Így “nyaralok” én

Lassan két hete itthon vagyok már, egy hosszabb három hetes, de akár egy hónapos kihagyás után, ha mondjuk beszámolom a szardíniai projektet is. Kezdtem május végén, egy projekten Szardínia fővárosában Cagliariban, majd egy két napos szünetet követően repültem Montegróba, hogy kilenc nap után már Szlovákiábam egy erdő szélén találjam magam. Kívülről ezek nyaralásnak tűnnek, főleg a két tengerparti projekt az Adriai és a Tirrén tenger partján, de távolról sem az, na jó, mondjuk az utóbbi az eléggé az volt. De mivel én Erasmus+ projektekkel utazom ide-oda és néha még „dolgozom” is rajta, így távolról sem arról szól, hogy ülünk a tenger parton és élvezzük a sós levegőt. Ráadásul, ahogy említettem, én, ha tehetem, akkor „dolgozni” járok egy-egy projektre, így néha még sikerül összekötnöm a kellemest a hasznossal.

Mikor felhívták a figyelmem, hogy lenne lehetőségem résztvenni egy szardíniai projekten kapva kaptam az alkalmam és így legalább egy kicsit sikerült kiszakadjak a már eléggé megszokott közegemből is. Így gondolkodás nélkül vettem a jegyet és indultunk is neki az útnak régi ismerősökkel és egykori útitársakkal. Bár az elején kicsit döcögősen indult az egész, mármint a projekt (lehet csak velünk és a fene nagy tapasztalattal volt a gond). De a végére egész jó kis projekt kerekedett ki belőle, bár mindent adott volt, úgy helyszín, mint a téma is, ami a social media műveltség és annak helyes használata volt. Ráadásul jó volt ismét egy kicsit visszamenni Olaszországba, bár számomra ez az ország mindig tökéletes opció lesz. Azt már meg se említem, hogy Cagliariba és Szardíniába alapból mindig is elakartam menni. A város és annak hangulata hozta a dél olaszos érzést, a tengerpart pedig gyönyörű volt, a maga homokos partjával és kék, kellemesen hideg vizével.  Így már csak ezért megérte elmenni, de szerencsére nem csak a helyszín miatt volt nyerő választás a projekt. Az biztos, hogy az egész ifjúságicsere után, megfogadtam, hogy ha egy mód van rá, akkor én ezekre már csak úgy jövök, mint facilitátor/trainer, valahogy kinőttem én már ezeket a cseréket.

Az olasz csere után már jöttem is haza, épp annyira maradt időm, hogy egy tetoválást csináljak (ITT el lehet olvasni az egész történetét) és már mentem is tovább Montenegróba. Bepakoltam három hétre, kimossattam a koszos ruháim és mire már megszoktam volna az itthoni levegőt, már azon kaptam magam, hogy egy héten belül már másodjára találom magam a Liszt Ferenc valamelyik terminálján. Egy rövidebb repülés után már landoltam is a Balkánon és megkaptam az első pecsétem az útlevelembe. Mintha csak otthon lennék konstatáltam gyorsan, miután kiléptem a reptér ajtaján és elindultam a taxival Bar felé, ahol a következő projektem volt. Igazából ez később se változott, csak még jobban beigazolódott, hogy bizony Románia nem a Balkán kapuja, hanem maga a nagy betűs Balkán. A káosz, a szervezetlenség, az „oooh, megoldjuk okosban, hogy mindenki jól járjon” gondolkodás, a szemét, a türelmetlenség és úgy az egész mentalitás szemetszúrt. Maga a projekt miatt egy szavam sem lehetett, érdekes téma (bevándorlók, migránsok integrálása a közösségbe és különböző integrációs témák/foglalkozások kidolgozása), tűrhető, dolgozni és fejlődni vágyó/akaró csapat. De még így is valami hiányzott, végig keserű szájízzel voltam és nem értettem miért olyan nagy szám Montenegró a turisták körében. A tenger koszos és kavicsos, ahol pedig aránylag tiszta és járható (Budva) ott tömegnyomor van, annyira, hogy konkrétan az utolsó nyugágy lábát már a tenger mossa. Az egyetlen indok, ami talán mellette szól, hogy olcsó (természetesen, ami nem turistalátványosság) és a tengerpartokon kívül az ország belsejében is talál az ember szépségeket, ilyen például a Skadari-tó vagy különböző óvárosok. De nem panaszkodom, ingyen volt és azért aránylag szép is volt, ráadásul még egy országot kipipálhattam a listámról, bár egyhamar nem hinném, hogy visszatérek.

Montenegró után megállás nélkül, mert azt az egy éjszakát, amit Budapesten töltöttem, nem tekintem annak, mentem is tovább Szlovákiába egy cserére, régi ismerősökkel, „munatársakkal”. Itt, a változatosság kedvéért, egy ifjúságicserét kellett levezessek másodmagammal. Üditő érzés volt a tengerpartok után az erdő szélén, a természet közepén, egy kempingben „dolgozni”. A téma nem feltétlenül állt közel hozzám (egészséges étkezés, életmód, környezettudatosság és kreatívkodás) de jó volt régi ismerősökkel, barátokkal újra találkozni és együtt tevékenykedni. A csapat is nagyban hozzájárult a projekt minőségéhez, annak ellenére, hogy nem feltétlenül voltunk egy multikultúrális közegben (Kárpát medencei magyarok + spanyolok). Még is sikerült egy tartalmas kilenc napot eltölteni, ahol megismertük egymás kultúráját, étkezési szokását és ezek mellett túráztunk, várost is néztünk és természetesen sokat szórakoztunk. Ezért is szeretem ezeket a programokat, mert hasznosan és mindenképp tartalmasan tudjuk eltölteni a szabadidőnket. A másik oldalról tekintve pedig egy hatalmas élmény látni a csillogó szemeket és olvasni az elismerő szavakat a résztvevőktől. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy mekkora felelőséggel jár az ez egész „munka” és mennyire élvezem csinálni, minden nehézség és fáradtság ellenére.

Az egész „hajtás” végére és a szlovák projekt utolsó napjaiban, már éreztem, hogy kezd egy kicsit sok lenni és éreztem, hogy fogyóban van az alapból is alacsony szocializációs kézségem mértéke. De végül pont addig tartott ameddig szükség volt rá, így időben sikerült rendesen hazaérni, négy hét és három projekt után.

(A további képekért csak fel kell keresni a facebook oldalam “Négy hét, három projekt” albumját, ITT)