Kalandjárat V./18 – Mindent a csúcson kell befejezni

Római vakációnkról szóló bejegyzéseim lassan a végéhez közelednek. A majd’ egy hét alatt szinte mindent megnéztünk és megkóstoltunk. De mégis, ahogyan a címben is utalok rá, a legjobbakat az utolsó bejegyzésre hagytam. Jöjjön hát akkor kalandjaim egy másik országból, úgy, hogy el se hagytam a fővárost.

Jelenetek egy sorbanállás történetéből

Rómában akarva akaratlanul az ember megtanul türelmesnek lenni, főleg ha valahova be akar jutni. Ráadásul néha még képesek is vagyunk fizetni azért, hogy órákig egy hosszú sorban vesztegeljünk. Bár sokszor a várakozás minden pénzt megér, mint például, mikor Róma panorámája tárul eléd a Szent Péter-bazilika kupolájából, ahogyan letekintünk a városra. De haladjunk szép sorjában és a csodálatos látkép előtt nézzük meg milyen napom volt a Vatikáni Múzeumban.

Ide szerencsére belépőt nem kellett vennünk, mivel látogatásunkat úgy ütemeztük, hogy ingyen sikerüljön megtekinteni a múzeumot (a hónap utolsó vasárnapján a Vatikáni Múzeumba a belépés ingyenes). Viszont felkészültünk arra lelkileg, hogy hosszú sor lesz előttünk és még így se sikerül bejutnunk. Mindezt elkerülve, mármint a nem bejutást már hajnalban felkeltünk, hogy legkésőbb fél nyolcra odaérjünk. Sikerült is megérkeznünk valamivel hét után, de már így is több méteren keresztül kígyózott a sor, úgy hogy a nyitás kilenckor volt. Így tehát egy könnyedt két órás ácsorgás várt ránk, a rutinosabbak már felkészülten kisszékkel, olvasnivalóval és kávé cornetto kombóval voltak felszerelkezve. Érdekes és valahol reménykeltő érzés volt látni az embereket, hogy azért vesztegelnek órákat, hogy belépjenek egy múzeumba. Meglepő módon a Vatikán falainak árnyékában való három órás időzés hamar elillant és a kapunyitás után húsz perccel, már bent is voltunk.

MOD_IMG_20170430_095258

A benti élmény pedig egyből feledtette velünk minden egyes várakozással eltöltött percünket. Sajnos visszaadni nem fogom tudni az ott eltöltött majd’ félnapos túrán minden egyes pillanatát és nem feltétlenül az emlékek fakósága miatt. Az ott található alkotásokat és művészeti csodákat látni kell, legalább egyszer az életünkben, de legalábbis, ha Rómában járunk mindenképp. Maga annak a ténye, hogy a Louvre után ez a múzeum Európa legnagyobbja, a pápai és egyben a katolikus egyház legnagyobb gyűjteménye. A pazar műkincsek évszázadokat, évezredeket foglalnak magukba, az etruszk és egyiptomi időktől kezdve, a görög és római kultúrákon keresztül egészen napjainkig juthatunk a múzeumi kalandozásunk során.

vatikanikollazs

A könnyebb és gyorsabb eligazodást szem előtt tartva a turistáknak  két, egy rövid és hosszú út is van, a látogatók igényeire szabva. Az első másfél, míg az utolsó öt órás, és végezetül mindegyik út a Sixtus-kápolnába vezet. Természetesen mi a hosszabbat változatot választottuk és még így is akadt, amit nem sikerült megnézni alaposan, mint például „Az athéni iskolát”. Viszont még így is elégedetten hagytuk el a múzeum területét, főleg miután sikerült megtekinteni egyik bakkancslistás helyem, a Sixtus kápolnát és mennyezetfreskóját. Elmondhatom, hogy Michelangelo remekműve alatt ülni volt önkéntességem és talán az egész nagy olasz kalandom fénypontja. Ráadásul egyik kedvenc sorozatom (The Young Pope) legjobb jelenete ezen falak között játszódott, még akkor is ha az egész csak egy díszlet volt. Sajnos képet nem sikerült készítenem a kápolna plafonjáról, viszont a múzeumban fellelhető összes mennyezet maga egy csoda.

MOD_IMG_20170430_110240

MOD_IMG_20170430_110540

Bárhova néz itt az ember mindig találkozhat valami széppel, ami előtt állva csak keresi a földre leesett állát. Legyen akár egy ókori szobor, egy festmény, egy százéves faliszőnyeg vagy akár a már említett aprólékosan kidolgozott mennyezet. Emlékszem mikor a csigalépcsőn elhagytuk a múzeumot a sok nézelődéstől még a nyakam is fájt.

MOD_IMG_20170430_133627

A római vakáció csúcsra járatása

Egy idő után Rómában már meg lehet szokni a sorbanállást és hamar egy fajta rutinná válhat. Főleg ha már  hallottuk a nagyszülőktől és a szülők által a kommunizmus idején átélt történeteket a sorban való ácsorgásról. Így, mikor ismét hajnalban keltünk fel, hogy most a Szent Péter-bazilikába jussunk be, a pár óra várakozás már egyszerűbben és könnyebben ment.

MOD_IMG_20170501_115837

A bazilika Vatikán, de talán elmondhatjuk, hogy Róma legkiemelkedőbb épülete, a világ második legnagyobb katolikus temploma. A reneszánsz stílusban épült bazilika több mint száz éven keresztül épült és véleményem szerint egy építészeti remekmű. Amúgy az ókorban ezen helyen Caligula császár által építtetett cirkusz állt, ahol a gladiátorjátékok mellett a keresztényüldözések mártírjait is kivégezték. A legenda szerint Szent Péter is itt halt meg, később a XX. század közepén sikerült is sírját azonosítani.

A templom méretei elképesztők, szinte már leírhatatlanok, például csak maga a főoltár felett található kupola 120 méter magas, amelyet négy, több mint 45 méter magas, pillér tart. Arról nem is beszélve, hogy akár vígan 60 ezer ember is elfér a templomban, mondjuk a 118 méter hosszú főhajó ezt bőven elősegíti.

MOD_IMG_20170501_103833

A hatalmas méretek mellett pedig maga a belső tere is egy leírhatatlan, semmihez sem fogható élményben részesíti a látogatót. Mikor beléptünk a hatalmas kapukon látva a hatalmas falakat és szobrokat a hideg futkosott végig a hátamon. A bazilikát számos kiemelkedő és lenyűgöző szobor, síremlék és oltár díszíti, mégis a leghíresebb alkotás mind közül Michelangelo Piétája, amely a keresztről levett Jézust gyászoló Máriát ábrázolja.

Majd’ három órát sikerült eltölteni a templomban sétálva és a szobrokat nézve vagy egyszerűen csak a padok között ülve és álmélkodva az épület szépségében. Ráadásul mindezt ingyen lehet megtekinteni és még sokan így se tudnak erről a lehetőségről.

A három órás séta után jött csak az igazi élmény, ami nem más volt, mint az út a kupola tetejébe. A túra során nem csak a csodás kilátás miatt volt feledhetetlen élmény, hanem például közelről sikerült megtekinteni a Michelangelo által készített kupola lenyűgöző falát.

MOD_IMG_20170501_124505

A kupola tetejébe vezető út 551 lépcsőn keresztül vezet, a lustábbak választhatják a liftes megoldást 5€ helyett 7€ ellenében, de még így is meg kell mászni 321 lépcsőfokot. Nyilvánvalóan mi a nehezített változatott választottuk, de nem csak a végén található kilátás, hanem maga az odavezető út megért minden fáradtságot. Keskeny folyosókon, apró ajtókon át és meredek csigalépcsőkön keresztül sikerült csúcsra érni. Néha csak egy vastag kötelbe kapaszkodva, süvítő szélben, esetleg bepánikolt turistákat kerülgetve, időnként saját klausztrofóbiámmal és tériszonyommal megküzdve, de majd’ egy fél óra alatt megcsináltuk a kupolába vezető „zarándokutat”.

MOD_IMG_20170501_130556

Fáradtságainkat megjutalmazva, miután kigyönyörködtük magunkat a csodálatos látképbe, lejöttünk a kupolából és elfogyasztottuk uzsonnánkat egy kávé kíséretében. Így tulajdonképpen elmondhatom, hogy ettem és kávéztem már a Szent Péter bazilika tetején a kupola árnyékában.

Voltaképpen ezzel a két felejthetetlen élménnyel be is sikerült fejeznem a hihetetlenül emlékezetes római vakációnk történetét. Mi sem bizonyítja jobban a tényt, hogy mennyire élveztük, hogy például az eltervezett négy nap helyett hat napot maradtunk. De a tucatnyi kép (ITT) és felejthetetlen emlékek is, amire még a mai napig szívesen emlékszek vissza, tökéletes bizonyítéka a fővárosi tartózkodásunknak. Csakhogy az idő szűkössége miatt tovább kellett állnunk és lélekben már készültünk utam/utunk következő állomására.

 

Kalandjárat V./17 – Róma igazi arca

Rómában barangolva, akár térképpel vagy nélküle, mindig talál az ember valamilyen szépséget, viszont néha a rejtett látványosságok sehol sincsennek feltüntetve. A Trastevere is pont egy ilyen része a városnak, amely már-már a turisták által háborítatlanul a Tevere bal partján terül el. Római vakációnk során mi is véletlenül bukkantunk rá a főváros 13. kerületére, miután már szinte mindent láttunk a városból és az érmét is dobtunk a Trevi kútba.

IMG_20170430_195920
Trastevere-i utcarészlet

A kötelező körök után és a ha már turisták tucatjaitól is kezdünk besokallni, akkor Trastevere a legjobb megoldás. Tökéletes menedék az egykori munkásosztály által lakott kerület, ahol találkozhatunk az igazi, hamisítatlan olasz hangulattal. Bátran állíthatom, hogy tulajdonképpen itt található a főváros szíve. A szűk macskaköves utcák, lépcsők, a borostyánnal és papírvirággal befuttatott színes házfalak, apró terek, templomok olyan élményt nyújtottak amíg ott voltam, mint máshol sehol a városban. Hihetetlen látvány volt látni a házak között kifeszített köteleken száradó ruhákat, hallani a tehetséges utcazenészeket és a kóbor cicákat kerülgetni. Ottjártunkkor végig olyan érzésem volt mintha egy teljesen más városba lennék és nem is a látogatók által elárasztott olasz fővárosban. Alig találkoztunk turistákkal, az apró kávézók és éttermek teraszain pedig olaszok tucatjai beszélgettek és hevesen mutogattak. A nyolcszögletű Fontana di Santa Maria in Trastevere körül és a III. században épült Mária temploma árnyékában esténként pedig családok, baráti társaságok cseverésznek, miközben gyerekek önfeledten szaladgálnak közöttük. A terek pedig zsúfolásig megtelnek önfeledten szórakozó emberekkel, legyen helyiek vagy akár turisták, nem számít, addig még mindenki jól érzi magát. Nem hiába vacsoráztunk ebben a negyedben és nem véletlenül töltöttünk el itt majdnem két teljes napot, különböző napszakokba. Mivel Róma legjelegzetesebb negyede, amely éjjel és nappal is egyaránt elbüvölő és magával ragadó. Még akkor is ha a már említett szökőkút mellett ülve csak a járókelőket figyeljük, miközben lassan, de biztosan eggyé válunk a környezettel.

Trastevere Róma egy kihagyhatatlan része, muszáj itt eltöltünk pár órát. A labiritusszerű szűk, macskaköves utcákon, a borostyánnal befutattot házak között sétálva a legjellegzetesebb olasz hangulatban lehet részünk. Ha egyszer majd visszatérek Rómába, biztos vagyok benne, hogy ismét felkeresem ezt a mesés kis negyedet.

P.S.: A bejegyzés nem véletlenül sikeredett ilyen rövidre, mivel Róma ezen kerületét látni és érezni kell. Ráadásul mikor ott voltam másodmagammal, csak az utcákat jártuk és átadtuk magunkat a negyed hangulatának.

Kalandjárat V./16 – Róma ízei

Mikor áprilisban útnak indultam egyik célom az volt, hogy ha tehetem minden helyszínen megkóstolok valami helyi specialitást, legyen az étel vagy akár alkohol. Rómába megérkezve már előre készítettem a hasamat a finomabbnál finomabb falatoknak. Így mikor másodmagammal megkezdtük a római vakációt és egyből belevetettük magunkat a főváros ízeibe. A lista elején természeteesen a fagyi volt, mivel a mondás szerint fagyit Rómában, pizzat Nápolyban kell enni. A gelato tölcsérek és hatalmas kelyhek után pedig jöttek a pastak és más finomságok. De haladjunk szépen sorban és blogom sokszínűségét bizonyítva jöjjön egy is gasztrotúra „az örök városban”.

Először is szeretném kijelenteni, hogy a fent említett mondás teljes mértékben igaz. Nagy kedvencem a fagyi és sok féle ízt, általában mindig új fajtát, próbáltam már ki, mindegyik városban, ahol eddig Olaszországban jártam. De olyan finomat és sokat (mind adagban, mind napi lebontásban) mint Rómában még nem ettem. Kellemesen hűsítő, elégséges és nem kőműves kanállal lekapart, mértani pontossággal elkészített gömb adagokat nyomnak az ember kezébe, szinte mindenhol, ahol fagyit ettem. Az árfolyama a gelatonak pedig nem sokban különbözik a délitől, már 2,50€ és 3€ lehet két, de akár három ízes kelyheket kapni, amire ráadásul a csoki öntett ingyen van, csak kérni kell, hisz néma gyereknek az anyja se érti a szavát. Ha pedig döntésképtelenek vagyunk a pult előtt állva, a tucatnyi fagylalttal csordultig telt dobozokat vizslatva, nyugodtan lehet segítséget és ajánlást kérni (egyik alkalommal így sikerült végig kóstolnom majdnem az egész „étlapot”).

Az édességek vonalán tovább haladva a tiramisuról sem szabad megfeledkezni, ha Rómában járunk. Bár a recept eredetileg nem innen ered, hanem Veneto régiójából, viszont mindenki Rómát ajánlja, mint vonatkoztatási pont. Tény, hogy sok helyen és helyről kóstoltam már a kávéban megfürdetett babapiskótás, mascarpone krémmel beborított és kakaóval meghintett édességet, de egyik se volt olyan finom, mint amit a fővárosban ettem. Egy sarki tiramisus boltban, közel a Piazza Navonahoz vettem egy közepes adagot, amiért mindössze 3€-t fizettem. Ami pedig a pohárba várt az már szinte leírhatatlan, először nem hittem a tripadvisor véleményeknek, de végül be kellett látnom az első kanál után, hogy minden szó igaz onnan. A babapiskóta nem tocsogott az olcsó, keserű kávélében, a mascarpone pedig friss és kellően krémes volt. Minden egyes pozitív visszajelzést teljes mértékben megérdemelt a hely, ritkán szoktam helyeket véleményezni, viszont itt most kivételt tettem. Kár, hogy már nem emlékszem a hely nevére, viszont legközelebbi hosszabb  római tartózkodásom idején mindenképp fel fogom majd keresni.

A római vakációm gasztronómiai csúcspontja egyértelműen az egyik nap elfogyasztott spaghetti alla carbonara volt és az egyik este elfogyasztott teljes menü, pármai sonkával, focacciaval, mozzarellaval és lasagnevel.

Maga a carbonara egy végtelenül egyszerű, sok konyhában tévesen elkészített egytálétel, amit anno a favágók kohászok, faszén készítés közben ettek. Bár az eredeti recept pennet használ és nem spaghettit, mivel könnyebb összekeverni a tojással és a sajttal. Igen, nincs semmi tej vagy tejszín, mivel az eredeti carbonra ezeket nem tartalmazza, csak az amerikai változat. Amúgy az eredeti spaghetti alla carbonara receptjét még egy Milanóba vezető repülőjáraton tanultam meg egy kedves nagymamától. De visszatérve a római ebédemre, most se sikerült csalódnom, mert ilyen finomat még nem ettem az egy évem alatt. A pasta kellőképpen al dente volt, a tojás, ahogyan a nagy recpetkönyvben meg van írva, a tészta hőjétől tökéletesen megkeményedett. A közepes adag minden egyes falatja felért egy foodgasm érzésével, mikor az ízek összeértek a számban.

MOD_IMG_20170501_164056

A mennyei ebéd után egyik este pedig egy újabb fejedelmi lakomában volt részünk. Az egész napos sétálás és városnézés után, egy este, mikor már csak bóklásztunk az utcákon kikötöttünk a Trastevere negyedben, Róma egyik leghangulatosabb részében (erről majd később). Mikor ide értünk már rettentően éhesek voltunk, így csak azzal törődtünk, hogy együnk valami finomat és ha lehet elégségeset, ha nem is sokat. Az árral nem igazán foglalkoztunk, mivel úgy voltunk, hogy ezt a kényeztetést párszor az életünkben megérdemeljük. Így kiválasztottunk egy hangulatosnak tűnő és hivogató pincérek nélküli éttermet, kicsit távol a bámészkodók tömegétől. Bár Róma ezen része a turisták által még eléggé felfedezetlen. Utólag visszagondolva tökéletes választás volt, mivel irgalmatlanul ízletes vacsorát sikerült elfogyasztanunk. Némileg már az aperitivonak felszolgált pármai sonkaszeletekkel, mozarellaval kirakott tényér és a focaccias kosárka megtömte üresen korgó gyomrunkat. Az előétel után pedig jött az i-re a pont, maga a vacsora, számomra egy tányér lasagna és a leány salátája. Meglepetésünkre egész nagy adagokat szolgáltak fel, sőt, ha jól emlékszem, még gondunk is akadt az elfogyasztásával. Érdekes módon, mióta itt vagyok nem ettem csak egyszer lasagnet, így nem igazán van mihez előzetesen hasonlítsam. Viszont az elmondhatom, hogy irgalmatlanul finom volt, rég ettem ilyen finomat mint ott, talán még a carbonara által nyújtott élményt is felülmúlta.

vacsoaraketszemelyre

Mindent összevetve egy hatalmas gasztronómiai utazásban volt részünk római vakációnk során. Végig kóstoltuk mindent amit csak lehetett, ettünk eredeti carbonarat, megtaláltuk Róma legjobb fagyizóját és tiramisus helyét. Végezetül pedig teljesen elkényesztettük ízlelőbimbóinkat a mennyei ízű lasagneval vagy épp a lazacos Cezar salátával. Lehet kicsit sokba került a kis kaja kalandunk, de kit érdekel egyszer élünk, akkor viszont nagyon és ráadásul időnk sincs rossz kajákat enni.

Kalandjárat V./15 – Római vakáció

Ahogyan már Rómával kapcsolatos régebbi bejegyzéseimben is említettem (ITT), ha mindent látni akarunk nem elég egy hosszú hétvége. Második látogatásomkor eme állításomat sikerült is bizonyítanom, többnyire azzal, hogy majdnem egy hetet tudtam a fővárosban tölteni. Ez alatt, az előző bejegyzésben említett leány társaságában, sikerült megtekintenünk minden fontosabb nevezetességet. A mostani római  és a várossal kapcsolatos bejegyzéseimben nem feltétlenül fogok megannyi épület ismertetőt írni, hanem magáról a római vakációmról (a film után szabadon) és élményeit szeretném megosztani.

Értelemszerűen az új felfedezéseket sem fogom elhalgatni, mivel az előző római utamhoz képest, csak többet és többet láttam a már előzőleg megtekintettek mellett. Bár most a nagy olasz kalandom római bejegyzéseivel úgy vagyok, mint magával a várossal, valószínűleg egy bejegyzés nem lesz elég rá. Így tehát jöjjönnek kalandjaim történetei az olasz fővárosából Rómából.

Az előzetes szállással kapcsolatos problémánkat végül sikerült megoldanunk, így minden reggelünket egy a központhoz közeli hostelben kezdtük. Napjaink általában a szokásos módon indultak, már már rutinszerűen. Minden reggel kávé és cornetto után, térképpel és ceruzával a kezünkbe indultunk el a pontosan megtervezett útunkra.

IMG_20170502_105132.jpg

Bekapcsoltunk a turista üzemmódot és nyakunkba vettük a várost.Először a már általam is ismert helyszíneket jártuk körbe. Így történt, hogy egy reggel épp a lenyűgőző Piazza Venezian sikerült megkezdeni az aznapi „sétánkat”.  Elképesztő élmény volt, csak úgy, a semmiből megtalálni az Altare della Patriat és annak lépcsőit megmászni. Később, felérve a tetejébe, pedig még a belső múzeumba is sikerült észrevétlenül belopózni (Magáról az épületről és a térről ITT bővebben).

MOD_IMG_20170429_115239.jpg

A turistaszezon kezdete és a május elseje közeledtével, Róma utcáit emberek ezrei árasztották el. Mindenhol bámészkodókba botlott az ember, természetesen az előző látogatásomhoz képest jóval többe. Látva a hatalmas tömeget, például a Trevi-kút előtt vagy a Spanyol-lépcsőn pihenő és/vagy fotozkodó turisták százait, újra és újra elgondolkodtam az örök dilemmám. Vajon azokat az üres fotókat, amelyek turisták nélkül készülnek instagramra vagy bárhova máshova mikor fotózzák. Hisz általában a nevesebb helyeken szabályosan verekednek az emberek, egymást letaposva egy jobb fotóért/szelfiért. Annak ellenére, hogy mi április végén, május elején voltunk, tehát a tényleges szezon kezdete előtt, néha még így is olyan érzésem volt mintha egy tömegverekedés készülődne épp kitörni.

IMG_20170429_123041.jpg

Megelégelve az emberek ezreit, talán a Villa Borghese, Róma legnépszerűbb parkja, az évszázados fáival és hatalmas tisztásaival, tavaival és szökőkútjaival talán a legmegfelelőbb hely arra, hogy kicsit megszabaduljunk a turisták sokaságától. A kerti lakok és nyári palazzok árnyéka, pedig tökéletes helyszíne lehet egy-egy délutáni sziesztának.

MOD_IMG_20170429_135933.jpg

A parkban sétálva pedig számos híresség szobrával vagy palotájával találkozhatunk. Itt van például Byron szobra, aki annak ellenére, hogy csak 23 napot töltött Rómában, nagy rajongója lett a városnak. Az angol költő mellett a híres német poéta Goethe háza is itt található, aki elmondása szerint sehol sem volt olyan boldog, mint Rómában. A Villa Borghese sámtalan híres épület mellett, még helyet ad két lóversenypályának és a a Giardino Zoologiconak. A leghíresebb látnivalója a parknak, viszont egyértelműen a Casino Borghese és a Museo e Galleria Borghese. Előbbi Scipione Borghese nyári lakja volt, ahol, a műkedvelő bíboros és egyben a park létrehozója, a műkincseit és értéktárgyait tartotta. Míg az utóbbi egy múzeum és galéria olyan híres művészek műveivel, mint Bernini, Caravaggio vagy Tizziano.

Végül, a park bonyolult úthálózatait követve, sikerült elkeverednünk a Piazza del Popolora. A három sugárút találkozásánál található tér tulajdonképpen a Villa Borghese lábánál terül el. Az utak metszéspontjában található II. Ramszesz korabeli 36 méter magas obeliszk mellett, megtalálható a Fontana dell Nettuno szőkőkút vagy a két iker templomot, amelyek névszerint a Santa Maria dei Miracoli és Santa Maria in Montesanto. A hatalmas tér harmonikus összhangban van a körülötte megtalálható épületekkel.  Elképesztő élmény volt itt állni és látni az hosszú sugárutak végén, a korábban már megtekintett épületeket, mint például a Piazza Veneziat. Lényegében, ezek az apró építészeti érdekességek, első látogatásomkor fel se tűntek. Most pedig, ahogyan felfedeztem őket, teljesen lenyűgöztek és csak ott álltam előttük ledöbbenve. Hihetetlen mennyire pontos munkát végeztek annó az építészek, szinte bármilyen modern technikát mellőzve.

Valahogy így teltek első napjaink Rómában, az utcákon sétálva, néha térképet böngészve, egyszer-egyszer eltévedve, az előzőleg már ismert helyeket meglátogatva és újakat felfedezve.

Kalandjárat V./14 – Viszontlátás

Tíz nap utazgatás után, egy borús április végi, késő délután érkeztem Rómába. A vonatút Firenzéből zökkenőmentesen ment, ráadásul jegy nélkül, egyetlen egy ellenőrrel se találkozva. Az eddigiekhez hasonlóan sajnos most se volt szállásom és ismét a couchsurfingre kellett hagyatkoznom. De ismét sikerült csalódnom az előbb említett oldalban és eszméjében. Sajnos senkit és senkit se találtam aki engem és kedves útitársamat befogadta volna egy pár éjszakára. Így van, mindenki jól látja, a fővárosai és további kalandjaimat egy leány társaságában folytatom majd.

Tehát ismét elmondhatom, hogy újra sikerült jól kezdenem utazásom következő állomását. Már-már kezdtem megszokni az utolsó pillanatban kialakuló lehetőségek által okozott adrenalint, így most már csak egy cseppet idegeskedtem. Bár az idő múlásával és a leány érkezésének időpontjához közeledve egyre jobban kezdtem elveszteni a türelmem és reményem (a telefonom meg a töltöttségi szintjét). Már a Terminit is kétszer körbejártam unalmamban, miközben a couchsurfing és ismerősök válaszára vártam. Mondjuk innen onnan jöttek is a visszajelzések, csak a baj annyi volt velük, hogy mind visszautasítóak voltak. Gondolom a május elsejei hosszú hétvégéhez közeledve mindenki épp készült elhagyni Rómát, elkerülve a túristák hordáját.

Az állomás teraszán ülve, bámulva a szakadó esőt és a szálláslehetőségek után keresgélve egyre jobban ment el a kedvem az egésztől. Az egyetlen dolog tartotta csak bennem a lelket, hogy hosszú idő és tervezés után ismét találkozhatok, a már olyan rég nem látott leánnyal. A viszontlátás érzése volt, ami miatt még nem vágtam mindent a sarokba, hanem tovább kutattam. Végül, az immár csak enyhén szemerkélő esőben, közös megegyezés alapján, elindultam hostelt vadászni, addig ameddig ő is megérkezik. Mondanom sem kell szerintem, hogy a már előbb említett hétvége miatt, a hostelek is tömve voltak. Így a szállás keresése  még mindig nem bizonyult egyszerűnek … mert miért is lett volna? (költői kérdés)

Interneten keresgélve, értékeléseket, korábbi vendégek véleményeit olvasva és a rászánt költségvetés mellett próbáltam szelektálni és szűkíteni a kört. De még így is a helyzet egyre kilátástalanabbnak bizonyult, míg végül mind a ketten annyit mondtuk, hogy mindegy csak végre találjunk egy éjszakára egy helyet, ahol megtudunk pihenni nyugodtan és végre láthatjuk egymást hosszú idő után először. Végezetül sikerült kiválasztanom egy olcsóbb, egész tűrhető állapotban lévő szobát két személyre. Nem volt egy Hilton, de egy éjszakára és tekintve a rajtam uralkodó állapotokat nem törődtem vele. Már csak foglalkoztatott, hogy megkezdődjön végre a római vakációm a leánnyal. Bár ő még valahol Perugia környékén zötykölődött, miközben én már a szállásunkat foglaltam el.  Így már csak annyi időm volt hátra a viszontlátásig, hogy lemossam magamról a két napos út porát és egy gyors szundit beiktassak.

A majd’ egy órás pihentető power nap után már rohantam is a buszpályaudvarra, hisz a már annyira várt útitársam érkezéset már nem kellett sokat várni … gondoltam én az elején. Én naív már majdnem elfelejtettem, hogy hol is vagyok, melyik országba is élek már majdnem egy éve. Így tehát eljött az ideje, hogy megkezdjem a római ácsorgási sorozatom (erről majd még később bővebben). Mondjuk a várakozással eltöltött idő tűnhet iszonyatosan rövidnek, de néha rettenetesen hosszúnak is, mint például most mikor az ember egy már rég eltervezett találkozás utolsó pillanatait tölti. Nem volt ez másképp most sem, amit az egy órás késés és a szokatlanul enyhe és hideg római idő csak még jobban megnehezített. Mikor pedig a zöld busz begördült a pályaudvarra és megpillantva a leány fáradtan, de mégis mosolyogva, csillogó szemmel, minden eddigi bosszuságom és rossz kedvem abban a pillanatban elszállt. A hosszas ölelés közepette pedig még arról is megfeledkeztem, hogy mennyit vártam a nem épp kellemes időben.

Így, egy cseppet fáradtan, de a viszontlátás örömétől boldogan, ballagtunk vissza a szállásunkra. Ahol végül már csak annyira maradt energiánk, hogy bedőljünk az ágyba, kicsit még beszélgetve és az elkövetkezendő napok tervezésének közepette álomba merüljünk.

Kalandjárat III./5 A búcsú pillanatai

Írtam már egy párszor itt-ott a bejegyzéseimben és mindig visszatérő „motívuma” életemnek, hogy mennyire nem szeretek búcsúzkodni. Bár többnyire önkéntességem velejárója, valahogy még mindig nem megy, nem sikerült megszokni. A Rómában eltöltött hét után, pedig ismét búcsúznom kellett, emberektől, helyzetektől és a várostól … egy rövid időre.

Nyilvánvalóan az utolsó napokban már magával rántott a búcsúzással kapcsolatos “félelmem”, a fejemben már ott visszhangzott a macskakövön kattogó bőröndök hangja. Most valahogy még nehezebb volt, akárhogy törtem magam, ezúttal körülményesebb volt az egész. Bár ami igazából zavart az az, hogy nem is értettem az egész miértjét. Valószínűleg mert hasonló helyzetű önkéntesekkel voltam körbevéve, talán mert mindenkiben volt egy közös pont az EVS. Netalántán a vágy, hogy egy időre, még az otthonától távol van, megtalálja amit keres, önmagát, életcélját, helyét a világban (ezekről majd később bővebben). Végül elérkeztünk az utolsó naphoz és már mindenkit fokozatosan magával ragadott a nosztalgia, ami végül estére mindenkiben kiteljesedett. Ott álltunk egy nagy teremben a névre szóló lapokkal szemben, amikre valahogy írnunk kellett a másiknak valamit. Igazi se veled, se nélküled kapcsolat fűz ehhez a játékhoz, viszont valahogy mindig túlesek rajta. Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy most se igazán ment a dolog. Bár a foglalkozás végeztével örömmel olvasom vissza az üzeneteket vagy épp próbáltam lefordítani az üzeneteket, mert például görögül íródtak. Az egész búcsúzkodást non plus ultraja számomraa mikor “bejelented”, hogy reggel korán van a vonatod. Így nincs más választásod és még éjszaka el kell búcsúznod az emberektől. Végül pedig ölelések közepette, utolsó szavak, utolsó pillantások, utolsó shotok tengerében úszva, mámorosan,  hagyod el a termet.

Reggel felkelve, miközben sebtében bepakolsz, mert épp jelentős késésben vagy, nem jár más a fejedben csak az eltelt napok emlékei, a viszontlátás ígérete, a közös képek/szelfik, beszélgetések foszlányai, egy kettesben elfogyasztott délutáni cappucciono íze  vagy a lépcsőfordulóban elcsattanó búcsúcsók emlékei járnak a fejedben.

Kalandjárat III./4 Utolsó délutánom és megkísértésem

Az on arrival training végéhez rohamosan közeledve, gondoltuk muszáj még egyszer utoljára látnunk Rómát. Így a training utolsó előtti napjának napfényben úszó délutánján fogtuk magunkat és bementünk a városba.

Ellenben most csak megérzéseinkre hagyatkoztunk, nem volt se útitervünk, se térképünk. Így róttuk a szűk utcákat, többnyire kerülve a turisták hatalmas tömegét.

IMG_20170220_172948

Így, az utcákon céltalanul bóklászva, jutottunk el például a Pantheonhoz. Az óriási épület az ókori építészet talán legnagyobb és legjelentősebb alkotása. Eredetileg az ókori isteneknek építették, majd később templommá szentelték, amelyet Szűz Máriának és az összes keresztény vértanúknak ajánlottak. A hatalmas épületbe a tizenhat korinthoszi gránit oszlopok között haladva lépünk be a 43 méter magas csarnokba. A grandiózus rotudna közepén és a kilenc méter átmérejű kör alakú oculus alatt állva jön rá az ember, hogy valójában mennyire kicsik is vagyunk a világban. Bár Róma utcáit járva tulajdonképpen az összes épület, tér vagy park erre az érzésre próbál rájátszani. Mindazonáltal megtörténhet, hogy tulajdonképpen teljesen az ellenkezőjét jelentheti a monumentalitás. Mármint csak az emberiség és/vagy a római császárok/uralkodók megalománia miatt épülhetek olyan nagyméretű épületek, mint például a Phanteon, a Collosseum, az Altare della Patria vagy hatalmas Szent Péter tér .

IMG_20170220_165354

Folytatva utunk betévedtünk egy újabb, turistáktól mentes utcába, amelynek a végében meglepetésünkre a Piazza Navonat találtuk. Itt megtudtuk, hogy a tér helyén az ókorban egy aréna állt, ami még a Colosseumnál is nagyobb volt. Később a stadion helyét lekövezték, viszont még így is sikerült megőriznie jól kivehető ovális formáját. A térhez köthető esemény még Luther Mártont kiközösítő ítéletet kihirdetése és műveinek elégetése.  A tér nem hazudtolta meg címét, miszerint Róma legnyüzsgőbb tere, mivel egy igazi hangabolyhoz lehetett hasonlítani. A szökőkutaknál turisták fotózködtak miközben szinte mindenhol művészek szórkoztatták az épp arra járókat. Volt köztük bűvész, festő, karikaturista és természetesen az elmaradhatatlan régi olasz dalokat éneklő utcazenészek is. A tér körbejárása és  az utcazenészek repertoárjának meghalgatása után elindultunk utolsó délutánunk utolsó állomása a Szent Péter tér felé érintve az Angyalvárat (Castel Sant’Angelo).

IMG_20170220_174432

Az Angyalvár vagy olaszul Castel Sant’Angelo Hadrianus római császár síremléke, amelyet Ponte Sant’Angelo híd köt össze a várossal, ami szerintem a legszebb híd Rómában. Az idők során a vár volt minden ami lehetett, Róma erődje, a pápák menedéke vagy nyári lakjuk, de volt börtön is. Jelenleg pedig múzeum üzemel benne. A nevet pedig a egy pestisjárvány idején kapta amikor is az akkori pápa látni vélte Szent Mihály arkangyalt egy körmenet során.

IMG_20170220_181926

A Szent Péter térre érve pedig megtörtént a nap és talán a hét legnagyobb és legváratlanabb fordulata. A tér közepén állva miközben fotóztam a hatalmas teret megkísértett az ördög, mint anno Jézust a pusztában. Bár engem nem az ördög, hanem egy Kalasnyikovot szorongató rendőr próbált rávenni nézeteim átértékélésére. Ott abban az öt percben, mivel ennyibe telt igazoltatásom, valóban elgondolkodtam szakállam létjogusáltságán. Bár hamar elhesegettem sötét gondolataim, de az eset után, jött csak az igazi felismerés. A felismerés miszerint az emberek nagy része, jelen esetben a rend éber őrei, mennyire a sztereotípiákra építkezve cselekszenek. Nyilvánvalóan emberünk, a több tucat rendőrrel karöltve és a tér közepén köröző rendőrautók segítségével, csak a dolgát végzi és próbálnak elővigyázatosak lenni. Viszont nem biztos, hogy minden szakállas, hátizsákos, téli kabátos, életerős férfi terrorista vagy legalábbis potenciális elkövető. Utólag visszagondolva szomorú a tény, hogy  a különböző entitások (terrorszervezetek, pártok) és események (párizsi és belgiumi merényletek) üzenetei mennyire célba értek. Bár ezt csak saját bőrünk (jelen esetben) vagy a tévét kikapcsolva, fotelünket és békés városunkat/országunkat elhagyva tapasztalhatjuk meg.

A kellemetlen és kicsit felháborító, bár valahol érthető helyzet után, már csak annyira vágytam, hogy visszatérjek szállásomra. Este, a vacsora mellett délutánoma mesélve a többieknek, már csak nevettünk az egészen. Mondjuk arcunkra fagyott a mosoly, mikor a kendőt viselő török önkéntes csak annyit fűzött a történtekhez, hogy “képzeljük csak el mi történt volna ha ő is ott van vele.”