A kései huszas éveim hajnalán

Ez a nap is eljött, ezt te is jól tudod. Másképp kell fel reggel a nap és a többi bullshit … fenéket. Ez a csütörtök is olyan, mint a többi, csak ma még a születésnapom is van, ennyi, nem több és nem kevesebb. Így, megállva két születésnapi facebook bejegyzés után, elgondolkodva a koromon (27, huszonhét) megállapíthatom, hogy beléptem a kései huszas éveimbe. Kicsit állok és nézek magam elé, bár néha fekszem is és a kutya harapdálja a lábujjam. Lényeg a lényegben, hogy ezt az eddigi akár hány évet, anno nem így képzeltem el … távolról sem. Ami nem feltétlenül baj vagy késztetne szomorkodásra.

Visszatérve az oly gyakran használt kedvenc motívumomra, a ha valaki nekem ezt mondja 5-10 évvel ezelőtt, hogy (…) szembe röhögömre, akkor most tényleg hitetlenkedve állnék előtte. Mivel az az igazság, hogy hatalmasat fordult velem a világ. Tíz évvel ezelőtt kis tejfelesszájú kölyökként az álom hivatás felé bandukoltam (református lelkipásztor akartam lenni), amiről később le is tértem egy sikertelen felvételi után. Bár a követező lépések se vittek közelebb az újabb terveimhez, de még a halvány elképzeléseim felé se. De egyiket se bánom, mert mindegyik megálló közelebb vitt magamhoz és ahhoz a személyiséghez talán, aki most ezeket a sorokat írja.

Még a születésnapomat is tudja a Google, bár ő mindent IS tud.

Álmodoztam én még anno a munka mellett tűrhető fizetésről, saját lakásról (még ha albérlet is), párkapcsolatról. Na, ezek közül jelenleg egyik sincs meg, amit nem bánok és soha nem is fogok. Mert ezek tulajdonképpen nem álmok (lehet valakinek az), hanem a társadalom által felépített és belénk szuszakolt elvárások. Majdnem egy senki vagy, ha nincs stabil munkahelyed, jövedelmed, párkapcsolatod. Ennek ellenére én teljesen a másik irányba megyek és eszem ágában sincs visszafordulni. Mivel elhatároztam, hogy a saját álmaimat fogom megvalósítani és azok érdekében fogok cselekedni. Hisz így jutottam el pédául Olaszországba. Ahol másfél évet éltem és sikerült megismernem a kultúrájukat, megtanulnom a nyelvüket és bejárnom az országot (bár egy-két hely még kimaradt). Dolgozhattam/önkénteskedhettem és kipróbálhattam magam egy interultúrális közegben. Ez a környezet ha nem is teljesen, de gyökeresen megváltoztatta az életem, kiszélesítette látásmódom és végül, de nem utolsó sorban személyiségem. A változást szemléltetve, aki egy kicsit is ismer tudja, mennyi húst ettem régebben, na ennek ellenére, januártól kezdve vegetáriánus vagyok, néha még, ha az alkalom úgy adja, akkor például jógázom is.

Ahogy mondtam már, nem bánok semmit és soha nem is fogok. Mivel minden sikertelen elképzelés, kudarc vagy megvalósított álom és cél egyre közelebb vitt ahhoz a személyhez aki most vagyok és álmaimhoz/terveimhez. Ezek segítették a jelenlegi stabil jövőképem kialakulását. Bár erre majd még visszatérnék tíz év múlva, mivel láttuk mi történt a legutóbb is.

Sokszor kérdezik, hogy ha visszaforgathanám az időt mit csinálnék másképp. A válaszom ilyenkor mindig egyszerű és változatlan, tulajdonképpen semmit se csinálnék másképp. Mivel minden megismert ember vagy az összes történés, a balul sült felvételi, esetleg egy sikertelen stoppolás, majd a szabad ég alatt éjszakázás is, életem láncának egy nélkülözhetetlen elemét képezi. Nem sajnálok és bánok semmit, addig még azt csinálom, amit szeretek és úgy élek többnyire, ahogy szeretnék. Nem érdekel, hogy a huszonhét év alatt nem tudok felmutatni semmit, ami társadalmilag elvárható lenne. Viszont mit érne az egész fiatalságom, ha nem éltem és élveztem volna ki maximálisan, úgy. Persze sokaknak más a fontos és előrébb van egy jó állás, lakás, kocsi, éves nyaralás kipipálása a listáról, ám ezek számomra jelenleg súlytalanok. Hosszabb távon lehet az általam felsoroltak és a velük szerzett tapasztalatok sokkal kifizetődőbbek. De legalább én biztosan és boldogan el tudom mondani, hogy úgy élek és éltem eddig, ahogyan szerettem volna.

Advertisements

Budapesten gondoltam …

(Magánvélemény, ami nem egy hétvége után született, hanem hat hónap Pesten élés és többszörös látogatások után)

A helyzet változatlan szokták néha néha mondagatni, viszont  a magyar fővárosra ez nem igaz, bár sosem volt az. Az elmúlt hétvége után, mikor is egy hosszú hétvégét töltöttem Budapesten, megfogalmazódott bennem egy-két gondolat, ami napokban kitört Bécs vs. Budapest „harcban” még érdekesebben cseng. (Aki esetleg nem lenne képben annak ITT a cikk, hogy miről is van szó)

Az igazság az, hogy Budapest az évek során nagyon megváltozott, ami nem feltétlenül egy rossz tulajdonsága egy adott városnak, viszont a főváros „átalakulása”, nem feltétlenül jó irányba tolódott el. A belváros nyüzsgése és a bulinegyed pezsgése mögött, a háttérben vannak gondok.

A látottak alapján, teljesen felesleges volt Lázár Jánosnak Bécsbe kimenni, mivel azokat az állapotokat a magyar fővárosban is megtalálta volna. A bevándorlók/migránsok/menekültek (mindenki hívja őket úgy ahogy azt párt állása/nézete megkívánja) nélkül is elérte, amit Bécs az előbb említett embecsoportok „segítségével”. (Bár a videó konkrét képekkel nem szemlélteti, hogy mit is, mivel csak beszélnek az áldatlan állapotokról). A magyar fővárosban kör(út)kép eléggé lehangoló, ellentétben a bécsi videóban látotakkal. Az állandó cigi/apró lehúzások, a hajléktalanok, hányások és ilyen olyan formájú/fajtájú ürülék/vizelet foltok tarkítják a képet. A közteres piálásokat (napközben, még a tömegközlekedésen is) hőbörgéseket meg se említem már, itt amúgy most egyaltalán nem a különböző legény/leánybúcsús csoportokra gondoltam. Úgy érzem nem feltétlenül a még meg nem érkezett és lehet soha meg sem jövő nem pestiektől és állapotoktól kellene félni és azzal riogatni, hanem a már rég kialakult és egy ideje itt gyökerezővel törődni. Ha pedig nyitott füllel járna az ember az utcákon, akkor már rég észrevette volna, hogy a török, olasz, görög és valamilyen szláv nyelvi családból származó (ezeket a nyelveket ismertem fel legtöbbször) bevándorlók/migráns emberkék már rég a fővárosban vannak.

A magyar gasztronómia pedig egyaltalán nincs veszélyben, ahogyan sokan az illetékesek közül ettől tartanak (aki ismét miről beszélek és utalgatok, ITT elolvashatja). Bár nem értem egy világvárosban, hol van ezzel a gond. Visszatérve a témához, nem feltétlenül a török kebabosok vagy a dönneresek fogják átvenni a lacikonyhák felett hatalmat. A jóféle olasz éttermek elszaporodtak a magyarok fővárosában, legalábbis az igazi nápolyi pizza már jelen van és a pizza kultúra megreformálása vannak törekvések.

Hogy valamilyen tanulság féle is legyen a bejegyzés végére, úgy érzem mielőtt más városokkal „riogatnánk”, először nézzünk szét saját házunk táján. A másik meg szerintem sok pesti szeretne Bécs szintjére kerülni, annak ellenére, hogy egyesek ezt megszeretnék akadályozni.

Végezetül, pedig arra jöttem rá, hogy én bizony Pesten, már nem szeretnék hosszabb ideig élni, ahogyan azt két-három évvel ezelőtt elképzeltem. Mint ugródeszka egy nagyobb lépés megvalósításához vagy 2-3 éves tapasztalat szerzésre tökéletes lenne számomra, viszont többet már nem tudna nyujtani nekem Budapest és nem is szeretném, hogy nyutson.

A bloggerek/influencerek nehéz élete, avagy betekintés a színfalak mögé

Február első hétben volt szerencsém betekintést nyerni, egy bloggereknek/influencereknek szóló turisztikai körút szinfalai mögé. Mondjunk én is résztveő voltam, amit meg ott láttam egy kicsit elgondolkodtatott és egyszerre nevetetett meg és szomorított el. Saját két szememmel láttam, hogy egyesek (még nagymamakorú hölgyek is) mennyire túlzásba viszik a social mediat, talán még akkor is ha számukra ez egy jövedelem forrás. Hihetetlen, hogy szinte mindent ezen keresztül látnak, a likeok és rekaciók száma szerint élnek és mérik az interakciókat és az elismerést.

Régebben még én is kacsingattam a sikeres blogger elképzeléssel, hogy majd egyszer megélek ebből, viszont a látottak után köszönöm szépen nem kérek belőle. Soha nem is figyeltem az instagramra felpakolt képeim hashtagjeire, de még az se szeretem ha beskatulyáznak, mint travelblogger, mert sokat utazom. Közbe meg azért kalandozom összevissza, mert szeretem és megtehetem, a blogomat meg nem a kalandok miatt írom, hanem első sorban magamnak, mert kikapcsol és később pedig jó felidézni az emlékeket. Ha meg feltétlenül választanom kellene, akkor inkább lennék egy digital nomad és dolgoznék, mint freelancer az átalakított furgonomból és járnám a magam útjait. Szívesebben lennék az utóbbi, mint egy követőkért ácsorgó, meghívók által és szponzorizációval elhalmozott, hatszázszor megszerekesztett instagram képen szereplő és pózóló influencer. Nem kérek a tökéletesen megjátszott életből és a fizetett blogbejegyzésekből (fake news), ahol annak ellenére, hogy az öt napból három napon keresztül nem volt meleg víz a szobájában, mégis egy egekbe magasztoló értékelőt ír. Tudatában vagyok annak, hogy nekik ez munka és ki kell elégíteni a követők igényeit, akik meg vannak szokva, hogy naponta szolgáltatják nekik a tartalmat. Ha viszont nem teszik, akkor a közönség elpártol tőle, valahol egy ördögi kör ez, ahova ha bekerül az ember nehéz kijutni.

Mit ér az egész utazás, ha elvész az élmény és addig még szétposztoljuk az interneteket elrohan előttünk/mellettünk a kaland, az út valója? Értelmetlen valahova úgy elutazni, ha csak a képeken és az insta és facebook storykon keresztül éljük át az egészet. Tisztában vagyok vele, hogy meg kell mutatni a követőknek, esetleg az otthon epekedőknek/irígykedőknek, hogy „na, ide figyelj pórnép, így mulatok én!” Közben pedig elfeledkezünk arról, hogy a beállított képek mögött és a videók mögött semmi más nincs és lehet az út se jelentett többet, mint pár beállított művészieskedő kép. Elvész az információ és élmény, a szétphotoshoppolt képek pedig nem adják vissza az igazi érzéseket és az útak során hallott történeteket. De mit ér egy tányér ínyencség is, ha kihűlés határáig fotózzák? S addig nem is lehet elkezdeni enni, míg az összes tányér az ételekkel nincs megörkítve. Végül pedig tovább adva a következő „kollégának” meg se kóstolják, viszont ennek ellenére, sokszor csak kinézet alapján, feljogosultnak érzik magukat a kritizálásra, csak mert ők foodbloggerek.

Összeségében jó ilyen körutakra ellátogatni és résztvenni rajtuk, mivel sok információval gazdagodhat az ember, főleg ha vevő rá és esetleg a jövőjét is hasonló közegben képzeli el. Ráadásul kapcsolatépítésnek és információcserének is tökéletesen megfelel egy-egy ilyen esemény. Mindenképp érdekes megfigyelni az influencerek és bloggerek sokszor nehéz életét, ráadásul egy tökéletes alkalom arra, hogy betekintést nyerjünk a színfalak mögé. Bár, szerény véleményem szerint, egyaltalán nem kell őket sajnálni, ha van is miért akkor az csak social media iránt kialakult függőségük miatt lehet.

Végül, hogy valamilyen tanulságot is levonjak, itt, ezen a cikken látszik csak igazán, hogy én még miért nem vagyok és talán miért nem leszek soha „híres” influencer/blogger. Talán mert én magamnak írom a blogot és az élményeknek élek. A képeket is elsősorban magamnak és nem az instagramnak és a facebooknak készítem, hogy minnél több like jöjjön rá.

(További képekért meg lehet tekinteni az alábbi galériát a facebook oldalon, ITT)

Kalandjaim az olasz csizma sarkában … ismét

Kicsit már kezdem unni, hogy mostanában a bejegyzéseimet mindig, ha nekem valaki azt mondja kijelentéssel kell kezdjem, viszont ilyen ez a popszakma. Szóval, ha nekem valaki az év elején  elmondja, hogy miután két trainingről hazaérkezem és egyből egy bloggereknek és influencereknek szervezett, egy olaszországi térséget népszerűsítő projektbe/körútba csöppenek kinevetem. Arra pedig a legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy pont oda térek vissza, ahol másfél évet lehúztam és úgy jöttem el onnan ahogyan.  Így hát pár nap leforgása alatt már a harmadik utamon voltam az évből egyenesen az olasz csizma sarkába, az egykori „bűntények” színhelyére.

Alighogy megérkeztem Bariba, egy pár órás vonatozás és repülőút után, már azon kaptam magam, hogy ismét a félsziget belsejébe haladok. Fáradtan, éhesen, fájós fejjel és az út porától piszkosan vágtam neki az egésznek. Most azonban egy kicsit nehezebb szívvel, a régi sérelmek és már korántsem olyan kitörő örömmel jöttem vissza. Utólag visszatekintve hiába láttam a sok régi, már olyan jól ismert dolgot jó volt egy kicsit visszajönni. Ráadásul új élményekkel is gyarapodott tárházam és végül, de nem utolsó sorban sikerült finomakat enni és jóízű borokat kóstolni. Az új infó és ötlet áradatról nem is beszélve, amit a többi résztvevőtől kaptam. De nem is akarom tovább nyújtani a bejegyzés bevezetőjét, hanem jöjjön a pontokba szedett beszámolóm arról, hogy mi történt a nagy visszatérésem során.

Piacolások közepette

Mielőtt ide jöttem volna is szerettem piacra járni, ez itt pedig még jobban felerősödött, köszönhetően a hetente kinyíló piacoknak. Hiányzott is az igazi dél olasz piac feeling, így egy kicsit jó volt ismét a forgatag kellős közepén lenni és ezzel kezdeni a körutat. Hatalmas élmény volt ismét a standok között járkálni és hallgatni, ahogyan az olaszok beszélnek vagy a jól ismert árusokkal és ismerősökkel szóba elegyedni egy kicsit. Nagyszerű érzés volt a sorok között sétálni és csak sodródni a tömeggel a késő januári napsütésben. Meglepetésemre sokan felismertek és köszöntek már előre és készítették a „csomagot” a termékekkel amiket régebben vettem.

A poggardo-i piac mellett a sikerült még megnézni a Specchia városában megrendezett vásárt is. Bár itt az időjárás nem volt kegyes hozzánk és a borús, esős idő ellenére nem tudtuk igazán kiélvezni az adott lehetőségeket. De még így is sikerült eltölteni egy kis időt ebben a dobtetejére épült városban, többnyire egy kávézó/fagyizóban. Az olaszorászgi kávéházakhoz fűződő viszonyom talán már említettem valahol, tehát gondolom senki sem lepődik meg elárulom, hogy mennyire jó volt ismét itt kávézni. Hiányzott a pult előtti káosz, mikor mindenki egyszerre rendeli az espressoját, ráadásul  mindezek ellenére a barista mindig képben van és tudja minden egyes ember rendelését. Miután pedig mindenki megkapta a kávéját rögtön a pultnál el is fogyasztják, majd rohannak is tovább az emberek. Valahogy, pont ez a rendezett kávéházi káosz hiányzott innen … természetesen az espresson kívül.

Kisvárosi kincsek

Soha nem gondoltam volna, hogy egy pár ezer fős városnak olyan sok látnivalója van mint Sponganonak. Ezekre a látványosságokra a helyiek pedig nagyon büszkék is és előszeretettel mutogatják az odaérkezőknek. Ilyen például a főtéren lévő barokk óratorony, ami időközben a város jelképe is lett. De említésre méltó a város központjától egy pár perces sétára lévő Bacile di Castiglione kastély. Amelynek pincéjében egy olajsajtoló üzem működött régebben, most pedig egy múzeumot és egy multifunkcionális termet üzemeltetnek a helyiek.

A kastély kertje pedig nyáron esküvőket vagy különböző összejöveteleket szoktak szervezni, de akár ki is lehet bérelni az ott található házakat/lakásokat nyaralónak. Kicsit eljátszadoztam a gondolattal, hogy mennyire menő lenne már egy barokk kastélyban nyaralni pár napot, még akkor is, ha mondjuk a szoba ahol épp megszálltam, anno a szolgálóké volt.

Ráadásul miközben a kastélyban járkáltunk az eredeti tulajdonos egyenesági leszármazottja vezetett körbe. Olyan történeteket mesélve, amelyeket csak bennfentesek tudhatnak vagy olyan helyeket tudott megmutatni, amelyek létezéséről csak a családtagok tudhatnak. Látva a hatalmas ebédlőt, ahol régen csak enni jártak a tulajdonosok, kicsit elállt a lélegzetem. Mikor meg megtudtam, hogy bizony itt legutóbb beöltözős szilveszteri bulit tartottak nem kicsit meglepődtem, hogy van bátorságuk kiadni a helyet, bár ha fenn akarják tartani akkor bizony muszáj.

Nyilvánvalóan, ha salento-I településekről beszélünk nem szabad megfeledkezni a barokk templomokról és kápolnákról sem. Végül pedig, mielőtt még végképp meguntuk volna a várost kimentünk a Spongano meletti olivásba. A szeles és borús idő ellenére volt alkalmunk egy kisebb sétát tenni a több mint száz éves fák között.

Hímezés (hámozás)

Sponganoi látogatásunk során a kihagyhatatlan vincés nővérek által üzemeltett intézménybe is ellátogattunk. Itt egy hímzéssel foglalkozó egyesület rögtönzött előadásán is sikerült résztvennem … immár harmadik alkalommal. A látogatás végén a vincés nővérek és az asszonyok által és a kézműves foglalkozások során készített abroszokat is megmutatták. Kicsit az otthoni terítőkre emlékeztett, amit a nénikék hímeznek falun a házak előtt, miközben pletykálnak vagy süttetik magukat a napon.

Készítsünk sajtot … ki tudja hanyadjára már

A körút, számomra már olyan jól ismert álomásához is sikerült elérkezni, ami nem volt más mint a sajtkészítő néni. Így ha jól számolom már a harmadik alkalommal nézhettem végig  a néni sajt/túró/ricotta készítő a műveletét a műhelyébe, ami tulajdonképpen a saját házának a konyhája volt.

Nagy szenvedélyem az olasz konyha

Mióta végleg hazaköltöztem keresem az olasz ízek, több kevesebb sikerrel, bár itthon a konyhában szoktam alkotni, ami azért kicsit megközelíti az ottani ízeket. Most viszont az egy hét alatt mindent kipróbáltam szinte amit elém raktak vagy tudtam, hogy kedvencem és szeretem … természetesen szigorúan hús nélkül. Ilyen volt például az egyik személyes kedvencem a paradicsom szószos fül alakú pasta orecchiette e pomodoro vagy tarlórépaleveles pasta, ami a pasta orecchiette con cime di rape. De volt a lecsóra emlékeztető peperonata, ami egy olajban tocsogó, dínsztelt zöldségtál paprikával, cukkinivel, padlizsánnal, hagymával és paradicsommal.

A helyi édességekről sem szabad megfeledkeznem, mert első dolgaim között volt kipróbálni őket. Így volt alkalmunk megkóstolni egy helyi specialitást a spumonet. Ami egy három rétegből és ízből álló formázott kicsi „fagyitorta” egy cseppnyi babapiskótával az alján. Értelemszerűen a fagyis kalandok után, a számomra már jól ismert, süteményeket már nem voltak olyan nagy újdonságok. Viszont jó volt ismét cornettot vagy pasticciottot enni a reggeli eszpresszo mellé

A gasztronómiai kalandozásaink fénypontja egyértelműen ismét a borkóstoló volt. A helyi őstermelőnél három fajta helyi bort volt lehetőségünk kipróbálni ( egy fehéret, egy rosét és egy vöröset). Most sem csalódtam az olasz borokban, hisz mind a három nagyon finom és különleges ízvilágú bor volt.

A háborgó Castro

A körút során sikerült eljutnom az egyik kedvenc tengerparti városomba, Castroba is. Sajnos az időjárás most se volt velünk, így nem sikerült megmártóztatnom, legalább a lábam a tengerbe. Bár nem feltétlenül a hüvös borús időjárás miatt, hanem a háborgó tenger miatt. Ha fürödni még nem is lehet a tengerben, ahogyan azt az előbb is mondtam, de jó volt egy kicsit a parton ücsörögni és hallgatni a tenger morajlását, ahogyan a víz neki csapódott a szikláknak és a városfalának.

Végül, egy kisebb a város körüli séta után, a múzeumot is kinyitották nekünk, ahol egy rögtönzött tárlatvezetés keretein belül, bemutatták az ásatások során talált ókori görög maradványokat.

Tehát valahogy így nézett ki a visszatérésem Salento régiójába, ott ahol másfél évet töltöttem el és mindig emlékezni fogok rá. Jó eltölteni itt bő egy hetet és nosztalgiázni egy kicsit, annak ellenére, hogy eleinte nehéz szívvel jöttem vissza … de erről majd egy másik bejegyzésben.