Kalandjárat VI./22 – Reggelek a tengerparton

adamthesirLeave a comment

Előzőleg már kiszélesítettem kalandjáratom nápolyi állomását a Vezúvval, most viszont még messzebbre merészkedtem, egészen az Amalfi partig. Az UNESCO által is védett partszakasz városaival a nagy olasz kalandom és bakancslistám első helyén álltak. Így tökéletes helyszín volt arra, hogy itt zárjam a kis húsz napos körutam.

A méltán világhírű partszakasz már-már leírhatatlanul csodaszép, ahogyan az út a több száz méteres hegyek lábánál kanyarog, miközben tizenöt-húsz méterrel arrébb az égszínkék tenger morajlik és a hullámok a szirteket nyaldossák. A látván miközben az autók, buszok és Vespak a hajtűkanyarokat és az elnyújtott jobbos balos kanyarokat váltogatják egyszerre hátborzongató és lenyűgöző, viszont minden pénzt megér.

(Megj.: egy 24 órás bérlet, amely korlátlanszámú utazásra jogosít fel Sorrentoból végig az Costiera Amalfitanan csak 8€-ba kerül)

Elázni is jobb, ha mondjuk Amalfi partján ülve kap el az eső

Mielőtt még eldöntöttem volna a part meglátogatásának időpontját, két napig az időjárást tanulmányoztam. Május eleje révén (igen, azóta húzom a bejegyzéseket) még mindig eléggé kiszámíthatatlan volt minden. Végül sikerült találni egy napot, amikor aránylag elfogadhatóak voltak a természeti tényezők. Megérkezve Amalfi városába felhők csak itt ott voltak az égen, így gyorsan lementünk megreggelizni a parton.

MOD_IMG_20170506_163731

Viszont a könnyedt reggeli falatozásunkat a kiszámíthatatlan tavaszi, kora nyári időjárás szakította félbe, mert elkezdett szemerkelni az eső. Egy gyors elpakolás után már az árkádok alól szemléltük az szűnni nem akaró, csendes, apró szemű esőt, de még így se volt időnk szomorkodtunk, mert a látvány mindenért kárpótolt. Ott álltunk, egy boltív alatt, előttünk az egyre jobban háborgó tenger, mögöttünk  pedig a rómaiak által alapított tengerparti városka. Így, mit sem tőrdve az esővel, fogtuk magunkat és elindultunk felfedezni a várost. A szűk, citromfákkal díszített utcákat járva egy mesebeli helyre csöppentünk, az egész összkép nagyon olaszos volt. Az előbb említett utcarészlethez, még hozzáadódtak a piros-fehér kockás terítőjű asztalok, a a halkan szóló olasz muzsika és a pizzazókból vagy éttermekből kiszűrődő illatok.

A város leghíresebb nevezetessége (mint általában minden nagyobb olasz városnak) a főtéren álló katedrális. A Cattedrale Sant’Andrea Amalfi legimpozánsabb látványossága, melyet már a 13. században elkezdtek építeni.

MOD_IMG_20170506_173825

Maga a a templom tulajdonképpen egy nagy épületegyüttes, mivel egy másik templom (az őskeresztény Basilica del Crocefisso), egy kripta, egy monumentális lépcső, egy előcsarnok harangtoronnyal, valamint egy kolostor (Paradicsom-kolostort vagy Chiostro del Paradiso) található itt.

IMG_20170506_161950

A part és megállói

Kihasználva a huszonnégy órás bérletet és azt, hogy délben sikerült érvényesíteni, másnap még visszatértünk ide, ezúttal Positano volt a főcél és még amire jutott időnk. Most az időjárás is velünk tartott és a kellemes májusi napsütésben egy könnyedt tengeri fürdőzéssel kezdtük a reggelt. Jobbat el se tudnék képzelni magamnak, tulajdonképpen ez a nap volt az abszolút csúcspontja a húsz napig tartó önfeledt szabadságnak és örömutazásnak. Azután vágot képen a hazatérés tudata, viszont akkor még nem törődtünk vele, csak élveztük a napsütést és az olasz reggelinket a kavicsos tengerparton.

IMG_20170507_094843

Positanot igazából be se jártuk, gyorsan lerohantunk a tengerpartra és csak kifeküdtünk sütkérezni. Mellesleg a kis város, amely eleinte halászfalu volt az idő során egy igazi turisztikai felegvárrá nőtte ki magát és az Amalfi part egy ékkövvé vált. Számos film helyszíne volt ez a szurdokvölgyben elterülő kis település és sok művészt is ihletett már meg, többekközött Steinbecket is, aki egy egész esszét szentelt a Positanonak. Igazából teljesen megértem a város iránt tanusított rajongást, mivel míg nem jártam itt csak Amalfiba, úgy gondoltam szebbet már nem láthatok … nagyon tévedtem.

IMG_20170507_110413

Positano, ahogy a völgyben elnyúlik a végében a tengerpartjával, olyan majdnem mint egy földi paradicsom. Bármerre néz az ember és bármilyen fotót készít, az olyan mintha épp egy képeslapot fotózna. Egyszerűen nem lehet betelni a látvánnyal, bárhova néz az arra járó valamilyen csodával találkozhat. Legyen az egy egyszerű fehérre vagy bármilyen más színre meszelt ház, esetleg a padokon ülő és kártyázó öregemberek önfeledt játáka vagy bármilyen más olaszos hangulatú kép, amit az ember el tud képzelni.

MOD_IMG_20170507_112827

Nyilvánvalóan, ha végig haladunk a partszakaszon, még több szépséget találuk, de én csak itt töltöttem el több időt. Utólag jöttem rá például arra is, hogy sikerült elsétálni a Fiordo di Fuore mellett vagy a kis eldugott félreeső öblöcske a felfedezetlen kincs Marina di Praia mellett is.

MOD_IMG_20170506_181150

Sorrento, a nápolyi menedék

A város menedéket nyújt azoknak, akiknek esetleg már elegük van a nápolyi káoszból, viszont felkészít arra is, ami az Amalfi parton kalandozva ránk vár. Egy tökéletes megálló és tranzitváros az előbb említett két pont között. Hiába a tengerpartok hiánya, Sorrento mégis hozzáadott valami pluszt, amit se Nápoly, se a parti városok nem tudtak (talán a házi limoncellot). A keskeny, ajándékboltokkal és éttermekkel szegélyezett utcáknak meg van a maga várázsuk. Ahogy elkülönül az óváros a régi villáival, kisebb palotáival az újváros modernségétől egyszerűen leírhatatlan, mintha végig egy halászfalu fejlődéstörténetén keresztül utaznánk az időben.

Az utcákat járva, csak az jár az ember fejében, hogy ide akar költözni és élni a citromillatú dolce vitat. Miközben a kerti a fákon grapefruit nagyságú citromok nőnek, a kemencében pedig sül az igazi pizza margherita, kint pedig beszűrődik a tenger morajlásán keresztül a halk muzsikaszó.

Elhagyva a várost és a térséget szinte már fáj, főleg annak a tudatában, hogy napok kérdése és az egész álomszerű vakációnak vége. Viszont megéri szomorkodni, mert a lelke mélyén az ember tudja, hogy olyan élményekkel gazdagodott itt és az útja során bárhol, amelyet máshol nem igazán tud megszerezni. Felszállva Sorrentoba a gyorsvasútra, pedig egy olyan megelégedett és utánozhatatlan mosoly ül fel az ember arcára (még akkor is ha rólam van szó) a tapasztaltak után, amit egykönnyen nem lehet letörölni

Kalandjára VI./21 – Vezúv Vesuvio, egy kitörő bejegyzés

adamthesirLeave a comment

Miután már másodjára jártam be Nápoly nevezetességeit, idejét láttam egy kicsit kiszélesíteni a nápolyi vakációm határát. Így egy szép napsütéses májusi napon, elindultunk a jelenleg is működő Vezúv felé. Voltaképpen már rég terveztem a vulkán tetejére a túrát, de mindig elhalasztottam különböző kifogásokat keresve. Most viszont, hogy ismét kihozzam a nagy olasz kalandomból a maximumot félredobtam a kibúvókat és felszálltunk a leánnyal az Ercolanohoz vezető HÉV-re.

Ha Nápolyból szeretnénk eljuttni a Vezúv tetejére akkor először a Circuvesuviana segítségével elzötykölődünk Ercolano megállójába. Az út a vulkánhoz eső legközelebbi településhez nem telik többe mint fél óra. Leszállva a HÉV-ről már a túrát hirdető taxisok és különböző kétes alakok próbáltak bennünket csőbe húzni. De mi eltökéltek voltuk és gyalog szerettük volna megtenni a távot, de végül eltökéltségünk hamar elszállt, mikor szembesültünk a csúnya igazsággal. Miután a helyiek felvilágosítottak, hogy „csak” húsz kilómétert kell gyalogolni  a bejáratig, kicsit elkeseredetten, de vissza baktattunk az állomáshoz. Rövid szünet és uzsonna után úgy döntöttül, hogy igénybe vesszük a hivatalos vezúvi buszjáratot. Itt a jegy 20€, ami tartalmazza az oda-vissza utat és a belépőt a vulkánhoz, ami egy barátságos ár, arról nem is beszélve, hogy teljesen megéri az árát.

A vulkánhoz vezető út több mint negyven perc, így tökéletes lehetőség arra mondjuk, hogy rápihenjünk a csúcs meghódítására. Nyilvánvalóan lehet gyönyörködni a tájban és a hegy oldalán kanyargózó útban. Itt néha még az utolsó 1944-es kitörés pusztításait is lehet látni, mármint a megkövült lávafolyamot  és a letartolt erdőt, a már éledező természettel. A kilátásról sem szabad megfeledkezni, mivel ahogy haladunk felfelé egyre több látszódik Nápolyból és az öbölböl, ami egy adott pillanatban összeolvad az égbolttal. Szerencsénkre ottjártunkkor tiszta ég fogadott, így nem volt gondunk azzal, hogy esetleg nem látunk semmit a felhők miatt.

MOD_IMG_20170505_124015

Leszállva a buszról a turistákat leszámítva egy kissé kies, homokos környezet fogad bennünket, mintha a Holdra érkeztünk volna, csak több a bámészkodó egyed. A csúcsra vezető utat egyéntől függően meg lehet csinálni húsz perc alatt vagy egy óra alatt is. A bökkenő csak az, hogy azzal a busszal kell lemenni, amivel feljöttük, ami viszont nem vár többet, mint két óra. Így mindent összevetve van két óránk, hogy meghódítsuk a tűzhányót, ami igazából elég is. Mi a kráterhez vezető utat egy harminc perc alatt tettük meg, fent pedig kb egy órát töltöttünk el. Könnyedén el lehet itt tölteni itt egy órát, úgy hogy tulajdnképpen nem csinál semmit az ember csak bámészkodik és élvezi a csodálatos panorámát. De a felvezető út is meseszép, ahogyan felvisz bennünket a kráterhez és közben meg kitűnő rálátásunk a Nápolyi-öbölre.

MOD_IMG_20170505_125127

Fent már-már nem lehet eldönteni a kilátásban gyönyörködjünk vagy a vulkán kráterjében, amely még most is néha füstfelhőket ereget. Így néha nem csináltunk mást csak cikkcakkban jártunk a kráter körül vezető ösvényen, hol a panorámát, hol pedig a több száz méter mély „árkon” ámultunk. Arról nem is beszélve mikor eszünkbe jutott, hogy alattunk a mélyben egy vulkán fortyog. Többször is végig futkosott a hideg a hátamon és nem csak a hüvös májusi szellő miatt. Maga az egésznek a tudata vagy már csak az, hogy több ezer méter magasban voltunk „borzongásra” adott okot.

MOD_IMG_20170505_132600

Végül majd egy órát töltöttünk a csúcson és mindent körbejártunk, megnéztünk és még egy követ is hoztunk a Vezúvról. Így elmondhatom, hogy egy újabb pont kihúzva a bakancslistámról és a Vezúv megmászva, felkészül az Etna. Egy csodálatos élmény volt megmászni a vulkánt arról nem is beszélve, hogy kicsit már kezdet elszomorodni, hogy lassan a körutam is véget ér és búcsúzni kell.

Kalandjárat V./20 – Nápoly újratöltve

adamthesirLeave a comment

Nápolyban nem most járok először, így már érthető ha van egy listám, amit követek vagy legalábbis ahhoz tartom magam. Ezen rajta van minden, amit mindenképp meg kell nézni, ki kell próbálni vagy el kell ott tévedni. Nem volt ez most se másképp, mikor a leánnyal kalandoztunk a kaotikus dél olasz városban a nagy olasz kalandom során.

Nyilvánvalóan először a pizzaval kezdtük, hisz, ahogyan már Rómában is mondtuk, fagyit az örök városban, pizzat pedig Nápolyban kell enni. Így egyértelműen első esténket már a L’Antica Pizzeria Da Michele töltöttük, amúgy ha valaki még mindig nem tudná, a híres Ízek, imák, szerelmek filmből ismert pizza jelenetet itt forgatták.

IMG_20170502_203311

De egyébként ez a pizzeria Nápoly egyik legrégebbije, ahol már generációk óta pizzat készítenek a család tagjai. Mindemellett a pizzazó lenyűgöző egyszerűséggel működik, csak négy fajta pizza és két fajta ital közül lehet választani. Egyértelműen a mindig bevált pizza margheritat rendeltük, egy olyan húsz perces ajtó előtt történő várakozás után. Aki még esetleg nem tudná Nápolyban a jobb pizzazók előtt sokat kell várni, viszont minden ácsorgással eltöltött percet kárpótol végül a néha még a tányérról is lecsüngő pizza.

MOD_IMG_20170502_211318

A végtelenül egyszerű pizza margherita (tulajdonképpen ez az első minden étlapon) titkára még mindig nem jöttem rá, viszont ízre mindig valami isteni. Annak ellenére ilyen ízletes és már a foodgasm határig visz el, hogy a tésztája millimiéter vékony és nincs is más rajta csak paradicsomszósz, mozzarella és egy pár bazsalikom levél, ráadásul még az extra szűz olivaolajban sem tocsog. Így módjával kezdtük kalandjainkat a városban és a római ízek után, már egyből a nápolyi ízek forgatagában találtuk magunkat.

De nem volt ez másképp az elkövetkező napokban sem, főleg mikor minden reggel kávéval, cornettoval vagy a híres sfogliattellevel kezdtük. A híres nápolyi édesség tulajdonképpen egy egyszerű töltelékes, általában ricottaval töltött, leveles tészta, egy bivaly erős espressoval vagy crema cafeval (espresso kávé, plusz egy gömb kávéfagyi) kombinálva tökéletes reggeli, amely erőt ad az egész napos barangoláshoz.

MOD_IMG_20170503_132522

Kell is az erő Nápolyban a barangoláshoz, mert például csak maga a történelmi városközpont 720 hektáron terül el. Ez a  Piazza Garibaldi és Piazza Plebescito között, a Via Duomo, Corso Umberto I és Via Toledo által közrefogott rész a város UNESCO által is védett központja. Ahol szinte minden sarkon találkozhat az ember egy gyönyörű szép templommal vagy más látványossággal. Ezek közül talán a legkiemelkedőbb a Duomo, Nápoly hatalmas barokk katedrálisa vagy a szintén barokk stílusban, 1470-ben épült Gesú Nuovo, amely eredetileg palotának készülő, majd a jezsuiták által később templommá átalakított épület.

IMG_20170503_131004

Miután pedig már ráuntunk a város templomaira és kolostoraira bevethetjük magunkat Nápoly híres utcáinak forgatagába. A közismert márkák boltjaival szegélyezett via Toledo vagy személyes kedvencem a via Tribunali és a belőle nyíló szűk kis utcácskák valódi nápolyi hangulattal várják a járókelőket. Olyan jó érzés volt ismét ezen utcák macskaköveit koptatni és elveszni a káoszukban. Nem csoda, hisz talán ez a város legérdekesebb és legautentikusabb utcája ez. Itt probléma nélkül megfér egymás mellett a gyalogos, az autó és persze a Vespakon száguldozó robogósok is.

Sokszor mondtam már és velem együtt sokan mások is, hogy Nápolyt úgy lehet csak igazán megismerni, ha eltévedünk az utcákon. Így vesztünk el a leánnyal is és fedeztük fel a város híres a Quartieri Spangoli névre hallgató spanyol negyedet. Amely egyébként egyik kedvenc „kerületem” a Forcella után. A XVI. században, az itt állomásozó spanyol katonáknak épített városrész, az egyik legeredetibb része Nápolynak. Annak ellenére, hogy egy végtelenül szegény negyed a város legnápolyibb része. Az utcakép már már filmbe illő és tulajdonképpen ezért is szeretem annyira a város ezen részét és magát Nápolyt. Látni a fejünk fölé teregetett ruhákat, a spalettás ablakokat, az omladozó vakolatú házakat, a mediterrán színeket, a szemetet és az utcán zajló életet. Hatalmas élmény szembesülni azzal, hogy a főutcákról induló káosz pár méter alatt egy egészen más világgá alakul át, ahol néha azért nem szerencsés eltévedni. De igazából nincs mitől félni és nyugodt szívvel  be lehet menni a legkevésbé bizalomgerjesztő utcákba is, mert csak így fogjuk látni Nápoly igazi arcát.

IMG_20170504_120155

Ráadásul csak így tudtunk eljutni Nápoly legmagasabb pontjához, a Castel Sant’Elmo, ahonnan a lenyűgöző nápolyi panoráma tárul elénk. Innen láthatjuk csak, például a város falai mentén épült utcákat, amelyek behatárolják a város negyedeit. De igazából itt szembesülhetünk azzal csak igazán, hogy Nápolyt mennyire egy zsúfolt város és mennyi mindent tartogat az ide látogató számára.

MOD_IMG_20170504_125101

Miután pedig sikerült kigyönyörködnünk magunkat a panorámába leereszkedtünk a tengerpartra, mivel már a hasunk is elkezdett pizza után sóvárogni. Most, a funiculare helyett egy számomra is ismeretlen könyéken keresztül közelítettük meg a lungomaret. A Vomero negyeden át vitt utunk, amely tulajdonképpen Nápoly luxus negyede és így kicsit betekinthetünk a város gazdagabb felének az életébe, miközben a csodálatos, öbölre nyíló kilátásban gyönyörködhetünk. Bár ahogy közeledtünk a domb lábához, már érezhető volt a szegénység és a nyomor. De még így is bizalomgerjesztőbb környék volt, mint a Forcella vagy a Spanyol negyed egyes utcái.

Kiérve a házak árnyékából a tengerpertra, Nápoly egy újabb, egy sokkal kékebb arcával találkozhatunk. Emberek sétáltak a lungomare sétányain, de még a lezárt úttesten is, vagy épp a sziklákon napoztak. A távolban pedig a Vezúv emelkedett a magasba felhők közé burkolózó csúccsal. Miután megebédeltük az egyik híres (Sorbillo) pizzazóban a tengerparti kastélyok, várak felé vettük az irányt.

MODBLOG_IMG_20170503_183541

Először a Castel dell’Ovo-t látogattuk meg, amelyet a normanok építettek a 12. században. A várhoz és annak nevéhez egy legenda is tartozik, amely szerint a költő Vergilius, a vár egyik szobájában felfüggesztett egy vaskalitkát, benne egy lezárt üveggel. Ide egy tojást helyezett el és azt mondta, hogy ameddig az el nem törik, a vár urának baja nem lesz. A legenda szerint I. Johanna nápolyi királynő uralkodása idején a tojás eltörött, de hiába tettek helyébe másikat, a végzet beteljesedett és családjának sok tagja itt halt meg, többek közt az utolsó Anjou, II. Johanna is.

A Tojásvárat elhagyva tovább sétáltunk a tengerpart mentén, élvezve a kora májusi napsütést, eljutottunk Nápoly másik jelképéhez és leghíresebb nevezetességéhez a Castel Nuovohoz. A várkaput diszítő diadalív az ami legfőképpen kiemelkedik a vár képéből. A firenzei szobrászművész által készített mestermű, többekközött I. Alfonz aragóniai király bevonulását ábrázolja. De helyett kapott még például Mihály arkangyal is vagy a négy erényt megformáló alak is.

MOD_IMG_20170503_180828

Ezeket megnézve tulajdonképpen elmondhatom, hogy ismét láttam mindent Nápolyból és még mindig nem unom. Állandóan található valami új, mindegyik látogatásomnál találkozhatok valami olyannal, ami eddig ismeretlen volt számomra. Így, ha majd harmadjára is Nápolyba látogatok, nem kell attól féljek, hogy nem találok valami újat magamnak.

U.I.: A nápolyi listámat és egy rövidebb összefoglalót erről az ötösről a Jus & Calzone oldalán ITT olvashatjátok. Arról nem is beszélve, hogy itt is megjelennek a korábbi kalandjáratai minden csütörtökön.

Kalandjárat V./19 – A nápolyi keretes szerkezet

adamthesirLeave a comment

A nagy olasz kalandom a végéhez ért, megérkeztem/megérkeztünk az út utolsó állomáshoz Nápolyba. Az előző megállókhoz képest, most minden könnyen ment, főleg, mert már megérkezésünk előtt volt szállásunk. Az itt töltött napok is már nagyjából meg voltak tervezve, így, mikor leszálltunk a vonatról, csak annyit mondtunk, „na, élvezzük akkor a nápolyi levegőt és a pizzat”.

Az állomás előtt, a vendéglátó önkéntesekre várva, egyből elragadott a város kaotikus hangulata és a Nápollyal való első találkozásaim emléke. Minden olyan ismerősnek tűnt, főleg az utcák és azok pezsgése a száguldozó Vespakkal együtt. Már a mocsokkal és omladozó falakkal nem is törődtem, csak élveztem, hogy itt lehetek. Ez az a sajátos hangulat, amellyel ez a dél olasz város rendelkezik, ami ha nem ránt be egyből, akkor lehet sosem fog.

Amíg vendéglátóinkat vártuk, a nosztalgia egyre csak elhatalmasodott rajtam és gondolatban már az ismerős utcákat jártam. A Nápolyba is velem tartó leánynak is mondtam, hogy milyen vicces lenne, ha ismét ott szállnánk meg, ahol anno első nagyobb utazásamkor. Végül pedig a lányok megérkeztek és elvittek a már olyan jól ismert környéken, a L’Antica Pizzeria Da Michele mellett, oda ahol legelőször megszálltam első nápolyi kalandom során. Vicces volt, mikor a lányok körbevezettek volna a lakásba és én csak annyit mondtam, hogy „oooh, én már ismerem a járást”. Miután pedig jól kinevettük magunkat azon, hogy nem létezik milyen kicsi ez az olasz EVS világ, jött csak a slusszpoén. A lakásban négy EVS önkéntes lakik, viszont mikor mi megérkeztünkk csak ketten voltak otthon, viszont később a többiek is megérkeztek. Bemutatkozáskor, pedig csak annyit mondtak, hogy „hát igen, rólad Ádám már hallottunk, te vagy az a bolond önkéntes, aki egy hátizsákkal, néha szállás nélkül, utazgat Olaszországban”. Kiderült, hogy a lányok egy trainingen voltak és innen ismerik a firenzei szállásadóimat, sőt mikor pénteken délelőtt eljöttem tőlük, aznap ők mentek látogatóba hozzájuk.

Így indult tehát a nagy olasz kalandom utolsó állomása, ismeretlen ismerősök társaságában, egy olyan környezetben (Nápoly, az önkéntesek lakása) ami mégis olyan ismerős volt. Ráadásul voltaképpen utazásaim körbeértek, anno első nagy kalandomat is itt kezdtem Nápolyban és most a nagy olaszországi körutam utolsó állomása is a város és környéke. Így elmondhatom, hogy önkéntességem alatt tett utazásaim körbeértek és kaptak egy szép keretes szerkezetet.

Az utolsó bejegyzés

adamthesirLeave a comment

Ennek a bejegyzésnek is eljött az ideje, itt az idő, hogy megírjam önkéntességemmel kapcsolatos utolsó bejegyzésem. Tudom a nagy olasz kalandjaim mesélésével még nem végeztem, de ígérem hamarosan azt is befejezem. Már nincs sok hátra a nagy olaszországi körutam kalandjáratiból, igazából csak a Nápoly és környéki barangolásaim maradtak hátra. De most jöjjön egy kisebb visszatekintés, elmélkedés a hátam mögött lévő több mint egy évről.

Anno, mikor jelentkeztem és végül el is fogadták jelentkezésemet, többnyire tudtam mire válalkozok. Most visszatekintve a teljes képre, hellyel közzel teljesültek is elképzeléseim és elvárásaim. Nem mondom, hogy minden rendben volt, nyilvánvalóan voltak mélypontok és csúcspontok, de ez a projektek velejárója és hozadéka. Én ezekből pedig mindig megpróbáltam kihozni a maximumot, ha meg nem sikerült akkor elutaztam valahova, hogy kiürítsem a fejem. Ha esetleg nem sikerült kitörni, akkor valahogy mindig próbáltam/próbáltunk megoldás találni, ahol legalább az egyik fél jól járt.

Ezernyi emlékkel, egyaránt pozitívval és negatívval, lettem gazdagabb, amit máshol vagy otthon ülve biztosan nem sikerült volna összegyűjtenem. Több száz kilómétert utaztam az országon belül és több pontot sikerült kipipálnom a bakancslistámról. S még így is vannak olyan helyek, dolgok amiket nem sikerült meglátogatnom vagy kipróbálnom … majd legközelebb. Viszont még így is olyan helyekre sodort az önkéntességem, amelyekre soha életembe nem gondoltam volna. Részem volt tucatnyi új, addigi életem számára ismeretlen élményben, kezdve az első olasz pizzám megkóstolásától egészen addig még huszonöt év után, életemben először láttam a tengert. Bár ezt a listát, ha végtelenségig nem is, de egy jó darabig biztos tudnám sorolni.

Ami viszont a legfontosabb, hogy most először voltam hosszabb távon egyedül, távol mindentől és mindenkitől, egy ismeretlen és teljesen más környezetben. Úgy gondolom, hogy végül sikerült otthonommá tenni Poggiardot és természtesen Olaszországot, ahova mindig is az volt az álmom, hogy eljussak. Most, mikor el kell hagynom az országot, nehéz szívvel és lélekkel távozom, még ha csak egy rövidebb időre is.

Az EVS egy másik és talán a legjelentősebb hozadéka, hogy az ember akarva akaratlanul, de útja során megváltozik. Biztosan állíthatom, hogy szombaton, mikor elhagyom a gépem, nem az az ember fog kilépni a repülőből, aki anno kicsit félve megkezdte első repülőútját és belevágott addigi élete legnagyobb kalandjába. Lehet önfényezésnek tűnhet az egész, viszont mostanában egyre többet hallom több irányból, így már kezdem én is elhinni, hogy tényleg egy más ember lettem az önkétességemnek köszönhetően.  Mondjuk látom és érzem én magamon is, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire megváltoztam.

Végül pedig ott vannak az emberek, akik az út során megismertem és velük egy szorosabb kapcsolatot alakítottam ki. Tucatnyi „sorstárs” jelenleg még Olaszországban vagy szerte a világban, amelyektől több száz kilóméter választ el, viszont a közös emlékek mégis közel hoznak egymáshoz. A sok közös pillanat, egy együtt elfogyasztott kávé vagy egy átbeszélt éjszaka mámoros és ehhez hasonló emlékek azok amelyek örökre végig kísérnek majd. Sokban ilyenben volt részem nekem is ezalatt a bő egy év alatt, és számtalan életre szóló, határokon átnyúló barátságokat (rövid, futó szerelmeket, nyári kalandokat) sikerült köttettni.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy volt ebben az egy éves önkéntességben volt minden, mint búcsúban. Ha pedig visszamehetnék az időben, mindent hasonlóan csinálnék vagy akár még jobban és még elszántabban. Most pedig ideje tovább lépni és lezárni életem eme részét, ami mindenképp meg fogja határozni a továbbiakat, úgy hosszútávon, mint rövidtávon.

Ennek a bejegyzésnek is eljött az ideje, itt az idő, hogy megírjam önkéntességemmel kapcsolatos utolsó bejegyzésem. Tudom a nagy olasz kalandjaim mesélésével még nem végeztem, de ígérem hamarosan azt is befejezem. Már nincs sok hátra a nagy olaszországi körutam kalandjáratiból, igazából csak a Nápoly és környéki barangolásaim maradtak hátra. De most jöjjön egy kisebb visszatekintés, elmélkedés a hátam mögött lévő több mint egy évről.

Anno, mikor jelentkeztem és végül el is fogadták jelentkezésemet, többnyire tudtam mire válalkozok. Most visszatekintve a teljes képre, hellyel közzel teljesültek is elképzeléseim és elvárásaim. Nem mondom, hogy minden rendben volt, nyilvánvalóan voltak mélypontok és csúcspontok, de ez a projektek velejárója és hozadéka. Én ezekből pedig mindig megpróbáltam kihozni a maximumot, ha meg nem sikerült akkor elutaztam valahova, hogy kiürítsem a fejem. Ha esetleg nem sikerült kitörni, akkor valahogy mindig próbáltam/próbáltunk megoldás találni, ahol legalább az egyik fél jól járt.

Ezernyi emlékkel, egyaránt pozitívval és negatívval, lettem gazdagabb, amit máshol vagy otthon ülve biztosan nem sikerült volna összegyűjtenem. Több száz kilómétert utaztam az országon belül és több pontot sikerült kipipálnom a bakancslistámról. S még így is vannak olyan helyek, dolgok amiket nem sikerült meglátogatnom vagy kipróbálnom … majd legközelebb. Viszont még így is olyan helyekre sodort az önkéntességem, amelyekre soha életembe nem gondoltam volna. Részem volt tucatnyi új, addigi életem számára ismeretlen élményben, kezdve az első olasz pizzám megkóstolásától egészen addig még huszonöt év után, életemben először láttam a tengert. Bár ezt a listát, ha végtelenségig nem is, de egy jó darabig biztos tudnám sorolni.

Ami viszont a legfontosabb, hogy most először voltam hosszabb távon egyedül, távol mindentől és mindenkitől, egy ismeretlen és teljesen más környezetben. Úgy gondolom, hogy végül sikerült otthonommá tenni Poggiardot és természtesen Olaszországot, ahova mindig is az volt az álmom, hogy eljussak. Most, mikor el kell hagynom az országot, nehéz szívvel és lélekkel távozom, még ha csak egy rövidebb időre is.

Az EVS egy másik és talán a legjelentősebb hozadéka, hogy az ember akarva akaratlanul, de útja során megváltozik. Biztosan állíthatom, hogy szombaton, mikor elhagyom a gépem, nem az az ember fog kilépni a repülőből, aki anno kicsit félve megkezdte első repülőútját és belevágott addigi élete legnagyobb kalandjába. Lehet önfényezésnek tűnhet az egész, viszont mostanában egyre többet hallom több irányból, így már kezdem én is elhinni, hogy tényleg egy más ember lettem az önkétességemnek köszönhetően.  Mondjuk látom és érzem én magamon is, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire megváltoztam.

Végül pedig ott vannak az emberek, akik az út során megismertem és velük egy szorosabb kapcsolatot alakítottam ki. Tucatnyi „sorstárs” jelenleg még Olaszországban vagy szerte a világban, amelyektől több száz kilóméter választ el, viszont a közös emlékek mégis közel hoznak egymáshoz. A sok közös pillanat, egy együtt elfogyasztott kávé vagy egy átbeszélt éjszaka mámoros és ehhez hasonló emlékek azok amelyek örökre végig kísérnek majd. Sokban ilyenben volt részem nekem is ezalatt a bő egy év alatt, és számtalan életre szóló, határokon átnyúló barátságokat (rövid, futó szerelmeket, nyári kalandokat) sikerült köttettni.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy volt ebben az egy éves önkéntességben volt minden, mint búcsúban. Ha pedig visszamehetnék az időben, mindent hasonlóan csinálnék vagy akár még jobban és még elszántabban. Most pedig ideje tovább lépni és lezárni életem eme részét, ami mindenképp meg fogja határozni a továbbiakat, úgy hosszútávon, mint rövidtávon.

Kalandjárat V./18 – Mindent a csúcson kell befejezni

adamthesirLeave a comment

Római vakációnkról szóló bejegyzéseim lassan a végéhez közelednek. A majd’ egy hét alatt szinte mindent megnéztünk és megkóstoltunk. De mégis, ahogyan a címben is utalok rá, a legjobbakat az utolsó bejegyzésre hagytam. Jöjjön hát akkor kalandjaim egy másik országból, úgy, hogy el se hagytam a fővárost.

Jelenetek egy sorbanállás történetéből

Rómában akarva akaratlanul az ember megtanul türelmesnek lenni, főleg ha valahova be akar jutni. Ráadásul néha még képesek is vagyunk fizetni azért, hogy órákig egy hosszú sorban vesztegeljünk. Bár sokszor a várakozás minden pénzt megér, mint például, mikor Róma panorámája tárul eléd a Szent Péter-bazilika kupolájából, ahogyan letekintünk a városra. De haladjunk szép sorjában és a csodálatos látkép előtt nézzük meg milyen napom volt a Vatikáni Múzeumban.

Ide szerencsére belépőt nem kellett vennünk, mivel látogatásunkat úgy ütemeztük, hogy ingyen sikerüljön megtekinteni a múzeumot (a hónap utolsó vasárnapján a Vatikáni Múzeumba a belépés ingyenes). Viszont felkészültünk arra lelkileg, hogy hosszú sor lesz előttünk és még így se sikerül bejutnunk. Mindezt elkerülve, mármint a nem bejutást már hajnalban felkeltünk, hogy legkésőbb fél nyolcra odaérjünk. Sikerült is megérkeznünk valamivel hét után, de már így is több méteren keresztül kígyózott a sor, úgy hogy a nyitás kilenckor volt. Így tehát egy könnyedt két órás ácsorgás várt ránk, a rutinosabbak már felkészülten kisszékkel, olvasnivalóval és kávé cornetto kombóval voltak felszerelkezve. Érdekes és valahol reménykeltő érzés volt látni az embereket, hogy azért vesztegelnek órákat, hogy belépjenek egy múzeumba. Meglepő módon a Vatikán falainak árnyékában való három órás időzés hamar elillant és a kapunyitás után húsz perccel, már bent is voltunk.

MOD_IMG_20170430_095258

A benti élmény pedig egyből feledtette velünk minden egyes várakozással eltöltött percünket. Sajnos visszaadni nem fogom tudni az ott eltöltött majd’ félnapos túrán minden egyes pillanatát és nem feltétlenül az emlékek fakósága miatt. Az ott található alkotásokat és művészeti csodákat látni kell, legalább egyszer az életünkben, de legalábbis, ha Rómában járunk mindenképp. Maga annak a ténye, hogy a Louvre után ez a múzeum Európa legnagyobbja, a pápai és egyben a katolikus egyház legnagyobb gyűjteménye. A pazar műkincsek évszázadokat, évezredeket foglalnak magukba, az etruszk és egyiptomi időktől kezdve, a görög és római kultúrákon keresztül egészen napjainkig juthatunk a múzeumi kalandozásunk során.

vatikanikollazs

A könnyebb és gyorsabb eligazodást szem előtt tartva a turistáknak  két, egy rövid és hosszú út is van, a látogatók igényeire szabva. Az első másfél, míg az utolsó öt órás, és végezetül mindegyik út a Sixtus-kápolnába vezet. Természetesen mi a hosszabbat változatot választottuk és még így is akadt, amit nem sikerült megnézni alaposan, mint például „Az athéni iskolát”. Viszont még így is elégedetten hagytuk el a múzeum területét, főleg miután sikerült megtekinteni egyik bakkancslistás helyem, a Sixtus kápolnát és mennyezetfreskóját. Elmondhatom, hogy Michelangelo remekműve alatt ülni volt önkéntességem és talán az egész nagy olasz kalandom fénypontja. Ráadásul egyik kedvenc sorozatom (The Young Pope) legjobb jelenete ezen falak között játszódott, még akkor is ha az egész csak egy díszlet volt. Sajnos képet nem sikerült készítenem a kápolna plafonjáról, viszont a múzeumban fellelhető összes mennyezet maga egy csoda.

MOD_IMG_20170430_110240

MOD_IMG_20170430_110540

Bárhova néz itt az ember mindig találkozhat valami széppel, ami előtt állva csak keresi a földre leesett állát. Legyen akár egy ókori szobor, egy festmény, egy százéves faliszőnyeg vagy akár a már említett aprólékosan kidolgozott mennyezet. Emlékszem mikor a csigalépcsőn elhagytuk a múzeumot a sok nézelődéstől még a nyakam is fájt.

MOD_IMG_20170430_133627

A római vakáció csúcsra járatása

Egy idő után Rómában már meg lehet szokni a sorbanállást és hamar egy fajta rutinná válhat. Főleg ha már  hallottuk a nagyszülőktől és a szülők által a kommunizmus idején átélt történeteket a sorban való ácsorgásról. Így, mikor ismét hajnalban keltünk fel, hogy most a Szent Péter-bazilikába jussunk be, a pár óra várakozás már egyszerűbben és könnyebben ment.

MOD_IMG_20170501_115837

A bazilika Vatikán, de talán elmondhatjuk, hogy Róma legkiemelkedőbb épülete, a világ második legnagyobb katolikus temploma. A reneszánsz stílusban épült bazilika több mint száz éven keresztül épült és véleményem szerint egy építészeti remekmű. Amúgy az ókorban ezen helyen Caligula császár által építtetett cirkusz állt, ahol a gladiátorjátékok mellett a keresztényüldözések mártírjait is kivégezték. A legenda szerint Szent Péter is itt halt meg, később a XX. század közepén sikerült is sírját azonosítani.

A templom méretei elképesztők, szinte már leírhatatlanok, például csak maga a főoltár felett található kupola 120 méter magas, amelyet négy, több mint 45 méter magas, pillér tart. Arról nem is beszélve, hogy akár vígan 60 ezer ember is elfér a templomban, mondjuk a 118 méter hosszú főhajó ezt bőven elősegíti.

MOD_IMG_20170501_103833

A hatalmas méretek mellett pedig maga a belső tere is egy leírhatatlan, semmihez sem fogható élményben részesíti a látogatót. Mikor beléptünk a hatalmas kapukon látva a hatalmas falakat és szobrokat a hideg futkosott végig a hátamon. A bazilikát számos kiemelkedő és lenyűgöző szobor, síremlék és oltár díszíti, mégis a leghíresebb alkotás mind közül Michelangelo Piétája, amely a keresztről levett Jézust gyászoló Máriát ábrázolja.

Majd’ három órát sikerült eltölteni a templomban sétálva és a szobrokat nézve vagy egyszerűen csak a padok között ülve és álmélkodva az épület szépségében. Ráadásul mindezt ingyen lehet megtekinteni és még sokan így se tudnak erről a lehetőségről.

A három órás séta után jött csak az igazi élmény, ami nem más volt, mint az út a kupola tetejébe. A túra során nem csak a csodás kilátás miatt volt feledhetetlen élmény, hanem például közelről sikerült megtekinteni a Michelangelo által készített kupola lenyűgöző falát.

MOD_IMG_20170501_124505

A kupola tetejébe vezető út 551 lépcsőn keresztül vezet, a lustábbak választhatják a liftes megoldást 5€ helyett 7€ ellenében, de még így is meg kell mászni 321 lépcsőfokot. Nyilvánvalóan mi a nehezített változatott választottuk, de nem csak a végén található kilátás, hanem maga az odavezető út megért minden fáradtságot. Keskeny folyosókon, apró ajtókon át és meredek csigalépcsőkön keresztül sikerült csúcsra érni. Néha csak egy vastag kötelbe kapaszkodva, süvítő szélben, esetleg bepánikolt turistákat kerülgetve, időnként saját klausztrofóbiámmal és tériszonyommal megküzdve, de majd’ egy fél óra alatt megcsináltuk a kupolába vezető „zarándokutat”.

MOD_IMG_20170501_130556

Fáradtságainkat megjutalmazva, miután kigyönyörködtük magunkat a csodálatos látképbe, lejöttünk a kupolából és elfogyasztottuk uzsonnánkat egy kávé kíséretében. Így tulajdonképpen elmondhatom, hogy ettem és kávéztem már a Szent Péter bazilika tetején a kupola árnyékában.

Voltaképpen ezzel a két felejthetetlen élménnyel be is sikerült fejeznem a hihetetlenül emlékezetes római vakációnk történetét. Mi sem bizonyítja jobban a tényt, hogy mennyire élveztük, hogy például az eltervezett négy nap helyett hat napot maradtunk. De a tucatnyi kép (ITT) és felejthetetlen emlékek is, amire még a mai napig szívesen emlékszek vissza, tökéletes bizonyítéka a fővárosi tartózkodásunknak. Csakhogy az idő szűkössége miatt tovább kellett állnunk és lélekben már készültünk utam/utunk következő állomására.

 

Kalandjárat V./17 – Róma igazi arca

adamthesirLeave a comment

Rómában barangolva, akár térképpel vagy nélküle, mindig talál az ember valamilyen szépséget, viszont néha a rejtett látványosságok sehol sincsennek feltüntetve. A Trastevere is pont egy ilyen része a városnak, amely már-már a turisták által háborítatlanul a Tevere bal partján terül el. Római vakációnk során mi is véletlenül bukkantunk rá a főváros 13. kerületére, miután már szinte mindent láttunk a városból és az érmét is dobtunk a Trevi kútba.

IMG_20170430_195920
Trastevere-i utcarészlet

A kötelező körök után és a ha már turisták tucatjaitól is kezdünk besokallni, akkor Trastevere a legjobb megoldás. Tökéletes menedék az egykori munkásosztály által lakott kerület, ahol találkozhatunk az igazi, hamisítatlan olasz hangulattal. Bátran állíthatom, hogy tulajdonképpen itt található a főváros szíve. A szűk macskaköves utcák, lépcsők, a borostyánnal és papírvirággal befuttatott színes házfalak, apró terek, templomok olyan élményt nyújtottak amíg ott voltam, mint máshol sehol a városban. Hihetetlen látvány volt látni a házak között kifeszített köteleken száradó ruhákat, hallani a tehetséges utcazenészeket és a kóbor cicákat kerülgetni. Ottjártunkkor végig olyan érzésem volt mintha egy teljesen más városba lennék és nem is a látogatók által elárasztott olasz fővárosban. Alig találkoztunk turistákkal, az apró kávézók és éttermek teraszain pedig olaszok tucatjai beszélgettek és hevesen mutogattak. A nyolcszögletű Fontana di Santa Maria in Trastevere körül és a III. században épült Mária temploma árnyékában esténként pedig családok, baráti társaságok cseverésznek, miközben gyerekek önfeledten szaladgálnak közöttük. A terek pedig zsúfolásig megtelnek önfeledten szórakozó emberekkel, legyen helyiek vagy akár turisták, nem számít, addig még mindenki jól érzi magát. Nem hiába vacsoráztunk ebben a negyedben és nem véletlenül töltöttünk el itt majdnem két teljes napot, különböző napszakokba. Mivel Róma legjelegzetesebb negyede, amely éjjel és nappal is egyaránt elbüvölő és magával ragadó. Még akkor is ha a már említett szökőkút mellett ülve csak a járókelőket figyeljük, miközben lassan, de biztosan eggyé válunk a környezettel.

Trastevere Róma egy kihagyhatatlan része, muszáj itt eltöltünk pár órát. A labiritusszerű szűk, macskaköves utcákon, a borostyánnal befutattot házak között sétálva a legjellegzetesebb olasz hangulatban lehet részünk. Ha egyszer majd visszatérek Rómába, biztos vagyok benne, hogy ismét felkeresem ezt a mesés kis negyedet.

P.S.: A bejegyzés nem véletlenül sikeredett ilyen rövidre, mivel Róma ezen kerületét látni és érezni kell. Ráadásul mikor ott voltam másodmagammal, csak az utcákat jártuk és átadtuk magunkat a negyed hangulatának.