Tag: változás

Új lemez régi dalokkal

Lassan már egy hete visszatértem Olaszországba, hogy folytassam kalandjaim és önkéntes projektem hátralevő részét. Új lendülettel és tervekkel vágtam mindennek a közepébe, viszont hamar tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen szinte semmi sem változott.

Igazából nagy változásokra alapból nem számítottam, viszont mégis reménykedtem, hogy lesz egy kis előrelépés. A dolgok ugyanolyan nehézkesen működnek még mindig, viszont ezt már rég megszoktam. Már meg se lepődtem azon, hogy az egy héttel a meghirdetett kezdés után kezdtünk csak el  dolgozni. Mondjuk a dolgok folyását megnehezítette a hóhelyzet is, mivel délen nincsennek felkészülve a hóra. Meg tudom érteni a nehézkes körülményeket, hisz ha itt esik a hó az tényleg szokatlan és váratlan helyzet, amire senki se számít. Tehát az elmúlt napokban, hetekben az időjárás okozott pár kellemetlen pillanatot a helyieknek. A munkamorálra is sajnos kihatással volt, bár itt nem csak ez a gond, hanem egyesek demoralizáló hozzáállásval is gond van. S itt akkor rá is kanyarodtam tulajdonképpen a címbéli új lemez, régi dalok metafórára. Decemberben azzal a reménnyel távoztam, hogy egyesek a csapatból talán majd változnak egy kicsit a „new year, new me” hatására esetleg. Tévedtem. Talán még rosszabb lett a helyzet, mivel mostmár a csapatszellem és az általános közhangulat züllesztése már csoportosan zajlik. Itt-ott valahol egyes felvetett problémákkal egyet tudok érteni, viszont néha nagyon túlzásokba tudnak esni a kollégáim. Az örökös kákán való csomó keresés és a nincs probléma akkor gyorsan keressünk vagy teremtsünk egyet szituációkból nagyon kezd elegem lenni. Ezek fejében pedig számomra nehéz dolgozni, boldogulni és néha akár még velük is lenni. Szerencse, hogy türelmes és hatalmas a tűrőképességem mikor arról van szó, hogy az emberek szarságait kell elviselnem. Bár, hogy őszinte legyek a napokban már nagyon a határaimat feszegettem ilyen téren, de valahogy mindig sikerült visszarántanom magam a „tetlegességtől”. Úgy vagyok vele, hogy elég régóta itt vagyok már, hogy tudjam, hogy működnek a dolgok és az emberek, így pedig mindent és mindenkit tudok kezelni.

Tehát minden és mindenki a régi itt, még mindig néha olyan mintha egy valóság show szereplője lennék, ahol mindenki küzd a túlélésért. Ennek ellenére mindenki elfelejti, hogy általába mindig a legcsendesebb nyer és nem aki a konfliktusokat generálja. Néha pedig már inkább hasonlít az egész egy Hunger Games-ből ismert harchoz. Így stílusosan zárva a bejegyzésem és előbb említett műből ismert köszöntéssel és jó kívánsággal fejezném be mondanivalóm „sok szerencsét, és sose hagyjon el a remény!”

Advertisements

(Külön)félék – féltáv, félidő, félév

Hat hónap, százötvenhárom nap, sok ezer óra és sok millió perc, ennyi idő telt el mióta itt vagyok (remélem jól számoltam, sose voltam jó matekes). Sok megszámlálhatatlan emlék, történet, megannyi új hely, emlék, ismerős és barát. Számokkal kifejezhetetlen és a szemek számára láthatatlan dolgokkal gazdagodtam az elmúlt hónapok, napok során. Aki eddig nem jött volna rá, most egy kicsit számotvetek és megpróbálom kiértékelni a projektem eddigi eltelt időszakát.

Ha jobban belegondolok egy tökéletes keretszerkezetes fél évet tudok a hátam mögött, hisz azzal kezdtem, hogy eljöttem Váradról. Hat hónappal később pedig projektem felét azzal kezdem, hogy meglátogatom Váradot (részletekről később). Tehát a keret meg van, itt ott még tartalommal is meg van töltve az egész. Nem akarom hosszan ecsetelni az eddigieket, voltaképpen aki rendszeres olvasója blogomnak tudja, hogy mi a szituáció erre. Viszont összegezve a dolgokat, mivel a napokban volt rá számtalanszor alkalmam még mindig nem tudok dönteni. Döntésképtelen vagyok olyan téren, hogy nem tudom imádni a projektem, viszont utálni sem.  Valahogy képtelen vagyok elégedetlen lenni vele, viszont elégedetségem sem teljes. Kavarognak bennem az emlékek, az élmények, jók és rosszak egyaránt, mégis úgy vagyok vele, hogy igen, megcsináltam. Valóra váltottam az álmom, itt vagyok Olaszország déli részén, kis túlzással, de tanulom a nyelvet, mondhatni azzal foglalkozom amit szeretek. Láttam és még biztosan látni fogok olyan városokat amikről eddig csak ábrándoztam. Kipróbálhattam magam különböző szituációkban, miközben határaim feszegettem. Ettem igazi pizzat és pastat, látni fogom kedvenc focicsapatom stadionját és végül de nem utolsó sorban helyiekkel élvezhetem az olasz foci nyújtotta élményeket. Életem jelenleg egy teljesen új szakaszát élem, ami rengeteg változó tényezőt kínál, s hol van még a vége az egésznek. Már-már hihetetlen és hiába hangzik klisésen, de az idő tényleg nagyon gyorsan telik és egyetlen percét sem lenne szabad elvesztegetnünk. Amit itt biztosan megtanultam, hogy a pillanatnak kell élni és élvezni a jelent, mostot (a pasta pedig szigorúan al dente).

Mindent összevetve semmiképp se bántam meg, hogy idejöttem, panaszra sincs okom, egy majdnem tökéletes hat hónap van a hátam mögött. Mondanám, hogy a nagyja még hátra van, viszont úgy érzem, hogy azt már az első hónapokban lehagytam és mostmár csak a végjáték van hátra.

Túl a komfortzónán

Eddigi önkéntességem nagy részét általában a komfortzónámon kívül töltöttem. Fokozatosan hagytam és hagyom el ezt a láthatatlan buborékot. A kint tapasztalt felfedezések pedig lassan de biztosan beépülek az életembe. Mondhatni ezáltal a komfortzónám egyre csak szélesedik. Viszont az elmúlt napokban, de inkább hetekben, egyenes a mélyvízbe dobtak, voltaképpen kiszakítottak kényelmes kis rutinomból.

Kezdeném az elején, mikor a projektem választottam döntésem szerves részét képezte a szakmai fejlődés lehetősége. Később mikor megérkeztem derült ki, hogy ha szerencsém van akkor néhanapján majd levezényelhetek pár nonformális foglalkozást különböző cseréken vagy képzéseken. Ha pedig Fortuna teljesen a kegyeibe fogad (és az egyik önkéntes befejezi a projektjét) akkor még projektek írásával és előszervezésével is foglalkozhatok. Jelenleg itt vagyok a hatodik hónapom taposva, hátam mögött két ifjúságicserével, ahol többnyire logisztikai feladatokat láttam el (nem, itt most nem szék pakolásra és hányások felmosására gondolok). A fenekem és az irodai székem pedig több száz óra facebookozást és alibi blogolást élt át mióta itt vagyok, mint azelőtti munkásságom során szinte soha. Bár nem akarom elkiabálni, de irodában való lazsálásom reményeim szerint a végéhez közelednek, mondjuk nem tudom, hogy örüljek-e ennek vagy sem. Az irodai munka mellett még hetente kétszer óvodába járok és hetente egyszer angolul próbálom tanítani öt osztály diákjait.

Így vissza is kanyarodtunk bejegyzésem elsődleges témájához, mivel ezek az előbb említett élmények valóban messze a komfortzónámtól történnek. A „legmegpróbáltatóbb” számomra talán az óvodai munka, és nem azért mert annyi munkám van. Tulajdonképpen csak színezek a kicsikkel és ha kell besegítek az óvónéninek. Nem is ez a nehéz része, hanem az interakció a kicsikkel, mivel nem igazán tudom, hogy csináljam. Mindig úgy voltam velük, hogy aranyosak, szépek, cukik, addig még semmi közöm hozzájuk és csendben ülnek vagy épp a rácsos kis ágyukban alszanak. Mikor már sírnak, visítanak, kakitól bűzlenek vagy fülükig paradicsomszószósak köszönöm szépen nem kérek belőlük. Ilyenkor az apai ösztöneim még mélyebbre sülyednek, mint ahol alapból vannak. Az óvodában pedig ezeket az élményeket tapasztalom meg minden egyes alkalommal.  Nagy meglepetésere egyre jobban kezdem megszokni és fura mód még élvezni is. Ahogy az idő telik, egyre bátrabban ülök le a kisszékre segíteni színezni vagy épp etetni őket. Néha még egy-egy gyereket felveszek az ölembe megvigasztalni vagy leülök játszani velük. Alkalomadtán vannak olyan pillanat ami meg érinti szakállas, kőszívem, ilyen amikor vidáman köszönnek nekem vagy sugárzó szerettel átölelnek. Az ulitmate, szinte már-már könnyfakasztó momentum az volt amikor az egyik kisfiú oda somfordált mellém és hosszasan figyelte a szakállam, majd csak annyit mondott, hogy ő is ilyen szakállat akar magának. Egy szó mint száz a maga módján szeretek az óvodában önkénteskedni, élvezem a hangulatot a kis olasz lurkók között. Lehet valahol mélyen kezd fel-felbukkani belőlem az apai ösztön, szerencsémre nagyon mélyről próbál feltörni.

Az iskolásokról érdemben még nyilatkozni nem tudok, mivel csak az elmúlt héten kezdtük el a projektet. Viszont előzetesen annyit, hogy a maguk fura módján ők is aranyosak, buzgóak és kíváncsiak, persze nem mindegyikük. Ez a környezet természetesen merőben más, mint az óvodai, hisz sokkal idősebbekkel van dolgom. Itt a maximum életkor talán tizenhat, míg az óvodában a legidősebb gyerek is csak öt éves. Remélem később majd többet tudok mesélni erről a közegről is. Mindenesetre kíváncsian várom a továbbiakat és a közös munkát. Igazából már az elégedetséggel tölt el, ha segíthetek és átadhatok nekik valamit a tudásomból.

Tehát igen, néha jó elhagyni a komfortzónánkat, mert az élet sokszor valóban ott zajlik. Soha nem gondoltam volna, hogy a főnöknőmnek kell majd igazat adjak. Sokszor vitatkoztam vele, hogy nem ezért jöttem, hasztalan az egész óvóbácsiskodás, viszont be kell látnom, hogy lehet most még nem látom a teljes képet, viszont később lehet még nagy hasznát fogom venni az itt tanultaknak. Remélem.

A felnőtté válás apró jelei

Szinte alig veszi magán észre az ember mikor elkezd felnőni, és itt nem a testi gyarapodásra gondolok, hanem a szellemire. Arra amikor az ember például tudatosabban kezd el vásárolni, odafigyel mire költi a pénzét és hasonlók, és itt most az ej, majd ha nagyobb leszek foglalkozok vele dolgokra gondolok.

Velem is hasonló érzés történt a napokban is mikor nekiveselkedtem, hosszas tervezés és halogatás után egy Excel fájlban megcsinálni a havi költségvetésemet. Tudom, százezer app és program van rá, de én még is jobban szeretem a „hagyományos” módszert. Valahogy közelebb áll hozzám, még akkor is, ha a számok világa meg igen távol esik.

Miközben pedig zsonglőrködtem a kinézettel, mert ugye nem mindegy, hogy néz ki ami mutatja, hogy míniuszba ment a havi költségvetés. Arról nem is beszélve, hogy gondosan ki kell gondolni a tartalmat és a parancsokat, hogy azok konkrétan az adott értéket és a megfelelő összeget mutassák meg, feketén fehéren. Szóval míg ezekkel bíbelődtem egy jó nagy adag büszkeség töltött el. Igazából nem is büszkeség volt, hanem a kiteljesedés egy fura formája. Éreztem ahogyan egy kicsit felnőtebb lettem (huszonötévesen azt hiszem ideje volt elindulni ezen az úton).

Most pedig alig várom, hogy feltölthessem adatokkal, számokkal és figyeljem ahogy a pénzügyeim alakulnak. Bár ki tudja lehet mikor meglátom a számokat már nem leszek annyira boldog.

(U.I.: valamilyen hasonló felnőtté válási érzés szokott mostanában elkapni amikor meglátom az új mosogatószivacsot a mosogatókagyló szélén vagy sikerül kiválasztani a megfelelő illatú mosogatószert, úgy érzem valami itt tényleg elindult.)