Kalandjárat V./1 Nagy utazás

Közeledve az önkéntességem végéhez, idejét láttam kivenni a maradék szabadságom és elindulni a nagy olasz világba. Az igazat megvalva, tulajdonképpen ismét kezdett magával ragadni a már olyan jól ismert érzés, mikor csak arra vágysz, hogy egy időre magad mögött hagyj mindent és mindenkit, Poggiardot, társaid és munkád.

Kezdetben egy nagy körutat terveztem, be szerettem volna járni egész Olaszországot, viszont sok minden közbeszólt és átírta az előzetes terveim. A munka, többnyire az húsvéti ünnepek előtti rohanás, mikor mindenkinek, minden az utolsó utáni pillanatban kell. A fránya pénz és annak mennyisége, mivel egy nagyobb út ötlete lebegett a szemem előtt sok utazással, sok várossal és sok látnivalóval, ez viszont sokba került volna. Így osztottam, szoroztam és gyököt vontam, végül pedig arra a következtetésre jutottam, hogy talán jobb is lesz így, ha egy rövidebb (három hét) kiruccanás lesz. Hisz ha megnéznék mindent akkor nem lenne miért visszatérni Olaszországba (heh, jó vicc, ide mindig van miért visszajönni, ha másért nem is legalább a pizzaért). Végül pedig leegyeztettem itt ott a szállásokat, lefoglaltam az első jegyem és eldöntöttem, lesz, ami lesz az Úr negyedik havának huszadik napján, egy kicsivel a feltámadás után világgá megyek.

Az eltervezett útitervben, pedig olyan városok/törpeállamok szerepelnek, mint például Rimini, Forli, Bologna, a bakancslistás San Marino. A keleti parti városok után pedig egyenesen a csizma közepébe, majd nyugati részébe utazom, hogy egy kicsit bejárjam a listámon előkelő helyen szereplő Toszkán vidéket, útba ejtve Perugiat és környékét, Firenzet, Sienat, Assissit. Mindezek után pedig visszatérek Rómába, pedig megutóbb még érmét se dobtam a Trevi kút vizébe. Végül pedig kalandozásaimat lezárva és Nápoly hívószavára válaszolva, önkéntességem alatt utoljára meglátogatom még a várost. Kellőképpen elköszönve Olaszország déli részétől, még egy utolsó nagy tengerparti utat beiktatva, körbejárom a Nápoly környéki meseszép városokat és tengerpartokat. Útba ejtve a lenyűgőző és világszerte híres (köszi Julia Roberts és az Eat, Pray, Love könyv/film) Positano, Amalfi, Sorrento városokat. Nem kihagyva természetesen Pompeii romjaiat és a Vezúvot.

Kétségtelenül egy érdekes és tartalmas út elé nézek, ami majd, reményeim szerint, feltölt majd energiával, hogy az utolsó száz méteren a legjobbat nyújtsam majd.

U.I.: Aki követni szeretné majd kalandjaim a blogom facebook oldalán (ITT) tudja majd nyomonkövetni, szóval jöhetnek majd a lájkok és megosztások.

Mérföldkövek

Az ember élete során akarva-akaratlanul mérföldkövekhez érkezik, ahol megáll, elmélkedik, visszatekint. A merészebbek pedig már a következő állomáshoz vezető utat tervezik, és van aki csak elindul, lesz, ami lesz alapon. Egy végtelenül megfontolt ember vagyok így a mostani, rendhagyó, vasárnapi bejegyzésem se lesz egy jövőbe révedő (mivel a jövő sokszor kifürkészhetetlen), hanem inkább egy múltidézés és helyzetjelentés lesz.

EGY év

Épp a napokban, pontosabban a születésnapom környékén, dobta fel a facebook az emlékeztetőt, hogy pont egy éve jelentkeztem EVS önkéntesnek. S láss csodást, most meg itt vagyok, a hihetetlenül rohanó idővel a hátam mögött. Az egész már-már olyan távolinak tűnik, a jelentkezés, a pillanat, amikor épp a feladás küszöbén egyenesúlyoztam, de végül rátaláltam a projektemre és beadtam a pályázatom. Három napra rá pedig már az interjún is túl voltam, hogy június elején megérkezzem a napfényes Dél Olaszországba.

TÍZ hónap

Épp a napokban, pontosabban pénteken járt le a tizedik itt töltött hónapom. Nem akarom ismételni magam, viszont az idő még mindig hihetetlenül gyorsan telik. A tavalyi nyár, a megannyi új ismerős, barát és élmény oly közelinek tűnik, mégis oly távoli. Itt vagyok, hogy már a hazautazásom, a haza költözésem részleteit kellene előkészítenem, ahelyett pedig az utolsó nagy utazásom részleteit tervezem. De kit érdekel, van még bő két, de akár szűk három hónapom ezzel foglalkozni, s Pató Pál módjára elintézem egy „ej, ráérünk arra még” kijelentéssel. Úgy érzem, hogy a tíz hónap itt töltött idő, ha nem is teljesen, de részben megváltoztatott. De lehet csak olyanra formált, amilyen valójában vagyok …

ÖTVEN bejegyzés

A blogom kezdetén nem gondoltam volna, hogy egyszer is elérem az ötven darab bejegyzést. Viszont időközben kiderült, hogy igény van rá (a havi látogatók/olvasók száma kétszáz körüli), örömömet lelem benne és még érzékem is van hozzá (nem csak anyukám és ismerőseim/barátaim mondták). Gyakorlatilag nem is emlékszem, hogy az eddigi blogjaim valamelyikkével is foglalkoztam volna ennyit. Itt és most érzem, hogy nem feltétlenül az önkéntességem miatt született eme felület, hanem ismét egy rég dédelgetett álmomat valósítottam meg. Ráadásul egyre többet és komolyabban foglalkozom vele, valahol ezért és a népakaratnak behódolva elindítom a blog hivatalos facebook oldalát. Végül pedig a több média tartalom miatt és nagyobb betekintést nyújtva ezzel életembe az instagramom is összekapcsolom a blogommal. Így, ezzel a kisebb újítással „ünnepelem” a szép kerek ötvenedig bejegyzésem, kívánva még ennyit legalább.

Kalandjárat IV./6 Mindent és mindenkit utolér a vég

Jöjjön, aminek jönnie kell, az utolsó palermoi bejegyzésem, amit ismét két részre osztok. Bár a kettős felosztás egy adott ponton megszűnik és a bejegyzés valahogy egy nagy egésszé válik. (MEGJ. Ha pedig nem sikerülne az üzenet egyértelmű közvetítése a cím sokat segíthet)


A katakombák meglátogatásához már kezdetek kezdetén úgy álltam hozzá, hogy ha törik, ha szakad muszáj megnéznem és semmiképp se szeretném kihagyni. Szerencsémre sikerült útitársakat találnom magamnak, bár az se zavart volna, ha egyedül vágok neki. Március utolsó napjainak egyikén, egy melegebb, bár néhol felhős kora délutánján, egy rövidebb buszozás majd gyaloglás után értünk a kapucnis rendi katakombákhoz. A palermói katakombák körülbelül nyolcezer mumifikálódott holttestet őriz, melyek közül az elsők a 15. századból származnak. A történet szerint amikor a kapucinus szerzetesek évszázadokkal ezelőtt építési telket kértek Palermo vezetőitől kolostoruk számára, látszólag a legrosszabb földdarabot kapták a város vezetőitől. Végül azonban kiderült, hogy tulajdonképpen a lehető legjobb helyre építkeztek. Hiszen a kolostor alatt húzódó pincerendszerben eltemetett első barát teste hosszú évek múltán se akart elbomlani. A szicíliaik a különös esetet isteni jelként értékelték, akik ettől kezdve (azon nemesek és gazdagok, akik megtehették) minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ide temetkezhessenek. Leérvén mumifikálódott testek, csontvázak tucatjai fogadtak bennünket, bár gondolom ezzel nem árultam el semmi újdonságot. Viszont maga a látvány és az egész hely hangulata, ha lehet így fogalmazni, kicsit megérinti és letaglózza a látogatót.

catacombs1

Rögtön, ahogy megkezdtük sétánk az egyik folyosón, egy nyomasztó, kellemetlen érzés fogott el. Ez az érzés cseppet sem enyhült, miközben a több száz éves csontvázak, mumifikált holttestek és koporsók között sétáltunk. Holttestek sorai lógnak vagy dőlnek ijesztő helyzetekben. Számomra elképesztő és néhol már hihetetlen volt látni, hogy szinte az összes holttest milyen formában maradtak fenn az utókornak.

catacombs2

Gyanútlanul járva a folyósókat nem tudtuk, hogy a legnehezebb része még csak a végén van. Mielőtt beléptünk a mélybe nem tudtunk a folyosók felosztásáról, így nem voltunk tudatában annak a ténynek, hogy lesz külön folyosó a gyerek holtesteknek is. Számomra rémísztő látvány volt látni a kicsike koporsókat és holttesteket. Egy adott pillanatban, már csak annyit mondtam, hogy kész menjünk én nem bírom tovább, de végül valahogy átvészelni az egészet. Bár az itt megtett séta az út minden pontján vérfagyasztó és megrázó, a katakombalakói közül számomra a gyermekek holttestei jelenteték a legmegrendítőbb élményt. Kilépve a katakombák ajtaján egy jól eső megkönnyebülés uralkodott el rajtam, számítottam rá, hogy meg fog viselni, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. A lépcsőkön ülve és a látottakat kibeszélve a többiekkel fokozatosan oszlott el mindenkinek az összes időközben kialakult kellemetlen érzés vagy az elménk által elraktározott kép.


Jártam már pár olasz városban, úgy északon mint délen, viszont Palermo még mindig csak a dél iránt érzett szerelmem erősíti. Itt megkaptam mindent amit egy déli várostól Olaszországból elvárok. Meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy számomra eddig Palermo volt az a város, amelyet teljes mértékben élvezni tudtam. A nagy, megkopott és nyüzsgő Palermo lehet nem mindenkinek tetszik, sőt biztos vagyok benne, a hatalmas forgalom, a szegénység és a barokk pompa hanyatlása a bátortalanokat már-már vissza is tudja rettenti. Az ellentétek városa, múlt dicsőségéről árulkodó műemlékek modern lakóházak és zsúfolt, félreeső utcák között állnak. Az épületek örökösen térért küzdenek egy olyan városban, melynek arab bazárjai, virágzó kikötői, nyomorúságos lebujai és nyüzsgő főútjai néha megrázó ellentétet kínálnak a múlt és a jelen között. Így az adott körülményeknek és embereknek köszönhetően, de nemcsak, hanem egyszerűen maga a város vibrálása miatt jó volt ott lennni és együtt mozogni vele. Így nyilvánvalóan nehéz volt a búcsú, úgy a várostól, mint barátoktól. De ahogyan a címben is mondtam a vég mindent és mindenkit utolér, a kérdés már csak annyi, hogy hogyan. Talán fel lehet rá készülni … valahogy … bár még így is történhetnek váratlan dolgok. Egyes filozófiai irányzatok szerint minden vég egy új kezdet, így ennek tudatában is fel lehet dolgozni a búcsúzás tényét … valahogy. Egy másik lehetőség a beletörődés és elfogadás, végül pedig az enyhítés. Egy utolsó kávé, egy utolsó séta a Ballaron, az utolsó arancina a Maqueda sétányon vagy esetleg egy hosszúra elnyújtott ölelés a Piazza Sant’Anna közepén. Végül pedig nem marad más, mint két, a tömegbevesző alak, a viszontlátás reményével a szívükben és az új, együtt szerzett emlékek képeivel.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Kalandjárat IV./5 Palermo éjjel

Előző bejegyzésemben, pontosabban ITT, már lehetett olvasni a város nappali forgatagáról. Mindemellett az egész egy nagy, stílszerűen Éjjel-Nappal Palermo írásért kiáltott, amit értelemszerűen próbáltam kerülni. Így inkább két részre szedtem és feldíszitettem kisebb történetekkel a különálló bejegyzéseket.

Az éjszaka hívószava

Nem volt vesztegetni való időnk, így már az első nap, első estéjén belevetettükunk magunkat az éjszakába. Mondhatni zúztunk az éjszakában én meg pár haver. Elsőre kicsit meglepett, hogy tualjdonképpen a város összes lakosa, legalábbis a fiatalabb réteg, mennyire elárasztja a fontosabb útvonalakat. A napközben a szinte üres vagy épp turisták által elfoglalt tereket pedig a helyiek, többnyire egyetemisták, tucatjai veszik birtokukba. Az itt uralkodó tipikus olaszos éjszakai élet, hogy mindenki inkább kint cigizik, iszogat, hevesen mutogatva beszél a másikkal hamar berántja az épp arra járót. Akkor, ott abban a pillanatban, végig nagyon fáradt voltam, viszont egy adott ponton, kb mikor átestem a holt ponton már semmi sem érdekelt. Nem törődtem a tudattal, hogy szakadtak le a lábaim, mert feltörte a cipő, esetleg nem aludtam többet mint négy óra, a lényeg az volt, hogy megérkeztem, ismerősök, barátok, a görög leány társaságában vagyok egy olyan nyüzsgés közepette, amit már nagyon hiányoltam. Az est folyamán végig egy jól eső érzés kerülgetett, jó volt ismét emberek, fiatalok közt lenni és csak élvezni az éjszaka pezsgését egy ital mellett.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ma van a szülinapom-pom-pom-poropompom!

Cefaluból visszatérve, fáradtan, a nap és a sóslevegő által kisszívva, punnyadtan érkeztünk vissza Palermoba. De nincs megállás és fék, mivel még egy születésnapi lakomával szembe kellett néznünk. Mivel török vendéglátónk szülletésnapja volt és az enyém is közeledett (azóta már el is viharzott), így úgy kivánta az illem és a társaság, hogy egy mi lenne ha tartanánk nagy olaszos eszem iszomot. A vacsoracsata kihirdetése után pedig mindenki egy gyors bevásárlásba és ötletelésbe kezdett. A konyhában való pár órás sürgés-forgás eredménye pedig egy szinte roskadásik, étellel megpakolt asztal lett.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Volt az asztalon minden, krumpli krokett, bundáskenyér, zaziki, párolt zöldség, házi pita és természetesen az elmaradhatatlan pasta. A lakomát megülve, mindent elfogyasztva már mindenki a torta elfogyasztására készült és arra, hogy teli hassal az ágyba roskadjon. De, mivel nem eszik olyan forrón a kását, egy páran fogtuk magunkat és bementünk a városba bulizni, ha már egyeseknek amúgy is születésnapjuk van. Így, a csapat nagyobb részét hátrahagyva nyakunkba vettük a várost. Aminek eredménye az lett, hogy másnap hajnalban, olyan öt óra magasságában, eléggé ittas állapotban kerültünk haza. Ámbár az egész éjszaka non plus ultraja az volt, amikor eltulajdonítottunk egy műanyag rendőrségi kordont mint születésnapi ajándékot.

Házibuli az EVS önkéntesekkel

Ha egy kis nugalomra vágytunk és csak a mi kis társaságunk akart szórakozni, nyugdíjas módba kapcsoltunk és otthon maradtunk. Kinyitottunk pár üveg bort, egy-két csomag ropogtatni valót és party hard üzemmódra váltottunk. Majd mikor már mindenki kellően ittas állapotba került, felcsavartuk a hangerőt, beizzitottunk bullizós, táncos lejátszólistát és hajnalig roptuk. A korábban távozókat visszatartva a búcsúzástól és megakadályozva a hajó elhagyását táncolni rángattuk. Míg végül lekéste az utolsó buszt és egye fene, #yolo alapon velünk maradt. Hajnalban, mikor már a madarak elkezdtek csicseregni és mindenki fáradtan esett össze, megállt a buli egy pár órára, hogy mindenki kialudja magát. Bár az előbbi kijelentés egy kissé túlzás, de mindenki megtette a tőle telhetőt, hogy másnap valamivel kipihenten tudjon elmerülni a napi kalandok tengerébe.

Egy szó mint száz, hiába volt fárasztó, néhol egész megterhelő a Palermoban eltöltött éjszakák, nagyon is megérte a fáradtságot. Minden egyes momentumát élveztem és jó volt a tömeggel együtt sodródni, bulizni, szórakozni. Hiányzotak már nagyon ezek az esték az életemből, mikor barátokkal kiülve, önfeledten kiélvezve az adott este minden pillanatát.

Kalandjárat IV./4 Cefalu, ember a vízben

Ha már megunja az ember Palermot nyüzsgésével együtt és nyugalomra vágyik fogja magát, vonatra száll és elzötyög Cefaluig. Mondjuk kicsit másnaposak is voltunk, szóval a város és tengerpartja tökéletes az éjszaka által okozott fáradtságok kipihenésére.

Az éjszaka hosszúsága miatt sokunknak nehezére esett reggel (fél10 körül) felébredni, de valahogy csak sikerült teljesíteni a feladatot. Bár a neheze még így is hátra volt, elérni a 11.30 környékén induló vonatot, viszont esélyeink a győzelemre az idő múlásával csökkentek. Ráadásul az se segített, hogy a vonat indulása előtt 20 perccel hagytuk el a lakást. Szerencsénkre ahogy kiléptünk a kapun elkaptuk buszt és a 15-20 perces utat nagyobb fennakadás nélkül teljesítettük. Megérkezvén az állomásra, immár szaladva, épp annyira volt még időnk, hogy futtába felszálljunk az épp induló vonatra, ami szerencsénkre pont célunk felé haladt. Időközben kiderült, hogy a csoportból négyen lemaradtak a vonatról, így később csatlakoznak. Ennél viszont volt nagyobb “gondunk” is, mivel jegyet nyilvánvalóan nem vettünk, nem mintha terveztünk volna. Kisebb tanakodás után a vonat elejébe siettünk, reménykedve, hogy az ellenőr a vonat hátuljából kezdi meg a jegyek ellenőrzését. Nyugodtan is utaztunk, addig még meg nem láttuk az ellenőrt közeledni. A gyors újratervezés után észrevétlenül a vonat hátuljába sétáltunk az ellenőr mellett. Miután csapatunk újra egyesült nyugtázva láttuk, hogy a következő megálló Cefalu, szóval ha le is szállítanak  a vonatról nincs baj. Elhagyván a vonatot és az állomást rögtön csodás látvány tárult elénk egy nagy hegycsúcs formájában, amelynek a tetején ókori, szaracén vár romjai állnak.

MOD_IMG_20170325_122254

Tulajdonképpen az egész várost hegyek és dobok vették körül, ha esetleg nem épp a Tirén tenger ostromolta a másik oldalról. Leérvén a sétányra ismét egy deja vu érzés fogott el a parttal és az egész összképet látva, mivel az egész Otrantora emlékeztetett. A tengerparton sétálva és fagyizva bevártuk a későket, hogy elinduljunk egy kevésbé felkapott és zsúfolt partrészhez.

MOD_IMG_20170325_123753

A szűk utcákon keresztülhaladva, végül valahogyan kikötöttünk a város kikötőjében, amely a halászoknak volt fenntartva, de igazából senki se a céljának megfelelően használta. Lépésről-lépésre megbarátkozva az időjárással és a víz hőmérsékletével, idén először belevetettük magunkat a vízbe. Eleinte testem minden porcikája segítségért ordított, viszont ellenállva az elemeknek végül eggyé váltam a vízzel és alacsony hőmérsékletével. Az igazat megvalva annyira vészes nem is volt, legalábbis pár perc után a zavar az Erő(ss)ben elszállt. A pár órás lubickolás és napozás után, miután már aránylag mindenki megszáradt elindultunk felfedezni a várost. Cefalu híres a főterén található katedrálisáról, így természetesen meglátogatását nem hagyhattuk figyelmen kívül. A templomot II. Roger parancsára építették, miután egy tengeri viharból menekült. A norman építészeti stílusban épült templom építése valójában sosem fejeződött be.

Kilépve a templomból első utunk a kávézó irányába történt, ahol mindenki elfogyasztotta a napi koffein, édesség vagy egy újabb fagylalt adagját. Jó érzés volt a lépcsőkön ülve gondtalanul, a melengető nap sugara alatt ülve elfogyasztani kávénkat/fagyinkat/cannollonkat, miközben a főtér egyik sarkából hagyományos szicíliai zene szólt. A délután hátralévő részében próbáltunk megmászni és megtalálni a hegycsúcs tetejébe vezetőt utat … sikertelnül. Így kicsit csalódottan, inkább visszamentünk a tengerpartra. Végül rátaláltunk a város falai alatt, a sziklák között megbúvó mesterséges ösvényekre, ami tulajdonképpen végig vitt bennünket a város alatt. Túránk a város falai alatt aránylag könnyedt, cseppet emberpróbáló kis séta volt. Számomra meg végképp, mivel olyan vagyok, aki ha lehet kerüli az ilyen extrém, magas, egyenetlen talajjal rendelkező kihívásokat. Azonban önkéntességem és jelenleg az életem erről szól, folyamoatosan kilépni, kiszélesíteni a komfortzónám.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A naplemente már a tengerparton ért bennünket gitározó és sportoló helyiek között, ahogy önfeledten, a külvilággal mit sem törődve végezték dolgukat. A nappal együtt mi is szép lassan elbúcsúztunk a várostól és az állomás felé vettük az irányt. A visszaút már gördülékenyebben zajlott, mint a délelőtti, leszámítva a tényt, hogy mind a tizen a vonat wcjében utaztunk. Szerencsénkre mindannyian kényelmesen elfértünk, bár mondjuk egy nagyobb wc volt, de még a kisebben is nyolc ember könnyedén elfér (leellenőriztük), habár az ajtót nem lehet bezárni. Végül a bő negyven perces budibuli után megérkeztünk Palermoba és teljesítettük a távot oda-vissza, jegy nélkül és ellenőrzés vagy bírság nélkül. #thuglife