Kalandjárat III./5 A búcsú pillanatai

Írtam már egy párszor itt-ott a bejegyzéseimben és mindig visszatérő „motívuma” életemnek, hogy mennyire nem szeretek búcsúzkodni. Bár többnyire önkéntességem velejárója, valahogy még mindig nem megy, nem sikerült megszokni. A Rómában eltöltött hét után, pedig ismét búcsúznom kellett, emberektől, helyzetektől és a várostól … egy rövid időre.

Nyilvánvalóan az utolsó napokban már magával rántott a búcsúzással kapcsolatos “félelmem”, a fejemben már ott visszhangzott a macskakövön kattogó bőröndök hangja. Most valahogy még nehezebb volt, akárhogy törtem magam, ezúttal körülményesebb volt az egész. Bár ami igazából zavart az az, hogy nem is értettem az egész miértjét. Valószínűleg mert hasonló helyzetű önkéntesekkel voltam körbevéve, talán mert mindenkiben volt egy közös pont az EVS. Netalántán a vágy, hogy egy időre, még az otthonától távol van, megtalálja amit keres, önmagát, életcélját, helyét a világban (ezekről majd később bővebben). Végül elérkeztünk az utolsó naphoz és már mindenkit fokozatosan magával ragadott a nosztalgia, ami végül estére mindenkiben kiteljesedett. Ott álltunk egy nagy teremben a névre szóló lapokkal szemben, amikre valahogy írnunk kellett a másiknak valamit. Igazi se veled, se nélküled kapcsolat fűz ehhez a játékhoz, viszont valahogy mindig túlesek rajta. Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy most se igazán ment a dolog. Bár a foglalkozás végeztével örömmel olvasom vissza az üzeneteket vagy épp próbáltam lefordítani az üzeneteket, mert például görögül íródtak. Az egész búcsúzkodást non plus ultraja számomraa mikor “bejelented”, hogy reggel korán van a vonatod. Így nincs más választásod és még éjszaka el kell búcsúznod az emberektől. Végül pedig ölelések közepette, utolsó szavak, utolsó pillantások, utolsó shotok tengerében úszva, mámorosan,  hagyod el a termet.

Reggel felkelve, miközben sebtében bepakolsz, mert épp jelentős késésben vagy, nem jár más a fejedben csak az eltelt napok emlékei, a viszontlátás ígérete, a közös képek/szelfik, beszélgetések foszlányai, egy kettesben elfogyasztott délutáni cappucciono íze  vagy a lépcsőfordulóban elcsattanó búcsúcsók emlékei járnak a fejedben.

Kalandjárat III./4 Utolsó délutánom és megkísértésem

Az on arrival training végéhez rohamosan közeledve, gondoltuk muszáj még egyszer utoljára látnunk Rómát. Így a training utolsó előtti napjának napfényben úszó délutánján fogtuk magunkat és bementünk a városba.

Ellenben most csak megérzéseinkre hagyatkoztunk, nem volt se útitervünk, se térképünk. Így róttuk a szűk utcákat, többnyire kerülve a turisták hatalmas tömegét.

IMG_20170220_172948

Így, az utcákon céltalanul bóklászva, jutottunk el például a Pantheonhoz. Az óriási épület az ókori építészet talán legnagyobb és legjelentősebb alkotása. Eredetileg az ókori isteneknek építették, majd később templommá szentelték, amelyet Szűz Máriának és az összes keresztény vértanúknak ajánlottak. A hatalmas épületbe a tizenhat korinthoszi gránit oszlopok között haladva lépünk be a 43 méter magas csarnokba. A grandiózus rotudna közepén és a kilenc méter átmérejű kör alakú oculus alatt állva jön rá az ember, hogy valójában mennyire kicsik is vagyunk a világban. Bár Róma utcáit járva tulajdonképpen az összes épület, tér vagy park erre az érzésre próbál rájátszani. Mindazonáltal megtörténhet, hogy tulajdonképpen teljesen az ellenkezőjét jelentheti a monumentalitás. Mármint csak az emberiség és/vagy a római császárok/uralkodók megalománia miatt épülhetek olyan nagyméretű épületek, mint például a Phanteon, a Collosseum, az Altare della Patria vagy hatalmas Szent Péter tér .

IMG_20170220_165354

Folytatva utunk betévedtünk egy újabb, turistáktól mentes utcába, amelynek a végében meglepetésünkre a Piazza Navonat találtuk. Itt megtudtuk, hogy a tér helyén az ókorban egy aréna állt, ami még a Colosseumnál is nagyobb volt. Később a stadion helyét lekövezték, viszont még így is sikerült megőriznie jól kivehető ovális formáját. A térhez köthető esemény még Luther Mártont kiközösítő ítéletet kihirdetése és műveinek elégetése.  A tér nem hazudtolta meg címét, miszerint Róma legnyüzsgőbb tere, mivel egy igazi hangabolyhoz lehetett hasonlítani. A szökőkutaknál turisták fotózködtak miközben szinte mindenhol művészek szórkoztatták az épp arra járókat. Volt köztük bűvész, festő, karikaturista és természetesen az elmaradhatatlan régi olasz dalokat éneklő utcazenészek is. A tér körbejárása és  az utcazenészek repertoárjának meghalgatása után elindultunk utolsó délutánunk utolsó állomása a Szent Péter tér felé érintve az Angyalvárat (Castel Sant’Angelo).

IMG_20170220_174432

Az Angyalvár vagy olaszul Castel Sant’Angelo Hadrianus római császár síremléke, amelyet Ponte Sant’Angelo híd köt össze a várossal, ami szerintem a legszebb híd Rómában. Az idők során a vár volt minden ami lehetett, Róma erődje, a pápák menedéke vagy nyári lakjuk, de volt börtön is. Jelenleg pedig múzeum üzemel benne. A nevet pedig a egy pestisjárvány idején kapta amikor is az akkori pápa látni vélte Szent Mihály arkangyalt egy körmenet során.

IMG_20170220_181926

A Szent Péter térre érve pedig megtörtént a nap és talán a hét legnagyobb és legváratlanabb fordulata. A tér közepén állva miközben fotóztam a hatalmas teret megkísértett az ördög, mint anno Jézust a pusztában. Bár engem nem az ördög, hanem egy Kalasnyikovot szorongató rendőr próbált rávenni nézeteim átértékélésére. Ott abban az öt percben, mivel ennyibe telt igazoltatásom, valóban elgondolkodtam szakállam létjogusáltságán. Bár hamar elhesegettem sötét gondolataim, de az eset után, jött csak az igazi felismerés. A felismerés miszerint az emberek nagy része, jelen esetben a rend éber őrei, mennyire a sztereotípiákra építkezve cselekszenek. Nyilvánvalóan emberünk, a több tucat rendőrrel karöltve és a tér közepén köröző rendőrautók segítségével, csak a dolgát végzi és próbálnak elővigyázatosak lenni. Viszont nem biztos, hogy minden szakállas, hátizsákos, téli kabátos, életerős férfi terrorista vagy legalábbis potenciális elkövető. Utólag visszagondolva szomorú a tény, hogy  a különböző entitások (terrorszervezetek, pártok) és események (párizsi és belgiumi merényletek) üzenetei mennyire célba értek. Bár ezt csak saját bőrünk (jelen esetben) vagy a tévét kikapcsolva, fotelünket és békés városunkat/országunkat elhagyva tapasztalhatjuk meg.

A kellemetlen és kicsit felháborító, bár valahol érthető helyzet után, már csak annyira vágytam, hogy visszatérjek szállásomra. Este, a vacsora mellett délutánoma mesélve a többieknek, már csak nevettünk az egészen. Mondjuk arcunkra fagyott a mosoly, mikor a kendőt viselő török önkéntes csak annyit fűzött a történtekhez, hogy “képzeljük csak el mi történt volna ha ő is ott van vele.”

Kalandjárat III./3 Egy római nap története

Az on arrival training szervezői nem tudom hol voltak a Szervezzünk városnézést 1. leckénél, viszont abban biztos vagyok, hogy egyesek bizony elhanyagolták az óralátogatást. Ahogyan előző bejegyzésemben (ITT, bejegyzés hiperlink) írtam, Rómát lehetetlen bejárni egy nap alatt bejárni. Legalább három sietősebb nap kell hozzá, így második alkalommal is nyakunkba vettük a várost, immár szervezetten és irányítva.

Több mint harminc fő egyszerre történő mozgatása, utaztatása nem könnyű feladat, egy több milliós városban egyenesen embert próbáló kihívás. Így ezzel a tudattal és kicsit kételkedve indultam el társaimmal és a szervezőkkel Róma központjába. Kora délelőtt érkeztünk a Colosseum, Róma és a világ egyik legnevezetesebb látványosságához, ami az ókori város legnagyobb amfiteátruma volt. Az impozáns kő és márvány épület árnyékában, a turisták között evickélve és a túravezetők hívó szava mellett kaptunk egy kisebb ismertetőt az épületről. Természetesen semmit se értettem belőle, ráadásul annyira nem is érdekelt, mivel ismerem magam, tudtam, hogy pár mondat és egy 3 perces séta alatt nem igazán ismerhetem vagy vehetem szemügyre az épületet. Tovább folytatva az utunkat a Forum Romanumhoz egy nagy, autóknak lezárt sétányon a via dei Fori Imperialin haladtunk végig, ami a Colosseumot köti össze a Piazza Veneziaval. A mai formáját a sétány Mussolininek „köszönheti” aki a katonai felvonulások miatt építette a harmincas évek végén. A sétányt turisták százai özönlötték el, akiket utcazenészek, karikaturisták szórakoztattak vagy épp árusok próbálták lehúzni. Megérkezve a Forum Romanuhoz ismét lezajlott a gyors ismertető a helyről és a hozzá köthető legendákról, legfőképpen Róma alapításának legendájának a vázlatos bemutatásáról esett szó. Folytatva utunk kikötöttünk végül az Altar della Patria lépcsőinél. Innen pedig egy gyors program és feladat kiosztás után csoportokba verődve mindenki ment a maga útjára. Egy páran ismét megtettük az egyesek által már jól ismert Fontana di Trevi – Piazza Spagna útvonalat, beiktatva egy napozással egybekötött ebédszünetet a Spanyol lépcsőkön. Az ebéd végeztével, jól lakottan célba vettük Róma talán legnagyobb parkját a közeli Villa Borgheset.

IMG_20170219_141025.jpg

A hatalmas parkban pedig alkalmunk nyílt a fűben fekve/ülve kiélvezni az első, melengető tavaszi napsugarat is. Az igazat megvalva igazából csak az ebéd utáni sziesztánkra vágytunk. Bár Rómában már már ismeretlen a szieszta gondolata, viszont a városnéző csoport nagy része déli önkéntesekből állt, így számunkra a napnak ezen szakaszának  a kihagyás már már főbűn. A hosszabb pihenő után a társaság nagy része lemorzsolódott, a maradék, közöttük én is, elindult mosdót vadászni. Szerencsére még a tűrőképesség határán belül sikerült találni egy múzeumot ingyenes mosdóval és tárlattal. Ha már pedig ott voltam egy görög lány társaságában megtekintettem a tárlatot is. A kiállítás végeztével visszamentünk a megbeszélt helyre viszont útitársaink hült helyét találtuk. Utólag kiderült, hogy okkal “szabadultak” meg tőlünk, mivel kedves barátaink úgy gondolták, hogy majd jót fog ez nekünk tenni. Így, mivel nem volt más mit tenni és időnk is volt mint a tenger, kettesben elindultunk felfedezni a környéket. Eleinte egyikőnk se gondolta volna, hogy nem csak a parkot fogjuk megismerni jobban, hanem egymást is. A parkban sétálva szinte belefeledkeztünk mindenbe és mindenkibe, csak beszéltünk és beszéltünk. Így találtunk például rá a már előbb is keresett tóra.

img_20170219_154923

A tó partjához közel beültünk egy kávézóba, ahol tovább folytattuk beszélgetésünket, miközben háttérben a kacsák hápogása keveredett a rádióból halkan szóló jazz szólamaival. A délután további részét ugyancsak a spártai lánnyal töltöttem folyamatosan beszélgetve és múzeumokat, impozáns villák udvarait látogatva.

BeFunky Collage.jpg

A múzeumok és villák után találomra kiválassztott szűkutcák segítségével kikötöttünk a Tevere partján, hogy elcsípjük a naplementét. Sajnos már időnk fogytán volt, így muszáj volt elindulnunk a találkozási ponthoz, ahol már társaink mosolyogva és kíváncsi tekintettel vártak bennünket. Mi pedig szűk szavúan válaszoltunk a kérdésekre, viszont belül, egymás tekintetéből olvasva tudtuk, hogy sokkal tartalmasabb volt a délután az elmeséltekhez képest.

IMG_20170219_171111.jpg

A szállásra visszatérve, mindenkinek már csak annyira maradt ereje, hogy megvacsorázzon és elvonuljon a szobájába aludni és kipihenni az aznapi fáradságot. Talán a szervezőknek ez a kifárasztás volt a célja, hogy végre legyen nekik is egy csendes, bulitól mentes estéjük.

Kalandjárat III./2 Egy délután Rómában

Róma egy hatalmas város, amiben még egy állam is van ráadásul (államception, mind blown). Bár gondolom ezt mindenki tudja, viszont arra én se gondoltam volna, hogy tényleg ilyen hatalmas. A kiterjedt városon túl az élő és megmaradt történelmet is magadon éreheted, ahogy Róma utcáin sétálva, a grandiózus épületek árnyékában jársz. Saját szemeddel láthatod az emberiség korszakainak váltakozását a városban. Impozáns épületek, oszlopok, régészeti területek követik egymást, miközben te az se tudod hova nézz. Szeretném leszögezni, hogy ha mindent és tényleg mindent szeretnénk látni Rómából akkor egy hosszú hétvége nem elég. Ellenben ha csak turistáskodni akarunk és a fontosabb nevezetességekre vagyunk kíváncsiak, látogatásunk értelme pedig kimerül a hatszáz szelfiben és képben akkor már két-három napba sűrítve is teljesíteni lehet a távot. Így ezzel a tudattal felvértezve és a áprilisi visszatérés reményében érkeztem Itália fővárosába.

A training intenzitása és a program sűrűsége miatt csak egy nap jutott volna Rómára, viszont páran gondoltuk, hogy ez nem lesz elég, így egyik délután fogtuk magunkat és nyakunkba vettük a várost. Természetesen a rossz irányba tartó buszra szálltunk fel, de egy kisebb kerülővel valahogy kikötöttünk a Piazza Venezia-án. Tulajdonképpen a tér felfogható Róma központjának is, mivel innen kb fél óra alatt el lehet jutni az összes nevezetességhez. A tér közepén pedig  egyből szembe találtuk magunkat a hatalmas Altare della Patria épületével. Az óriási, eklektikus, fehér márvány „palota” Vittorio Emanuele II tiszteletére épült, aki az első királya volt az egyesített Itáliának.

img_20170217_161103

Miutén körbe jártuk a rómaiak által kissé megvetett és sokak révén csak la torta nuziale (esküvői torta) csúfolt épületet  tovább sétálva betértünk egy találora vállasztott utcába. Jó választásnak bizonyult mivel végül egy hosszabb séta után kikötöttünk a turisták által elözönlött Fontana de Trevi/Trévi-kútnál. A barokk szökőkút három út találkozásánál épült, majd végleges és jelenlegi formáját a 17. században nyerte el. A kúthoz való lejutás és egy pár perces időzés szinte egy valóságos harccá is válhat. Mivel turisták tucatjai készítik a szelfiket/képeket és dobálják a szökőkútba a pénzérméket a hiedelem reményével a szívükben. Leérve a szökőkúthoz akarva akaratlanul magával ragadja az embert az ámulat, majd csak néz ki a fejéből betelve a körülötte lévő gyönyörrel. Akár órákat eltudtam volna tölteni a kút közelében, elmélkedve az élet nagy kérdéseiről, szerelemről, politikáról miközben egy finom espressot szürcsölve.

Tovább állva ismét betértünk egy utcába, melynek két oldalán pincérek hivogatták a tipikus olasz, piros fehér kockás terítőjű éttermekbe az éhes turistákat. Megelégelve a tétovázó turisták tömegét, betértünk egy csendes kis szűk utcába, tovább folytatva délutáni sétánkat, hogy végül megérkezzünk a Piazza di Spangahoz, ahol a híres Spanyol lépcsők vannak (olaszul Scalinata di Trinità dei Monti). Szerencsénkre a lépcső tetején állva a napnyugta végét is elcsíptük. Észre se vettük, hogy mennyire elrepült az idő, így mivel már későre járt elindultunk vissza a szállásunkra.

Ezúttal jó buszra szálva nyugtáztuk mindannyian, hogy egy tartalmas délutánt tudhatunk a hátunk mögött. Útban a szállás felé állapítottam meg coelhoi magasságogban szárnyalva a nap nagy igazságát, legalábbis számomra. Az egész annyiból állt, hogy néha jó lenne ha azt mondhatnám, Róma utcáit járva, hogy kész nincs több látnivaló, lehet hazamenni. Csakhogy az Örök Városban ez lehetetlen, mivel minden sarkon szembe kerülhet valamilyen látnivalóval.

Kalandjárat III./1 Minden kezdet nehéz

Minden önkéntesnek jogában áll résztvennie az on-arrival trainingjén, amit általában az önkéntesség kezdetének a környékén tartanak meg. Egy ideje erre vártunk mindannyian Poggiardoból is, én résztvehettem volna már egyen korábban is, viszont a lábam és a bokám nem engedte. Így most februárban, nyolc vagy talán kilenc, kiszámolja már, hónap után a déli falusiak Poggiardoból egy hétre felköltöztek Rómába.

Az on-arrival trainingre tulajdonképpen már január óta készültünk, tudtuk, hogy valamikor lesz és elméletileg mi is megyünk rá, de nem hittük el még nem voltunk a vonaton. Már szinte mindent tudtunk az egészről, tudtuk, hogy olyan önkétesekkel leszünk összezárva mint mi, Olaszország különböző részeiből fognak jönni és külünböző nemzetiségek lesznek jelen. Képben voltunk a témával, számítottunk rá, hogy nagyjából olasz tanulással és az EVS körül felmerülő kérdésekről, problémákról, elképzelésekről lesz majd szó. Végül pedig Szent Valentin napján, megkaptuk a vonatjegyeinket mailben, hogy na, lehet jönni csapatostul Rómába. Nagy örömünkben, már elkezdtük tervezni az egész hetet, mit pakolunk, mit nézünk meg, mit próbálunk ki. Gyorsan kellett tervezni, hisz másnap már indulunk. A hűtőt is kiürítettük és egy nagy lakoma keretében megettük mindent romlandót. Az Utolsó Vacsora semmi nem volt ahhoz képest amit mi lerendeztünk. A nagy evés után jött viszont a fekete leves, és nagy hamar eltűnt a mosoly az arcunkról. Mivel kiderült, hogy bizony nem tizenötödikén megyünk, hanem csak tizenhatodikán, mivel arra a dátumra szól a jegyünk. Így ölünkbe hullott egy üres nap, amikor mindenki nyugodtan bepakolhatott, már aki nem pakolt be előtte való este vagy esetleg elmélkedhetett a trainingen. Többnyire mindenki nagy elvárásokat támasztott az egész iránt. Terveztük, hogyan fogunk majd meglógni egy-két tevékenységről, mit fogunk majd meglátogatni és ezekhez hasonló gondolatok foglalkoztattak mindenkit körülöttem. Én csak csendben, a sarokban nevettem a bajuszom alatt, hogy persze, persze, tervezzetek csak nyugodtan kis naívak. Mivel tudtam, hogy kb a felét se tudjuk majd megvalósítani az elképzelteknek, nem feltétlenül Róma és látványosságainak sokasága, hanem a programok sűrűsége miatt.

Eljött végül a várva várt utazás reggele, ami természetesen nem zajlothatott eseménytelenül. Mivel vonatunk Lecceből indult tizenkettő előtt pár perccel a reggeli vonattal először Leccebe kellett menjünk. Természetesen a reggeli (=fél nyolc) vonatot majdnem lekéstük. Szerencsénkre a masiniszta kedves és természetesen olasz volt, aaah egy öt perces késés nem számít alapon bevárta a késő lányokat. (Nem akarok soviniszta lenni, de igen, ezúttal is a lányok miatt kellett várni). Megérkezve Leccebe pedig sikerült elkapni kapkodás és rohanás nélkül a 250 km/h sebességgel száguldó Lecce – Róma járatott.