Vár ad … de mit? Más szemmel szülővárosomról

Fél év után tértem vissza Nagyváradra és lassan három hete vagyok a városba. A három hét alatt sok mindenkivel találkoztam és sok mindenkivel beszélgettem. Sok különböző véleményt és történetet hallottam, sok nézőpont, sok ellentétes gondolkodás ütközött egymással. Egy dolog közös volt bennük, a Váradról kialakult vélemény, ami, mióta itthon vagyok, még jobban kezd bennem kirajzolódni. Egy probléma, amivel a város küszködik már régóta, amit már hosszú ideje felfedeztem magamnak, most pedig kicsit mint kívülálló is tudok a városra tekinteni. Így akkor ismét egy vitaindító bejegyzést közölnék most Várad egy igen nagy bajáról.

Lassan huszonhat éve élek Váradon, kisebb nagyobb kihagyásokkal, mindig is Váradon éltem. A barátaim többsége is itt él, családom is több generációs váradi. Viszont mióta járom a világot, egyre jobban kezdek rájönni, hogy bizony Várad nem épp a lehetőségek városa, hogy szépen fogalmazzak. Talán, ha nem lennének itt a barátaim és a családom, nem is töltenék itt több időt, maximum szükségből, jobb lehetőségre várva. Az van, hogy a város megragadt a tranzitvárosi tulajdonságokból eredendő lehetőségek szintjén. Hol van már az egykoron pezsgő Várad, a Pece-parti Párizs maradványait is nagyítóval kell keresni.  Lehet persze velem van a baj, én vagyok a sznob és csak én tehetek arról, hogy huszonöt év után szabályosan ráuntam a várora. A napokban hasított belém a felismerés, hogy bizony tényleg csak azért jöttem haza, hogy lássam a barátaim és a szűk családom. Más már nem köt Váradhoz, hamar megunom a hétvégi esték  rutinját és tulajdonképpen egy hosszú hétvége bőven elég a városból. Ezután pedig elgondolkoztam, valójában a város nem nyújt többet az ideérkezőnek. A többség, aki már itt van évek óta, az megelégszik azzal amit a város nyújt, esetleg tovább lép és elköltözik. Rövid távban gondolkodva az a helyzet, hogy a város tökéletes, lehet régi, szép épületek között sétálni, élvezni a környéket, a helyi specialitásokat és a hangulatot. El lehet menni vásárolni a Lotusba, majd este be lehet ülni egy romkocsmába a három közül (amúgy a mostani koncepciótlan romkocsmahelyzetből adódóan indokolatlannak tartom a számukat) ahol meg lehet alapozni az éjszakai bulit a Sas alatt. Az olcsó, kevés pénzből megúszótt italozás által okozott másnapot pedig ki lehet pihenni a közeli fürdőkben kiáztatva az alkoholt meggyötört testünkből. Végeztünk is Váraddal lehet tovább menni.

A bajok számomra hosszabb távon jelentkeznek, mert bizony Várad egy monoton, befásult, kispolgári tranzitváros, ahogyan már említettem is. A város méretéből adódóan azt nyújtja amit gondolsz, se többet, se kevesebbet. Bár szerintem a találóbb megfogalmazás az az, hogy elkezdte kihasználni és maxra pörgetni lehetőségeit. Felújított közterek, épületek, újonnan teremtett és aránylag jól fizető munkahelyek jelennek meg, viszont ez, véleményem szerint csak a váradi átlag kispolgárnak kedvez. A tartalom valahol félúton elvész, eltűnik. De  az átlag bőven megelégszik ennyivel, hogy a robot után, hétvégén kimegy a főtérre, megiszik egy kávét, elmegy bulizni, checkin és hazamegy. Ha esetleg távolabb is megy, mondjuk egy zakopanei vagy csak arieseni hétvége erejéig, esetleg még megkockáztat egy londoni/budapesti/bécsi kirándulást is, visszatérve a városba konstatálja, hogy bizony jobb neki itt, a nyüzsgés nem az ő világa. Ilyenkor mondom én azt, hogy persze, hogy jobb ha ehhez van hozzászokva. Lehet ez most burzsujkodás és sznobizmus, viszont ezen tulajdonságok kialakulásának a lehetősége mindenkiben benne van. Mélyen ott alszik mindenkiben, azonban ha egész életedben max egy hétre hagyod el városod, esetleg nem érnek külső hatások, soha nem láttál világot akkor soha a büdös életbe ez nem fog kibukni belőled. Megelégedsz majd a középszerrel, a kispolgárisággal, nem fogsz többre vágyni a nyolc órás robot után semmi másra. Persze, van aki ezzel is megelégszik, nem akarom őket elítélni, viszont akkor ők se álljanak értetlenül az én életvitelem előtt. Fogadják el a véleményem, hogy Várad elérte határait és valami egetverően nagy változás kell ahhoz, hogy egyről átlépjen a kettőre.

Ne essük félreértésekbe, imádom Váradot, a nagy adag váradi sznobizmus és lokálpatriotizmus bennem van, viszont elegem lett a városból. Huszonöt év alatt  eljutottam oda, hogy innen bizony menni kell, mert ennyit tud nyújtani a város. Megtörténhet, hogy velem és a hasonlóan gondolkodókkal van a baj és nem tudunk megelégedni azzal amit Várad adni tud. Nyugodtan lehet árulónak tekinteni, mert a város elhagyásán gondolkodom, viszont biztosan állíthatom, hogy az elsők között leszek aki majd visszajön, ha arra érdemesnek tartja majd a várost.

Kalandjárat II./3 M&M’s avagy Milanó és a multikulturalizmus

Milanói kalandjam igazából, már lassan egy hete befejeződtek, viszont valami még mindig itt motoszkál a fejembe. Ez a dolog pedig a városban látott sokszínűség, a multikulturalizmus hatása a közegre. Tehát akkor most következzen egy mélyebb, akár vitaindító vagy csak pusztán elmélkedő bejegyzés.

A bejegyzéseim címére mindig nagyon ügyelek, hisz egy jó cím, többek között jobban bevonza az olvasót. Általában a frappánságot és néha az elvontságot is szem előtt tartom. A mostani kettőség is jól tükrözi előbb említett elveim, az M&M’s mint az édesség és mostani szerepe és jlentése pedig csak később esett le, bár akkor nagyot szólt. De kanyarodjunk is vissza a mai bejegyzésem valós témájára. Ugye a kis csoki bogyók mind színesek, Milanó utcáin járva pedig hasonló érzés vett körül. Ámde, most nem a különböző országok turistáira gondolok, hanem a már az ott lakó más nemzetiségekre. Sokan tudjuk, hogy a divat fővárosa egy multikulturális metropolisz, különböző nemzetek lakják, románok, törökök, pakisztániak, líbiaik, egyiptomiak, kínaiak élnek egymás mellett. Fontos megjegyezni természetesen, hogy sokan közülük már az országban születtek, viszont szüleik még nem. Így sokszor egy teljesen más családi és kulturális háttérrel rendelkeznek, mint például egy, csúnya szóval élve, őshonos olasz. Ennek értelmében pedig ezek az emberek egy új identitást, egy új színfoltot ad a városnak. Értelemszerűen semmi bajom ezzel vagy a multikulturalizmussal, hisz én is egy multikulturális közegben, törökökkel egy házban és egy lengyel szobatárssal élek olaszok között. Arról nem is beszélve, hogy mióta az eszemet tudom és helyzetemből adódóan magyarként élek többnyire románok között.  Ezeknek dacára pedig mindenki megtartotta saját identitását, tisztelve a másikét és nyitottnak, elfogadónak lenni afelé. Ennek ellenére Milanóban ezt nem éreztem, kerestem a tipikus olaszos érzést, de nem találtam. Helyette kaptam egy ilyen vegyessaláta féleséget, ahol mindent megtudtam találni. Elkezdve a pakisztáni kisbolttól, folytatva a Karib-térségi étteremmel egészen az arab halal hentesig. Sok helyen már a pizzazókat is külföldiek irányítják, ami ugye tradicionális olasz mesterség. (Megj. Az elmúlt hónapokban mélyebben és valamivel hosszabban foglalkoztam az olaszországi bevándorlók kérdésével és valóban a pizzazók jelentős részét már külföldiek, leginkább arabok irányítják.Pfej, elveszik a tisztességes olaszok munkáját. #irónia) Járva az utcákat, betérve egy Lidlbe, Carrefourba számomra fura volt, hogy például egy ázsiai nő, törve az olaszt próbálja elmagyarázni, hogy miért nem tudok bankkártyával fizetni. Nem mindennapi látvány az sem, hogy egy Zaraban például, az öltönyös biztiboy (a könnyedebb szemléltetés érdekében, muszáj egy rasszista szóhasználattal éljek) olyan fekete volt, hogy ha nem mozgott volna és nem mosolygott volna azt hinné az ember, hogy próbababa. Ezenkívül persze számtalan példát fel lehetne sorakoztatni, de szerintem ezek is elegendőek ahhoz, hogy valamennyire szemléltesse a város helyzetét.

Lehet most egy kicsit szélsőséges, jobbos, csúnya fasisztának gondoltok és annak halatszottam,  szívetek joga, viszont aki ismer az tudja, hogy ez távolról sincs így. Sőt, szerintem aki még csak olvasva alakított ki rólam egy képet tisztában van vele, hogy nincs ellenemre a multikulturalizmus. Csakhogy, ha ez a sokszínűség identitásunkra, esetünkben egy város identitására van kihatással akkor engem már egy kicsit zavar. Mert hiába hat a város előnyére is a kultúrák keveredése, ha közben pedig elveszi a város eredeti arculatát. Tehát mint elmondtam a multikulturalizmus, a sokszínűség és maga a be- és elfogadás jó, viszont könnyen úgy járhatunk mint amikor sok M&M’s drazsét eszünk, megfekszi a gyomrunkat.

Kalandjárat II./2 Észak megmentői

A bejegyzés írását még a lecco-i tóparton kezdtem el, viszont a végső pont, a lezárásra már itthon került sor. Így kicsit letisztulva, friss szemmel folytathattam bejegyzésem utazásom következő állomásáról.

img_20161213_102140

Milanó után “átköltöztem” Bergamoba, mivel a járatom is onnan indult, a táj is szebb és a látnivaló is több volt mint Milanóban. Bár lehet a helyes megfogalmazás nem a több, hanem a másabb, de hogy miért az az alábbiakban kiderül. Bergamoba össz-vissz három napot töltöttem el, persze ez magába foglalja a megérkezésem és a járatra való várakozásom is. Viszont ennek ellenére mindent sikerült megnézni, sőt nem csak Bergamora jutott időm, hanem a közeli Leccora is. Utóbbi városka a Comói-tó keleti ágának déli csücskénél található egy hegyekkel körülvett völgykatlanban. Ide reggel érkeztem és a köd még nem szállt fel teljesen, így egy hihetetlenül csodálatos látvány tárult elé. Ahogyan a köd szinte mindent betakart és fokozatosan engedte a városba való betekintést. Végig sétálva a tóparton egy teljesen más világ tárult elém, ködbe burkolózva.

img_20161213_084031

Milanó után Bergamo és különösképpen Lecco teljes felüdülés volt, nagy örömmel és fura mód jó keddvel töltött el ez a más világ. Érezhető volt az olaszos hangulat és életérzés, viszont egy teljesen új oldala mutatkozott meg az egésznek. Az első és legszembetűnőbb dolog az az volt, hogy annak ellenére, hogy Olaszországban vagyunk, úgy érezhetjük magunkat mintha egy bajor vagy osztrák városkában lennénk.

img_20161213_081407
Lecco, utcarészlet

Természetesen a félsziget északi részén ez nem meglepő és teljesen érthető, csakhogy délről érkezve számomra nagyon is fura volt. S ez a németes befolyás, ha lehet így fogalmazni, mindenhol jelen volt, építészetben, közlekedésben, az emberekben és még a nyelvben is. Szerencsére azért nem ment az olasz életforma kárára, csak úgy mond egy kicsit átformálta, lecsiszolta. Bár ez az életbeli részleges változás az országon belül teljesen normális, hisz észak Itália mindig is egy „másvilág” volt, más uralkodókkal és más politikai helyzettel. Bergamo utcáin vagy esetleg a Citta Alta vagy a Felsőváros falai között sétálva pedig még jobban ráerősített, hogy bizony hiába vagyok Olaszországban ez egy teljesen más környezet.

img_20161213_130131
Bergamo, Palazzo della Ragione és a Piazza Vecchia

Végülis elmondhatom, hogy Bergamo és környéke megmentette északi kalandjaim. Értelemszerűen nem szabad kihagyni Olaszország északi, hidegebb részét itáliai utazásunk során. Mindazonáltal én még mindig úgy vagyok vele, hogy dél közelebb áll a szívemhez, ezek után pedig egy kicsit még közelebb jött.

Kalandjárat II./1 A nagy milanói csalódás

Vágjunk is a közepébe, nem kicsit csalódtam Milanóba. Bár előzetesen fel voltam készítve rá, én mégis reménykedtem, hogy nem igaz és csak túlzás, enyhe déli elfogultság.

IMG_20161210_145802.jpg
Milanói dóm

Mielőtt megérkeztem egyik önkéntes otthon már felkészített, hogy ne várjak sokat a várostól a Dómon, Galleria Vittorio Emanuele II passzázson és a Castello Sforzesco-n kívül. S max a templom az Utolsó vacsorát ábrázoló festménnyel az ami még említésre méltó lehet. Oda viszont a bejutás esélye szinte lehetetlen, ha nincs az embernek hónapokkal előtte foglalt jegye. Ezek mellett viszont sehol se érezhető az olaszos életérzés, amiért én személy szerint szeretem az olasz városokat.

galleriavittoriaemanuellesecondo
Galleria Vittorio Emanuele II

Sehol egy szűk utca vagy épület ami előtt csak úgy megáll az ember elcsodálkozni. Mindenhol a modernséggel együttjáró csillogás és fényűzés. Mindenhol turisták ezrei, szinte sehol se hallani helyi szavakat vagy helyieket önfeledten cseverészni. Így számomra teljesen elvesződik és üres marad a város által nyújtott élmény. A nápolyi fejetlenség vagy csak szimplán a déli nyüzsgés után Milanó forgata teljesen más és környezetidegen számomra. Néha olyan érzés fogott el, hogy nem is egy olasz városban sétálok, hanem mintha csak Budapest utcáit koptatnám. Mostmár teljesen értem az észak és dél közötti ellentétet. Láttam a különbségeket, főleg árakban és mentalitásban. Viszont így már jobban is tudom értékelni a déli életvitelt. Sokkal szerethetőbbé vált a csizma sarka, mint a hideg, távolságtartó, rohanó, németes észak.

Végezetül Milanót csak azoknak tudom ajánlani akiknek vastagabb a pénztárcája, szeretik a divatot és a fényűzést. Több mint két napra nem igazán érdemes jönni, mert kb annyi idő alatt mindent meg lehet nézni és ki lehet próbálni. Tökéletes helyszín egy hosszabb hétvégére, annyi idő alatt mindent meglehet nézni, akár még egy focimeccset a híres Meazza stadionba. Voltaképpen a város még arra is megfelel hogy innen induljon vagy itt érjen véget valakinek az olasz csizma körüli utazása.

Kell egy kis (áram)szünet

Előző bejegyzéseimben, már belengettem, hogy ismét szünetre vonulok, hat hónap után egy hosszabb pihenővel ajándékozom meg magam Karácsonyra. Ahogy korábban említettem, kicsit, az idő múlásával kezdtem egy cseppet besokalni is. Szerencsére a szabadságom közeledtével és annak tudatában egyre elviselhetőbb lett az ittlétem.

Mikor megkezdtem a projektem és jóval előtte kijelentettem, hogy én bizony nem megyek haza egy évig, még látogatóba sem. Végig határozottan hangoztattam, hogy egy ideig senki sem fog látni Váradon vagy környékén. A hetek/hónapok múlásával jöttem rá arra, hogy bizony haza kell menjek. Nem feltétlenül, mert hiányoznak az otthoniak vagy a jól megszokott környezet, hanem mert szellemileg elfáradtam. Sóvárogtam az otthonért és beleuntam az itteni emberekbe, a környezetbe. Egyszerre vágytam valami újra és régire is, így úgy határoztam, hogy hazalátogatok. Arról nem is beszélve, hogy az itt eltöltött idő és elköltött pénzt otthon is hasznosítani tudom. Talán még jobban is jövök ki anyagilag, mintha Olaszországba utazgatnék egyedül vagy esetleg többed magammal. Természetesen még mielőtt hazamennék ismét feledezek magamnak két, pontosabban három csodálatos olasz várost és ott is eltöltök pár napot, összekötve ezzel a kellemest a hasznossal.

Így utólag visszagondolva milyen vicces, hogy mennyire határozott voltam az otthoniakkal kapcsolatban, most pedig szinte alig várom, hogy újra szülővárosom utcáit koptassam. Ha jobban belegondolok, igazából hat hónapnál  többet soha nem is voltam távolt az otthontól. Legmesszebb eddig Budapestig jutottam és onnan is havonta, esetleg két havonta hazalátogattam. Tehát bátran kijelenthetem, a szükség nagy úr, viszont ez az egy hónap otthon feltölt majd erővel, hogy a fennmaradó hónapokra. Visszatérve pedig belevetem magam a sűrűjébe és maximumra kapcsolva kiélvezem a maradék időm.

Tulajdonképpen idén ez az utolsó bejegyzésem Poggiardoból, s mikor ez a bejegyzés elérhetővé válik már Bari felé zötykölődöm a vonaton. Onnen pedig tovább repülük majd Milanóba és később majd egy  Debreceni kitérővel megérkezem Nagyváradra.

(Külön)félék – féltáv, félidő, félév

Hat hónap, százötvenhárom nap, sok ezer óra és sok millió perc, ennyi idő telt el mióta itt vagyok (remélem jól számoltam, sose voltam jó matekes). Sok megszámlálhatatlan emlék, történet, megannyi új hely, emlék, ismerős és barát. Számokkal kifejezhetetlen és a szemek számára láthatatlan dolgokkal gazdagodtam az elmúlt hónapok, napok során. Aki eddig nem jött volna rá, most egy kicsit számotvetek és megpróbálom kiértékelni a projektem eddigi eltelt időszakát.

Ha jobban belegondolok egy tökéletes keretszerkezetes fél évet tudok a hátam mögött, hisz azzal kezdtem, hogy eljöttem Váradról. Hat hónappal később pedig projektem felét azzal kezdem, hogy meglátogatom Váradot (részletekről később). Tehát a keret meg van, itt ott még tartalommal is meg van töltve az egész. Nem akarom hosszan ecsetelni az eddigieket, voltaképpen aki rendszeres olvasója blogomnak tudja, hogy mi a szituáció erre. Viszont összegezve a dolgokat, mivel a napokban volt rá számtalanszor alkalmam még mindig nem tudok dönteni. Döntésképtelen vagyok olyan téren, hogy nem tudom imádni a projektem, viszont utálni sem.  Valahogy képtelen vagyok elégedetlen lenni vele, viszont elégedetségem sem teljes. Kavarognak bennem az emlékek, az élmények, jók és rosszak egyaránt, mégis úgy vagyok vele, hogy igen, megcsináltam. Valóra váltottam az álmom, itt vagyok Olaszország déli részén, kis túlzással, de tanulom a nyelvet, mondhatni azzal foglalkozom amit szeretek. Láttam és még biztosan látni fogok olyan városokat amikről eddig csak ábrándoztam. Kipróbálhattam magam különböző szituációkban, miközben határaim feszegettem. Ettem igazi pizzat és pastat, látni fogom kedvenc focicsapatom stadionját és végül de nem utolsó sorban helyiekkel élvezhetem az olasz foci nyújtotta élményeket. Életem jelenleg egy teljesen új szakaszát élem, ami rengeteg változó tényezőt kínál, s hol van még a vége az egésznek. Már-már hihetetlen és hiába hangzik klisésen, de az idő tényleg nagyon gyorsan telik és egyetlen percét sem lenne szabad elvesztegetnünk. Amit itt biztosan megtanultam, hogy a pillanatnak kell élni és élvezni a jelent, mostot (a pasta pedig szigorúan al dente).

Mindent összevetve semmiképp se bántam meg, hogy idejöttem, panaszra sincs okom, egy majdnem tökéletes hat hónap van a hátam mögött. Mondanám, hogy a nagyja még hátra van, viszont úgy érzem, hogy azt már az első hónapokban lehagytam és mostmár csak a végjáték van hátra.

Kis karácsony, nagy karácsony, déli karácsony

December ötödikét írunk és még mindig nincs karácsonyi hangulatom. Az igazat megvalva, ahogy öregszem egyre kevésbé és később ránt magával az ünnepi forgatag. Ráadásul a déli életérzés még jobban rásegít arra, hogy valahogy elkerüljön az egész.

Olvasva különböző bejegyzéseket, tweeteket és látva külünböző képeket, hogy már október végén, novemberben kikerültek a karácsonyi díszek, tárgyak, édességek. Itt-ott már leszakadt az első és második hó is és sokasodtak az utálom vs. imádom ezt az ünnepi hangulatot. Délen, legalábbis Poggiardoban a helyzet teljesen más, szinte sehol sem érződik a forgatag. Az üzletekbe is a díszeket is csak a napokban kezdték el kirakni. A központban is csak egy karácsonyfának tűnő világító gömbökből álló fenyőfa formájú valami áll. Mondjuk tisztességes fenyőfát nehezen is lehet találni a környéken, a pálmafák és a különböző itt őshonos fák pedig eléggé érdekesen mutatnak feldíszítve. A díszek és karácsonyi dalok hiánya mellett ráadásul még az időjárás is meglehetősen kegyes hozzánk. Még otthon repkednek a mínuszok itt alig éri 5 fokot a hőmérséklet. Itt tartózkodásom óta eddig a leghidegebb napomon is csak 6 fok volt, viszont a szél miatt mínusz körül érződött. Holott a napok nagy részében süt a nap és még bőven van ereje a napnak, fehérebb bőrűeket például még meg is kaphatja, ha nem vigyáz. Egyszóval az időjárás sem segít, hogy érezzük az ünnepek közeledtét. A karácsonyi vásárok teljes hiánya, legalábbis délen, pedig kicsit szokatlan számomra. Valahol érthető is, hisz karácsonyi vásárok története Ausztriában és Németországban gyökerezik, de mára a világ számos pontján klasszikus és kihagyhatatlan úti céllá váltak. Délen viszont valahogy ez kimaradt, esetleg ha van is valamilyen vásárféleség az max egy hosszabb hétvége. Magyarán megmondva az itteni élet sem segít abban, hogy magával rántson az ünnepi forgatag, igazából annyira nem is bánom. Inkább élvezem ezt a délies ej, ráérünk még erre hangulatot és csak sodródok az árral. Még jól is jön a teljes ünnepi hangulat hiánya, hisz így mikor majd hazalátogatok, jobban tudom értékelni az egészet.

Mondhatni tehát, hogy délen a helyzet változatlan és nem is tudnánk a karácsony közeledtéről a naptár nélkül. Az ünnepre utaló jelek is olyan már-már jelentéktelen, hogy észre se lehet venni őket, mert itt nem csak karácsonykor és annak közeledtével borítják díszkivilágításba  a várost. Egy szó mint száz szerencsére itt elkerül a giccs és nem ömlik a képembe a karácsonyi hangulat akarva akaratlanul.