Impressziók, egy múzeum látogatás krónikája

Mióta Olaszországban közelebb kerültem a művészetekhez és a múzeumók világához, előszeretettel járok múzeumba. Ott ez nem is olyan nehéz, hisz a nagyobb városokban mindig van egy múzeum, ahol megtalál az ember egy-egy alkotást Caravaggiotól, Boticellitől vagy épp Michelangelotól. Esetleg ókori görög, római maradványokat csodálhatnak meg a múzeumokba betérők. Tehát olyan kuriózumokat, amit nem látni minden nap. Hazaköltözésem óta, ezekre viszont nem igazán volt lehetőségem, így most amikor megtudtam, hogy a szomszédban (Debrecenben) világhíres festmények érkeznek, kapva kaptam az alkalomon és már néztem a naptáram. Szerencsém is volt, mert épp a város mellett voltam egy projekten, így az első dolgom az volt, miután megnéztük a várost és lett egy kis szabadidőm, hogy megtekintsem a debreceni MODEM „Impressziók. Monet-tól Van Goghig, Matisse-tól Warholig” kiállítását.

A tárlat a Johannesburgi Művészeti Galéria csoodás, egy több mint ötven darabot és egy évszázadot körül ölelő gyűjteményét mutatja be. Olyan zsenik alkotásaival volt szerencsém „találkozni” és testközelből megtekinteni, mint Degas, Van Gogh, Monet, Modigliani vagy esetleg a kissé modernebb Andy Warhol. A kronológiailag jól felépített kiállítás, zseniálisan mutatja be az idők során kialakuló impresszionizmust, mint stílus. Hatalmas élmény volt látni ezeket a festményeket, tüzetesebben szemügyre venni, majd rájönni, hogy bizony ezek az alkotók zsenik voltak.

impressziokcollage

Egy-egy alkotást jobban megnézve, olyan volt mintha csak egy modern kori képet nézne az ember. A tájképek és portrék már már élethűnek tűnő kidolgozottsága irigylésre méltó volt, egyes képek egyenesen 3D hatásuak voltak.

Ami abszolút lenyűgözött az két olyan festmény volt, amely közelről nem igazán tetszettek, nem találtam őket kidolgozottnak, inkább voltak pontatlanok és kaotikusak. De mikor eltávolodotam tőlük és távolabbról szemléltem, egy mesterműt tárult elém, főleg ahogyan összeálltak a színek, a formák és az egész kép kialakult bennem. Minden egyes képet nagy odafigyeléssel és körültekintéssel néztem meg, volt amely előtt megálltam és leültem elé, hogy jobban szemügyre vegyem. Arról nem is beszélve, hogy nem csak a festmények, hanem azok keretei is csodaszépek voltak. A nagy odafigyeléssel és aprólékosan kidolgozott, a képekkel harmonizáló keretek is simán felvették a versenyt a bennük található képekkel.

A másfél-két óra csak úgy elröppent és fel se tűnt senkinek, hogy ennyi ideig voltunk a kiállítóteremben. Bár nem mindenki járt hasonló cipőben, volt olyan látogató is, aki csak átviharzott a kiállításon, csinált pár képet/selfiet a leghíresebb festményekkel és már ment is tovább. Egyesek csak hűsölni jöttek be a tárlatba, mivel az első ülőalkalmatosságra leültek és onnan nem távoztak még valaki nem szólt rájuk. A híresebb festmények körüli fényképező tömegről vagy a beállított, a múzeumban kötelező pózokban pózóló instagram képek készítőiről már nem is beszélek inkább. Vicces volt amúgy, mert aznap megtaláltam (az internet feldobta) az alábbi képet, ami nagyon is épp a fent említett szitációt jól ábrázolja.

Visszatekintve az egészre, kicsit hiányzott ez az egész, hogy órákat töltsek egy múzeumban és az emberiség nagyjainak munkáit, alkotásat nézzem és bennük gyönyörködjem. Számomra már-már felfoghatatlan és mindig meglepődöm, hogy az ember milyen kicsi és mégis milyen hatalmas dolgokat tud alkotni. Úgy érzem, a kiállítás címe nem csak az impresszionista festmények miatt Impressziók, hanem mert olyan érzelmeket hoz elő a látogatóból, amelyet egy hamar nem fog elfelejteni. Ha az egyik célja ez lenne a tárlatnak, akkor velem sikerrel jártak.

Advertisements

Így “nyaralok” én

Lassan két hete itthon vagyok már, egy hosszabb három hetes, de akár egy hónapos kihagyás után, ha beszámolom a szardíniai projektet is. Kezdtem május végén, egy projekten Szardínia fővárosában Cagliariban, majd egy két napos szünetet követően repültem Montegróba, hogy kilenc nap után már Szlovákiábam egy erdő szélén találjam magam. Kívülről ezek nyaralásnak tűnnek, főleg a két tengerparti projekt az Adriai és a Tirrén tenger partján, de távolról sem az, na jó, mondjuk az utóbbi az eléggé az volt. De mivel én Erasmus+ projektekkel utazom ide-oda és néha még „dolgozom” is rajta, így távolról sem arról szól, hogy ülünk a tenger parton és élvezzük a sós levegőt. Ráadásul, ahogy említettem, én, ha tehetem, akkor „dolgozni” járok egy-egy projektre, így néha még sikerül összekötnöm a kellemest a hasznossal.

Mikor felhívták a figyelmem, hogy lenne lehetőségem résztvenni egy szardíniai projekten kapva kaptam az alkalmam és így legalább egy kicsit sikerült kiszakadjak a már eléggé megszokott közegemből is. Így gondolkodás nélkül vettem a jegyet és indultunk is neki az útnak régi ismerősökkel és egykori útitársakkal. Bár az elején kicsit döcögősen indult az egész, mármint a projekt (lehet csak velünk és a fene nagy tapasztalattal volt a gond). De a végére egész jó kis projekt kerekedett ki belőle, bár mindent adott volt, úgy helyszín, mint a téma is, ami a social media műveltség és annak helyes használata volt. Ráadásul Jó volt ismét egy kicsit visszamenni Olaszországba, bár számomra ez az ország mindig tökéletes opció lesz. Azt már meg se említem, hogy Cagliariba és Szardíniába alapból mindig is elakartam menni. A város és annak hangulata hozta a dél olaszos érzést, a tengerpart pedig gyönyörű volt, a maga homokos partjával és kék, kellemesen hideg vizével.  Így már csak ezért megérte elmenni, de szerencsére nem csak a helyszín miatt volt nyerő választás a projekt. Az biztos, hogy az egész ifjúságicsere után, megfogadtam, hogy ha egy mód van rá, akkor én ezekre már csak úgy jövök, mint facilitátor/trainer, valahogy kinőttem én már ezeket a cseréket.

Az olasz csere után már jöttem is haza, épp annyira maradt időm, hogy egy tetoválást csináljak (ITT el lehet olvasni az egész történetét) és már mentem is tovább Montenegróba. Bepakoltam három hétre, kimossattam a koszos ruháim és mire már megszoktam volna az itthoni levegőt, már azon kaptam magam, hogy egy héten belül már másodjára találom magam a Liszt Ferenc valamelyik terminálján. Egy rövidebb repülés után már landoltam is a Balkánon és megkaptam az első pecsétem az útlevelembe. Mintha csak otthon lennék konstatáltam gyorsan, miután kiléptem a reptér ajtaján és elindultam a taxival Bar felé, ahol a következő projektem volt. Igazából ez később se változott, csak még jobban beigazolódott, hogy bizony Románia nem a Balkán kapuja, hanem maga a nagy betűs Balkán. A káosz, a szervezetlenség, az „oooh, megoldjuk okosban, hogy mindenki jól járjon” gondolkodás, a szemét, a türelmetlenség és úgy az egész mentalitás szemetszúrt. Maga a projekt miatt egy szavam sem lehetett, érdekes téma (bevándorlók, migránsok integrálása a közösségbe és különböző integrációs témák/foglalkozások kidolgozása), tűrhető, dolgozni és fejlődni vágyó/akaró csapat. De még így is valami hiányzott, végig keserű szájízzel voltam és nem értettem miért olyan nagy szám Montenegró a turisták körében. A tenger koszos és kavicsos, ahol pedig aránylag tiszta és járható (Budva) ott tömegnyomor van, annyira, hogy konkrétan az utolsó nyugágy lábát már a tenger mossa. Az egyetlen indok, ami talán mellette szól, hogy olcsó (természetesen, ami nem turistalátványosság) és a tengerpartokon kívül az ország belsejében is talál az ember szépségeket, ilyen például a Skadari-tó vagy különböző óvárosok. De nem panaszkodom, ingyen volt és azért aránylag szép is volt, ráadásul még egy országot kipipálhattam a listámról, bár egyhamar nem hinném, hogy visszatérek.

Montenegró után megállás nélkül, mert azt az egy éjszakát, amit Budapesten töltöttem, nem tekintem annak, mentem is tovább Szlovákiába egy cserére, régi ismerősökkel, „munatársakkal”. Itt, a változatosság kedvéért, egy ifjúságicserét kellett levezessek másodmagammal. Üditő érzés volt a tengerpartok után az erdő szélén, a természet közepén, egy kempingben „dolgozni”. A téma nem feltétlenül állt közel hozzám (egészséges étkezés, életmód, környezettudatosság és kreatívkodás) de jó volt régi ismerősökkel, barátokkal újra találkozni és együtt tevékenykedni. A csapat is nagyban hozzájárult a projekt minőségéhez, annak ellenére, hogy nem feltétlenül voltunk egy multikultúrális közegben (Kárpát medencei magyarok + spanyolok). Még is sikerült egy tartalmas kilenc napot eltölteni, ahol megismertük egymás kultúráját, étkezési szokását és ezek mellett túráztunk, várost is néztünk és természetesen sokat szórakoztunk. Ezért is szeretem ezeket a programokat, mert hasznosan és mindenképp tartalmasan tudjuk eltölteni a szabadidőnket. A másik oldalról tekintve pedig egy hatalmas élmény látni a csillogó szemeket és olvasni az elismerő szavakat a résztvevőktől. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy mekkora felelőséggel jár az ez egész „munka” és mennyire élvezem csinálni, minden nehézség és fáradtság ellenére.

Az egész „hajtás” végére és a szlovák projekt utolsó napjaiban, már éreztem, hogy kezd egy kicsit sok lenni és éreztem, hogy fogyóban van az alapból is alacsony szocializációs kézségem mértéke. De végül pont addig tartott ameddig szükség volt rá, így időben sikerült rendesen hazaérni, négy hét és három projekt után.

(A további képekért csak fel kell keresni a facebook oldalam “Négy hét, három projekt” albumját, ITT)

Egy tetoválás története

Megtörtént. Átestem a vízkeresztségen és varrattam magamra egy tetoválást. Érdekes, hogy régeben egyaltalán nem vonzott a tudat (persze, ez alól mindig kivételt képeztek a rágóba talált lehúzósok), most pedig itt lapul a fólia alatt egy felirat. Lehet sablonos, lehet klisé egyetlen szó bőrre varrása, ráadásul olyan nyelven, amit nem is beszél a tulajdonosa. De nem érdekel, számomra jelentéssel bír és ráadásul olyannal, ami valamennyire mély és felejthetetlen emlékek fűznek hozzá. A szó jelentését/értelmét pedig tudom/ismerem és átélem/érzem. De jöjjön is az első tetoválásom története és ami mögötte van.

Talán valamikor az év elején fogalmazódott meg bennm az elhatározás, hogy konkrétan mit is akarok majd magamra tetoválni. Addig csak elképzeléseim és halvány ötleteim voltak, hogy mégis mit szeretnék. Általában olyanok jártak a fejembe, hogy mindenképp valamit, ami Olaszországhoz kötött volna. Szerettem volna a bokámon a heget eltüntetni, de nem voltak konkrét ötleteim és nem találtam semmi olyat, ami megfogott volna. Majd jött az ötlet, ha valami görögöset varratnék, mivel maga a kultúrájuk és filozófiájuk is érdekel és szeretem. Először a görög szerelem istenének nevében gondolkodtam, akit történetesen Eros-nak hívnak, engem pedig Erőssnek, amit a magyar nyelvben járatlanok, bizony Erosnak ejtenek. Ráadásul sok görög ismerősöm (általában lányok) is így hív/hívott. Végül, de nem utolsó sorban, az egykori görög barátnőm (bár inkább volt egy nyári, mediterrán, EVS kaland) is, akit még Olaszországban ismertem meg, előszeretettel szólított így és ugye a családnevem sem tudta kimondani. Hosszas gondolkodás és fontolgatás után elhatároztam, hogy akkor mindenképp valami görög lesz. Az előzetes „eros” szó helyett, viszont az „erotas”-ra esett a választás. Ami újgörögül szerelmet/vágyat/szenvedélyt jelent és tulajdonképpen az ógörög „eros”-ból származik.  A „csel” az egészben viszont az, hogy a görögöknek négy kifejezésük van a szerelemre, függően attól, hogy milyen mértékben szeretünk és ki felé irányul. Az én szeretetem, pedig a szenvedélyes, vágyakozó szeretet/szerelem, amit, ahogyan Platón gondolta, olyan ember iránt érzünk, akinek a szépségét szeretjük vagy csak magát a szépség ideáját. Az idő múlásával, viszont az „eros” átalalakult és „erotas”, szenvedélyes/vágyakozó szerelem lett belőle. Akit még esetleg érdekelne az egész háttere, az ITT linkelt videóban megnézheti (angolul tudók előnyben). Végül tehát így alakult ki az egész tetoválás gondolati és jelentési háttere. Így utólag átgondolva, teljesen olyan mint én, jól átgondolt, mély, filozófikus tartalommal és jelentéssel bíró alkotás.

Valahogy a tetoválás megvalósítása is hasonlóan kalandosra sikerült, ha lehet így fogalmazni. Eredetlieg születésnapi ajándénak szántam volna, viszont akkor még nem volt meg rá a keret. Végül sikerült megszerezni a rávalót és már csak a művész, a helyszín és az időpont hiányzott. Hosszas keresgélés után, twitteren, majd instagrammon keresztül megtaláltam az emberem … Budapesten. Közben viszont „becsúszott” egy Szardíniai út, amit Pesten kellett befejeznem, így kapva kaptam az alkalmon. Mivel a landolás és a buszom indulása között volt hét órám tetováltatni. Bár ebből később négy lett, mivel késett a járatom, de még ennyi idő is tökéletes volt arra, hogy elkészüljön életem első tetoválása. Ráadásul meglepetésemre, mivel mindenki rémiszgetett, hogy fájni fog, nem is éreztem semmilyen fájdalmat. Természetesen kellemtlen érzés volt, de igazából rosszabb volt ott ülni kifeszített karral és csuklóval. Végül, röpke fél óra után, Dianna Mezei (md_tatoo) által, egy volt önkéntes ismerősöm kaligráfiája alapján, el is készült a zseniális alkotás.

Így két út között várakozva, előzetesen jól átgondolva és megtervezve, elkészült életem első és biztosan nem utolsó tetoválása.

A nagyváradi múzeumok éjszakája

Néha kell egy kis változatosság a már-már monoton napok közé, bár én nem panaszkodom a monotonitás miatt, főleg mikor a naptáramra nézek. Mégis van úgy, hogy a megszokott szombat esti italozós, beszélgetős este helyett, valami másra vágyik az ember és társasága. Így történt tegnap, hogy kihasználva a múzeumok éjszakája adta lehetőségeket, meglátogattuk Nagyvárad központjában található nevezetességeket.

Az este a Körösvidéki Múzeumban kezdődött, ahova öröm volt belépni és látva a frissen felújított és múzeummá átalakított egykori magyar hadapródiskola kertjébe.

Meglepetésünkre egy egész nagy tömeg fogadott bennünket, ahogyan a bejárat felé hömpölyögtek. Az impozáns épület belsejében, a sokaság még nagyobbnak tűnt, ahogyan a különböző termekben összegyűltek. Így lépésről lépésre lehetett haladni csak a kiállított tárgyak között.

Öröm volt látni, hogy végre egy színvonalas kiállítást tudtam Nagyváradon megtekinteni, ami már Európát is bejárta. A hosszas, múzeum és épülete körüli hercehurca után, végre van egy minőségi tér, ahol ki lehet majd állítani, akár még minőségibb és nagyobb alkotásokat is. Kezdésnek, viszont nem volt egy rossz ötlet és kezdeményezés a korszakalkotó zseni Da Vinci gépezeteit/találmányai elhozni a térség legnagyobb múzeumába.

A kiállítás után alkalmunk nyílt megnézni Románia legnagyobb viváriumát és lakóit is. A tucatnyi állatnak otthont adó élő múzeumban, jó volt látni olyan fajokat is látni, amit csak könyvekben vagy képeken tekinthetünk meg. Természetesen nem csak őshonos állatokat láttunk, hanem például botsáskát, különböző színes siklókat vagy halakat is.

A múzeum után egy rövid séta után el is érkeztünk esténk/éjszakénk következő állomásához, a városháza negyven méter magas tornyához. A feljutás nem ment zökkenőmentesen, mert az egész körülbelül egy órába telt a tömeg és a sor miatt. Gondoltam magamban álltam én már sorba többet is, így ez már szinte meg se kottyant. Ráadásul felérve a csúcsra, minden fáradtságot, félelmet (mivel még mindig félek a magasságban) megért a várakozás.  A város és panorámája nem csak természetes fényben gyönyörű, hanem éjszaka is, köszönhetően elsősorban a szépen kivilágított és felújított épületeknek.

A lejutás már valamivel könnyebben ment, de még így is néha megálltam egy bátorsági pihenőre. Hiába másztam már meg a Vezúvot és néztem a mélybe vagy tekintettem a Szent Péter bazilika kupolájának a legtetejéből, a magasságtól még mindig rettegem. Bár megjegyezném, hogy fejlődök, de azért még a kapcsolatunk nem a legjobb.

A torony után, az idő szűkössége miatt, már csak egy valamit tudtunk megtekinteni, így esett a választás a Cion neológ zsinagógára. A frissen felújított és a közönsségnek/látogatóknak megnyitott templom Európa egyik legnagyobbjának tartják. Az eklektikus stílusban épült épület belsejében, mint általában a zsinagógákban a mór eredetű lenyűgöző belső és külső díszitéssel találkozhatunk. Jó volt itt egy kicsit megpihenni a hosszú séta után és élvezni a zsinagóga nyújtotta csendet. Gyönyörködve az épületbn nem egyszer mondtam magamban, hogy „Wow, ez igen! Ilyen szépet nem sok helyen láttam, pedig már voltak itt-ott.” Ilyenkor egy kicsit még büszkébb voltam arra, hogy váradi vagyok és ilyen szép épületeink vannak.

Jó volt egy kicsit turistának lenni a saját városomban és csak úgy sétálni a műemlékek között, amik mellett máskor csak úgy elrohanunk nem törődve azokkal. Nagyszerű élmény látni, hogy az emberek mégis igénylik a kultúrát, ráadásul úgy, hogy a városnak megvannak az adottságai és a néznivalói. Nem hiába volt anno Nagyvárad a költők és kultúr emberek találkozóhelye és nem hiába emlegetik mindenhol a gyönyörű építészeti alkotásait a városnak.