Tag: mindennapok

Új lemez régi dalokkal

Lassan már egy hete visszatértem Olaszországba, hogy folytassam kalandjaim és önkéntes projektem hátralevő részét. Új lendülettel és tervekkel vágtam mindennek a közepébe, viszont hamar tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen szinte semmi sem változott.

Igazából nagy változásokra alapból nem számítottam, viszont mégis reménykedtem, hogy lesz egy kis előrelépés. A dolgok ugyanolyan nehézkesen működnek még mindig, viszont ezt már rég megszoktam. Már meg se lepődtem azon, hogy az egy héttel a meghirdetett kezdés után kezdtünk csak el  dolgozni. Mondjuk a dolgok folyását megnehezítette a hóhelyzet is, mivel délen nincsennek felkészülve a hóra. Meg tudom érteni a nehézkes körülményeket, hisz ha itt esik a hó az tényleg szokatlan és váratlan helyzet, amire senki se számít. Tehát az elmúlt napokban, hetekben az időjárás okozott pár kellemetlen pillanatot a helyieknek. A munkamorálra is sajnos kihatással volt, bár itt nem csak ez a gond, hanem egyesek demoralizáló hozzáállásval is gond van. S itt akkor rá is kanyarodtam tulajdonképpen a címbéli új lemez, régi dalok metafórára. Decemberben azzal a reménnyel távoztam, hogy egyesek a csapatból talán majd változnak egy kicsit a „new year, new me” hatására esetleg. Tévedtem. Talán még rosszabb lett a helyzet, mivel mostmár a csapatszellem és az általános közhangulat züllesztése már csoportosan zajlik. Itt-ott valahol egyes felvetett problémákkal egyet tudok érteni, viszont néha nagyon túlzásokba tudnak esni a kollégáim. Az örökös kákán való csomó keresés és a nincs probléma akkor gyorsan keressünk vagy teremtsünk egyet szituációkból nagyon kezd elegem lenni. Ezek fejében pedig számomra nehéz dolgozni, boldogulni és néha akár még velük is lenni. Szerencse, hogy türelmes és hatalmas a tűrőképességem mikor arról van szó, hogy az emberek szarságait kell elviselnem. Bár, hogy őszinte legyek a napokban már nagyon a határaimat feszegettem ilyen téren, de valahogy mindig sikerült visszarántanom magam a „tetlegességtől”. Úgy vagyok vele, hogy elég régóta itt vagyok már, hogy tudjam, hogy működnek a dolgok és az emberek, így pedig mindent és mindenkit tudok kezelni.

Tehát minden és mindenki a régi itt, még mindig néha olyan mintha egy valóság show szereplője lennék, ahol mindenki küzd a túlélésért. Ennek ellenére mindenki elfelejti, hogy általába mindig a legcsendesebb nyer és nem aki a konfliktusokat generálja. Néha pedig már inkább hasonlít az egész egy Hunger Games-ből ismert harchoz. Így stílusosan zárva a bejegyzésem és előbb említett műből ismert köszöntéssel és jó kívánsággal fejezném be mondanivalóm „sok szerencsét, és sose hagyjon el a remény!”

Advertisements

Kis karácsony, nagy karácsony, déli karácsony

December ötödikét írunk és még mindig nincs karácsonyi hangulatom. Az igazat megvalva, ahogy öregszem egyre kevésbé és később ránt magával az ünnepi forgatag. Ráadásul a déli életérzés még jobban rásegít arra, hogy valahogy elkerüljön az egész.

Olvasva különböző bejegyzéseket, tweeteket és látva külünböző képeket, hogy már október végén, novemberben kikerültek a karácsonyi díszek, tárgyak, édességek. Itt-ott már leszakadt az első és második hó is és sokasodtak az utálom vs. imádom ezt az ünnepi hangulatot. Délen, legalábbis Poggiardoban a helyzet teljesen más, szinte sehol sem érződik a forgatag. Az üzletekbe is a díszeket is csak a napokban kezdték el kirakni. A központban is csak egy karácsonyfának tűnő világító gömbökből álló fenyőfa formájú valami áll. Mondjuk tisztességes fenyőfát nehezen is lehet találni a környéken, a pálmafák és a különböző itt őshonos fák pedig eléggé érdekesen mutatnak feldíszítve. A díszek és karácsonyi dalok hiánya mellett ráadásul még az időjárás is meglehetősen kegyes hozzánk. Még otthon repkednek a mínuszok itt alig éri 5 fokot a hőmérséklet. Itt tartózkodásom óta eddig a leghidegebb napomon is csak 6 fok volt, viszont a szél miatt mínusz körül érződött. Holott a napok nagy részében süt a nap és még bőven van ereje a napnak, fehérebb bőrűeket például még meg is kaphatja, ha nem vigyáz. Egyszóval az időjárás sem segít, hogy érezzük az ünnepek közeledtét. A karácsonyi vásárok teljes hiánya, legalábbis délen, pedig kicsit szokatlan számomra. Valahol érthető is, hisz karácsonyi vásárok története Ausztriában és Németországban gyökerezik, de mára a világ számos pontján klasszikus és kihagyhatatlan úti céllá váltak. Délen viszont valahogy ez kimaradt, esetleg ha van is valamilyen vásárféleség az max egy hosszabb hétvége. Magyarán megmondva az itteni élet sem segít abban, hogy magával rántson az ünnepi forgatag, igazából annyira nem is bánom. Inkább élvezem ezt a délies ej, ráérünk még erre hangulatot és csak sodródok az árral. Még jól is jön a teljes ünnepi hangulat hiánya, hisz így mikor majd hazalátogatok, jobban tudom értékelni az egészet.

Mondhatni tehát, hogy délen a helyzet változatlan és nem is tudnánk a karácsony közeledtéről a naptár nélkül. Az ünnepre utaló jelek is olyan már-már jelentéktelen, hogy észre se lehet venni őket, mert itt nem csak karácsonykor és annak közeledtével borítják díszkivilágításba  a várost. Egy szó mint száz szerencsére itt elkerül a giccs és nem ömlik a képembe a karácsonyi hangulat akarva akaratlanul.

Mert az élet nem mindig dolce …

Az itteni életem se csak fehér vagy fekete, néha árnyaltabb, még akkor is ha időnként negatív értelemben. Bár eddigi írásaimban mindig próbáltam pozitív élményeit megosztani. Most viszont jöjjön a negatívabb része is a dolgoknak, mikor az élet már nem annyira dolce itt.

Egy ember életében vannak hullámvölgyek, mióta itt vagyok én nem találkoztam nagy horderejűvel vagy jelentősebbbel. Elvoltam magamnak mint a befőtt, élveztem a társaságot, a környezetett, a munkám. Viszont az elmúlt hetekben vagy inkább hónapban, talán mióta visszajöttem Nápolyból nem találtam a helyem. Nyugodtan kijelenthetem, hogy egy hullámvölgybe kerültem, egy igen mélybe. Okát igazából még én se nagyon tudom, habár egy-két tipp van a tarsolyomba, pár ok kering a fejembe. Talán közre játszott az állandó jövés-menés a házban és valahogy nem volt már meg az a megszokott nyugalom, amire Nápoly után nagy szükségem lett volna. Cseppet elegem volt mindenből és legfőképp mindenkiből, a negativizmusból, gyerekességből és az állandó furkálódásból. Ami még nagyon zavart és valahol még mindig zavar, bár már hozzászoktam, az a képmutatás. Sokszor találtam magam szembe vele és valahogy nagyon rosszul tudom viselni, ennek ellenére ha kell én is nagyon át tudom adni magam a jelenségnek. Ha mást nem is, de ezt mindenképp tökéletesre tudtam fejleszteni itt. Őszintén szólva néha úgy éreztem magam, mintha egy Való Világ játékba lennék, így természetesen alkalmazkodva a szituációhoz elkezdtem én is játszani. Taktikám végtelenül egyszerű volt, lecsökkentettem a többiekkel való interakciót és csak a magam dolgával törődtem. Voltaképpen ezzel mindenki jól járt, mert aki ismer tudja, hogy ha labilis állapotba vagyok hamar oda tudok szúrni és a célzottan kimondott szavaim minden másnál jobban tudnak fájni. Idővel ez feltűnt a többieknek is, én viszont csak tereltem és mindenkit nyugtattam, hogy jobb ez így mindenkinek és tartság tiszteletben a magánszférám. Meglepetésemre mindenki bizonygatta, hogy de én nem ilyen vagyok, nem így ismernek.  Nem mondtam semmit, csak magamba nyugtáztam mint Ygritte Jon Snownak, hogy nem tudnak ők semmit. Nagyot tévednek, mikor abban a hitben élnek, hogy ennyi idő után ismernek, mindig tudok újat mutatni, meglepetést okozni. Szerencsére mindenki belátta, hogy tényleg jobb ha mindenki békén hagy, mert ugyse fogok mondani vagy csinálni semmit. Így temérdek idő szakadt az ölembe, amit magamra fordítottam, gondolkodtam, elmélkedtem és terveztem. Csendben, szobám sarkában töprengtem különböző dolgokon, önvizsgálatot tartottam és közben megfigyeltem a körülöttem lévőket. Soha nem gondolná az ember mennyi mindent elmondhat egyes helyzetekről egy tekintet, egy mozdulat, gesztus vagy pusztán egy sóhaj. Tulajdonképpen én voltam a ház külön bejáratú szelleme, egyik önkéntes meg is jegyezte egyszer, bár csak a hátam mögött (ugyan ezen már meg se lepődtem, hisz hat hónap után már tudom, hogy működik lénye), hogy „áááh, Ádám mostanában olyan mintha nem is létezne”. Ámde elnéztem neki megjegyzését, mert úgy voltam vele, hogy valahol igaza van, és igazából nem is érdekelt, mondjon amit akar. A lényeg, hogy én tisztában vagyok helyzetemmel, törődöm a magam dolgával, a többire pedig általában nagy ívben teszek. Tehát nyugodt szívvel állíthatom, hogy a hátam mögött lévő napok valóságos mély pontok voltak, amit időközben sikeresen áthidaltam. Eredményesen sikerült túlélnem a borotvaélen való táncolást és nem zuhantam a mélybe, hanem elindultam ismét felfelé.

Az elmúlt borús, elgondolkodtató és elmélkedő napokat a hátam mögött tudva, már elkövetkezendő fényesebb és nyugodtabb hónap/hónapok felé tekintek, így egy kicsit elviselhetőbben telnek napjaim. A rövidtávú terveim, pedig nagyban hozzásegítenek a túléléshez és ahhoz, hogy itteni életem ismét felfelé íveljen.

Túl a komfortzónán

Eddigi önkéntességem nagy részét általában a komfortzónámon kívül töltöttem. Fokozatosan hagytam és hagyom el ezt a láthatatlan buborékot. A kint tapasztalt felfedezések pedig lassan de biztosan beépülek az életembe. Mondhatni ezáltal a komfortzónám egyre csak szélesedik. Viszont az elmúlt napokban, de inkább hetekben, egyenes a mélyvízbe dobtak, voltaképpen kiszakítottak kényelmes kis rutinomból.

Kezdeném az elején, mikor a projektem választottam döntésem szerves részét képezte a szakmai fejlődés lehetősége. Később mikor megérkeztem derült ki, hogy ha szerencsém van akkor néhanapján majd levezényelhetek pár nonformális foglalkozást különböző cseréken vagy képzéseken. Ha pedig Fortuna teljesen a kegyeibe fogad (és az egyik önkéntes befejezi a projektjét) akkor még projektek írásával és előszervezésével is foglalkozhatok. Jelenleg itt vagyok a hatodik hónapom taposva, hátam mögött két ifjúságicserével, ahol többnyire logisztikai feladatokat láttam el (nem, itt most nem szék pakolásra és hányások felmosására gondolok). A fenekem és az irodai székem pedig több száz óra facebookozást és alibi blogolást élt át mióta itt vagyok, mint azelőtti munkásságom során szinte soha. Bár nem akarom elkiabálni, de irodában való lazsálásom reményeim szerint a végéhez közelednek, mondjuk nem tudom, hogy örüljek-e ennek vagy sem. Az irodai munka mellett még hetente kétszer óvodába járok és hetente egyszer angolul próbálom tanítani öt osztály diákjait.

Így vissza is kanyarodtunk bejegyzésem elsődleges témájához, mivel ezek az előbb említett élmények valóban messze a komfortzónámtól történnek. A „legmegpróbáltatóbb” számomra talán az óvodai munka, és nem azért mert annyi munkám van. Tulajdonképpen csak színezek a kicsikkel és ha kell besegítek az óvónéninek. Nem is ez a nehéz része, hanem az interakció a kicsikkel, mivel nem igazán tudom, hogy csináljam. Mindig úgy voltam velük, hogy aranyosak, szépek, cukik, addig még semmi közöm hozzájuk és csendben ülnek vagy épp a rácsos kis ágyukban alszanak. Mikor már sírnak, visítanak, kakitól bűzlenek vagy fülükig paradicsomszószósak köszönöm szépen nem kérek belőlük. Ilyenkor az apai ösztöneim még mélyebbre sülyednek, mint ahol alapból vannak. Az óvodában pedig ezeket az élményeket tapasztalom meg minden egyes alkalommal.  Nagy meglepetésere egyre jobban kezdem megszokni és fura mód még élvezni is. Ahogy az idő telik, egyre bátrabban ülök le a kisszékre segíteni színezni vagy épp etetni őket. Néha még egy-egy gyereket felveszek az ölembe megvigasztalni vagy leülök játszani velük. Alkalomadtán vannak olyan pillanat ami meg érinti szakállas, kőszívem, ilyen amikor vidáman köszönnek nekem vagy sugárzó szerettel átölelnek. Az ulitmate, szinte már-már könnyfakasztó momentum az volt amikor az egyik kisfiú oda somfordált mellém és hosszasan figyelte a szakállam, majd csak annyit mondott, hogy ő is ilyen szakállat akar magának. Egy szó mint száz a maga módján szeretek az óvodában önkénteskedni, élvezem a hangulatot a kis olasz lurkók között. Lehet valahol mélyen kezd fel-felbukkani belőlem az apai ösztön, szerencsémre nagyon mélyről próbál feltörni.

Az iskolásokról érdemben még nyilatkozni nem tudok, mivel csak az elmúlt héten kezdtük el a projektet. Viszont előzetesen annyit, hogy a maguk fura módján ők is aranyosak, buzgóak és kíváncsiak, persze nem mindegyikük. Ez a környezet természetesen merőben más, mint az óvodai, hisz sokkal idősebbekkel van dolgom. Itt a maximum életkor talán tizenhat, míg az óvodában a legidősebb gyerek is csak öt éves. Remélem később majd többet tudok mesélni erről a közegről is. Mindenesetre kíváncsian várom a továbbiakat és a közös munkát. Igazából már az elégedetséggel tölt el, ha segíthetek és átadhatok nekik valamit a tudásomból.

Tehát igen, néha jó elhagyni a komfortzónánkat, mert az élet sokszor valóban ott zajlik. Soha nem gondoltam volna, hogy a főnöknőmnek kell majd igazat adjak. Sokszor vitatkoztam vele, hogy nem ezért jöttem, hasztalan az egész óvóbácsiskodás, viszont be kell látnom, hogy lehet most még nem látom a teljes képet, viszont később lehet még nagy hasznát fogom venni az itt tanultaknak. Remélem.