Szeretem az őszt?!

Nem rég olvastam valahol egy cikket arról, hogy mi mindent lehet elkezdeni vagy épp folytatni ősszel. Mivel amúgy se vagyok egy nagy „Új év, új én” típus, meg mondjuk már (esetleg még „csak”) október van, gondoltam megnézem mit írnak a nálam tapasztaltabbak. Olvasás után meg rájöttem, hogy volt benne olyan amit már rég elkezdtem szeptemberben, jóval a cikk elolvasása előtt. Így, egy kicsit talán akarva akaratlanul is, ősszel egy kicsit újraindítottam körülöttem a dolgokat.

Számomra van egy különös, megfoghatatlan jelentése az ősznek, ami általában az elmúlást szimbolizálja, ez pedig csodásan halad együtt a nihilista filozófiával, azon belül is az egzisztenciális nihilizumussal. Ahogyan a természet szép lassan elsárgul és a tél beköszöntével meghal. Mégis, számoomra kicsit érthetetlen módon, sokan erre az időszakra ütemeznek be változásokat vagy új tevékenységeket.

Abszurd, hogy miközben ezeken gondolkodtam, esett le, hogy én is ősszel kezdtem el dolgozni. A felismerés eléggé erősen hatott rám, mert rájöttem, hogy bizony ezzel lényem az enyészeté lett. Hisz egy olyan folyamatnak dobtam magam oda (akarva akaratlanul vagy a szükség és a társadalmi normáknak eleget téve), amit, ha nem is teljesen, de részben elutasítok és feleslegesnek tartok. Néha úgy érzem magam ebben a társadalmi  felépítésban (nyolc órás, kreativitást és kreatív gondolkodást nem igazán igénylő munkában, ahol csak a pénzt hajszolod, dolgozol, mint egy robot), mint a fa amelyik elveszti leveleit. Elhull lényének egy nagy hányada, nem marad más csak a kopasz rideg valóság, ahol nincs más csak a kopár fa, akire már nem lehet ráismerni.

Nyilván, valahol ez az élet rendje és a természet mindig képes megújulni, viszont vajon az ember hányszor képes megújulni? Értelemszerűen ahányszor csak akar, viszont addig meg el  kell „pusztuljon”, hogy meg tudjon ténylegesen újulni. Bár nehéz így felfogni az egész folyamatot, valahogy még is el kell fogadnom az egész helyzetet. Nem könnyű a rutin rabja lenni, főleg miután a sponteneitás és a kiszámíthatatlanság volt hosszú ideig életed egyik meghatározó eleme. Próbálhat az ember új elemeket bevinni és alkalmazni, de végül úgy is csak ott leszünk bezárva a rutin kalitájában. Majdnem két évig, többnyire folyamatosan, úton voltam, most meg úgy érzem magam, mint akit a rutin köteleivel lekötöttek egy rönkhöz.

A pillanatnyi helyzetet tekintve nincs nagy okom a panaszra, hisz minden múlandó, pont úgy ahogyan kedvenc évszakom az ősz is. Meg igazából, sok mindent sikerült beépítenem a bejegyzésből, amit fent említettem és még több pont vár a beépítésre vagy a megerősítésre. Aki pedig kíváncsi lenne rá, az ITT megtalálja a linket. Így tehát, ha megpróbálok optimista maradni és úgy tekinteni a dolgokra, akkor elmondhatom, hogy a pohár fele azért csak tele van.

Advertisements

Néps(z)avazás

Egy ideje már leng a Windows levegőjében ez a bejegyzés (és sok másik), de egyébb elfoglaltságaim miatt nem volt időm írni a témáról. Nem is tartottam magam a legkompetensebb személynek, hisz a családról és magáról a családalapításról is megvan a sajátos véleményem. De többen kérdezték a véleményem és ráadásul az állandó, csapból is folyó propaganda kikényszerítette belőlem. Meg hát mindenki mondja a magáét az egész népszavazásról, akkor pont én maradjak ki belőle.

Aki esetleg nem tudná, jövő hétvégén Romániában alkotmánymódosító népszavazást rendeznek a család fogalmának meghatározása érdekében. Mivel a gyarló és tudatlan nép nem tudja és nincs tisztában a tradicionális család fogalmával. Ráadásul a mai rohanó, liberális XXI. században, maga a család fogalma átalakult. Tehát tisztázni kell az emberek fejében, hogy figyelj, bármi legyen a család az nő és férfi között kötött házasságán alapszik (még akkor is ha a felek nem egyeztek bele mondjuk). Ha pedig ez nem elég akkor betesszük az alkotmányba, ami amúgy is ott van minden házban rögtön a Biblia mellett.

Ha megszavazza a nép, mert majd a melegekkel riogató pópák hívei, elmennek a mise után szavazni, a 30% simán meglesz, arról nem is beszélve, hogy két napos lesz az egész népszavazás. Jó munkához ugye idő kell, egy eredményes szavazáshoz meg még több. Tehát már a körülmények is adottak a témához és a szavazáshoz, egy mesterségesen levitt érvényességi küszöb, a csalások megfékezése ellen bevezetett rendeletek eltörlése és a szavazás idejének kiterjesztése.

A probléma  viszont nem is itt kezdődik, ezt még valahogy lenyelem, bár azt a több száz millió eurót másra is el tudta volna költeni az állam. De találtak neki jobb helyet, mivel ha máshova ment volna, csak az ablakon repült volna ki. Amúgy is minden olyan fejlett ebben az országban, hogy nem kell sehova az a plusz száz millió. Inkább költsük egy olyan „projektre”, ami amúgy már benne van az alkotmányban. Tudom, nem teljesen így, hanem árnyaltabban egy fokkal és nem ennyire diszkriminatívan, de benne van. Kérdezem én, hogy akkor minek is rendezik meg a népszavazást? Nyilván tudom és a vak is látja, hogy elterelés, parasztvakítás es hangolás a következő választásokra. Meg legalább addig se foglalozik a nép a probélámákkal, hanem a buzikkal, akik elakarják venni a gyerekeket és azokkal akik nem akarnak megházasodni és legalább hat gyereket vállalni ahogy azt a keresztény értékrend előírja.

Oh igen, a másik téma amiről tulajdonképpen szól a népszavazás és a propaganda, a melegekről. Mivel a propaganda és úgy mindenki, aki szavazásra buzdít a melegekkel riogat. Igazából olyan primitíven zajlik a „kampány”, mint anno Magyarországon a migrációs kampány, csak most a buzik, család, család szentsége szót kell behelyetesíteni a migárció és migránsok helyet. Bummm, kész is lett a szavazásra buzdító „kampány” fő üzenete, amit a népesség nagyja, mint kacsa azt bizonyos nokedlit, úgy bekajálja. Sőt odáig is elmennek egyesek, hogy már a testvérek és állatok közötti házasság legalizálását vizionálják, ha ezek a liberális gondolkodású hitetlen emberek többsége nemmel fog szavazni. Tehát van baj elég a fejekben, de igazából az ilyenek meg is érdemlik sorsukat és a vezetőket akiket megszavaztak.

Ha pedig nem még mindig nem lenne tiszta a véleményem az egészről, akkor itt hagynám pontokba szedve a véleményemet és az indokokat, hogy miért nem megyek el szavazni, annak ellenére, hogy állampolgári köteleségem lenne. Bár szerintem a részvétel megtagadása is a véleménykinyilvánítás egyik formája.

Tehát …

• a szavazás maga értelmetlen és szerintem hasztalan is, mivel az alkotmányban már benne van egy hasonló megfogalmazás (ha valaki a meleg lobbival jönne, akkor elmondom, hogy a melegek eddig se és ezután se fognak tudni legálisan csinálni semmit senkivel az országban), ami megjegyzem kevésbé kirekesztő. Ráadásul az egész népszavazás csak arra jó, hogy az épp aktuális problémákról vagy politikai manőverekről elterelje a nép figyelmét.
• ha már megemlítettem a kirekesztést akkor nem mehetünk el szólnélkül a népszavazás diszkriminativitása mellett. Az egész referendum nem csak a melegeket különbözteti meg, még akkor is ha erre van kihegyezve minden. Mivel a család nem fogalmazható és redukálható le csak a házasság szintjére. Mi lesz majd később azokkal a családokkal, akik mondjuk „csak” élettársi kapcsolatban vannak, esetleg a gyereküket egyedül nevelő szülőkkel, akiknek mondjuk a társuk ki ment külföldre egy jobb megélhetés reményében vagy mert esetleg otthon verte a „társa”? Azoknak a gyerekeknek sincs családja akkor akiket a nagyszülők nevelnek, mert Apa és Anya valahol külföldön robotol, hogy a gyereknek jobb legyen?
• inkább egy meleg pár fogadja örökbe az árvaházast, mint egy „család” aki esetleg később megunná és visszavinné vagy verné otthon. De nyugondjon meg mindenki a melegek ezután se fognak tudni örökbe fogadni, nem mintha a heteroszexuálisok olyan könnyen tudnának.

Ha pedig ennyi érv és vélemény nem lenne elég, akkor mondok egy utolsót … szeintem az alkotmány feladata nem az, hogy beavatkozzon a családok életében és megfogalmazza azt, hanem annak a védelme.

Impressziók, egy múzeum látogatás krónikája

Mióta Olaszországban közelebb kerültem a művészetekhez és a múzeumók világához, előszeretettel járok múzeumba. Ott ez nem is olyan nehéz, hisz a nagyobb városokban mindig van egy múzeum, ahol megtalál az ember egy-egy alkotást Caravaggiotól, Boticellitől vagy épp Michelangelotól. Esetleg ókori görög, római maradványokat csodálhatnak meg a múzeumokba betérők. Tehát olyan kuriózumokat, amit nem látni minden nap. Hazaköltözésem óta, ezekre viszont nem igazán volt lehetőségem, így most amikor megtudtam, hogy a szomszédban (Debrecenben) világhíres festmények érkeznek, kapva kaptam az alkalomon és már néztem a naptáram. Szerencsém is volt, mert épp a város mellett voltam egy projekten, így az első dolgom az volt, miután megnéztük a várost és lett egy kis szabadidőm, hogy megtekintsem a debreceni MODEM „Impressziók. Monet-tól Van Goghig, Matisse-tól Warholig” kiállítását.

A tárlat a Johannesburgi Művészeti Galéria csoodás, egy több mint ötven darabot és egy évszázadot körül ölelő gyűjteményét mutatja be. Olyan zsenik alkotásaival volt szerencsém „találkozni” és testközelből megtekinteni, mint Degas, Van Gogh, Monet, Modigliani vagy esetleg a kissé modernebb Andy Warhol. A kronológiailag jól felépített kiállítás, zseniálisan mutatja be az idők során kialakuló impresszionizmust, mint stílus. Hatalmas élmény volt látni ezeket a festményeket, tüzetesebben szemügyre venni, majd rájönni, hogy bizony ezek az alkotók zsenik voltak.

Egy-egy alkotást jobban megnézve, olyan volt mintha csak egy modern kori képet nézne az ember. A tájképek és portrék már már élethűnek tűnő kidolgozottsága irigylésre méltó volt, egyes képek egyenesen 3D hatásuak voltak.

Ami abszolút lenyűgözött az két olyan festmény volt, amely közelről nem igazán tetszettek, nem találtam őket kidolgozottnak, inkább voltak pontatlanok és kaotikusak. De mikor eltávolodotam tőlük és távolabbról szemléltem, egy mesterműt tárult elém, főleg ahogyan összeálltak a színek, a formák és az egész kép kialakult bennem. Minden egyes képet nagy odafigyeléssel és körültekintéssel néztem meg, volt amely előtt megálltam és leültem elé, hogy jobban szemügyre vegyem. Arról nem is beszélve, hogy nem csak a festmények, hanem azok keretei is csodaszépek voltak. A nagy odafigyeléssel és aprólékosan kidolgozott, a képekkel harmonizáló keretek is simán felvették a versenyt a bennük található képekkel.

A másfél-két óra csak úgy elröppent és fel se tűnt senkinek, hogy ennyi ideig voltunk a kiállítóteremben. Bár nem mindenki járt hasonló cipőben, volt olyan látogató is, aki csak átviharzott a kiállításon, csinált pár képet/selfiet a leghíresebb festményekkel és már ment is tovább. Egyesek csak hűsölni jöttek be a tárlatba, mivel az első ülőalkalmatosságra leültek és onnan nem távoztak még valaki nem szólt rájuk. A híresebb festmények körüli fényképező tömegről vagy a beállított, a múzeumban kötelező pózokban pózóló instagram képek készítőiről már nem is beszélek inkább. Vicces volt amúgy, mert aznap megtaláltam (az internet feldobta) az alábbi képet, ami nagyon is épp a fent említett szitációt jól ábrázolja.

Visszatekintve az egészre, kicsit hiányzott ez az egész, hogy órákat töltsek egy múzeumban és az emberiség nagyjainak munkáit, alkotásat nézzem és bennük gyönyörködjem. Számomra már-már felfoghatatlan és mindig meglepődöm, hogy az ember milyen kicsi és mégis milyen hatalmas dolgokat tud alkotni. Úgy érzem, a kiállítás címe nem csak az impresszionista festmények miatt Impressziók, hanem mert olyan érzelmeket hoz elő a látogatóból, amelyet egy hamar nem fog elfelejteni. Ha az egyik célja ez lenne a tárlatnak, akkor velem sikerrel jártak.

Így “nyaralok” én

Lassan két hete itthon vagyok már, egy hosszabb három hetes, de akár egy hónapos kihagyás után, ha beszámolom a szardíniai projektet is. Kezdtem május végén, egy projekten Szardínia fővárosában Cagliariban, majd egy két napos szünetet követően repültem Montegróba, hogy kilenc nap után már Szlovákiábam egy erdő szélén találjam magam. Kívülről ezek nyaralásnak tűnnek, főleg a két tengerparti projekt az Adriai és a Tirrén tenger partján, de távolról sem az, na jó, mondjuk az utóbbi az eléggé az volt. De mivel én Erasmus+ projektekkel utazom ide-oda és néha még „dolgozom” is rajta, így távolról sem arról szól, hogy ülünk a tenger parton és élvezzük a sós levegőt. Ráadásul, ahogy említettem, én, ha tehetem, akkor „dolgozni” járok egy-egy projektre, így néha még sikerül összekötnöm a kellemest a hasznossal.

Mikor felhívták a figyelmem, hogy lenne lehetőségem résztvenni egy szardíniai projekten kapva kaptam az alkalmam és így legalább egy kicsit sikerült kiszakadjak a már eléggé megszokott közegemből is. Így gondolkodás nélkül vettem a jegyet és indultunk is neki az útnak régi ismerősökkel és egykori útitársakkal. Bár az elején kicsit döcögősen indult az egész, mármint a projekt (lehet csak velünk és a fene nagy tapasztalattal volt a gond). De a végére egész jó kis projekt kerekedett ki belőle, bár mindent adott volt, úgy helyszín, mint a téma is, ami a social media műveltség és annak helyes használata volt. Ráadásul Jó volt ismét egy kicsit visszamenni Olaszországba, bár számomra ez az ország mindig tökéletes opció lesz. Azt már meg se említem, hogy Cagliariba és Szardíniába alapból mindig is elakartam menni. A város és annak hangulata hozta a dél olaszos érzést, a tengerpart pedig gyönyörű volt, a maga homokos partjával és kék, kellemesen hideg vizével.  Így már csak ezért megérte elmenni, de szerencsére nem csak a helyszín miatt volt nyerő választás a projekt. Az biztos, hogy az egész ifjúságicsere után, megfogadtam, hogy ha egy mód van rá, akkor én ezekre már csak úgy jövök, mint facilitátor/trainer, valahogy kinőttem én már ezeket a cseréket.

Az olasz csere után már jöttem is haza, épp annyira maradt időm, hogy egy tetoválást csináljak (ITT el lehet olvasni az egész történetét) és már mentem is tovább Montenegróba. Bepakoltam három hétre, kimossattam a koszos ruháim és mire már megszoktam volna az itthoni levegőt, már azon kaptam magam, hogy egy héten belül már másodjára találom magam a Liszt Ferenc valamelyik terminálján. Egy rövidebb repülés után már landoltam is a Balkánon és megkaptam az első pecsétem az útlevelembe. Mintha csak otthon lennék konstatáltam gyorsan, miután kiléptem a reptér ajtaján és elindultam a taxival Bar felé, ahol a következő projektem volt. Igazából ez később se változott, csak még jobban beigazolódott, hogy bizony Románia nem a Balkán kapuja, hanem maga a nagy betűs Balkán. A káosz, a szervezetlenség, az „oooh, megoldjuk okosban, hogy mindenki jól járjon” gondolkodás, a szemét, a türelmetlenség és úgy az egész mentalitás szemetszúrt. Maga a projekt miatt egy szavam sem lehetett, érdekes téma (bevándorlók, migránsok integrálása a közösségbe és különböző integrációs témák/foglalkozások kidolgozása), tűrhető, dolgozni és fejlődni vágyó/akaró csapat. De még így is valami hiányzott, végig keserű szájízzel voltam és nem értettem miért olyan nagy szám Montenegró a turisták körében. A tenger koszos és kavicsos, ahol pedig aránylag tiszta és járható (Budva) ott tömegnyomor van, annyira, hogy konkrétan az utolsó nyugágy lábát már a tenger mossa. Az egyetlen indok, ami talán mellette szól, hogy olcsó (természetesen, ami nem turistalátványosság) és a tengerpartokon kívül az ország belsejében is talál az ember szépségeket, ilyen például a Skadari-tó vagy különböző óvárosok. De nem panaszkodom, ingyen volt és azért aránylag szép is volt, ráadásul még egy országot kipipálhattam a listámról, bár egyhamar nem hinném, hogy visszatérek.

Montenegró után megállás nélkül, mert azt az egy éjszakát, amit Budapesten töltöttem, nem tekintem annak, mentem is tovább Szlovákiába egy cserére, régi ismerősökkel, „munatársakkal”. Itt, a változatosság kedvéért, egy ifjúságicserét kellett levezessek másodmagammal. Üditő érzés volt a tengerpartok után az erdő szélén, a természet közepén, egy kempingben „dolgozni”. A téma nem feltétlenül állt közel hozzám (egészséges étkezés, életmód, környezettudatosság és kreatívkodás) de jó volt régi ismerősökkel, barátokkal újra találkozni és együtt tevékenykedni. A csapat is nagyban hozzájárult a projekt minőségéhez, annak ellenére, hogy nem feltétlenül voltunk egy multikultúrális közegben (Kárpát medencei magyarok + spanyolok). Még is sikerült egy tartalmas kilenc napot eltölteni, ahol megismertük egymás kultúráját, étkezési szokását és ezek mellett túráztunk, várost is néztünk és természetesen sokat szórakoztunk. Ezért is szeretem ezeket a programokat, mert hasznosan és mindenképp tartalmasan tudjuk eltölteni a szabadidőnket. A másik oldalról tekintve pedig egy hatalmas élmény látni a csillogó szemeket és olvasni az elismerő szavakat a résztvevőktől. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy mekkora felelőséggel jár az ez egész „munka” és mennyire élvezem csinálni, minden nehézség és fáradtság ellenére.

Az egész „hajtás” végére és a szlovák projekt utolsó napjaiban, már éreztem, hogy kezd egy kicsit sok lenni és éreztem, hogy fogyóban van az alapból is alacsony szocializációs kézségem mértéke. De végül pont addig tartott ameddig szükség volt rá, így időben sikerült rendesen hazaérni, négy hét és három projekt után.

(A további képekért csak fel kell keresni a facebook oldalam “Négy hét, három projekt” albumját, ITT)