Az Akropoliszról ledobott csikk …

Soha nem értettem Lovasit a Kispálból, hogy miért pont az Akropoliszról dobigálja a csikkeket és miért akar oda annyira felmenni, ha már az életben nincs móka. Valahogy mindig is környezet idegennek hangzott az egész. Majd eljutottam én is az Akropoliszra és megértettem, vagy legalábbis azt hiszem, hogy sikerült rájönnöm mire gondolt a költő.

Második napom reggelén korán keltem, hogy elkerüljem az Akropoliszra igyekvő turisták hadát. Szerencsémre már sikerült odaérnem kicsivel 8 előtt, mikor még csak pár ember lézengett az Akropolisz lábánál. A kapuknál se találkoztam szinte senkivel kivéve az ellenőrökkel és már caplattam is fel a hegy tetejére. Egyedül a zászlófelvonó katonák szertartásos menetelésébe botlottam bele, akik minden reggel eleget tesznek kötelességüknek és felvonják a görög lobogót az Akropoliszon.

img_4505

A görök kultúra iránti vonzalmamból kifolyólag az Akropolisz és a az ott található épületegyüttesek is mindig érdekelt. Lenyűgözött a monumentalitásuk, történetük és maga a tény, hogy mennyi ideje ott állnak a hegy tetején és mi mindent kibírtak az idő során. Varázslatos volt látni szinte mindenhonnan a görög fővárosban, éjszaka kivilágítva ráadásul még szebb volt.

snapseed

Már reggel, az olajfák között bandukolva, elkapott az izgalom, mint kicsi gyereket karácsony reggelén. Végül megpillantva már csak az olajfák közül kimagasló Propülaiat, azaz a hatalmas bejárati kaput, amelyet masszív márványoszlopok fogtak közre, elfogott egy jól eső borzongás. Rögtön ezután pedig elöntött az a kiteljesedő érzés, amikor érzi és tudja az ember, hogy igen sikerült, ide is eljutottam vagy ezt is megcsináltam. S ekkor még a Parthenónt nem is láttam, de még a kapu “küszöbét” se léptem át. Csak itt az “előszobában” legalább fél órát töltöttem el gyönyörködve a kilátásban és a környezetben.

img_4517

Belépve az Akropoliszra és megpillantva a Parthenónt és a többi fentmaradt épületett, a szó szoros értelmében leesett az állam. Számítottam rá, hogy hatalmas lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy ténylegesen ekkora és ilyan szép. A hideg futkosott a hátamon, látva a hatalmas márvány építményt. Eddig csak itt-ott láttam képeken, de életemben soha nem gondoltam volna, hogy ez az ókori görög épület ilyen méreteket is ölthet. Percekig csak ámultam és bámultam a hatalmas dór stílusú márvány kőoszlopokat. Szinte már hihetetlen volt látni, hogy milyen mérnöki precizitással építették meg Pallasz Athéné tiszteletére. Amit később keresztény templommá és a 15. században mecsetté alakítottak. Mostani formáját pedig az idők során nyerte el köszönhetően egy ostromnak és egy brit nagykövetnek. Valamikor a 17. század során a velenceiek gránátja felrobbantotta, mert a törökök lőszerraktárnak használták, így a robbanás következtében az oldalsó oszlopok nagy része ledőlt és a mennyezet is megsemmisült. Később a már említett nagykövet pedig a megmaradt szobrokat vitte el és adta el a briteknek. S összes átalakítás és sérülések, viszontakságok ellenére még mindig ott áll rendíthetetlenül, már több száz éve.

snapseed-2

img_4539-1

A Parthenón mellett nem lehet szó nélkül hagyni az Erekhtheiont és annak kariatidáit sem.  A szentély a régi Pallasz Athéné templomának romjaimra építettek, amelyet még a perzsák rombolták le. A déli oldalán elhelyezkedő öt nőalak pedig a görög építészet és szobrászat ékköve is lehetne akár. Látva az aprólékosan kidolgozott alakokat csak csodálkoztam azon, hogy a görögök milyen jól bántak a márvánnyal, de ugye nem csak.  Tulajdonképpen maga az Erekhteion valahogy jobban is tetszett, mint maga a Parthenón, bár a két épületet nem igazán lehet összehasonlítani. Mégis ha választanom kellene az Akropolisz épületei között, akkor az Erektheiont választanám a kariatidáival. S ekkor még nem is láttam az athéni agórát csak az Akropoliszról.

img_4550

img_4543

Tulajdonképpen egy egész délelőttöt töltöttem el az Akropoliszon és körülötte. Kétszer körbe sétáltam, mondjuk egyszer véletlenül, és mindent megnéztem, amit csak lehet. Hisz a 150 méter magas szikla lábánál is sok érdekes épületek és azoknak maradványai maradtak fent, színházak, szentélyek, sztoák például. Ilyen talán az egyik leghíresebb a Heródes Atticus színház, ahol még a mai napig is lépnek fel előadók és szerveznek előadásokat, lépett itt már fel a híres amerikai születésű görög szoprán Maria Callas, Elton John, Pavarotti vagy olyan együttesek például, mint a Foo Fighters vagy épp a hétvégén Florence + the Machine.  De az előbb említett színház mellett megtaláható még Dionüszosz tiszteletére emelt színház, aki a bor és mámor istene, de gyakran ábrázoltak a görög színjátszás védelmezőjének is.

img_4506

Így látva az Akropoliszt és körbejárva megértettem, hogy Lovasi miért pont onnan dobigálja a csikkeket, ha az életben már tényleg nincs több móka. Maga az egész Akropolisz az épületeivel együtt már már leírhatatlan élményt nyújt, legalábbis rám ilyen hatással volt. Megértettem, hogy igen, ide el és feljutni mindent megér és nyugodtan le lehet pöccinteni egy csikket a városra, természetesen csak képletesen, mert már úgyis elég szemetes Athén. Tulajdonképpen a csikk ledobása nem más, mint a kiteljesedés egy szimboluma vagy ki tudja, lehet teljesen másra gondolt a költő.

Advertisements

Az ígéret szép szó, főleg ha betartják

Egy rég be- és megígért út volt ez az athéni út, maga a gondolat valamikor 2017-ben született egy mámoros éjszaka után Rómában. Ahogy telt múlt az idő egyre többször fogant meg a gondolat és ígértem meg embereknek. De valahogy sosem jött össze, bár egyszer majdnem, akkor még a jegyeim is megvoltak. Végül a nagy görög út különböző okoknál fogva meghiúsult és kicsit félretettem magát az ötletet és maradtak az ígérgetések.

A sok igérgetés és fogadkozás után végül az év elején elhatároztam, hogy idén elmegyek Athénba és a görög ismerőseimnek és a görög leánynak tett ígéreteimet megvalósítom. Végül áprilisban lefoglaltam a jegyeimet szeptemberre, amolyan születésnapi ajándék volt ez tőlem magamnak. Így megy ez már nálam egy ideje, mindig magam lepem meg valami széppel, most pont egy oda-vissza athéni repjeggyel.

Lassan teltek az idő, majd ahogy fogytak a hónapok és napok egyre gyorsabban, még nem ott kaptam magam, hogy meg kellene terveznem az egészet. Sose voltam egy tervezős fajta, most se nagyon volt konkrét tervem. Tudtam mit akarok nagyjából csinálni, látni, enni, inni. Végül egy esős szeptemberi hétfőn, mikor mindenki a sulikezdéstől volt szomorú vagy stresszes, megérkeztem a napsütötte harminc akárhány fokos athéni, görög őszbe.

img_4436

Az első találkozásom a várossal pont a főtéren történt, pontosabban a Syntagma téren, mikor leszálltam a buszról, és megcsapott a felismerés, hogy igen, megcsináltam, itt vagyok Athénban, végre! Majd jött a gyors kétségbeesés, hogy a fenébe, itt nem értem a nyelvet, sőt még elolvasni se tudom, hogy mit akarnak, meg igazából a környék se volt valami bíztató. De ez hamar elillant és megembereltem magam és elindultam a szállásomra. Gondolom az egész félelem csak a fáradtságnak volt betudható. Szerencsére a szállásom hamar megtaláltam és meglepően egész közel a központhoz sikerült foglalnom.

Másnap reggel korán keltem, már nem tudom, hogy az izgalomtól vagy a szobatársam horkolásától, de mindenesetre korán volt még. Kimentem a szoba teraszára és csak bámultam ki a fejemből és gyönyörködtem a tipikus déliséget. A napellenzővel felszerelt  nagy teraszok, különböző citrusfák az úton mellett, sós levegő és az emberek által alkotott káosz zaja, ami már annyira hiányzott.

img_4440

Az első nap csak céltalanul bolyongtam a vársoban, kezdtek visszatérni a régi szokásaim, amiket még Olaszországból szedtem össze. Céltalan bolyongás, a város piacának megkeresése, helyi gyümölcs vásárlása, úgy reggelezni, mint a helyiek és hasonló más kis  utazós manírjaim, amit már azt hittem elfelejtettem.

img_4438

De ezek mindig sokat segítettek egy egy város felfedezésében, így jutottam el példul most is az egyik térre, ami a listámon volt, még pedig a Monastirakira és annak bolhapiacára és szuvenír boltaijhoz. Majd innen a közeli nevezetességekhez, mint például Hadriánusz császár könyvtárához vagy a tér közepén álló Tzistarakis mecsethez. Vagy így kikeveredtem ki az athéni székesegyháznál miközben a kis kerek helyi szezámmagos perecem majszoltam.

img_4445

A napom további részében, viszont már egy kicsit összeszedettebb voltam, hisz tudtam mit akarok megnézni. Barátaim támogatásával sikerült eldönteni és megtervezni is nagyjából a hátralévőket. Mondjuk a szemem előtt lebegett, hogy védjem maga a naptól, így gondoltam elnézek Athén Nemzeti Kertjébe. Itt kicsit sétáltam, pihentem, olvastam, majd elfogyasztottam egy finom görög jeges espressot, igazából az athéni utam során csak ilyen kávét ittam.

img_4480

A kávétól felpörögve gondoltam megint nyakamba veszem a várost és kihúzok pár pontot a listámról. Azonnal sikerült is elkapni egy őrség váltást a parlament előtt, bár mondjuk nem a híres vasárnapi volt. Viszont még így is lenyűgöző és méltóságteljes volt az egész jelenet, ahogyan a katonák lépkedtek vagy épp rezzenéstelenül álltak a tűző napon.

img_4459

img_4465

A majd’ egy órás “mutatvány” után pedig délnek vettem az irányt, egyenesen a legöregebb stadion felé. A teljes egészében márványból készült stadiont még a mai napig  is az építési céljának megfelelően használnak.

img_4481

Maga a Panathinaiko stadion, vagy más néven Kallimármaro egy nagyon impozáns és bámulatos építmény. Ha látvány nem lenne elég, már maga a tudat letaglózó, hogy egy ilyen régi és nagy múltú épületben sétálhat az ember, ahol évszázadokkal ezelőtt olimpiai versenyeket rendeztek.  Sőt később megtudtam, hogy a 2004-es nyári olimpia egyes számainak is helyszínéül szolgált. De például, hogy a stadion nagyságát és különlegességét fokozzam, ez a stadion ad otthont a mindenkori olimpiai játékok előtt megrendezett Olimpiai láng átadási ceremóniának is.

img_4484

Miután kigyönyörködtem és körbejártam a stadiont a Zappeion kiállítási csarnok felé vettem az irányt. Az épület fennállásának 130 éves története során több fontos történelmi  eseménynek szolgált helyszínéül. Itt írták alá például Görögország az EU-hoz való csatlakozását formalizáló dokumentumokat, de rendeztek itt például olimpiai vívóversenyeket is.

img_4498img_4494

Az első nap hátralevő részében még sétáltam egy kicsit és végül megvacsoráztam, majd lemetróztam Pireuszba, Athén kikötőjébe, ami egyben Görögország legnagyobb kikötője is. Itt találkoztam, egy régi ismerősömmel egy olasz projektemről. Rég váratatott már ez a találkozás magára, de hát ami késik, az nem múlik tartja a mondás és így is, annyi év után sikerült végig beszélni az egész estét a tengerparton sétálva, a luxus hajók mellett a kikötőben. Az egész este olyan volt, mintha igazából nem is teltek volna el évek a legutolsó találkozásunk óta.

Az éjszakába nyúló séta és beszélgetés után mikor a szállásomra értem, már mindenre nem maradt erőm. Így bedőltem az ágyba és az aznapi eseményeket, helyeket, embereket felelevenítve álomba merültem. Mint akit lelőttek, úgy aludtam egész másnap reggelig, még megszólalt az ébresztőm.

Hello, Wien! Meg a hosszúhétvége

Az idejét se tudom már, hogy mikor utaztam messzebb, mint Budapest, vagy legalábbis olyan helyre, ahol egy kicsit turistáskodni tudok. Talán egy éve, mikor elutaztam Cagliariba egy projektre, azóta szinte sehol nem voltam.

Hiába, ha az ember a társadalmilag elfogadott nagy betűs élet szerint él (dolgozik, hazamegy, dolgozik, hazamegy, dolgozik, hazamegy, hétvége, minden előről) másképp zajlik körülötte az a bizonyos élet. Nincs is ezzel baj, kell az ember életébe egy stabilitás, egy rendszer, én is megszoktam már, bár nehéz volt, de valahogy még mindig többre és másra vágyom. Szeretek új dolgokat látni és tapasztalni, más városokat felfedezni és ismeretlen tájakon/aszfaltokon/utcákban “kalandozni”.

A bécsi hosszú hétvége is egy hasonló probálkozás volt részemről. Pont akkor mikor már azt mondtam, hogy elég volt, ideje útnak indulni és egy kis időre hátrahagyni mindent. Így lefoglaltam egy oda-vissza jegyet és vártam, hogy elérkezzen az indulás dátuma.

A nagy nap egybeesett az ortodox pünkösdi hétvégével (hisz ilyenkor a hétfő szabad), így kivettem két nap szabadságot és felültem péntek éjszaka az Bécsbe tartó járatra. Szeretek éjszaka utazni, mert ilyenkor minden és mindenki más. Az rögtönzött útitárrsak nem zavarnak hülye kérdéseikkel és ráaadásul nyugodtabban lehet aludni a buszon. Főleg, ha nem horkol senki a buszon vagy sírja végig az utat.  Reggelre meg már az adott helyszínen lehetünk, anélkül, hogy veszítettünk volna egy napot az utazással.

Így már a pénteki nap, miután találkoztam keresztanyummal és megszabadultam csomagjaimtól, belevetettem magam az osztrák főváros forgatagába. Elővettem a jegyzeteimet, megnyitottam a Google Maps-t és nekiindultam a nagyvilágnak.

Eleinte nagyon zavart, hogy nem értettem mit beszélnek az emberek körülöttem, de végül napról napra megszoktam és már fel se vettem. A hétvége végére meg már nem is törődtem az egésszel és csak a számomra értékes, fontos információval rendelkező foszlányokat hallottam meg.

A négy nap alatt elmondhatom, hogy mindent láttam, amit egy hosszú hétvége alatt láthattam Bécsből. Mindennap megtettem legalább tizenötezer lépést a városban és múzeumaiban. Utoljára talán Rómában vagy Nápolyban (ki emlékszik már rá) járkáltam ennyit nevezetességek után. Bár nem panaszkodom, mert jó volt újra egy kicsit turistáskodni, Bécsben ráadásul lehet is, mondjuk hol nem.

Teljesen lenyűgözött a város építészete, bár alapból szeretek az épületekben gyönyörködni, de Bécs és annak épületei még jobban kedveztek a “szenvedélyemnek”.  Az egészre talán a legjobb szó a monumentalitás lehetne, mivel minden épület hatalmas, az összes ablak, kapu és a legapróbb elem is. Ráadásul a stílusok harmóniája, az új és régi keveredése végig kíséri Bécs utcáinak teljes egészét.

regivsmoderncollage

Kiemelni se nagyon lehetne bármit is, mégis ha választanom kellene, akkor egyértelműen Hundertwasser házát választanám (vagy bármit, amit ő tervezett, mint pl a szemétégetőt). Hisz nem egy templom, se nem egy Habsburg palota, hanem egy egyszerűnek sem mondható társasház.

Itt a mai napig laknak emberek és a formabontó épületben nem találni egyetlen egy egyforma lakást sem, az összes különböző színű, az ablakaik szabálytalan formájúak és mindegyik más-más kerámiával  van díszítve.

hundertwassercollage

A monumentalitás mellett, amit még talán el lehet mondani az osztrák fővárosról, hogy látszik rajta, hogy a Habsburg uralkodók nagyon is tudtak élni. Mi sem bizonyítja jobban, mint például a Schönbrunni palota, ami tulajdonképpen egy egész épületegyüttes, egy hatalmas parkkal, a szökőkutakkal, tucatnyi szobrokla és egy állatkertettel, ami a világ legrégebbi, ma is működő állatkertje.

schonbrunncollage

De ott van még például a Belvedere, a hatalmas barokk kertjével, ami Savoyai Jenő nyári rezidenciája volt és tulajdonképpen csak különböző fogadásokra vagy különleges eseményekre használt

img_4036

Viszont nem hagyhatom szó nélkül a Hofburgot sem, hisz Schönbrunn mellett ami még lenyűgözött az az egykori császári palota volt. Bár nem most láttam először, még így is teljesen lenyűgözött az egész épület együttes és annak történelme. Ilyen volt például annak a tudata, hogy valamikor régen, több száz évig innen irányították a hatalmas Habsburg birodalmat.

img_4190

Végül, de nem utolsó sorban, amit nem hagyhatok ki az Bécs Szépművészeti és Természettudományi Múzeuma. A két hatalmas épület teljesen szimmetrikussággal állnak egymással szemben és fogják közre Mária Terézia húsz méteres szobrát.

Ha pedig már ott voltam a szépművészetit körbe is jártam, bár szó ami szó a kánikula miatt elől is menekültem (ezt a jó szokást, még Olaszországban szereztem).

img_4195

Mondjuk egyaltalán nem bántam meg, hisz egy nagyon tartalmas három és fél, négy órát töltöttem a hűvösben, egyiptomi vagy épp görög esetleg római régészeti gyűjtemények között barangolva, megállva egy két festmény előtt elmélkedni.

szepmuveszeticollage

Tulajdonképpen az Albertinát is emiatt látogattam meg, és természetesen a Monet és Picasso kiállítás miatt. S mindezek mellett még kaptam egy érdekes kis múzeum élményt, korhű bútorokkal, maketekkel és olyan híres művészek által készített grafikákkal, mint Leonardo Da Vinci vagy Albrecht Dürer.

albertinacollage

A hosszúra nyúlt beszámolómat a sok épület és temérdek művészieskedés után a bécsi piaccal és  annak hangulatával zárnám.  Egy verőfényes szombati nap (sapka nélkül, veszélyesen) a 35 fokban látogattam meg a híres bécsi Nachsmarkt piacot, amely már a XVI. században is serglettek ide árusok.

Bár nem egy szokványos piac, a jól megszokott ordibáló és portékájukat kínáló kofákkal, mégis volt egy sajátos hangulata. Talán a standok kavalkádja és az ízvilágok keveredése, meg persze a sokszínűsége az egész piacnak. Még Palermoban, a Boleron láttam legutoljára olyat például, hogy a Távol-Keleti stand tökéletesen megállta a helyét a spanyol, bár inkább ibériai mellett, és példák sorát még sokáig lehetne folytati.

Talán a piac jellemezte a legjobban, mégha kicsiben is, Bécs másik nagy jellegzetességét a monumentalitás mellett, ez pedig a sokszínűség, a békés együttélés és létezés. Hisz Ausztria fővárosában (és nem csak itt) békésen meg tud élni egymást mellett annyi különböző nemzet és kultúra. Nem hiába választották 2018-ban a világ legélhetőbb városává Bécset, bár itt voltak más szempontok is.

Bécs igazából egy könnyen megszerethető város, amely rendelkezik mindennel, ami egy  jól eltöltött hosszú hétvégéhez kell. Mindenki megtalálhatja a magának tetsző elfoglaltságot vagy látnivalót.

Még így másodjára is tudott újat mutatni és adni a város. B ár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az első látogatásom óta eltelt öt év. A több ezer kilóméterről és tucatnyi városról nem is beszélve.

Születésnapomra

Mostanában nehéz írnom, mondjuk nem is nagyon van miről. Amiről meg tudnék „mesélni”, inkább magamba folytom. Talán egyszer az idő majd megenyhít és kiírom magamból.  Bár most nem erről akarok beszélni, hanem az idő múlásáról és természetesen a születésnapomról. Mivel pont a napokban töltöttem a huszonnyolcat és kicsit volt időm megállni és elgondolkodni rajta.

Mostanában egyre többször gondolkodom az időről és koncepciójáról, meg úgy magáról az elmúlásról. Ilyenkor sokszor megrémiszt, hogy talán ahogy öregszem, mintha az idő jobban és gyorsabban telne. Sokszor azon kapom magam, hogy hétfőn felkelek és másik nap már a hétvégém tervezem, bevásárlás, a főzés és a takarítás ütemezése.

Aki ismer tudja, hogy ez engem valamilyen szinten kikészít és korlátoz. A napok, hetek monotonitása leszívja minden energiám és kedvem. Talán ezért se írok annyit, mint amennyit szeretnék, mondjuk nem is igazán van miről. A munkám se hemzseg az izgalmas pillanatoktól és a hétköznapjaim is a megszokott mederben folynak. Szép csendben haladok előre az öregedés és a felnőttség rögös, kacskaringós útján.

Lassan, de biztosan haladok azon az úton, mikor már a megszokott mikor lesz barátnőd/esküvőd/feleséged/gyereked kérdések egyre kínosabbak lesznek. A saját lakás/autó/banki megtakarítás iránt érdeklődő beszélgetések meg már egyenesen a falra kergetnek, hisz te magad se tudod mire, mit válaszolj. Bár néha azért jön, hogy kiszaladjak a világból, ordítva, hogy egyik se kell, mert nincs szükségem rá és ezek nélkül is tudok egy boldog, sőt talán még egy boldogabb életet is élni.

Így tehát itt állok egyedül, egyesek szerint semmi nélkül, mégis boldogan (zömében), mert tudom, hogy az idő múlásával (és a pénz segítségével) minden ki alakul. A lista pontjai kihúzódnak, az álmok és tervek megvalósulnak, csak türelmesnek és kitartónak kell lenni. És ahogyan egyszer Tywin Lannister mondta, az oroszlánt sem érdekli, hogy mit gondolnak róla a birkák.”

Harc az évértékelőtervezővel

Lehet, már rég elkéstem ezzel, de valahogy most nem érdekel. Ráadásul, most az évértékelő szó a keresőkben nagyon megy, kösz Orbán! A halogatás iránt érzett érzelmeimről, meg már nem is akarok említést. Így, február végéhez közeledve, úgy döntöttem, hogy megírom az évértékelő és évtervező bejegyzésem.

Idén is „próbaidővel” indítottam az évet, bár távolról sem volt olyan mozgalmas, mint a tavalyi. De az igazat megvalva mostanában az életem egyaltalán nem olyan mozgalmas, mint a tavalyi vagy akár mint az elmúlt évekhez képest. Ami nem feltétlenül baj, habár annyira még mindig nem találom a helyem. Valahogy nem passzolok a monotonitás és a munkás hétköznapok körforgáshoz, de legalább van állandó fizetésem és hajtom a kapitalizmus szekerét. De visszatérve a januári próbaidőre, úgy tűnik ez lassan már hagyománnyá válik, hogy ekkor tervezem meg az évem. Bár most a „meghosszabításért” egy igen drága árat kellett fizetnem.

Most, a tavaly januári tervező hónaphoz képest, próbálkoztam minden fajta évtervezővel, de többnyire sikertelenül és mind a kukában landolt. Az utolsó csepp a pohárban talán a híres YearCompass volt, amit mérgemben szét téptem kb tizenöt perc után. Olvastam a benne szereplő kérdéseket, néztem ki a fejemből, de egy betűt nem tudtam leírni, viszont rájöttem, hogy ez nem az én világom. Így fogtam a telefonom galériáját, mint a tavaly is és átnéztem a képeim. Sikerült is felelevenítettem egy jó pár a képekhez kötődő emlékeket. Valahogy produktívabb is voltam és még egy letisztultabb képet is kaptam a kétezer-tizenyolcas évemről. Ami egy eléggé tanulságos és egy kevésbé mozgalmas év volt. Ahol úgy érzem, hogy az év egésze alatt kapott imuplzusok hatására mégjobban felnőttem és megkomolyodtam. A távlati céljaim iránt, pedig elkötelezetebb lettem, mint valaha.

Végül pedig a kétezer-tizenkilences évet is nagy vonalakban sikerült megterveznem, természetesen  egy pár halogatás és más problémák közepette. Bár nem terveztem túl, mondjuk nem is akartam agyon tervezni, mert ugye sosem tudhatja az ember. Elég, ha csak az alap dátumokat és „célokat” elhelyezzük, felállítjuk a naptárban és próbáljuk tartani magunkat a „határidőkhöz”.

Az év megtervezéséről még annyit, hogy ahogyan említettem, nem csak az évértékelős füzetekkel, munkalapokkal és tervezőkkel állok hadilábon, hanem a határidőnaplózással is. Még régebben elkezdtem használni őket, de olyan április-május környékén elfogy a lelkesedés. Így ott maradnak a táska alján kihasználatlanul. Itt még nem adtam fel, mert felfedeztem magamnak, még Olaszországban a Moleskin határidőnaplókat és a bulettjournalozást. Két éven keresztül próbálkoztam ezzel a technikával, de mind a két évben májusig bírtam, majd rájöttem, hogy nem az én világom. Ráadásul türelmem sincs vele foglalkozni, meg még kreativitásom sincs dekorálgatáshoz. Szóval idén eldöntöttem, hogy még utoljára megpróbálok egy új módszert a filofax használatát, de ha az se megy akkor hagyom az egészet a picsába. Február végéhez közeledve még egészen szorgosan írok, a kreatívan felosztott kis filofaxomba. Meglátom később mi marad az egészből, mindenesetre, a biztonság kedvéért vettem magamnak egy másik noteszt. Bár lehet azt csak mert annyira megtetszett és mert az egész újrahasznosított anyagokból készült, de lehet csak határidőnapló függő vagyok?