Firenzei utolsók

Mielőtt végleg elhagytam volna Firenzét és a Toszkán tartományt, még egy kicsit bejártam a várost és kimaradt látványosságait. Végül pedig résztvettem egy érdekes április 25-i kommunista rendezvényen, ami amúgy egy nemzeti ünnep keretén belül volt megtartva. Röviden tehát ennyi lenne itt töltött napjaim krónikái. Csakhogy ilyen vázlatosan nem ússzátok kalandjaim újabb fejezetét, szóval jöjjönek  a frienzei utolsók.

Maradványok

Az utolsó napokra már nem maradt sok minden, amit megnézhettem volna Firenzében. Ha pedig épp találtam valamit oda meg belépőt kellett volna váltsak, nem mintha az eddigiek nagyjába nem kellett volna. Így, úgy döntöttem, hogy az utolsó napokban csak barangolni fogok céltalanul a városban, új utcákat, helyeket felfedezve. De volt, hogy csak az Arno partján ültem és ezeket a bejegyzéseket jegyzeteltem.

Pont egy ilyen sétálós délután, mikor már másodjára láttam a Ponte Vecchiot, majd nem jobbra, hanem balra fordultam sikerült megtalálnom a Palazzo Pittit. A hatalmas palota egykoron a gazdag bankár Luca Pitti tulajdona volt, de később a Medici család megvásárolta és kibővítette. A palotát volt viszont a toszkán nagyhercegek, és II. Viktor Emanuele király rezidenciája is volt, de még Napóleon is használta.

Jelenleg pedig itt üzemel Firenze, de talán Olaszország legnagyobb és legértékesebb múzeumegyüttese. Az itt található képtárat Olaszország híres reneszánsz festőinek munkái alkotják, mint például Raffaello, Tiziano, Dürer festményei. A képtár mellett meglátogathatunk még ezüstmúzeumot, kocsimúzeumot, ruhamúzeumot és porcelánmúzeumot is. Mivel nem vagyok egy nagy múzeumkedvelő és valahogy szívem se volt kiadni egy jegyért több mint 10 eurót, így inkább csak kívülről szemléltem a hatalmas palotát.

Ha pedig a Palazzo Pitti szépsége nem lenne elég, újabb 7 euróért meglátogathatjuk a mögötte elterülő Boboli kertet is. A több mint 45 ezer négyzetméteres park alapjait még a XI. században rakták le és római antik szobrok és szökőkutak díszítik. A „pletykák” és instagram képek alapján a Piazza Michelangelo után innen a legszebb a kilátás Firenzére.

A legutolsó hátramaradt nevezetesség pedig a 1246-ban elkezdett, majd a 14. században elkészült Santa Maria Novella – bazilika volt. A fehér és zöld márvánnyal burkolt templom a dominikánus szerzetesek kezdeményezésére épült. A gótikus stílusban épült bazilika az első ilyenje volt a városnak. Így, miután ezt is kipipáltam a képzeletbeli listámon, nyugtázva tértem vissza vendéglátóimhoz teljesítve elképzeléseimet Firenzével.

 

Fel vörösök, proletárak, nem csak a paradicsomszószos pasta vörös!

Mikor Firenzébe jártam, pont kifogtam egy olasz nemzeti ünnepet, a l’anniversario della liberazione d’Italiat. Minden évben április 25-e az Olasz Felszabadulás ünnepe, más néven az Ellenállás napja. Ezen a napon ünneplik az Olasz Királyság felszabadulását a fasizmus és az öt év világháború alól. Így a városban mindenhol katonai parádék vagy különböző összejövetelek voltak. Vendéglátóimmal pont egy ilyenre mentünk el 25-e késő délutánján. Firenze egy turisták által kevésbé látogatott, de mégis híres Piazza Santo Spirito terén volt megtartva egy kommunista összeröffenés, amire „hivatalosak” voltunk. A lobogó sarló és kalapácsos, Lennin és Che Guevara arcképével díszített zászlók alatt vörösbe öltözött emberek hevesen mutogattak. A háttérben halkan, alig kivehetően szóltak az olasz komcsi indulók és természetesen az elmaradhatlan Internacionálé.

A tömegben járkálva és megfigyelve őket, nem egyszer hallottam például, hogy „ey, ciao Marx” vagy épp volt aki odajött megdícsérni a hasonlóságot a szakállam és az előbb említett úriember szakálla között. Számomra fura volt látni ezeket az embereket, mennyire éltetik a kommunizmust, a megjelent tömeg pedig egyenesen letaglózott. A kicsinek egyáltalán nem nevezhető tér tele volt emberekkel, az este végére pedig már mozdulni sem lehetett. A nagy pastaval megrakott kondérok előtt méteres sorok kigyóztak és a színpad előtt, a kommunista kiáltványokat felolvasó bemondókat több tucatnyian hallgatták hatalmas odaadással. Szokatlan és kicsit rendkívüli volt látni magát az egész rendezvényt és a tömeget, és itt nem feltétlenül a témájára gondolok. Mivel szerintem a kommunizmus és a szocializmus, mint ideológia és elgondolás nagyon félre lett értelmezve. Ennek dacára nem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a nevében és érdekében elkövetett dolgok mennyit ártottak a társadalomnak és különböző országoknak. Az olaszok pedig önfeledeten éltetik és úgy tekintenek rá, mint a demokráciát megreformáló és az elkényelmesedett álmából felébresztő új világkép. Végig az járt a fejembe, hogy ha vajon megtapasztalták volna azt amit egyes országok és lakóik, mennyire örvendenének az osztálynélküli társadalom utópisztikus képének.

Utolsó napjaim Firenzében mondhatni egész érdekesre sikeredtek. Sajnálatos módon, mire már kezdtem magam átadni a város hangulatának, el kellett hagynom. A várostól búcsúzva nem csak a hátizsákom volt nehéz. Emlékezetes élmény volt itt tölteni úgy körülbelül három napot. Ami egyértelműen csak arra volt elég, hogy mindent körbejárjak és egy kicsit betekintés nyerjek a város mindennapi életébe. Leírhatatlan érzés volt a reneszánsz fellegvárában a templomok, paloták, villák vagy épp csak az egyszerű belvárosi házak között sétalni. A városban bóklászva egy megfoghatatlan hangulattal és pezsgéssel találtam magam szembe, amit eddig talán sehol sem tapasztaltam Olaszországban. Bár még mindig Palermo és Nápoly van listám elején, de Firenze szorosan követi őket egy vékony hajszállal lemaradva.

Leszobrozva Firenzébe

Róma után nem gondoltam volna, hogy találok még egy olyan várost Olasszországban, ahol ennyi szobrot találok mint a fővárosban. Végül megérkeztem Firenzébe és először megláttam a Palazzo Vecchio előtt álló Dávid-szobor 1504-es másolatát, majd megfordultam és a Loggia dei Lanzival találtam magam szemben. De tulajdonképpen az egész város tele van szebbnél szebb szobrokkal és/vagy faragott homlokzatokkal. Bárhol járunk, bármilyen utcában vagy téren vagyunk mindig találhatunk valamilyen szobrászati remekművet.

A legszebb szobrok egyértelműen a  Piazza della Signorian a Loggia dei Lanziban találhatóak. Valahol érthető is, hogy miért pont itt vannak elhelyezve., hisz az L alakú tér a város egyik turisztikai központja is, jelentős épülettel körbevéve. Itt található például a Palazzo Vecchio is, amelyben toszkánai nagyhercegek székhelye és Firenze politikai központja volt, most pedig a firenzei városháza működik.

A Palazzo Vecchio belső udvara

De, ahogyan már említettem, számos más szép épület, palota és szökőkút áll, mint például a Neptun kút, ami, ottjártamkor, sajnos felújítás alatt volt. Azonban visszatérve a Loggiara és szobraira, számomra egy nagyszerű élmény volt látni őket. Olyan érzés volt, mintha megelevenedett volna előttem a Mediciek Firenzéje. Az négy emelet magas árkádok előtt állva csak ámultam és bámultam, hogy mennyire lenyűgöző az épület.

Belépve az árkádok alá, a két hatalmas márvány oroszlán között, szobrok tucatjait tekintheti meg a látogató. Egyebek mellett görög és római mitológiai alakokkal találkozhatunk. Ilyen alkotás például a meztelen Perszeuszt ábrázoló szobor, amelyen épp kivont karddal láthatjuk, miközben Andromédát megszabadítja a mindenkit kővé dermesztő Medúzától.

A Perszeusz-szobor talapzatát is például a görög-római mitológia négy istenalakja dísziti. A bronz szoborok Jupitert, aki tulajdonképpen Zeusz római megfelelője, Mercuriust, Minervat, a kézművesség és ipar védőjét és végül Danaët, Perszeusz anyját ábrázolja.

Bentről még számos szobor keltheti fel érdeklődők figyelmét, viszont az én szemem az egyik, tulajdonképpen egy erőszakot ábrázoló szobron akadt meg. A hatalmas márvány alkotás Polyxena megerőszakolása címet viseli. Polyxena egy trójai király legfiatalabb lánya volt, a görög mitológia szerint Akhilleusz a lánynak árulta el sebezhetőségének titkát Apolló templomában. Később a lány testvérei, Paris és Deiphobus, ezt kihasználva ölték meg Akhilleuszt.

Az Polyxena megerőszakolás és a Giovanni da Bologna által elkészített Szabin nők elrablása című szobor (ez is tulajdonképpen egy újabb erőszakot ábrázoló szobor) mellett megtekinthetjük még például Herkules harcát Nessus kentaurral. Az előbb említett alkotáshoz még hozzátartozik az is, hogy alkotója egyetlen egy nagy márványtömbböl faragta ki.

Nyilvánvalóan a város tele van szebbnél szebb szobrokkal, viszont egy se keltette bennem azt az érzést, amit a Loggiaban éltem át. Kedvenc filozófusom Machiavelli szobra vagy a Basilica di Santa Croce előtt található Dante szobor se tudta előidézni bennem azt az érzést amit a tucatnyi szobor az árkádok alatt. Az élmény minőségén még az a tudat sem tudott csorbítani, hogy tulajdonképpen végig csak másolatokat nézek. A pletykák szerint az eredetiek valakinek a magángyűjteményében lapulnak, vagy múzeumokban vannak kiállítva.

Firenzei turistáskodásokban

Végül sikerült, eljutottam Firenzébe, az utolsó pillanatba lett szállásom, megmenekült az utam és vele én is. Kora este érkeztem a városba, így már nem volt se kedvem, se erőm ahhoz, hogy kimozduljak. Első estém vendéglátóim társaságában töltöttem beszélgetve, tapasztalatokat cserélve. Majd másnap vettem nyakamba a várost és kezdtem el turistáskodni egy cseppet.

A várost tulajdonképpen a híres olasz nemesi család a Mediciek uralták több mint kétszáz évig. Sokat köszönhet Firenze a gazdag, jómódú bankároknak, akik felvirágoztatták az Arno folyó két partján fekvő várost. Egy művészeti, kulturális és pénzügyi fellegvárrá tették, sőt egy ideig még Itália fővárosa is volt.

Most, ismét megérzésemre hivatkoztva, próbáltam bejárni a várost. Utólag helyesnek bizonyult elhatározásom, hisz a híresebb épületeket így találtam meg. Első utam egyből az Arno bal partján az egyik dobjának a tetejében található Piazzale Michelangelohoz vezetett. A tér és kilátó egy mesterségesen kialakított park, amit reggeli edzés gyanánt gyalogosan közelítettem meg. Miután pedig megtettem a majd’ hat kilóméteren át kanyargó távot egy lélegzetelállító kilátás tárult elém. A panoráma egyszerűen gyönyörű, nehezen talál rá az ember szavakat. Én is csak álltam előtte, és egyszerűen nem tudtam be telni vele. Itt tudatosult bennem először, hogy végre sikerült kihúznom bakancslistám első pontját, hiszen eljutottam Firenzébe és Toszkánába.

A hatalmas téren céltalanul sétálva és a kilátásban gyönyörködve még egy bronz Dávid-szobor másolattal is találkoztam. Végül pedig, követve a finom illatokat kikötöttem egy meseszép rózsakertben. Miután bejártam a meglepően nyugodt és végtelenül csendes kertet kiderült, hogy véletlenül épp a közkedvelt Giardino della Roseba jártam. Jó volt kicsit megpihenni és elmélkedni a rózsák között a füvön.

Tovább sétálva a turisták által elkerült szűk utcákban valahogyan eljutottam az Arno partjait összekötő híres Ponte Vecchiohoz. Az 1345-ben épült híd, a világ egyik leghíresebbjeként van számon tartva és egyben legrégebbi híd Firenzében. Kezdetben, a híd két oldalán található műhelyekben hentesek, bőrdíszművesek és patkolókovácsok dolgoztak. Később ezeket a kevésbé zajos és bűzös aranyművesek váltották fel, de tulajdonképppen még ma is ők hasznáják a különböző helyiségeket.

Hídon átkelve, egy turista csoporthoz csapódva, tudtam meg például, hogy keresztül fut rajta egy folyosó, nevezetesen a Vasari-folyosó (Corridoio Vasariano). A híd tetején lévő felső ablakok a folyosó ablakai, ami tulajdonképpen egy megemelt magánsétány, amit 1565-ben I. Cosimo építtetett. Király célja a folyosóval nem volt más, mint a köznép elkerülése, mivel nem szeretett volna az utca tömegével elvegyülni.

A hídtól végtelenül könnyű dolga van az embernek, mert egyből beér a történelmi városközpontba, ahonnan egy hosszabb sétával bejárhatja az összes nevezetességét Firenzének.

Első megállója ennek a túrának például az Uffizzi-képtár. A palotában található a világ leghíresebb és leggazdagabb szépművészeti gyűjtemény, az egyik leghíresebb múzeumnak tartják az emberek. Bár kétség sem férhet hírnevéhez mikor olyan művészek alkotásait tekinthetjük meg, mint például Leonardo da Vinci, Botticelli, Michelangelo vagy épp Caravaggio. Mivel nem vagyok egy nagy múzeumlátogató kihagytam és inkább tovább indultam a székesegyház felé. (A hónap első vasárnapján a múzeumok ingyen látogathatóak Firenzében)

A székesegyház narancsos kupolája már messziről látszik és kiemelkedik a város képéből, mint egy  vonatkoztatási pont. Megérkezvén elé és megpillantva a hatalmas templomot többre nem jutotta tőlem, minthogy eltátottam a számat és csak annyit mondtam „wow, azt a kurva mindenit”.

A Santa Maria del Fiore méretei a 8300 négyzetméter alapterülettel és a 107 méter magas kupolájával a város legmagasabb épülete és egyben jelképe. Hatalmas méretei jól tükrözi Firenze mindig és mindenben elsőségre való törekvését. Tulajdonképpen ez a katedrális is azért épült, mert a város vezetése a többi várossal szeretett volna versengeni. Így 1296-ban megbízták Arnolfo di Cambiót, hogy építsen egy új dómot, amely elhomályosítja a rivális Siena és Pisa dómjait. Végül 1368-ban elkészült, de a ma is jellegzetes kupola majd csak 1420-1434 között került fel rá. Bejutnom sajnos nem sikerült, mivel ebédidő miatt zárva volt, bár még így is kígyózó sorok áltak a székesegyház bejáratánál.

A székesegyház után, mivel már későre járt és fáradt is voltam, így az utolsó nevezetesség felé vettem az utam. Listámon már csak a  világon legnagyobb ferences rendi templom maradt, a Santa Croce bazilika. Egyszerűsége és letisztultsága miatt nekem sokkal jobban tetszett mint például a domonkosok Santa Maria Novella temploma. Később kiderült, hogy tulajdonképpen a ferences rend a domonkos renddel való versengés miatt kezdték el építeni a gótikus Santa Crocet. A bazilika híres még az itt nyugvó, Olaszország nagyjainak számító személyiségekről, akik közül több Firenzében, vagy a környékén született. Itt nyugszik példul Galliei, Michelangelo vagy személyes kedvencem Macchivaelli.

A Basilica di Santa Croce és a Basilica di Santa Maria Novella

A Toszkán fővárosban szüntelenül találkozhatunk valamilyen csodaszép épülettel, templommal, múzeummal vagy épp csak egy egyszerű míves kapuval/ajtóval. A szűk, általában téglavörös színben pompázó házak között, a macskaköves  utcákat járva sosem tudhatjuk mire bukkanhatunk. Ahogy az egyik önkéntes fogalmazott „ tulajdonképpen nem lehet eldönteni, hogy most Firenze a múzeumok városa vagy épp egy város a múzeumban.”