No miss, azt nem-nem, angol órára jöttem

A téma és cím szoros kapcsolódása miatt a mai bejegyzésemet Komár Laci szavait idézve kezdeném. A napokban ugyanis véget ért tanári pályafutásom elméletileg, legalábbis a helyi iskolában biztosan.

Érdekes és tartalmas kis kaland volt számomra az egész tanítással kapcsolódó ténykedésem. Tanítottam fiatalokat, felnőtteket, diákokat, munkanélkülieket és egy aranyos nagymamát, aki az Ausztráliában élő unokájával szeretne beszélni. Az igazat megvalva hálásabb feladat volt idősebbekkel foglalkozni, mint diákokkal, viszont megvolt mindegyik csoportnak a maga előnye és hátránya. A gyerekkel való tevékenykedés valahol emberpróbálóbb volt, azonban a két környezetet nem igazán lehet összehasonlítani vagy párhuzamot se lehet közöttük levonni. Ennek ellenére a felnőttek valahogy jobban értékelték az órák fontosságát, ebből fakadóan pedig együttműködőbbek és érdeklődőbbek is voltak. Sokszor lenyűgözött az elszántságuk, a tanulás iránt mutatott akaratuk. Természetesen a megfelelő motivációval a háttérben minden könnyebb és minden csak egy karnyújtásnyira kerül, lásd a nagyi példáját. (oravczszabópétercoelho). Ez az előbb felsorolt tulajdonságok és motivációk a diákokból sokszor  elmaradtak. Számukra néha nem volt több az egész mint egy elmismásolt óra, ahol esetleg még tanulnak is valamit a szigorú iskolai kereteken kívül. Nyilvánvalóan valamivel ők is maradtak órák után és remélhetőleg egy kis “tudományt” is sikerült átadnom/átadnunk. Bár én annyival is megelégszem, ha rájönnek az angol nyelv fontosságára, ahogyan Komár Laci rájött a híres dalában (habár ismerve a lírai ént a nyelvtanulás iránti eltökéltségét más is vezényelte). Mindent összevetve a lényeg a segítésen van, ami az önkéntesség egyik velejárója. Segíteni, ott ahol tudunk, úgy ahogy tudunk, ez pedig néha egy teljesen új utat tud megnyitni, például a nyelvtanulás előtt.

A tanítás mellett pedig én is tanultam, az elkerülhetetlen nyelvi fejlődés mellett, lényem egy újabb részét sikerült felfedeztem, megismerhettem több tucatnyi embert/kisembert és történetet. Alkalmam nyilt megfigyelni az olasz mentalitást és rádöbbeni arra, hogy már fiatalon jelen van minden olaszban a sajátos habitusuk. Érdekes volt látni például, hogy a gyermeki akaratosság keveredését az olaszos, déli temperamentummal. De a legnagyobb felismerés számomra a tanári szakma nehézségének a bennem való tudatosulása volt. Gyakorta emberpróbáló, nagy elhivatotságot és gyors helyzetfelismerő képességet követelő feladat, amit lehet nem mindenki tudna szívvel lélekkel csinálni. Főleg mikor munkádat semmibe nézik, sokszor nem értékelik vagy csak szimplán egy tucat gyerek kezd el hangoskodni körülötted, te pedig próbálod nyugalmadat megőrizve fegyelmezni őket. Tehát le a kalappal a tanárok, tanítók előtt akik a rendszer összes hiányossága és szerencsétlensége ellenére próbálnak tanítani és oktatni.

Túl a komfortzónán

Eddigi önkéntességem nagy részét általában a komfortzónámon kívül töltöttem. Fokozatosan hagytam és hagyom el ezt a láthatatlan buborékot. A kint tapasztalt felfedezések pedig lassan de biztosan beépülek az életembe. Mondhatni ezáltal a komfortzónám egyre csak szélesedik. Viszont az elmúlt napokban, de inkább hetekben, egyenes a mélyvízbe dobtak, voltaképpen kiszakítottak kényelmes kis rutinomból.

Kezdeném az elején, mikor a projektem választottam döntésem szerves részét képezte a szakmai fejlődés lehetősége. Később mikor megérkeztem derült ki, hogy ha szerencsém van akkor néhanapján majd levezényelhetek pár nonformális foglalkozást különböző cseréken vagy képzéseken. Ha pedig Fortuna teljesen a kegyeibe fogad (és az egyik önkéntes befejezi a projektjét) akkor még projektek írásával és előszervezésével is foglalkozhatok. Jelenleg itt vagyok a hatodik hónapom taposva, hátam mögött két ifjúságicserével, ahol többnyire logisztikai feladatokat láttam el (nem, itt most nem szék pakolásra és hányások felmosására gondolok). A fenekem és az irodai székem pedig több száz óra facebookozást és alibi blogolást élt át mióta itt vagyok, mint azelőtti munkásságom során szinte soha. Bár nem akarom elkiabálni, de irodában való lazsálásom reményeim szerint a végéhez közelednek, mondjuk nem tudom, hogy örüljek-e ennek vagy sem. Az irodai munka mellett még hetente kétszer óvodába járok és hetente egyszer angolul próbálom tanítani öt osztály diákjait.

Így vissza is kanyarodtunk bejegyzésem elsődleges témájához, mivel ezek az előbb említett élmények valóban messze a komfortzónámtól történnek. A „legmegpróbáltatóbb” számomra talán az óvodai munka, és nem azért mert annyi munkám van. Tulajdonképpen csak színezek a kicsikkel és ha kell besegítek az óvónéninek. Nem is ez a nehéz része, hanem az interakció a kicsikkel, mivel nem igazán tudom, hogy csináljam. Mindig úgy voltam velük, hogy aranyosak, szépek, cukik, addig még semmi közöm hozzájuk és csendben ülnek vagy épp a rácsos kis ágyukban alszanak. Mikor már sírnak, visítanak, kakitól bűzlenek vagy fülükig paradicsomszószósak köszönöm szépen nem kérek belőlük. Ilyenkor az apai ösztöneim még mélyebbre sülyednek, mint ahol alapból vannak. Az óvodában pedig ezeket az élményeket tapasztalom meg minden egyes alkalommal.  Nagy meglepetésere egyre jobban kezdem megszokni és fura mód még élvezni is. Ahogy az idő telik, egyre bátrabban ülök le a kisszékre segíteni színezni vagy épp etetni őket. Néha még egy-egy gyereket felveszek az ölembe megvigasztalni vagy leülök játszani velük. Alkalomadtán vannak olyan pillanat ami meg érinti szakállas, kőszívem, ilyen amikor vidáman köszönnek nekem vagy sugárzó szerettel átölelnek. Az ulitmate, szinte már-már könnyfakasztó momentum az volt amikor az egyik kisfiú oda somfordált mellém és hosszasan figyelte a szakállam, majd csak annyit mondott, hogy ő is ilyen szakállat akar magának. Egy szó mint száz a maga módján szeretek az óvodában önkénteskedni, élvezem a hangulatot a kis olasz lurkók között. Lehet valahol mélyen kezd fel-felbukkani belőlem az apai ösztön, szerencsémre nagyon mélyről próbál feltörni.

Az iskolásokról érdemben még nyilatkozni nem tudok, mivel csak az elmúlt héten kezdtük el a projektet. Viszont előzetesen annyit, hogy a maguk fura módján ők is aranyosak, buzgóak és kíváncsiak, persze nem mindegyikük. Ez a környezet természetesen merőben más, mint az óvodai, hisz sokkal idősebbekkel van dolgom. Itt a maximum életkor talán tizenhat, míg az óvodában a legidősebb gyerek is csak öt éves. Remélem később majd többet tudok mesélni erről a közegről is. Mindenesetre kíváncsian várom a továbbiakat és a közös munkát. Igazából már az elégedetséggel tölt el, ha segíthetek és átadhatok nekik valamit a tudásomból.

Tehát igen, néha jó elhagyni a komfortzónánkat, mert az élet sokszor valóban ott zajlik. Soha nem gondoltam volna, hogy a főnöknőmnek kell majd igazat adjak. Sokszor vitatkoztam vele, hogy nem ezért jöttem, hasztalan az egész óvóbácsiskodás, viszont be kell látnom, hogy lehet most még nem látom a teljes képet, viszont később lehet még nagy hasznát fogom venni az itt tanultaknak. Remélem.