Születésnap* a korona idején

Soha nem gondoltam volna, hogy a végtelenségig használt és elcsépelt dalnak az a bizonyos sora, egyszer bekövetkezik. Mert ugye “ez a nap más, mint a többi” hangzik el, viszont általában az a nap is olyan, mint a többi. Ami más lehet az a tucatnyi facebook értesítés talán, még szerencse, hogy hónapokkal ezelőtt kikapcsoltam ezt az opciót is. Mondjuk ott van még az üzenetek sokasága barátoktól, ellenségektől, ismeretlen ismerősöktől és mindenki mástól, akikkel sokszor egy szót sem váltottam vagy maximum minden évben kétszer felköszöntöttük egymást és hellószia.

És tényleg most valóban más volt az (ez) a nap, mondjuk inkább örültem volna, ha a megszokott nap lett volna.  Bár ki tudja, lehet már ez a megszokott, mindenesetre egy ideje már nagyon is ez a megszokott, az otthonülés, a hűtő nyitogatása és az örök tanácstalanság, hogy most épp hova üljek a laptopommal.

A koronavírus teljesen áthúzta a születésnapi terveim. Bár ezzel biztos nem csak én és a születésnapom vagyok így, hanem több millióan fontosabb tervekkel (ott van például a Soros-terv, khm, vagy az ötévesterv, khm). Kicsit szokatlan volt az egész, de többnyire már lélekben sikerült rá felkészülni, hogy ez most ilyen lesz, otthonülős, csendes, buli nélküli, házi feladat írós. Öröm az ürömben, hogy legalább nem kerek számot ünneplek, hanem csak a huszonkilencet (fuck, jövőre harminc leszek, fuck)

De nincs mit tenni, ez most így alakult, majd bepótoljuk duplán. Addig is maradok itthon, mosom kezeim (és nem úgy, mint Pilátus). Mintha mi sem történt volna tartom magam a megszokottakhoz, most is az utolsó előtti pillanatokra hagyom a házik elkészítését, még mindig nem kezdek bele az eltervezett dolgokba és még most sem írok többet, pedig időm, mint a tenger.

Tehát egy dolgot már teljesítettem a karantén ideje alatt megfogadható tippek közül, ez pedig a ragaszkodjuk a már megszokott beidegződésekhez. Következik a napi rutin átalakítása, nem mintha amúgy lenne egy jól kialakult napi rutinom, khm-khm.

*harminc mínusz egy egyenlő huszonkilenc

Utószó az előző évhez

Még a tavaly, valamikor január közepén talán, írtam magamnak egy listát, a 2019-es terveimről és célkitűzéseimről, hogy majd oda jegyzetelek. A végére pedig egy szabópéteri magasságokban íródott angol idézetet írtam, “ne mesélj az embereknek a terveidről, mutasd meg inkább az eredményeket” vagy valami hasonlót. Ennek tudatában indítottam az évet (és lett a mantrám is egyben), majd feltettem a polcra a listát tartalmazó határidőnaplót. A lista meg ott maradt és azóta most a napokban nyúltam csak hozzá. Valahogy még mindig hadilábon állok velük, bár haladás, mert idén már nem vettem magamnak egyet sem.

IMG_5201

Most így visszagondolva, igazából nem is nagyon osztottam meg terveimet senkivel az évben, sőt kevesen, talán csak a közeli ismerőseim tudtak a terveimről vagy még azok se mindegyikről. Eleinte babonából (sokszor később is) aztán már csak egyszerűen csak hallgattam és csendben munkálkodtam a célok elérésén.

Az év mélyről indultam és sokszor láttam kilátástalannak a helyzetem az év elején, de valahogy sikerült túlélni, ha nem is mindenkinek sikerült sajnos. Így a hullámvasút lassan, de biztosan elindult felfelé.

Lefoglaltam magam, dolgoztam, barátokkal töltöttem a szabadidőm és elkezdtem többet magammal foglalkozni. Betöltöttem a huszonnyolcat, sikerült sikeresre megszervezni, majd túlélni egyik legjobb barátom legénybúcsúját és végül látni megnősülni. Visszagondolva nagyon is kellett az a fiús hétvége a lelkemnek, mint egy falat kenyér, főleg annak tudatában, hogy akkor már majdem egy éve nem utaztam sehova.

 

Ha pedig utazás akkor a tavaly legelőször az athéni kiruccanás tervét valósítottam meg és hosszas tervezés és ígérgetés után, szeptemberben sikerült eljutni Athénba és találkozni régi ismerősökkel, bártokkal és szerelemmel. Jött a nyár és vele eljött a következő pont a listámon és beiratkoztam, majd fel is vettek az egyetemre, pont oda, ahova terveztem. Munka közben a nyár hamar elrepült, bár jutott idő egy kora nyári bécsi hosszú hétvégére és ugye a nyarat szeptemberben zártam Athénnal.

summercollage

Ősszel meg már ott álltam életem egy új szakaszának küszöbén és elköltöztem Kolozsvárra az egyetem miatt. A kezdetleges nehézségek után, pedig mostanra már sikerült megszokni és megszeretni, néha már annyira, hogy hiányzik az egész, mondjuk ha nem is feltétlenül az egyetem. Bár néha fárasztó, mondjuk lehet nem kellene a gyertyát mind a két végén égetnem, de attól még élvezem és szeretem.

Tehát volt 2019-ben minden, mint a lakodalomban, ahogy már mondtam mélyről indultam, de a végére egész szépen felívelt minden. Talán még akkor is, ha közben voltak hullámvölgyek, bár hol nincsennek. Korrekt év volt, sok megvalósított álommal/tervvel, rengeteg új ismerőssel, sőt új barátokkal, akik mind adtak valamit vagy épp elvettek az évemből. Emberek jöttek, mentek, van aki maradt, van aki ment, hosszabb vagy épp rövidebb, de mindenki hozzátett valamit és így is volt/van jól. Meglátjuk kik jönnek, esetleg mennek 2020-ban.

Remélem az előttem álló év is, ha jobb nem is, de legalább hasonló lesz, megvalósításokkal és váratlan vagy épp várt húzásokkal, sikerekkel és olyan dolgokkal, amit ilyenkor kívánni szoktak. Lista még nincs, tervek se nagyon igazából, de majd kialakulnak.

Viszontlátás

Kerek egy hónapja voltam Athénban, és még mindig itt tartok, hogy erről mesélek, miközben már túl vagyok egy költözésen és egy egyetemkezdésen. Csapnivaló travelblogger lennék, bár nem ez a célom és nem is lesz, főleg úgy hogy az írás részemről még mindig csak kikapcsolódás. Visszatérve Athénra és a mivoltokra, most egy kicsit elhagynám a leírásokat és a látnivalókat, mert utazásom másik oldaláról írnék.

img_4707

Athénban több ismerősömel is találkoztam és töltöttünk el egy-egy tartalmasabb délutánt vagy estét beszélgetve. Mégis egy mind közül kiemelkedett és másabb volt a többinél. Anno még Palermoban megfogadtam a görög leánynak, akibe reménytelenül szerelmes voltam, hogy ha egy mód van rá, viszont látjuk egymást valahol a nagyvilágban. Időközben születtek ígéretek és próbálkozások, de egyszer sem jött össze egészen szeptemberig. Majd végül ott álltunk egymással szemben a Syntagma tér egyik sarkán a helyéről kiugró szívvel. Először csak néztünk egymásra tétován, hogy nah mi legyen, itt vagyunk két év után, megannyi ígéret és üzenet után egymás előtt, mit sem változva. De a másodperc töredék része alatt megtört a jég és mint akik tegnap találkoztak, elkezdtünk beszélgetni és sodródni a tömeggel. Várost néztünk, sétáltunk, kedvenc helyekre mentünk, kis eldugott kávézókban iszogattuk szeptemberben a jeges kávét és nosztalgiáztunk. Néha egy ismerős is csatlakozott és tovább folytatuk az előbbieket, csak már hármasban és nem annyira meghitten.

Amikor csak ketten voltunk az idő csak úgy repült természetesen. Mire észbe kaptunk, már ott volt, hogy mindenki, de főleg a leány haza kellett menjen, mert holnap munka. Minden elválásnál megkaptam, hogy hétvégén kellett volna jönnöm, mert akkor több időnk lett volna egymásra. Én meg minden elválásnál megígértem, hogy jó, legközelebb hétvégén jövök. Addig viszont kiélveztük egymás társaságát, addig ameddig csak lehetett, egy egy lokomades, kávé vagy aperol mellett, és csak beszéltünk és beszéltünk megállás nélkül. Eleinte csak nosztalgiáztunk Olaszországról, a megismerkedésünkről és az ott történtekről, majd lassan áttértünk a jelenre és később a jövőre is. De végül mindig ugyanoda jutottunk ki, hogy majd meglátjuk és majd kiderül, ki tudja mi lesz még addig. Bár akkor ezekkel nem is igazán törődtünk, csak éltünk a mának és az adott pillanatnak. Élveztük egymás társaságát, ameddig csak lehetett, mert tudtuk, hogy nem sok adatott és ki tudja mennyi időre szól.

Végül pedig ott voltunk az utolsó ebéd után a metróállomáson és csak néztük egymást csendben, talán akkor először történt meg, hogy nem szóltunk egymáshoz. Tudtuk, hogy már nincs sok hátra és nincs mit tenni ellene. Lehet akkor ott kellett volna megmondanom neki, hogy annyi év után, még mindig nem tudtam elengedni. De nem mondtam el, talán mert nem akartam elrontani a pillanatot vagy csak nem volt merszem. Nem tudom már és szerintem nem is fogom megtudni, de lehet így van ez jól. Megmarad az emlék, ahogyan leszállok a metróról és ő integet és én visszaintegetek, a szerelvény meg tovább suhan. Pont úgy, mint anno a Via Maquedan Palermoban, csak metró nélkül, de hasonló gyorsasággal tűnt el a tömegben akkor is.

Később, mikor már itthon voltam, jöttem rá, hogy miért is nem vallottam színt, mert tudtam, hogy az ami köztünk volt már csak az emlékeinkben él tovább. Valahogy mindig a nagy sikerű Casablanca utolsó jelenete jutott eszembe. Itt Bogart “elbúcsúzott” Bergmantól és csak annyit mondott, hogy „Nekünk mindig megmarad Párizs”, viszont a mi esetünkben, meg mindig ott marad Palermo vagy Civitiavecchia naplementéje.

Az Akropoliszról ledobott csikk …

Soha nem értettem Lovasit a Kispálból, hogy miért pont az Akropoliszról dobigálja a csikkeket és miért akar oda annyira felmenni, ha már az életben nincs móka. Valahogy mindig is környezet idegennek hangzott az egész. Majd eljutottam én is az Akropoliszra és megértettem, vagy legalábbis azt hiszem, hogy sikerült rájönnöm mire gondolt a költő.

Második napom reggelén korán keltem, hogy elkerüljem az Akropoliszra igyekvő turisták hadát. Szerencsémre már sikerült odaérnem kicsivel 8 előtt, mikor még csak pár ember lézengett az Akropolisz lábánál. A kapuknál se találkoztam szinte senkivel kivéve az ellenőrökkel és már caplattam is fel a hegy tetejére. Egyedül a zászlófelvonó katonák szertartásos menetelésébe botlottam bele, akik minden reggel eleget tesznek kötelességüknek és felvonják a görög lobogót az Akropoliszon.

img_4505

A görök kultúra iránti vonzalmamból kifolyólag az Akropolisz és a az ott található épületegyüttesek is mindig érdekeltek. Lenyűgözött a monumentalitásuk, történetük és maga a tény, hogy mennyi ideje ott állnak a hegy tetején és mi mindent kibírtak az idő során. Varázslatos volt látni szinte mindenhonnan a görög fővárosban, éjszaka kivilágítva ráadásul még szebb volt.

snapseed

Már reggel, az olajfák között bandukolva, elkapott az izgalom, mint kicsi gyereket karácsony reggelén. Végül megpillantva már csak az olajfák közül kimagasló Propülaiat, azaz a hatalmas bejárati kaput, amelyet masszív márványoszlopok fogtak közre, elfogott egy jól eső borzongás. Rögtön ezután pedig elöntött az a kiteljesedő érzés, amikor érzi és tudja az ember, hogy igen sikerült, ide is eljutottam vagy ezt is megcsináltam. S ekkor még a Parthenónt nem is láttam, de még a kapu “küszöbét” se léptem át. Csak itt az “előszobában” legalább fél órát töltöttem el gyönyörködve a kilátásban és a környezetben.

img_4517

Belépve az Akropoliszra és megpillantva a Parthenónt és a többi fentmaradt épületett, a szó szoros értelmében leesett az állam. Számítottam rá, hogy hatalmas lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy ténylegesen ekkora és ilyan szép. A hideg futkosott a hátamon, látva a hatalmas márvány építményt. Eddig csak itt-ott láttam képeken, de életemben soha nem gondoltam volna, hogy ez az ókori görög épület ilyen méreteket is ölthet. Percekig csak ámultam és bámultam a hatalmas dór stílusú márvány kőoszlopokat. Szinte már hihetetlen volt látni, hogy milyen mérnöki precizitással építették meg Pallasz Athéné tiszteletére. Amit később keresztény templommá és a 15. században mecsetté alakítottak. Mostani formáját pedig az idők során nyerte el köszönhetően egy ostromnak és egy brit nagykövetnek. Valamikor a 17. század során a velenceiek gránátja felrobbantotta, mert a törökök lőszerraktárnak használták, így a robbanás következtében az oldalsó oszlopok nagy része ledőlt és a mennyezet is megsemmisült. Később a már említett nagykövet pedig a megmaradt szobrokat vitte el és adta el a briteknek. S összes átalakítás és sérülések, viszontakságok ellenére még mindig ott áll rendíthetetlenül, már több száz éve.

snapseed-2

img_4539-1

A Parthenón mellett nem lehet szó nélkül hagyni az Erekhtheiont és annak kariatidáit sem.  A szentély a régi Pallasz Athéné templomának romjaimra építettek, amelyet még a perzsák rombolták le. A déli oldalán elhelyezkedő öt nőalak pedig a görög építészet és szobrászat ékköve is lehetne akár. Látva az aprólékosan kidolgozott alakokat csak csodálkoztam azon, hogy a görögök milyen jól bántak a márvánnyal, de ugye nem csak.  Tulajdonképpen maga az Erekhteion valahogy jobban is tetszett, mint maga a Parthenón, bár a két épületet nem igazán lehet összehasonlítani. Mégis ha választanom kellene az Akropolisz épületei között, akkor az Erektheiont választanám a kariatidáival. S ekkor még nem is láttam az athéni agórát csak az Akropoliszról.

img_4550

img_4543

Tulajdonképpen egy egész délelőttöt töltöttem el az Akropoliszon és körülötte. Kétszer körbe sétáltam, mondjuk egyszer véletlenül, és mindent megnéztem, amit csak lehet. Hisz a 150 méter magas szikla lábánál is sok érdekes épületek és azoknak maradványai maradtak fent, színházak, szentélyek, sztoák például. Ilyen talán az egyik leghíresebb a Heródes Atticus színház, ahol még a mai napig is lépnek fel előadók és szerveznek előadásokat, lépett itt már fel a híres amerikai születésű görög szoprán Maria Callas, Elton John, Pavarotti vagy olyan együttesek például, mint a Foo Fighters vagy épp a hétvégén Florence + the Machine.  De az előbb említett színház mellett megtaláható még Dionüszosz tiszteletére emelt színház, aki a bor és mámor istene, de gyakran ábrázoltak a görög színjátszás védelmezőjének is.

img_4506

Így látva az Akropoliszt és körbejárva megértettem, hogy Lovasi miért pont onnan dobigálja a csikkeket, ha az életben már tényleg nincs több móka. Maga az egész Akropolisz az épületeivel együtt már már leírhatatlan élményt nyújt, legalábbis rám ilyen hatással volt. Megértettem, hogy igen, ide el és feljutni mindent megér és nyugodtan le lehet pöccinteni egy csikket a városra, természetesen csak képletesen, mert már úgyis elég szemetes Athén. Tulajdonképpen a csikk ledobása nem más, mint a kiteljesedés egy szimboluma vagy ki tudja, lehet teljesen másra gondolt a költő.

Az ígéret szép szó, főleg ha betartják

Egy rég be- és megígért út volt ez az athéni út, maga a gondolat valamikor 2017-ben született egy mámoros éjszaka után Rómában. Ahogy telt múlt az idő egyre többször fogant meg a gondolat és ígértem meg embereknek. De valahogy sosem jött össze, bár egyszer majdnem, akkor még a jegyeim is megvoltak. Végül a nagy görög út különböző okoknál fogva meghiúsult és kicsit félretettem magát az ötletet és maradtak az ígérgetések.

A sok igérgetés és fogadkozás után végül az év elején elhatároztam, hogy idén elmegyek Athénba és a görög ismerőseimnek és a görög leánynak tett ígéreteimet megvalósítom. Végül áprilisban lefoglaltam a jegyeimet szeptemberre, amolyan születésnapi ajándék volt ez tőlem magamnak. Így megy ez már nálam egy ideje, mindig magam lepem meg valami széppel, most pont egy oda-vissza athéni repjeggyel.

Lassan teltek az idő, majd ahogy fogytak a hónapok és napok egyre gyorsabban, még nem ott kaptam magam, hogy meg kellene terveznem az egészet. Sose voltam egy tervezős fajta, most se nagyon volt konkrét tervem. Tudtam mit akarok nagyjából csinálni, látni, enni, inni. Végül egy esős szeptemberi hétfőn, mikor mindenki a sulikezdéstől volt szomorú vagy stresszes, megérkeztem a napsütötte harminc akárhány fokos athéni, görög őszbe.

img_4436

Az első találkozásom a várossal pont a főtéren történt, pontosabban a Syntagma téren, mikor leszálltam a buszról, és megcsapott a felismerés, hogy igen, megcsináltam, itt vagyok Athénban, végre! Majd jött a gyors kétségbeesés, hogy a fenébe, itt nem értem a nyelvet, sőt még elolvasni se tudom, hogy mit akarnak, meg igazából a környék se volt valami bíztató. De ez hamar elillant és megembereltem magam és elindultam a szállásomra. Gondolom az egész félelem csak a fáradtságnak volt betudható. Szerencsére a szállásom hamar megtaláltam és meglepően egész közel a központhoz sikerült foglalnom.

Másnap reggel korán keltem, már nem tudom, hogy az izgalomtól vagy a szobatársam horkolásától, de mindenesetre korán volt még. Kimentem a szoba teraszára és csak bámultam ki a fejemből és gyönyörködtem a tipikus déliséget. A napellenzővel felszerelt  nagy teraszok, különböző citrusfák az úton mellett, sós levegő és az emberek által alkotott káosz zaja, ami már annyira hiányzott.

img_4440

Az első nap csak céltalanul bolyongtam a vársoban, kezdtek visszatérni a régi szokásaim, amiket még Olaszországból szedtem össze. Céltalan bolyongás, a város piacának megkeresése, helyi gyümölcs vásárlása, úgy reggelezni, mint a helyiek és hasonló más kis  utazós manírjaim, amit már azt hittem elfelejtettem.

img_4438

De ezek mindig sokat segítettek egy egy város felfedezésében, így jutottam el példul most is az egyik térre, ami a listámon volt, még pedig a Monastirakira és annak bolhapiacára és szuvenír boltaijhoz. Majd innen a közeli nevezetességekhez, mint például Hadriánusz császár könyvtárához vagy a tér közepén álló Tzistarakis mecsethez. Vagy így kikeveredtem ki az athéni székesegyháznál miközben a kis kerek helyi szezámmagos perecem majszoltam.

img_4445

A napom további részében, viszont már egy kicsit összeszedettebb voltam, hisz tudtam mit akarok megnézni. Barátaim támogatásával sikerült eldönteni és megtervezni is nagyjából a hátralévőket. Mondjuk a szemem előtt lebegett, hogy védjem maga a naptól, így gondoltam elnézek Athén Nemzeti Kertjébe. Itt kicsit sétáltam, pihentem, olvastam, majd elfogyasztottam egy finom görög jeges espressot, igazából az athéni utam során csak ilyen kávét ittam.

img_4480

A kávétól felpörögve gondoltam megint nyakamba veszem a várost és kihúzok pár pontot a listámról. Azonnal sikerült is elkapni egy őrség váltást a parlament előtt, bár mondjuk nem a híres vasárnapi volt. Viszont még így is lenyűgöző és méltóságteljes volt az egész jelenet, ahogyan a katonák lépkedtek vagy épp rezzenéstelenül álltak a tűző napon.

img_4459

img_4465

A majd’ egy órás “mutatvány” után pedig délnek vettem az irányt, egyenesen a legöregebb stadion felé. A teljes egészében márványból készült stadiont még a mai napig  is az építési céljának megfelelően használnak.

img_4481

Maga a Panathinaiko stadion, vagy más néven Kallimármaro egy nagyon impozáns és bámulatos építmény. Ha látvány nem lenne elég, már maga a tudat letaglózó, hogy egy ilyen régi és nagy múltú épületben sétálhat az ember, ahol évszázadokkal ezelőtt olimpiai versenyeket rendeztek.  Sőt később megtudtam, hogy a 2004-es nyári olimpia egyes számainak is helyszínéül szolgált. De például, hogy a stadion nagyságát és különlegességét fokozzam, ez a stadion ad otthont a mindenkori olimpiai játékok előtt megrendezett Olimpiai láng átadási ceremóniának is.

img_4484

Miután kigyönyörködtem és körbejártam a stadiont a Zappeion kiállítási csarnok felé vettem az irányt. Az épület fennállásának 130 éves története során több fontos történelmi  eseménynek szolgált helyszínéül. Itt írták alá például Görögország az EU-hoz való csatlakozását formalizáló dokumentumokat, de rendeztek itt például olimpiai vívóversenyeket is.

img_4498img_4494

Az első nap hátralevő részében még sétáltam egy kicsit és végül megvacsoráztam, majd lemetróztam Pireuszba, Athén kikötőjébe, ami egyben Görögország legnagyobb kikötője is. Itt találkoztam, egy régi ismerősömmel egy olasz projektemről. Rég váratatott már ez a találkozás magára, de hát ami késik, az nem múlik tartja a mondás és így is, annyi év után sikerült végig beszélni az egész estét a tengerparton sétálva, a luxus hajók mellett a kikötőben. Az egész este olyan volt, mintha igazából nem is teltek volna el évek a legutolsó találkozásunk óta.

Az éjszakába nyúló séta és beszélgetés után mikor a szállásomra értem, már mindenre nem maradt erőm. Így bedőltem az ágyba és az aznapi eseményeket, helyeket, embereket felelevenítve álomba merültem. Mint akit lelőttek, úgy aludtam egész másnap reggelig, még megszólalt az ébresztőm.