Így “nyaralok” én

Lassan két hete itthon vagyok már, egy hosszabb három hetes, de akár egy hónapos kihagyás után, ha beszámolom a szardíniai projektet is. Kezdtem május végén, egy projekten Szardínia fővárosában Cagliariban, majd egy két napos szünetet követően repültem Montegróba, hogy kilenc nap után már Szlovákiábam egy erdő szélén találjam magam. Kívülről ezek nyaralásnak tűnnek, főleg a két tengerparti projekt az Adriai és a Tirrén tenger partján, de távolról sem az, na jó, mondjuk az utóbbi az eléggé az volt. De mivel én Erasmus+ projektekkel utazom ide-oda és néha még „dolgozom” is rajta, így távolról sem arról szól, hogy ülünk a tenger parton és élvezzük a sós levegőt. Ráadásul, ahogy említettem, én, ha tehetem, akkor „dolgozni” járok egy-egy projektre, így néha még sikerül összekötnöm a kellemest a hasznossal.

Mikor felhívták a figyelmem, hogy lenne lehetőségem résztvenni egy szardíniai projekten kapva kaptam az alkalmam és így legalább egy kicsit sikerült kiszakadjak a már eléggé megszokott közegemből is. Így gondolkodás nélkül vettem a jegyet és indultunk is neki az útnak régi ismerősökkel és egykori útitársakkal. Bár az elején kicsit döcögősen indult az egész, mármint a projekt (lehet csak velünk és a fene nagy tapasztalattal volt a gond). De a végére egész jó kis projekt kerekedett ki belőle, bár mindent adott volt, úgy helyszín, mint a téma is, ami a social media műveltség és annak helyes használata volt. Ráadásul Jó volt ismét egy kicsit visszamenni Olaszországba, bár számomra ez az ország mindig tökéletes opció lesz. Azt már meg se említem, hogy Cagliariba és Szardíniába alapból mindig is elakartam menni. A város és annak hangulata hozta a dél olaszos érzést, a tengerpart pedig gyönyörű volt, a maga homokos partjával és kék, kellemesen hideg vizével.  Így már csak ezért megérte elmenni, de szerencsére nem csak a helyszín miatt volt nyerő választás a projekt. Az biztos, hogy az egész ifjúságicsere után, megfogadtam, hogy ha egy mód van rá, akkor én ezekre már csak úgy jövök, mint facilitátor/trainer, valahogy kinőttem én már ezeket a cseréket.

Az olasz csere után már jöttem is haza, épp annyira maradt időm, hogy egy tetoválást csináljak (ITT el lehet olvasni az egész történetét) és már mentem is tovább Montenegróba. Bepakoltam három hétre, kimossattam a koszos ruháim és mire már megszoktam volna az itthoni levegőt, már azon kaptam magam, hogy egy héten belül már másodjára találom magam a Liszt Ferenc valamelyik terminálján. Egy rövidebb repülés után már landoltam is a Balkánon és megkaptam az első pecsétem az útlevelembe. Mintha csak otthon lennék konstatáltam gyorsan, miután kiléptem a reptér ajtaján és elindultam a taxival Bar felé, ahol a következő projektem volt. Igazából ez később se változott, csak még jobban beigazolódott, hogy bizony Románia nem a Balkán kapuja, hanem maga a nagy betűs Balkán. A káosz, a szervezetlenség, az „oooh, megoldjuk okosban, hogy mindenki jól járjon” gondolkodás, a szemét, a türelmetlenség és úgy az egész mentalitás szemetszúrt. Maga a projekt miatt egy szavam sem lehetett, érdekes téma (bevándorlók, migránsok integrálása a közösségbe és különböző integrációs témák/foglalkozások kidolgozása), tűrhető, dolgozni és fejlődni vágyó/akaró csapat. De még így is valami hiányzott, végig keserű szájízzel voltam és nem értettem miért olyan nagy szám Montenegró a turisták körében. A tenger koszos és kavicsos, ahol pedig aránylag tiszta és járható (Budva) ott tömegnyomor van, annyira, hogy konkrétan az utolsó nyugágy lábát már a tenger mossa. Az egyetlen indok, ami talán mellette szól, hogy olcsó (természetesen, ami nem turistalátványosság) és a tengerpartokon kívül az ország belsejében is talál az ember szépségeket, ilyen például a Skadari-tó vagy különböző óvárosok. De nem panaszkodom, ingyen volt és azért aránylag szép is volt, ráadásul még egy országot kipipálhattam a listámról, bár egyhamar nem hinném, hogy visszatérek.

Montenegró után megállás nélkül, mert azt az egy éjszakát, amit Budapesten töltöttem, nem tekintem annak, mentem is tovább Szlovákiába egy cserére, régi ismerősökkel, „munatársakkal”. Itt, a változatosság kedvéért, egy ifjúságicserét kellett levezessek másodmagammal. Üditő érzés volt a tengerpartok után az erdő szélén, a természet közepén, egy kempingben „dolgozni”. A téma nem feltétlenül állt közel hozzám (egészséges étkezés, életmód, környezettudatosság és kreatívkodás) de jó volt régi ismerősökkel, barátokkal újra találkozni és együtt tevékenykedni. A csapat is nagyban hozzájárult a projekt minőségéhez, annak ellenére, hogy nem feltétlenül voltunk egy multikultúrális közegben (Kárpát medencei magyarok + spanyolok). Még is sikerült egy tartalmas kilenc napot eltölteni, ahol megismertük egymás kultúráját, étkezési szokását és ezek mellett túráztunk, várost is néztünk és természetesen sokat szórakoztunk. Ezért is szeretem ezeket a programokat, mert hasznosan és mindenképp tartalmasan tudjuk eltölteni a szabadidőnket. A másik oldalról tekintve pedig egy hatalmas élmény látni a csillogó szemeket és olvasni az elismerő szavakat a résztvevőktől. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy mekkora felelőséggel jár az ez egész „munka” és mennyire élvezem csinálni, minden nehézség és fáradtság ellenére.

Az egész „hajtás” végére és a szlovák projekt utolsó napjaiban, már éreztem, hogy kezd egy kicsit sok lenni és éreztem, hogy fogyóban van az alapból is alacsony szocializációs kézségem mértéke. De végül pont addig tartott ameddig szükség volt rá, így időben sikerült rendesen hazaérni, négy hét és három projekt után.

(A további képekért csak fel kell keresni a facebook oldalam “Négy hét, három projekt” albumját, ITT)

Advertisements

Egy tetoválás története

Megtörtént. Átestem a vízkeresztségen és varrattam magamra egy tetoválást. Érdekes, hogy régeben egyaltalán nem vonzott a tudat (persze, ez alól mindig kivételt képeztek a rágóba talált lehúzósok), most pedig itt lapul a fólia alatt egy felirat. Lehet sablonos, lehet klisé egyetlen szó bőrre varrása, ráadásul olyan nyelven, amit nem is beszél a tulajdonosa. De nem érdekel, számomra jelentéssel bír és ráadásul olyannal, ami valamennyire mély és felejthetetlen emlékek fűznek hozzá. A szó jelentését/értelmét pedig tudom/ismerem és átélem/érzem. De jöjjön is az első tetoválásom története és ami mögötte van.

Talán valamikor az év elején fogalmazódott meg bennm az elhatározás, hogy konkrétan mit is akarok majd magamra tetoválni. Addig csak elképzeléseim és halvány ötleteim voltak, hogy mégis mit szeretnék. Általában olyanok jártak a fejembe, hogy mindenképp valamit, ami Olaszországhoz kötött volna. Szerettem volna a bokámon a heget eltüntetni, de nem voltak konkrét ötleteim és nem találtam semmi olyat, ami megfogott volna. Majd jött az ötlet, ha valami görögöset varratnék, mivel maga a kultúrájuk és filozófiájuk is érdekel és szeretem. Először a görög szerelem istenének nevében gondolkodtam, akit történetesen Eros-nak hívnak, engem pedig Erőssnek, amit a magyar nyelvben járatlanok, bizony Erosnak ejtenek. Ráadásul sok görög ismerősöm (általában lányok) is így hív/hívott. Végül, de nem utolsó sorban, az egykori görög barátnőm (bár inkább volt egy nyári, mediterrán, EVS kaland) is, akit még Olaszországban ismertem meg, előszeretettel szólított így és ugye a családnevem sem tudta kimondani. Hosszas gondolkodás és fontolgatás után elhatároztam, hogy akkor mindenképp valami görög lesz. Az előzetes „eros” szó helyett, viszont az „erotas”-ra esett a választás. Ami újgörögül szerelmet/vágyat/szenvedélyt jelent és tulajdonképpen az ógörög „eros”-ból származik.  A „csel” az egészben viszont az, hogy a görögöknek négy kifejezésük van a szerelemre, függően attól, hogy milyen mértékben szeretünk és ki felé irányul. Az én szeretetem, pedig a szenvedélyes, vágyakozó szeretet/szerelem, amit, ahogyan Platón gondolta, olyan ember iránt érzünk, akinek a szépségét szeretjük vagy csak magát a szépség ideáját. Az idő múlásával, viszont az „eros” átalalakult és „erotas”, szenvedélyes/vágyakozó szerelem lett belőle. Akit még esetleg érdekelne az egész háttere, az ITT linkelt videóban megnézheti (angolul tudók előnyben). Végül tehát így alakult ki az egész tetoválás gondolati és jelentési háttere. Így utólag átgondolva, teljesen olyan mint én, jól átgondolt, mély, filozófikus tartalommal és jelentéssel bíró alkotás.

Valahogy a tetoválás megvalósítása is hasonlóan kalandosra sikerült, ha lehet így fogalmazni. Eredetlieg születésnapi ajándénak szántam volna, viszont akkor még nem volt meg rá a keret. Végül sikerült megszerezni a rávalót és már csak a művész, a helyszín és az időpont hiányzott. Hosszas keresgélés után, twitteren, majd instagrammon keresztül megtaláltam az emberem … Budapesten. Közben viszont „becsúszott” egy Szardíniai út, amit Pesten kellett befejeznem, így kapva kaptam az alkalmon. Mivel a landolás és a buszom indulása között volt hét órám tetováltatni. Bár ebből később négy lett, mivel késett a járatom, de még ennyi idő is tökéletes volt arra, hogy elkészüljön életem első tetoválása. Ráadásul meglepetésemre, mivel mindenki rémiszgetett, hogy fájni fog, nem is éreztem semmilyen fájdalmat. Természetesen kellemtlen érzés volt, de igazából rosszabb volt ott ülni kifeszített karral és csuklóval. Végül, röpke fél óra után, Dianna Mezei (md_tatoo) által, egy volt önkéntes ismerősöm kaligráfiája alapján, el is készült a zseniális alkotás.

Így két út között várakozva, előzetesen jól átgondolva és megtervezve, elkészült életem első és biztosan nem utolsó tetoválása.

A nagyváradi múzeumok éjszakája

Néha kell egy kis változatosság a már-már monoton napok közé, bár én nem panaszkodom a monotonitás miatt, főleg mikor a naptáramra nézek. Mégis van úgy, hogy a megszokott szombat esti italozós, beszélgetős este helyett, valami másra vágyik az ember és társasága. Így történt tegnap, hogy kihasználva a múzeumok éjszakája adta lehetőségeket, meglátogattuk Nagyvárad központjában található nevezetességeket.

Az este a Körösvidéki Múzeumban kezdődött, ahova öröm volt belépni és látva a frissen felújított és múzeummá átalakított egykori magyar hadapródiskola kertjébe.

Meglepetésünkre egy egész nagy tömeg fogadott bennünket, ahogyan a bejárat felé hömpölyögtek. Az impozáns épület belsejében, a sokaság még nagyobbnak tűnt, ahogyan a különböző termekben összegyűltek. Így lépésről lépésre lehetett haladni csak a kiállított tárgyak között.

Öröm volt látni, hogy végre egy színvonalas kiállítást tudtam Nagyváradon megtekinteni, ami már Európát is bejárta. A hosszas, múzeum és épülete körüli hercehurca után, végre van egy minőségi tér, ahol ki lehet majd állítani, akár még minőségibb és nagyobb alkotásokat is. Kezdésnek, viszont nem volt egy rossz ötlet és kezdeményezés a korszakalkotó zseni Da Vinci gépezeteit/találmányai elhozni a térség legnagyobb múzeumába.

A kiállítás után alkalmunk nyílt megnézni Románia legnagyobb viváriumát és lakóit is. A tucatnyi állatnak otthont adó élő múzeumban, jó volt látni olyan fajokat is látni, amit csak könyvekben vagy képeken tekinthetünk meg. Természetesen nem csak őshonos állatokat láttunk, hanem például botsáskát, különböző színes siklókat vagy halakat is.

A múzeum után egy rövid séta után el is érkeztünk esténk/éjszakénk következő állomásához, a városháza negyven méter magas tornyához. A feljutás nem ment zökkenőmentesen, mert az egész körülbelül egy órába telt a tömeg és a sor miatt. Gondoltam magamban álltam én már sorba többet is, így ez már szinte meg se kottyant. Ráadásul felérve a csúcsra, minden fáradtságot, félelmet (mivel még mindig félek a magasságban) megért a várakozás.  A város és panorámája nem csak természetes fényben gyönyörű, hanem éjszaka is, köszönhetően elsősorban a szépen kivilágított és felújított épületeknek.

A lejutás már valamivel könnyebben ment, de még így is néha megálltam egy bátorsági pihenőre. Hiába másztam már meg a Vezúvot és néztem a mélybe vagy tekintettem a Szent Péter bazilika kupolájának a legtetejéből, a magasságtól még mindig rettegem. Bár megjegyezném, hogy fejlődök, de azért még a kapcsolatunk nem a legjobb.

A torony után, az idő szűkössége miatt, már csak egy valamit tudtunk megtekinteni, így esett a választás a Cion neológ zsinagógára. A frissen felújított és a közönsségnek/látogatóknak megnyitott templom Európa egyik legnagyobbjának tartják. Az eklektikus stílusban épült épület belsejében, mint általában a zsinagógákban a mór eredetű lenyűgöző belső és külső díszitéssel találkozhatunk. Jó volt itt egy kicsit megpihenni a hosszú séta után és élvezni a zsinagóga nyújtotta csendet. Gyönyörködve az épületbn nem egyszer mondtam magamban, hogy „Wow, ez igen! Ilyen szépet nem sok helyen láttam, pedig már voltak itt-ott.” Ilyenkor egy kicsit még büszkébb voltam arra, hogy váradi vagyok és ilyen szép épületeink vannak.

Jó volt egy kicsit turistának lenni a saját városomban és csak úgy sétálni a műemlékek között, amik mellett máskor csak úgy elrohanunk nem törődve azokkal. Nagyszerű élmény látni, hogy az emberek mégis igénylik a kultúrát, ráadásul úgy, hogy a városnak megvannak az adottságai és a néznivalói. Nem hiába volt anno Nagyvárad a költők és kultúr emberek találkozóhelye és nem hiába emlegetik mindenhol a gyönyörű építészeti alkotásait a városnak.

A kései huszas éveim hajnalán

Ez a nap is eljött, ezt te is jól tudod. Másképp kell fel reggel a nap és a többi bullshit … fenéket. Ez a csütörtök is olyan, mint a többi, csak ma még a születésnapom is van, ennyi, nem több és nem kevesebb. Így, megállva két születésnapi facebook bejegyzés után, elgondolkodva a koromon (27, huszonhét) megállapíthatom, hogy beléptem a kései huszas éveimbe. Kicsit állok és nézek magam elé, bár néha fekszem is és a kutya harapdálja a lábujjam. Lényeg a lényegben, hogy ezt az eddigi akár hány évet, anno nem így képzeltem el … távolról sem. Ami nem feltétlenül baj vagy késztetne szomorkodásra.

1353501435_a857532188_b

Visszatérve az oly gyakran használt kedvenc motívumomra, a ha valaki nekem ezt mondja 5-10 évvel ezelőtt, hogy (…) szembe röhögömre, akkor most tényleg hitetlenkedve állnék előtte. Mivel az az igazság, hogy hatalmasat fordult velem a világ. Tíz évvel ezelőtt kis tejfelesszájú kölyökként az álom hivatás felé bandukoltam (református lelkipásztor akartam lenni), amiről később le is tértem egy sikertelen felvételi után. Bár a követező lépések se vittek közelebb az újabb terveimhez, de még a halvány elképzeléseim felé se. De egyiket se bánom, mert mindegyik megálló közelebb vitt magamhoz és ahhoz a személyiséghez talán, aki most ezeket a sorokat írja.

birthdayscreenshot
Még a születésnapomat is tudja a Google, bár ő mindent IS tud.

Álmodoztam én még anno a munka mellett tűrhető fizetésről, saját lakásról (még ha albérlet is), párkapcsolatról. Na, ezek közül jelenleg egyik sincs meg, amit nem bánok és soha nem is fogok. Mert ezek tulajdonképpen nem álmok (lehet valakinek az), hanem a társadalom által felépített és belénk szuszakolt elvárások. Majdnem egy senki vagy, ha nincs stabil munkahelyed, jövedelmed, párkapcsolatod. Ennek ellenére én teljesen a másik irányba megyek és eszem ágában sincs visszafordulni. Mivel elhatároztam, hogy a saját álmaimat fogom megvalósítani és azok érdekében fogok cselekedni. Hisz így jutottam el pédául Olaszországba. Ahol másfél évet éltem és sikerült megismernem a kultúrájukat, megtanulnom a nyelvüket és bejárnom az országot (bár egy-két hely még kimaradt). Dolgozhattam/önkénteskedhettem és kipróbálhattam magam egy interultúrális közegben. Ez a környezet ha nem is teljesen, de gyökeresen megváltoztatta az életem, kiszélesítette látásmódom és végül, de nem utolsó sorban személyiségem. A változást szemléltetve, aki egy kicsit is ismer tudja, mennyi húst ettem régebben, na ennek ellenére, januártól kezdve vegetáriánus vagyok, néha még, ha az alkalom úgy adja, akkor például jógázom is.

Ahogy mondtam már, nem bánok semmit és soha nem is fogok. Mivel minden sikertelen elképzelés, kudarc vagy megvalósított álom és cél egyre közelebb vitt ahhoz a személyhez aki most vagyok és álmaimhoz/terveimhez. Ezek segítették a jelenlegi stabil jövőképem kialakulását. Bár erre majd még visszatérnék tíz év múlva, mivel láttuk mi történt a legutóbb is.

Sokszor kérdezik, hogy ha visszaforgathanám az időt mit csinálnék másképp. A válaszom ilyenkor mindig egyszerű és változatlan, tulajdonképpen semmit se csinálnék másképp. Mivel minden megismert ember vagy az összes történés, a balul sült felvételi, esetleg egy sikertelen stoppolás, majd a szabad ég alatt éjszakázás is, életem láncának egy nélkülözhetetlen elemét képezi. Nem sajnálok és bánok semmit, addig még azt csinálom, amit szeretek és úgy élek többnyire, ahogy szeretnék. Nem érdekel, hogy a huszonhét év alatt nem tudok felmutatni semmit, ami társadalmilag elvárható lenne. Viszont mit érne az egész fiatalságom, ha nem éltem és élveztem volna ki maximálisan, úgy. Persze sokaknak más a fontos és előrébb van egy jó állás, lakás, kocsi, éves nyaralás kipipálása a listáról, ám ezek számomra jelenleg súlytalanok. Hosszabb távon lehet az általam felsoroltak és a velük szerzett tapasztalatok sokkal kifizetődőbbek. De legalább én biztosan és boldogan el tudom mondani, hogy úgy élek és éltem eddig, ahogyan szerettem volna.