Month: May 2018

Egy tetoválás története

Megtörtént. Átestem a vízkeresztségen és varrattam magamra egy tetoválást. Érdekes, hogy régeben egyaltalán nem vonzott a tudat (persze, ez alól mindig kivételt képeztek a rágóba talált lehúzósok), most pedig itt lapul a fólia alatt egy felirat. Lehet sablonos, lehet klisé egyetlen szó bőrre varrása, ráadásul olyan nyelven, amit nem is beszél a tulajdonosa. De nem érdekel, számomra jelentéssel bír és ráadásul olyannal, ami valamennyire mély és felejthetetlen emlékek fűznek hozzá. A szó jelentését/értelmét pedig tudom/ismerem és átélem/érzem. De jöjjön is az első tetoválásom története és ami mögötte van.

Talán valamikor az év elején fogalmazódott meg bennm az elhatározás, hogy konkrétan mit is akarok majd magamra tetoválni. Addig csak elképzeléseim és halvány ötleteim voltak, hogy mégis mit szeretnék. Általában olyanok jártak a fejembe, hogy mindenképp valamit, ami Olaszországhoz kötött volna. Szerettem volna a bokámon a heget eltüntetni, de nem voltak konkrét ötleteim és nem találtam semmi olyat, ami megfogott volna. Majd jött az ötlet, ha valami görögöset varratnék, mivel maga a kultúrájuk és filozófiájuk is érdekel és szeretem. Először a görög szerelem istenének nevében gondolkodtam, akit történetesen Eros-nak hívnak, engem pedig Erőssnek, amit a magyar nyelvben járatlanok, bizony Erosnak ejtenek. Ráadásul sok görög ismerősöm (általában lányok) is így hív/hívott. Végül, de nem utolsó sorban, az egykori görög barátnőm (bár inkább volt egy nyári, mediterrán, EVS kaland) is, akit még Olaszországban ismertem meg, előszeretettel szólított így és ugye a családnevem sem tudta kimondani. Hosszas gondolkodás és fontolgatás után elhatároztam, hogy akkor mindenképp valami görög lesz. Az előzetes „eros” szó helyett, viszont az „erotas”-ra esett a választás. Ami újgörögül szerelmet/vágyat/szenvedélyt jelent és tulajdonképpen az ógörög „eros”-ból származik.  A „csel” az egészben viszont az, hogy a görögöknek négy kifejezésük van a szerelemre, függően attól, hogy milyen mértékben szeretünk és ki felé irányul. Az én szeretetem, pedig a szenvedélyes, vágyakozó szeretet/szerelem, amit, ahogyan Platón gondolta, olyan ember iránt érzünk, akinek a szépségét szeretjük vagy csak magát a szépség ideáját. Az idő múlásával, viszont az „eros” átalalakult és „erotas”, szenvedélyes/vágyakozó szerelem lett belőle. Akit még esetleg érdekelne az egész háttere, az ITT linkelt videóban megnézheti (angolul tudók előnyben). Végül tehát így alakult ki az egész tetoválás gondolati és jelentési háttere. Így utólag átgondolva, teljesen olyan mint én, jól átgondolt, mély, filozófikus tartalommal és jelentéssel bíró alkotás.

Valahogy a tetoválás megvalósítása is hasonlóan kalandosra sikerült, ha lehet így fogalmazni. Eredetlieg születésnapi ajándénak szántam volna, viszont akkor még nem volt meg rá a keret. Végül sikerült megszerezni a rávalót és már csak a művész, a helyszín és az időpont hiányzott. Hosszas keresgélés után, twitteren, majd instagrammon keresztül megtaláltam az emberem … Budapesten. Közben viszont „becsúszott” egy Szardíniai út, amit Pesten kellett befejeznem, így kapva kaptam az alkalmon. Mivel a landolás és a buszom indulása között volt hét órám tetováltatni. Bár ebből később négy lett, mivel késett a járatom, de még ennyi idő is tökéletes volt arra, hogy elkészüljön életem első tetoválása. Ráadásul meglepetésemre, mivel mindenki rémiszgetett, hogy fájni fog, nem is éreztem semmilyen fájdalmat. Természetesen kellemtlen érzés volt, de igazából rosszabb volt ott ülni kifeszített karral és csuklóval. Végül, röpke fél óra után, Dianna Mezei (md_tatoo) által, egy volt önkéntes ismerősöm kaligráfiája alapján, el is készült a zseniális alkotás.

Így két út között várakozva, előzetesen jól átgondolva és megtervezve, elkészült életem első és biztosan nem utolsó tetoválása.

Advertisements

A nagyváradi múzeumok éjszakája

Néha kell egy kis változatosság a már-már monoton napok közé, bár én nem panaszkodom a monotonitás miatt, főleg mikor a naptáramra nézek. Mégis van úgy, hogy a megszokott szombat esti italozós, beszélgetős este helyett, valami másra vágyik az ember és társasága. Így történt tegnap, hogy kihasználva a múzeumok éjszakája adta lehetőségeket, meglátogattuk Nagyvárad központjában található nevezetességeket.

Az este a Körösvidéki Múzeumban kezdődött, ahova öröm volt belépni és látva a frissen felújított és múzeummá átalakított egykori magyar hadapródiskola kertjébe.

Meglepetésünkre egy egész nagy tömeg fogadott bennünket, ahogyan a bejárat felé hömpölyögtek. Az impozáns épület belsejében, a sokaság még nagyobbnak tűnt, ahogyan a különböző termekben összegyűltek. Így lépésről lépésre lehetett haladni csak a kiállított tárgyak között.

Öröm volt látni, hogy végre egy színvonalas kiállítást tudtam Nagyváradon megtekinteni, ami már Európát is bejárta. A hosszas, múzeum és épülete körüli hercehurca után, végre van egy minőségi tér, ahol ki lehet majd állítani, akár még minőségibb és nagyobb alkotásokat is. Kezdésnek, viszont nem volt egy rossz ötlet és kezdeményezés a korszakalkotó zseni Da Vinci gépezeteit/találmányai elhozni a térség legnagyobb múzeumába.

A kiállítás után alkalmunk nyílt megnézni Románia legnagyobb viváriumát és lakóit is. A tucatnyi állatnak otthont adó élő múzeumban, jó volt látni olyan fajokat is látni, amit csak könyvekben vagy képeken tekinthetünk meg. Természetesen nem csak őshonos állatokat láttunk, hanem például botsáskát, különböző színes siklókat vagy halakat is.

A múzeum után egy rövid séta után el is érkeztünk esténk/éjszakénk következő állomásához, a városháza negyven méter magas tornyához. A feljutás nem ment zökkenőmentesen, mert az egész körülbelül egy órába telt a tömeg és a sor miatt. Gondoltam magamban álltam én már sorba többet is, így ez már szinte meg se kottyant. Ráadásul felérve a csúcsra, minden fáradtságot, félelmet (mivel még mindig félek a magasságban) megért a várakozás.  A város és panorámája nem csak természetes fényben gyönyörű, hanem éjszaka is, köszönhetően elsősorban a szépen kivilágított és felújított épületeknek.

A lejutás már valamivel könnyebben ment, de még így is néha megálltam egy bátorsági pihenőre. Hiába másztam már meg a Vezúvot és néztem a mélybe vagy tekintettem a Szent Péter bazilika kupolájának a legtetejéből, a magasságtól még mindig rettegem. Bár megjegyezném, hogy fejlődök, de azért még a kapcsolatunk nem a legjobb.

A torony után, az idő szűkössége miatt, már csak egy valamit tudtunk megtekinteni, így esett a választás a Cion neológ zsinagógára. A frissen felújított és a közönsségnek/látogatóknak megnyitott templom Európa egyik legnagyobbjának tartják. Az eklektikus stílusban épült épület belsejében, mint általában a zsinagógákban a mór eredetű lenyűgöző belső és külső díszitéssel találkozhatunk. Jó volt itt egy kicsit megpihenni a hosszú séta után és élvezni a zsinagóga nyújtotta csendet. Gyönyörködve az épületbn nem egyszer mondtam magamban, hogy „Wow, ez igen! Ilyen szépet nem sok helyen láttam, pedig már voltak itt-ott.” Ilyenkor egy kicsit még büszkébb voltam arra, hogy váradi vagyok és ilyen szép épületeink vannak.

Jó volt egy kicsit turistának lenni a saját városomban és csak úgy sétálni a műemlékek között, amik mellett máskor csak úgy elrohanunk nem törődve azokkal. Nagyszerű élmény látni, hogy az emberek mégis igénylik a kultúrát, ráadásul úgy, hogy a városnak megvannak az adottságai és a néznivalói. Nem hiába volt anno Nagyvárad a költők és kultúr emberek találkozóhelye és nem hiába emlegetik mindenhol a gyönyörű építészeti alkotásait a városnak.