra van egy különös, megfoghatatlan jelentése az ősznek, ami általában az elmúlást szimbolizálja, ez pedig csodásan halad együtt a nihilista filozófiával, azon belül is az egzisztenciális nihilizumussal. Ahogyan a természet szép lassan elsárgul és a tél beköszöntével meghal. Mégis, számoomra kicsit érthetetlen módon, sokan erre az időszakra ütemeznek be változásokat vagy új tevékenységeket.

Abszurd, hogy miközben ezeken gondolkodtam, esett le, hogy én is ősszel kezdtem el dolgozni. A felismerés eléggé erősen hatott rám, mert rájöttem, hogy bizony ezzel lényem az enyészeté lett. Hisz egy olyan folyamatnak dobtam magam oda (akarva akaratlanul vagy a szükség és a társadalmi normáknak eleget téve), amit, ha nem is teljesen, de részben elutasítok és feleslegesnek tartok. Néha úgy érzem magam ebben a társadalmi felépítésban (nyolc órás, kreativitást és kreatív gondolkodást nem igazán igénylő munkában, ahol csak a pénzt hajszolod, dolgozol, mint egy robot), mint a fa amelyik elveszti leveleit. Elhull lényének egy nagy hányada, nem marad más csak a kopasz rideg valóság, ahol nincs más csak a kopár fa, akire már nem lehet ráismerni.

Nyilván, valahol ez az élet rendje és a természet mindig képes megújulni, viszont vajon az ember hányszor képes megújulni? Értelemszerűen ahányszor csak akar, viszont addig meg el kell „pusztuljon”, hogy meg tudjon ténylegesen újulni. Bár nehéz így felfogni az egész folyamatot, valahogy még is el kell fogadnom az egész helyzetet. Nem könnyű a rutin rabja lenni, főleg miután a sponteneitás és a kiszámíthatatlanság volt hosszú ideig életed egyik meghatározó eleme. Próbálhat az ember új elemeket bevinni és alkalmazni, de végül úgy is csak ott leszünk bezárva a rutin kalitájában. Majdnem két évig, többnyire folyamatosan, úton voltam, most meg úgy érzem magam, mint akit a rutin köteleivel lekötöttek egy rönkhöz.

A pillanatnyi helyzetet tekintve nincs nagy okom a panaszra, hisz minden múlandó, pont úgy ahogyan kedvenc évszakom az ősz is. Meg igazából, sok mindent sikerült beépítenem a bejegyzésből, amit fent említettem és még több pont vár a beépítésre vagy a megerősítésre. Aki pedig kíváncsi lenne rá, az ITT megtalálja a linket. Így tehát, ha megpróbálok optimista maradni és úgy tekinteni a dolgokra, akkor elmondhatom, hogy a pohár fele azért csak tele van.

Néps(z)avazás

Egy ideje már leng a Windows levegőjében ez a bejegyzés (és sok másik), de egyébb elfoglaltságaim miatt nem volt időm írni a témáról. Nem is tartottam magam a legkompetensebb személynek, hisz a családról és magáról a családalapításról is megvan a sajátos véleményem. De többen kérdezték a véleményem és ráadásul az állandó, csapból is folyó propaganda kikényszerítette belőlem. Meg hát mindenki mondja a magáét az egész népszavazásról, akkor pont én maradjak ki belőle.

Aki esetleg nem tudná, jövő hétvégén Romániában alkotmánymódosító népszavazást rendeznek a család fogalmának meghatározása érdekében. Mivel a gyarló és tudatlan nép nem tudja és nincs tisztában a tradicionális család fogalmával. Ráadásul a mai rohanó, liberális XXI. században, maga a család fogalma átalakult. Tehát tisztázni kell az emberek fejében, hogy figyelj, bármi legyen a család az nő és férfi között kötött házasságán alapszik (még akkor is ha a felek nem egyeztek bele mondjuk). Ha pedig ez nem elég akkor betesszük az alkotmányba, ami amúgy is ott van minden házban rögtön a Biblia mellett.

Ha megszavazza a nép, mert majd a melegekkel riogató pópák hívei, elmennek a mise után szavazni, a 30% simán meglesz, arról nem is beszélve, hogy két napos lesz az egész népszavazás. Jó munkához ugye idő kell, egy eredményes szavazáshoz meg még több. Tehát már a körülmények is adottak a témához és a szavazáshoz, egy mesterségesen levitt érvényességi küszöb, a csalások megfékezése ellen bevezetett rendeletek eltörlése és a szavazás idejének kiterjesztése.

A probléma viszont nem is itt kezdődik, ezt még valahogy lenyelem, bár azt a több száz millió eurót másra is el tudta volna költeni az állam. De találtak neki jobb helyet, mivel ha máshova ment volna, csak az ablakon repült volna ki. Amúgy is minden olyan fejlett ebben az országban, hogy nem kell sehova az a plusz száz millió. Inkább költsük egy olyan „projektre”, ami amúgy már benne van az alkotmányban. Tudom, nem teljesen így, hanem árnyaltabban egy fokkal és nem ennyire diszkriminatívan, de benne van. Kérdezem én, hogy akkor minek is rendezik meg a népszavazást? Nyilván tudom és a vak is látja, hogy elterelés, parasztvakítás es hangolás a következő választásokra. Meg legalább addig se foglalozik a nép a probélámákkal, hanem a buzikkal, akik elakarják venni a gyerekeket és azokkal akik nem akarnak megházasodni és legalább hat gyereket vállalni ahogy azt a keresztény értékrend előírja.

Oh igen, a másik téma amiről tulajdonképpen szól a népszavazás és a propaganda, a melegekről. Mivel a propaganda és úgy mindenki, aki szavazásra buzdít a melegekkel riogat. Igazából olyan primitíven zajlik a „kampány”, mint anno Magyarországon a migrációs kampány, csak most a buzik, család, család szentsége szót kell behelyetesíteni a migárció és migránsok helyet. Bummm, kész is lett a szavazásra buzdító „kampány” fő üzenete, amit a népesség nagyja, mint kacsa azt bizonyos nokedlit, úgy bekajálja. Sőt odáig is elmennek egyesek, hogy már a testvérek és állatok közötti házasság legalizálását vizionálják, ha ezek a liberális gondolkodású hitetlen emberek többsége nemmel fog szavazni. Tehát van baj elég a fejekben, de igazából az ilyenek meg is érdemlik sorsukat és a vezetőket akiket megszavaztak.

Ha pedig nem még mindig nem lenne tiszta a véleményem az egészről, akkor itt hagynám pontokba szedve a véleményemet és az indokokat, hogy miért nem megyek el szavazni, annak ellenére, hogy állampolgári köteleségem lenne. Bár szerintem a részvétel megtagadása is a véleménykinyilvánítás egyik formája.

Tehát …

a szavazás maga értelmetlen és szerintem hasztalan is, mivel az alkotmányban már benne van egy hasonló megfogalmazás (ha valaki a meleg lobbival jönne, akkor elmondom, hogy a melegek eddig se és ezután se fognak tudni legálisan csinálni semmit senkivel az országban), ami megjegyzem kevésbé kirekesztő. Ráadásul az egész népszavazás csak arra jó, hogy az épp aktuális problémákról vagy politikai manőverekről elterelje a nép figyelmét.
ha már megemlítettem a kirekesztést akkor nem mehetünk el szólnélkül a népszavazás diszkriminativitása mellett. Az egész referendum nem csak a melegeket különbözteti meg, még akkor is ha erre van kihegyezve minden. Mivel a család nem fogalmazható és redukálható le csak a házasság szintjére. Mi lesz majd később azokkal a családokkal, akik mondjuk „csak” élettársi kapcsolatban vannak, esetleg a gyereküket egyedül nevelő szülőkkel, akiknek mondjuk a társuk ki ment külföldre egy jobb megélhetés reményében vagy mert esetleg otthon verte a „társa”? Azoknak a gyerekeknek sincs családja akkor akiket a nagyszülők nevelnek, mert Apa és Anya valahol külföldön robotol, hogy a gyereknek jobb legyen?
inkább egy meleg pár fogadja örökbe az árvaházast, mint egy „család” aki esetleg később megunná és visszavinné vagy verné otthon. De nyugondjon meg mindenki a melegek ezután se fognak tudni örökbe fogadni, nem mintha a heteroszexuálisok olyan könnyen tudnának.

Ha pedig ennyi érv és vélemény nem lenne elég, akkor mondok egy utolsót … szeintem az alkotmány feladata nem az, hogy beavatkozzon a családok életében és megfogalmazza azt, hanem annak a védelme.