Tag: utazásaim

A felfedeztlen Bari

Az ősz és a tél beálltával gondoltam mi is egy kicsit lelassítunk és megpihenünk, mint az emberek nagy része erre délen. Gondoltam … mikor két nappal a kezdete előtt megtudtam, hogy egy rövid angliai út után már rögtön egy másik projekt részese lehetek. Így rögtön a reggeli landolás után, már azon kaptam magam, hogy Bari felé robogok a vonaton, hogy egy a várost népszerűsítő látogatáson vegyek részt a lengyel olasz barátság jegyében, mivel az egész körút egy párhuzamos projekt keretében.

Mióta itt vagyok, lassan már másfél éve, Bari mindig elkerülte a figyelmem, mindig csak átutaztam rajta. Soha nem éreztem késztetést, hogy több napot eltöltsek a városba, valahogy mindig volt más város a listán, amit érdemesebbnek tartottam meglátogatni. Bár azt meg kell jegyezni, hogy Bari nem nyújt akkora élményt, mint más nagyobb olasz városok, viszont egy-két napot el lehet tölteni Puglia régió “fővárosában”. A két napos ottlétem alatt kellemesen csalódtam a városban. Mindezek ellenére végig, még a város szűk utcáit jártam, hiányérzetem volt. Viszont még így is egy tartalmas és élvezhető városnézés volt, főleg köszönhetően az idegenvezetőnek. Érdekes, hogy most először vettem részt idegenvezetős körúton, nem mondom, hogy valószínűleg utoljára, de mindenképp ki merem állítani, hogy egyedül jobban szeretek a városokban barangolni.

A látogatás során alkalmam nyílt bejárni a város összes nevezetességét és megtudni a lehető legtöbbet azok hátteréről és történetéről. Az óvárosban tisztán kivehető az adott korok és megszállók befolyása az építésztre, amit legjobban a román kori építészet ural és annak egyik legimpozánsabb èpülete a 11. században épült San Nicola-bazilika képvisel. A templom tulajdonképpen Bari és az európai kereszténység egyik legjelentősebb egyházi építménye, ráadásul egy jelentős búcsújáró hely, nem csak római katolikusok hanem ortodoxok számára is. Mivel itt található az itáliai tengerészek által Myrából, a törökországi szentély szarkofágjából elrabolt Szent Miklós csontjai. A katolikus és az ortodox keresztények egyaránt szentként tisztelik Miklós püspököt és az ereklyéket. Nagy meglepetésemre az is kiderült, hogy tulajdonképpen, itt arról a Szent Miklósról van szó, akiből később a Mikulás/Télapó legendája alakult ki. A legenda egyik változata szerint, amikor a megajándékozott legkisebb lány éppen akkor tette a harisnyáját a kéménybe száradni, amikor Miklós püspök abba beleejtette és az ajándéka pont a harisnyájába esett.

24883046_10212430530389572_1799446978_o

A történelmi városközpontot jól behatárolja a keleti részén a most is teljes pompájában megtalálható városfal, amelynek lábánál a fasiszták által épített lungomare található. Az óváros labirintusszerű, rendszertelenül szerteágazó utcácskáiban az ember mindig találhat valami érdekességet vagy helyi legendát. Ilyen például a Rómeó és Júlia déli, pugliai változata, ahol a két rivális család viszájkodása ellenére a fiatalok itt is megtalálták a módját arra, hogy együtt legyen. Ami nem más volt, mint az egy éjszaka alatt megépített Arco della Meraviglia, amely a szerelmes pár házát kötötte össze.

24946227_10212430530349571_368495196_o

24957031_10212430529949561_624244073_o

A szűk utcákat járva könnyedén találkozhatunk a tipikus fülecske formájú pasta orechiette-t készítő pugliai mammakkal. Ha pedig nem figyelünk oda simán eljuthatunk a város egykori várához. A normannok által alapított várat Stauf II. Frigyes építette újjá, mivel az eredti várat I. Vilmos csapatai elpusztították. Mindvégig a város legerősebb védműve volt és az Adriai-tengerbe nyúló földnyelvre épült Bari szárazföldi határait védte.

Az óvárost elhagyva, rögtön „beléphetünk” az újvárosba (Citta nuova), amely Joachim Murat nápolyi király után kapta a Murat-negyed, ismertebb nevén Murattiano nevet. A negyed a nápolyi királynak köszönheti létezését, mivel ő rendelte el a város lakásproblémáinak enyhítésére szolgáló, gondosan megtervezett, rácsos sakktáblaszerű városrész megépítését. Főutcáját pompás, a 19. században épült paloták szegélyeznek, központi terei pedig nyilvánvalóan a Piazza Garibaldi és a Piazza Umberto I, mivel minden egyes olasz városnak kell legyen legalább egy ilyen nevű tere. De még itt található a város egyetem és a város három színházépülete. Napjainkban a város legelegánsabb negyedének számít, itt található a fő bevásárlóutcája is, a Via Sparano, luxuscikkeket kínáló boltjaival.

A nyolc kilóméter hosszú tengerparti sétány Olaszország egyik leghosszabbja, amely a fasiszta uralom alatt épült, addig Bari nem rendelkezett semmilyen fajta a tengerrel párhuzamosan haladó korzóval. A tenger egyszerűen a város várfalát mosta és a helyiek onnan merték a sós vizet a pastaba, mert annyira tiszta volt. Jó volt egy kicsit a decemberi napsütésben a tengerparton sétálni és hallgatni a tenger halk morajlását. Hihetetlen, hogy mennyire megnyugtat és jó érzéssel tölt el a tenger közelsége és a sós levegő, még akkor is ha néha halszaggal is keveredik (micsoda meglepetés). A nyüzsgő halpiac a különböző tengeri szökevényekkel és egymást túl ordító és mutogató halászokkal egy külön pluszt ad a lungomare által nyújtott légkörnek.

24946130_10212430530109565_1680310714_o

Nyilvánvalóan egy jó körút a helyi finomságokat is tartalmazza, így lett volna alkalmam megkóstolni a különböző tengeri szökevényekkel ízeített pastakat … ha szeretném őket. Bár meg kell  mondjam, hogy soha életemben nem mondtam ki még ilyen könnyedén azt, hogy nem eszek húst, mint mikor megláttam a tányérok tartalmát. Így számomra maradt a sima pasta orechiette paradicsomszósszal és a különböző saláták élvezete. Ennek ellenére még így se panaszkodhatom, mivel a lakoma legalább négy fogásos volt. Igazi olasz eszem iszom, mindennel, amit ember el tud képzelni és hasa betud fogadni. Mindenesetre az olaszok tudnak jókat főzni és enni, még mindig nem tudnak csalódást okozni, bár szerintem ez senkinek sem újdonság.

24819095_1791422620877701_898697707_o

Egy szó mint száz, az egész napos intenzív sétafikálás és információ áradatt közepette, sikerült két igen tartalmas napot eltölteni. Viszont elhagyva a várost maradt bennem egy hiányérzet, valami végig ott motoszkált bennem, hogy valami hiányzik. Bár még nem sikerült rájönnöm, de Bari minden szépsége és történeti gazdagságának ellenére, számomra nem tudta azt az élményt nyújtani, mint más olasz város. Talán, ha majd egy jobb időpontban és más körülmények között térek vissza, megváltozik a véleményem. De addig is Puglia fővárosa marad valahol a listám végén, mint a város amelyből könnyen meg lehet közelíteni a régió más szépségeit.

Advertisements

Kalandjárat V./24 – Világgá mentem, de már megjöttem

Igen, ezt is elértem, végre sikerül lezárni a húsz napos kalandom bejegyzéseit … majdnem fél év után. (Csapnivaló travelblogger lennék én úgy érzem) Most nincs új helyszín, új élmény, új bakancslistáról kihúzott elem csak egy rövidke lezárás és összefoglaló. Nincs is értelme miért tovább húzni a mézesmadzagot, hanem ideje pontot tenni az út végére és továbblépni.

anagyolaszkaland

Mikor elkezdtem tervezni az utam egy sokkal hosszabbnak és tartalmasabbnak képzeltem el. Az idő múlásával és egy átgondoltabb költséghatékonyabb szervezés után csökkentek a helyszínek, amit így utólag visszagondolva nem is bánok. Hisz megnéztem mindent amit akartam és eljutottam mindenhova ahova szerettem volna.

Sikerült bejutnom a Vatikán múzeumába (bejegyzés ITT), ahol olyan mesterműveket láttam, mint a Sixtus kápolna mennyezetfreskója vagy például Caravaggio híres „Sírbatétel” festménye. De sikerült bejárni a Szent Péter bazilika minden zeg zugát és felmászni a kupola tetejébe (bejegyzés ITT), ahol egy csodálatos, leírhatatlan panoráma tárult elém. Elképesztő volt lenézni a 130 méter magasból a lábam előtt elterülő Szent Péter térre.

MOD_IMG_20170501_130556

Olyan bakancslistás helyekre is eljutottam, mint például San Marino városa (bejegyzés ITT), ahol egy csodálatos délután sikerült eltöltenem, miközben felfedeztem a várost is. De sikerült eltöltenem majdnem egy hetet egyik kedvenc olasz városomban Firenzében (bejegyzés ITT), a reneszánsz fővárosában.

MOD_IMG_20170421_145528
San Marino-i látkép
MOD_IMG_20170425_125716
Álmaim városa, Firenze

Végül pedig, hosszas várakozás és tervezés után eljutottam listám első helyére az Amalfi partra (bejegyzés ITT). Ráadásul az enyhe májusi idő ellenére sikerült fürdenem a tengerben és nem egyszer a parton reggelizzek. Közben pedig bejártam a hegyoldal lábánál, a tengerrel párhuzamosan haladó, még az UNESCO által is védett Amalfi-part szerpentines útját és városait. Kalandom végét pedig egy a mai napig is aktív vulkán, a Vezúv megmászásával zártam. Hátborzongató élmény volt letekinteni 1280 méteres magasságból, és nem feltétlenül a tériszonyom vagy a hideg miatt (bejegyzés ITT). Maga a tudat, hogy aktív vulkán tetején állok és letekintek a mélybe vagy ahogy látom a horizonton a tenger és az égbolt összeolvadását, már ezek egy különös érzést nyújtanak az embernek.

MOD_IMG_20170505_125127

A húsz nap alatt sok mindent átéltem és tanultam, számos impulzust kaptam és megszámlálhatatlan élménnyel gazdagodtam. Sokszor voltam szorult, kétségbeejtő helyzetekben, de mindig sikerült szerencsésen kikeverednem belőle. Megszámlálhatatlanul sok minden történt velem utazásom során, amely energiával töltött fel és végül, de nem utolsó sorban, örökre megváltoztatott, mégha nem is teljesen.

Aki pedig az út során készült képekre kíváncsiak a blog facebook oldalán megtalálhatja vagy az alábbi linken.

Kalandjárat V./23 – Romokban a kirándulás

Hosszú szünet és rövidebb kihagyás után, mostmár tényleg az utolsó állomásáról akarok írni a nagy olasz kalandomnak. Bár az időrenddel, már teljesen összekavarodtam, mint egyes sorozatok vagy filmek készítői. Mondjuk ha igazán precíz akartam volna lenni, akkor közben gyártottam volna a bejegyzéseket és tartalmat. De nem vagyok én egy travelblogger, így ahogy esik úgy puffan alapon, majd’ félévvel az utam kezdete után elérkeztem Pompeiibe, a nagy kalandom legutolsó megállójához.

MOD_IMG_20170507_153146

Pompeii az ókori római romváros a Vezúv lábánál, Nápolytól nem messze található, amelyet a vulkán több alkalommal is maga alá temetett. Jelenleg pedig a  világörökség részeként, itt egy nagy szabadtéri múzeum üzemel, ha lehet így fogalmazni. Szerencsémre ingyen sikerült bejutni és itt, a romok között sétálva, eltölteni egy fél napot. (A hónap első vasárnapján Pompeii és a hozzátartozó más romvárosok ingyenesen látogatható)

MOD_IMG_20170507_144749

Belépve a múzeum területére egy különös érzés fogott el, hisz mégis csak egy több száz éves, már már tökéletesen az utókornak megmaradt város utcáin és házai között lépkedtük. Bár ez a hangulat, hamar elszáll, a sokadik üres, fűvel benőtt ház és miután már sokadjára ütközik az ember bámészkodó turistákba. Így valahol a hatalmas táv felénél és egy pár eltévedés után, mert egy rossz sarkon vagy egy házon keresztül átvágva, az ember akarva akaratlanul elkezdi megunni az ókori túrát.

Nyilvánvalóan, aki szereti a történelmet és érdekelt az ilyes fajta kirándulásokban az minden percét élvezné ennek a sétának. Sajnos, az én érdeklődésem az idő múlásával csak csökkent. Értelemszerűen egy nagyon érdekes hely és voltak helyek, amelyek kifejezetten tetszettek, de ha az összképet nézem akkor nem a Pompeii-i látogatásom van a listám elején.

Hiába vannak ott a szép ókori villák, külünböző pékségek és feltehetőleg hentesüzletek maradványai, valahogy mégis a sokadik ilyen után már nem kíváncsi rá az ember. Talán a pompeii művészet, a mozaikok a falra festett, többször pajzán, erotikus képek, esetleg szobrok még az elején elmosolygtatják az embert, de a végére már csak legyint egyet és tovább megy.

pompeiicollage

Talán a vulkáni hamu által betemetett, majd a könyebb szemléltetés céljából, a maradványok üregetei gipsszel kiöntött szobrok és a különböző emberi maradványok voltak azok, amelyek végig a frászt hozták rám. A különbőz pozíciókban fekvő megkövült „holttestek” láttán, mindvégig a hideg futkosott a hátamon.

IMG_20170507_154119

Körbe lehet járni egy ókori palaistra épületét, amely egy hatalmas négy szögletű, medencés épület, ahol anno például a katonákat is kiképezték. De más sportversenyeket is rendeztek itt, főleg a császári udvar szórkaztatására. Itt sétálva végig olyan érzésem volt, mintha egyik kedvenc sorozatom a Spartacus díszletei között sétálnék.

 

IMG_20170507_171057

Pompeiiben lehetőségünk nyílik még ókori amfiteátrumok színpadán sétálni, amelyek szinte teljes pompájukban sikerült megőrízni az utókor számára. A nézőtérre leülve, egy kis kis fantázia segítségével, akár még egy ókori színdarabot is lejátszhatunk elménkben. De még a „kulisszák” mögé is betekinthetünk, és bejárhatjuk a kőszínházak belsejét is. Az egyiben például egy kiállítás is van, amely egy a Pink Floyd által az amfiteátrumban koncertjéről szól.

IMG_20170507_180951

Tehát mindenki találhat magának valami érdekességet és szépséget Pompeiiben, de én kicsit csalódottam léptem ki a kapun. Lehet többet és egy kicsit interaktívabbat vártam, ki tudja, úgy voltam vele, hogy oké, ez is kihúzva a listámról és nem hinném, hogy még egyszer visszatérek ide.

Kalandjárat V./22 – Reggelek a tengerparton

Előzőleg már kiszélesítettem kalandjáratom nápolyi állomását a Vezúvval, most viszont még messzebbre merészkedtem, egészen az Amalfi partig. Az UNESCO által is védett partszakasz városaival a nagy olasz kalandom és bakancslistám első helyén álltak. Így tökéletes helyszín volt arra, hogy itt zárjam a kis húsz napos körutam.

A méltán világhírű partszakasz már-már leírhatatlanul csodaszép, ahogyan az út a több száz méteres hegyek lábánál kanyarog, miközben tizenöt-húsz méterrel arrébb az égszínkék tenger morajlik és a hullámok a szirteket nyaldossák. A látván miközben az autók, buszok és Vespak a hajtűkanyarokat és az elnyújtott jobbos balos kanyarokat váltogatják egyszerre hátborzongató és lenyűgöző, viszont minden pénzt megér.

(Megj.: egy 24 órás bérlet, amely korlátlanszámú utazásra jogosít fel Sorrentoból végig az Costiera Amalfitanan csak 8€-ba kerül)

Elázni is jobb, ha mondjuk Amalfi partján ülve kap el az eső

Mielőtt még eldöntöttem volna a part meglátogatásának időpontját, két napig az időjárást tanulmányoztam. Május eleje révén (igen, azóta húzom a bejegyzéseket) még mindig eléggé kiszámíthatatlan volt minden. Végül sikerült találni egy napot, amikor aránylag elfogadhatóak voltak a természeti tényezők. Megérkezve Amalfi városába felhők csak itt ott voltak az égen, így gyorsan lementünk megreggelizni a parton.

MOD_IMG_20170506_163731

Viszont a könnyedt reggeli falatozásunkat a kiszámíthatatlan tavaszi, kora nyári időjárás szakította félbe, mert elkezdett szemerkelni az eső. Egy gyors elpakolás után már az árkádok alól szemléltük az szűnni nem akaró, csendes, apró szemű esőt, de még így se volt időnk szomorkodtunk, mert a látvány mindenért kárpótolt. Ott álltunk, egy boltív alatt, előttünk az egyre jobban háborgó tenger, mögöttünk  pedig a rómaiak által alapított tengerparti városka. Így, mit sem tőrdve az esővel, fogtuk magunkat és elindultunk felfedezni a várost. A szűk, citromfákkal díszített utcákat járva egy mesebeli helyre csöppentünk, az egész összkép nagyon olaszos volt. Az előbb említett utcarészlethez, még hozzáadódtak a piros-fehér kockás terítőjű asztalok, a a halkan szóló olasz muzsika és a pizzazókból vagy éttermekből kiszűrődő illatok.

A város leghíresebb nevezetessége (mint általában minden nagyobb olasz városnak) a főtéren álló katedrális. A Cattedrale Sant’Andrea Amalfi legimpozánsabb látványossága, melyet már a 13. században elkezdtek építeni.

MOD_IMG_20170506_173825

Maga a a templom tulajdonképpen egy nagy épületegyüttes, mivel egy másik templom (az őskeresztény Basilica del Crocefisso), egy kripta, egy monumentális lépcső, egy előcsarnok harangtoronnyal, valamint egy kolostor (Paradicsom-kolostort vagy Chiostro del Paradiso) található itt.

IMG_20170506_161950

A part és megállói

Kihasználva a huszonnégy órás bérletet és azt, hogy délben sikerült érvényesíteni, másnap még visszatértünk ide, ezúttal Positano volt a főcél és még amire jutott időnk. Most az időjárás is velünk tartott és a kellemes májusi napsütésben egy könnyedt tengeri fürdőzéssel kezdtük a reggelt. Jobbat el se tudnék képzelni magamnak, tulajdonképpen ez a nap volt az abszolút csúcspontja a húsz napig tartó önfeledt szabadságnak és örömutazásnak. Azután vágot képen a hazatérés tudata, viszont akkor még nem törődtünk vele, csak élveztük a napsütést és az olasz reggelinket a kavicsos tengerparton.

IMG_20170507_094843

Positanot igazából be se jártuk, gyorsan lerohantunk a tengerpartra és csak kifeküdtünk sütkérezni. Mellesleg a kis város, amely eleinte halászfalu volt az idő során egy igazi turisztikai felegvárrá nőtte ki magát és az Amalfi part egy ékkövvé vált. Számos film helyszíne volt ez a szurdokvölgyben elterülő kis település és sok művészt is ihletett már meg, többekközött Steinbecket is, aki egy egész esszét szentelt a Positanonak. Igazából teljesen megértem a város iránt tanusított rajongást, mivel míg nem jártam itt csak Amalfiba, úgy gondoltam szebbet már nem láthatok … nagyon tévedtem.

IMG_20170507_110413

Positano, ahogy a völgyben elnyúlik a végében a tengerpartjával, olyan majdnem mint egy földi paradicsom. Bármerre néz az ember és bármilyen fotót készít, az olyan mintha épp egy képeslapot fotózna. Egyszerűen nem lehet betelni a látvánnyal, bárhova néz az arra járó valamilyen csodával találkozhat. Legyen az egy egyszerű fehérre vagy bármilyen más színre meszelt ház, esetleg a padokon ülő és kártyázó öregemberek önfeledt játáka vagy bármilyen más olaszos hangulatú kép, amit az ember el tud képzelni.

MOD_IMG_20170507_112827

Nyilvánvalóan, ha végig haladunk a partszakaszon, még több szépséget találuk, de én csak itt töltöttem el több időt. Utólag jöttem rá például arra is, hogy sikerült elsétálni a Fiordo di Fuore mellett vagy a kis eldugott félreeső öblöcske a felfedezetlen kincs Marina di Praia mellett is.

MOD_IMG_20170506_181150

Sorrento, a nápolyi menedék

A város menedéket nyújt azoknak, akiknek esetleg már elegük van a nápolyi káoszból, viszont felkészít arra is, ami az Amalfi parton kalandozva ránk vár. Egy tökéletes megálló és tranzitváros az előbb említett két pont között. Hiába a tengerpartok hiánya, Sorrento mégis hozzáadott valami pluszt, amit se Nápoly, se a parti városok nem tudtak (talán a házi limoncellot). A keskeny, ajándékboltokkal és éttermekkel szegélyezett utcáknak meg van a maga várázsuk. Ahogy elkülönül az óváros a régi villáival, kisebb palotáival az újváros modernségétől egyszerűen leírhatatlan, mintha végig egy halászfalu fejlődéstörténetén keresztül utaznánk az időben.

Az utcákat járva, csak az jár az ember fejében, hogy ide akar költözni és élni a citromillatú dolce vitat. Miközben a kerti a fákon grapefruit nagyságú citromok nőnek, a kemencében pedig sül az igazi pizza margherita, kint pedig beszűrődik a tenger morajlásán keresztül a halk muzsikaszó.

Elhagyva a várost és a térséget szinte már fáj, főleg annak a tudatában, hogy napok kérdése és az egész álomszerű vakációnak vége. Viszont megéri szomorkodni, mert a lelke mélyén az ember tudja, hogy olyan élményekkel gazdagodott itt és az útja során bárhol, amelyet máshol nem igazán tud megszerezni. Felszállva Sorrentoba a gyorsvasútra, pedig egy olyan megelégedett és utánozhatatlan mosoly ül fel az ember arcára (még akkor is ha rólam van szó) a tapasztaltak után, amit egykönnyen nem lehet letörölni