Az utolsó bejegyzés

Ennek a bejegyzésnek is eljött az ideje, itt az idő, hogy megírjam önkéntességemmel kapcsolatos utolsó bejegyzésem. Tudom a nagy olasz kalandjaim mesélésével még nem végeztem, de ígérem hamarosan azt is befejezem. Már nincs sok hátra a nagy olaszországi körutam kalandjáratiból, igazából csak a Nápoly és környéki barangolásaim maradtak hátra. De most jöjjön egy kisebb visszatekintés, elmélkedés a hátam mögött lévő több mint egy évről.

Anno, mikor jelentkeztem és végül el is fogadták jelentkezésemet, többnyire tudtam mire válalkozok. Most visszatekintve a teljes képre, hellyel közzel teljesültek is elképzeléseim és elvárásaim. Nem mondom, hogy minden rendben volt, nyilvánvalóan voltak mélypontok és csúcspontok, de ez a projektek velejárója és hozadéka. Én ezekből pedig mindig megpróbáltam kihozni a maximumot, ha meg nem sikerült akkor elutaztam valahova, hogy kiürítsem a fejem. Ha esetleg nem sikerült kitörni, akkor valahogy mindig próbáltam/próbáltunk megoldás találni, ahol legalább az egyik fél jól járt.

Ezernyi emlékkel, egyaránt pozitívval és negatívval, lettem gazdagabb, amit máshol vagy otthon ülve biztosan nem sikerült volna összegyűjtenem. Több száz kilómétert utaztam az országon belül és több pontot sikerült kipipálnom a bakancslistámról. S még így is vannak olyan helyek, dolgok amiket nem sikerült meglátogatnom vagy kipróbálnom … majd legközelebb. Viszont még így is olyan helyekre sodort az önkéntességem, amelyekre soha életembe nem gondoltam volna. Részem volt tucatnyi új, addigi életem számára ismeretlen élményben, kezdve az első olasz pizzám megkóstolásától egészen addig még huszonöt év után, életemben először láttam a tengert. Bár ezt a listát, ha végtelenségig nem is, de egy jó darabig biztos tudnám sorolni.

Ami viszont a legfontosabb, hogy most először voltam hosszabb távon egyedül, távol mindentől és mindenkitől, egy ismeretlen és teljesen más környezetben. Úgy gondolom, hogy végül sikerült otthonommá tenni Poggiardot és természtesen Olaszországot, ahova mindig is az volt az álmom, hogy eljussak. Most, mikor el kell hagynom az országot, nehéz szívvel és lélekkel távozom, még ha csak egy rövidebb időre is.

Az EVS egy másik és talán a legjelentősebb hozadéka, hogy az ember akarva akaratlanul, de útja során megváltozik. Biztosan állíthatom, hogy szombaton, mikor elhagyom a gépem, nem az az ember fog kilépni a repülőből, aki anno kicsit félve megkezdte első repülőútját és belevágott addigi élete legnagyobb kalandjába. Lehet önfényezésnek tűnhet az egész, viszont mostanában egyre többet hallom több irányból, így már kezdem én is elhinni, hogy tényleg egy más ember lettem az önkétességemnek köszönhetően.  Mondjuk látom és érzem én magamon is, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire megváltoztam.

Végül pedig ott vannak az emberek, akik az út során megismertem és velük egy szorosabb kapcsolatot alakítottam ki. Tucatnyi „sorstárs” jelenleg még Olaszországban vagy szerte a világban, amelyektől több száz kilóméter választ el, viszont a közös emlékek mégis közel hoznak egymáshoz. A sok közös pillanat, egy együtt elfogyasztott kávé vagy egy átbeszélt éjszaka mámoros és ehhez hasonló emlékek azok amelyek örökre végig kísérnek majd. Sokban ilyenben volt részem nekem is ezalatt a bő egy év alatt, és számtalan életre szóló, határokon átnyúló barátságokat (rövid, futó szerelmeket, nyári kalandokat) sikerült köttettni.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy volt ebben az egy éves önkéntességben volt minden, mint búcsúban. Ha pedig visszamehetnék az időben, mindent hasonlóan csinálnék vagy akár még jobban és még elszántabban. Most pedig ideje tovább lépni és lezárni életem eme részét, ami mindenképp meg fogja határozni a továbbiakat, úgy hosszútávon, mint rövidtávon.

Ennek a bejegyzésnek is eljött az ideje, itt az idő, hogy megírjam önkéntességemmel kapcsolatos utolsó bejegyzésem. Tudom a nagy olasz kalandjaim mesélésével még nem végeztem, de ígérem hamarosan azt is befejezem. Már nincs sok hátra a nagy olaszországi körutam kalandjáratiból, igazából csak a Nápoly és környéki barangolásaim maradtak hátra. De most jöjjön egy kisebb visszatekintés, elmélkedés a hátam mögött lévő több mint egy évről.

Anno, mikor jelentkeztem és végül el is fogadták jelentkezésemet, többnyire tudtam mire válalkozok. Most visszatekintve a teljes képre, hellyel közzel teljesültek is elképzeléseim és elvárásaim. Nem mondom, hogy minden rendben volt, nyilvánvalóan voltak mélypontok és csúcspontok, de ez a projektek velejárója és hozadéka. Én ezekből pedig mindig megpróbáltam kihozni a maximumot, ha meg nem sikerült akkor elutaztam valahova, hogy kiürítsem a fejem. Ha esetleg nem sikerült kitörni, akkor valahogy mindig próbáltam/próbáltunk megoldás találni, ahol legalább az egyik fél jól járt.

Ezernyi emlékkel, egyaránt pozitívval és negatívval, lettem gazdagabb, amit máshol vagy otthon ülve biztosan nem sikerült volna összegyűjtenem. Több száz kilómétert utaztam az országon belül és több pontot sikerült kipipálnom a bakancslistámról. S még így is vannak olyan helyek, dolgok amiket nem sikerült meglátogatnom vagy kipróbálnom … majd legközelebb. Viszont még így is olyan helyekre sodort az önkéntességem, amelyekre soha életembe nem gondoltam volna. Részem volt tucatnyi új, addigi életem számára ismeretlen élményben, kezdve az első olasz pizzám megkóstolásától egészen addig még huszonöt év után, életemben először láttam a tengert. Bár ezt a listát, ha végtelenségig nem is, de egy jó darabig biztos tudnám sorolni.

Ami viszont a legfontosabb, hogy most először voltam hosszabb távon egyedül, távol mindentől és mindenkitől, egy ismeretlen és teljesen más környezetben. Úgy gondolom, hogy végül sikerült otthonommá tenni Poggiardot és természtesen Olaszországot, ahova mindig is az volt az álmom, hogy eljussak. Most, mikor el kell hagynom az országot, nehéz szívvel és lélekkel távozom, még ha csak egy rövidebb időre is.

Az EVS egy másik és talán a legjelentősebb hozadéka, hogy az ember akarva akaratlanul, de útja során megváltozik. Biztosan állíthatom, hogy szombaton, mikor elhagyom a gépem, nem az az ember fog kilépni a repülőből, aki anno kicsit félve megkezdte első repülőútját és belevágott addigi élete legnagyobb kalandjába. Lehet önfényezésnek tűnhet az egész, viszont mostanában egyre többet hallom több irányból, így már kezdem én is elhinni, hogy tényleg egy más ember lettem az önkétességemnek köszönhetően.  Mondjuk látom és érzem én magamon is, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire megváltoztam.

Végül pedig ott vannak az emberek, akik az út során megismertem és velük egy szorosabb kapcsolatot alakítottam ki. Tucatnyi „sorstárs” jelenleg még Olaszországban vagy szerte a világban, amelyektől több száz kilóméter választ el, viszont a közös emlékek mégis közel hoznak egymáshoz. A sok közös pillanat, egy együtt elfogyasztott kávé vagy egy átbeszélt éjszaka mámoros és ehhez hasonló emlékek azok amelyek örökre végig kísérnek majd. Sokban ilyenben volt részem nekem is ezalatt a bő egy év alatt, és számtalan életre szóló, határokon átnyúló barátságokat (rövid, futó szerelmeket, nyári kalandokat) sikerült köttettni.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy volt ebben az egy éves önkéntességben volt minden, mint búcsúban. Ha pedig visszamehetnék az időben, mindent hasonlóan csinálnék vagy akár még jobban és még elszántabban. Most pedig ideje tovább lépni és lezárni életem eme részét, ami mindenképp meg fogja határozni a továbbiakat, úgy hosszútávon, mint rövidtávon.

Kalandjárat V./17 – Róma igazi arca

Rómában barangolva, akár térképpel vagy nélküle, mindig talál az ember valamilyen szépséget, viszont néha a rejtett látványosságok sehol sincsennek feltüntetve. A Trastevere is pont egy ilyen része a városnak, amely már-már a turisták által háborítatlanul a Tevere bal partján terül el. Római vakációnk során mi is véletlenül bukkantunk rá a főváros 13. kerületére, miután már szinte mindent láttunk a városból és az érmét is dobtunk a Trevi kútba.

IMG_20170430_195920
Trastevere-i utcarészlet

A kötelező körök után és a ha már turisták tucatjaitól is kezdünk besokallni, akkor Trastevere a legjobb megoldás. Tökéletes menedék az egykori munkásosztály által lakott kerület, ahol találkozhatunk az igazi, hamisítatlan olasz hangulattal. Bátran állíthatom, hogy tulajdonképpen itt található a főváros szíve. A szűk macskaköves utcák, lépcsők, a borostyánnal és papírvirággal befuttatott színes házfalak, apró terek, templomok olyan élményt nyújtottak amíg ott voltam, mint máshol sehol a városban. Hihetetlen látvány volt látni a házak között kifeszített köteleken száradó ruhákat, hallani a tehetséges utcazenészeket és a kóbor cicákat kerülgetni. Ottjártunkkor végig olyan érzésem volt mintha egy teljesen más városba lennék és nem is a látogatók által elárasztott olasz fővárosban. Alig találkoztunk turistákkal, az apró kávézók és éttermek teraszain pedig olaszok tucatjai beszélgettek és hevesen mutogattak. A nyolcszögletű Fontana di Santa Maria in Trastevere körül és a III. században épült Mária temploma árnyékában esténként pedig családok, baráti társaságok cseverésznek, miközben gyerekek önfeledten szaladgálnak közöttük. A terek pedig zsúfolásig megtelnek önfeledten szórakozó emberekkel, legyen helyiek vagy akár turisták, nem számít, addig még mindenki jól érzi magát. Nem hiába vacsoráztunk ebben a negyedben és nem véletlenül töltöttünk el itt majdnem két teljes napot, különböző napszakokba. Mivel Róma legjelegzetesebb negyede, amely éjjel és nappal is egyaránt elbüvölő és magával ragadó. Még akkor is ha a már említett szökőkút mellett ülve csak a járókelőket figyeljük, miközben lassan, de biztosan eggyé válunk a környezettel.

Trastevere Róma egy kihagyhatatlan része, muszáj itt eltöltünk pár órát. A labiritusszerű szűk, macskaköves utcákon, a borostyánnal befutattot házak között sétálva a legjellegzetesebb olasz hangulatban lehet részünk. Ha egyszer majd visszatérek Rómába, biztos vagyok benne, hogy ismét felkeresem ezt a mesés kis negyedet.

P.S.: A bejegyzés nem véletlenül sikeredett ilyen rövidre, mivel Róma ezen kerületét látni és érezni kell. Ráadásul mikor ott voltam másodmagammal, csak az utcákat jártuk és átadtuk magunkat a negyed hangulatának.

Kalandjárat V./2 Világgámentem, de már megjöttem

Hétfő délután megérkeztem Poggiardoba … visszatértem a nagy útról. Ma már szerda van, már úgy ahogy kipakoltam és már egy adag koszos ruhát is kimostam.  Elfoglaltam az ágyam, a jól megszokott sarokban, amit még kicsit kényelmetlennek érzek és még azt is szoknom kell, hogy ismét egyedül kell aludnom. Kalandjaim nagyját már tucatszor elmeséltem itthon, a képeket már párszor megmutattam az ittenieknek és a gondolataimat is nagyjából összeszedtem. Bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nagyon nehéz újra visszatérni életem/önkéntességem megszokott medrébe, még nem találom a helyem. Hiába néztem át már a képeimet egy párszor, éltem át a kalandjaim újra és újra, de még mindig nem az igazi.  Bár valahol érthető is az érzés, hiszen egy életreszóló, feledhetetlen utazást tudhatok a hátam mögött, ami örökre megmarad majd az emlékeimben. De akkor a hosszú egy cseppet melankólikus bevezető után, jöjjön hát akkor a történetem mikor világgá mentem, azaz a nagy olasz kaland.

anagyolaszkaland

Első bejegyzésben csak összegezni szeretnék, szóval aki a részletekre kíváncsi az még bizony a következő bejegyzésig várnia kell. Tehát akkor kezdődjön a móka, ami összesen több mint 800 kilóméter volt. Az előbb említett táv alatt meglátogattam tizenöt települést, amiből egy városállam volt (Vatikán), meglátogattam a legrégebbi európai köztársaságot (San Marino) és egy ókori római romvárosban (Pompeii) is sétáltam. Végül pedig megmásztam egy mind a mai napig aktív vulkánt (Vezúv), hogy végül majd’ 1300 méter magasságból letekintsek a világra. A számtalan olaszországi bakancslistás helyeimet és muszáj kipróbálnom, megkóstolnom pontjaim kipipálását és kihúzását már meg se említem. Mindent összevetve van mit mesélni és remélhetőleg időm is lesz rá, mivel egy kisebb bolondokházába tértem vissza.

Tehát jöjjön, aminek jönnie kell és induljon a nagy olasz kalandjárat, csodálatos olasz régiókon keresztül, érdekes miniállammal, művészettel, múzeumokkal, templomokkal, gasztrónómiai élvezetekkel, sorban állással, vulkántúrával és érzelmek keveredésével.

IMG_20170419_180951.jpg

Kalandjárat IV./2 Éjszakai utazók

Hazatérve Palermoból, kipihenve az út és születésnapom által okozott fáradságot, vágjunk is bele és nézzük meg milyen volt Palermo. Az elmúlt hetekben látott „Éjszakai ragadozók” film címéből kiindulva jöjjön az első palermoi bejegyzés az első éjszakai buszozásom krónikája.

Önkéntesként a szemem előtt mindig a legolcsóbb megoldás lebeg, így esett a választásom a tizenkét órás  éjszakai buszozásra és nem a jóval kényelmesebb és gyorsabb egy órás repülésre. Eleinte még érdeklődve  vártam az utat, tudva, hogy bármikor és bárhogyan el tudok aludni egy buszon. A felfokozott kíváncsiság viszont az út előrehaladtával egyre csak csökkent, tulajdonképpen egyenes arányban az alvással töltött órák számával együtt. Az út kezdetén még örömködve szálltunk fel az emeletes, kék csodajárgányunkra. A felső szinten, az első székekben ülve végig olyan érzésem volt, mintha az Ezeréves Sólyom fedélzetén utaznék. Sajnos az élmént elillant mikor szinte a semmi közepén, egy elhagyott buszállomáson, közel a kikötőhöz, az éjszaka közepén, Tarantoban át kellett szálljunk. Egy negyedórás várakozás után, begördült második buszunk, ami már nem igazán hasonlított a jó öreg Sólyómra. Felszállva ráébredtünk, hogy bizony a buszunk tömve lesz utasokkal. Reményeim egy valamennyire pihentető alvással kapcsolatban, egy hátrahajtott székben lassan, de biztosan elszálltak. Elfoglalva helyemet pedig tömény sajt szag csapott meg, ami később kiderült, hogy az előttem ülő hölgytől ered és nem sajtja, hanem a hányásának szaga volt. Mondanom sem kell, hogy az illat végig kísérte utunkat. Így, a körülményeknek köszönhetően, nagyjából csak részletekben tudtam aludni, egy-egy órákat, amiket néha a pisiszünetek szakítottak félbe. Első, hosszabb álmom a kompra való felszállás szakította félbe. Voltaképpen egy igen felfrissítő érzés volt beszippantani a hajnali, sós, tengeri levegőt, főleg a buszon terjengő szagok után. Szerencsére utunk nagyobb részét már magunk mögött hagytuk és sikerült megérkezni a szigetre. A napfelkelte már Palermo felé, párhuzamosan a tengerparttal, haladva ért. Az alvás már egyre nehézkesebb volt a különböző testrészeim enyhe fájdalmai miatt, ráadásul még a táj is rásegített szépségével. A busz egyik oldalán hegyek, dombok, völgyek sorozata váltakozott, köztük városokkal, falukkal, még a másik oldalon a kék tenger kísérte utunk. De végül majd’ tizenhárom óra utazás után, enyhe zsibbadsággal és fáradtsággal célba értünk.

Szerencsére a visszaút már gördülékenyebben ment és már nem volt olyan megterhelő, talán mert már tudtuk mire számítsunk. Immár utunk nagyobb részét az Ezeréves Sólyóm „fedélzetén” ülve tettük meg, amin ráadásul még utasok is alig voltak. Emberek hiányában pedig mindenkinek jutott legalább két, lehajtható, kényelmesebb szék, amiben már könnyebben lehetett aludni. Köszönhetően az adott helyzetnek egyből többet és pihentetőbben tudtam aludni. Bár még így is a szünetek néha megszakították álmomat. Végezetül, immár csupán tizenkétóra utazás után, a buszunk percre pontosan begördült az állomásra. Különösebb izgalmak nélkül, leszámítva, hogy majdnem elvesztettük egy társunkat az egyik megállóba, aki tulajdonképpen csak a busz hátuljában aludt, hazaérkeztünk Poggiardoba. Itthon pedig egy gyors zuhany után, születésnapom ellenére, már munkába is álltam, mivel nincs megállás és fék.

No miss, azt nem-nem, angol órára jöttem

A téma és cím szoros kapcsolódása miatt a mai bejegyzésemet Komár Laci szavait idézve kezdeném. A napokban ugyanis véget ért tanári pályafutásom elméletileg, legalábbis a helyi iskolában biztosan.

Érdekes és tartalmas kis kaland volt számomra az egész tanítással kapcsolódó ténykedésem. Tanítottam fiatalokat, felnőtteket, diákokat, munkanélkülieket és egy aranyos nagymamát, aki az Ausztráliában élő unokájával szeretne beszélni. Az igazat megvalva hálásabb feladat volt idősebbekkel foglalkozni, mint diákokkal, viszont megvolt mindegyik csoportnak a maga előnye és hátránya. A gyerekkel való tevékenykedés valahol emberpróbálóbb volt, azonban a két környezetet nem igazán lehet összehasonlítani vagy párhuzamot se lehet közöttük levonni. Ennek ellenére a felnőttek valahogy jobban értékelték az órák fontosságát, ebből fakadóan pedig együttműködőbbek és érdeklődőbbek is voltak. Sokszor lenyűgözött az elszántságuk, a tanulás iránt mutatott akaratuk. Természetesen a megfelelő motivációval a háttérben minden könnyebb és minden csak egy karnyújtásnyira kerül, lásd a nagyi példáját. (oravczszabópétercoelho). Ez az előbb felsorolt tulajdonságok és motivációk a diákokból sokszor  elmaradtak. Számukra néha nem volt több az egész mint egy elmismásolt óra, ahol esetleg még tanulnak is valamit a szigorú iskolai kereteken kívül. Nyilvánvalóan valamivel ők is maradtak órák után és remélhetőleg egy kis “tudományt” is sikerült átadnom/átadnunk. Bár én annyival is megelégszem, ha rájönnek az angol nyelv fontosságára, ahogyan Komár Laci rájött a híres dalában (habár ismerve a lírai ént a nyelvtanulás iránti eltökéltségét más is vezényelte). Mindent összevetve a lényeg a segítésen van, ami az önkéntesség egyik velejárója. Segíteni, ott ahol tudunk, úgy ahogy tudunk, ez pedig néha egy teljesen új utat tud megnyitni, például a nyelvtanulás előtt.

A tanítás mellett pedig én is tanultam, az elkerülhetetlen nyelvi fejlődés mellett, lényem egy újabb részét sikerült felfedeztem, megismerhettem több tucatnyi embert/kisembert és történetet. Alkalmam nyilt megfigyelni az olasz mentalitást és rádöbbeni arra, hogy már fiatalon jelen van minden olaszban a sajátos habitusuk. Érdekes volt látni például, hogy a gyermeki akaratosság keveredését az olaszos, déli temperamentummal. De a legnagyobb felismerés számomra a tanári szakma nehézségének a bennem való tudatosulása volt. Gyakorta emberpróbáló, nagy elhivatotságot és gyors helyzetfelismerő képességet követelő feladat, amit lehet nem mindenki tudna szívvel lélekkel csinálni. Főleg mikor munkádat semmibe nézik, sokszor nem értékelik vagy csak szimplán egy tucat gyerek kezd el hangoskodni körülötted, te pedig próbálod nyugalmadat megőrizve fegyelmezni őket. Tehát le a kalappal a tanárok, tanítók előtt akik a rendszer összes hiányossága és szerencsétlensége ellenére próbálnak tanítani és oktatni.

Kalandjárat II./1 A nagy milanói csalódás

Vágjunk is a közepébe, nem kicsit csalódtam Milanóba. Bár előzetesen fel voltam készítve rá, én mégis reménykedtem, hogy nem igaz és csak túlzás, enyhe déli elfogultság.

IMG_20161210_145802.jpg
Milanói dóm

Mielőtt megérkeztem egyik önkéntes otthon már felkészített, hogy ne várjak sokat a várostól a Dómon, Galleria Vittorio Emanuele II passzázson és a Castello Sforzesco-n kívül. S max a templom az Utolsó vacsorát ábrázoló festménnyel az ami még említésre méltó lehet. Oda viszont a bejutás esélye szinte lehetetlen, ha nincs az embernek hónapokkal előtte foglalt jegye. Ezek mellett viszont sehol se érezhető az olaszos életérzés, amiért én személy szerint szeretem az olasz városokat.

galleriavittoriaemanuellesecondo
Galleria Vittorio Emanuele II

Sehol egy szűk utca vagy épület ami előtt csak úgy megáll az ember elcsodálkozni. Mindenhol a modernséggel együttjáró csillogás és fényűzés. Mindenhol turisták ezrei, szinte sehol se hallani helyi szavakat vagy helyieket önfeledten cseverészni. Így számomra teljesen elvesződik és üres marad a város által nyújtott élmény. A nápolyi fejetlenség vagy csak szimplán a déli nyüzsgés után Milanó forgata teljesen más és környezetidegen számomra. Néha olyan érzés fogott el, hogy nem is egy olasz városban sétálok, hanem mintha csak Budapest utcáit koptatnám. Mostmár teljesen értem az észak és dél közötti ellentétet. Láttam a különbségeket, főleg árakban és mentalitásban. Viszont így már jobban is tudom értékelni a déli életvitelt. Sokkal szerethetőbbé vált a csizma sarka, mint a hideg, távolságtartó, rohanó, németes észak.

Végezetül Milanót csak azoknak tudom ajánlani akiknek vastagabb a pénztárcája, szeretik a divatot és a fényűzést. Több mint két napra nem igazán érdemes jönni, mert kb annyi idő alatt mindent meg lehet nézni és ki lehet próbálni. Tökéletes helyszín egy hosszabb hétvégére, annyi idő alatt mindent meglehet nézni, akár még egy focimeccset a híres Meazza stadionba. Voltaképpen a város még arra is megfelel hogy innen induljon vagy itt érjen véget valakinek az olasz csizma körüli utazása.

(Külön)félék – féltáv, félidő, félév

Hat hónap, százötvenhárom nap, sok ezer óra és sok millió perc, ennyi idő telt el mióta itt vagyok (remélem jól számoltam, sose voltam jó matekes). Sok megszámlálhatatlan emlék, történet, megannyi új hely, emlék, ismerős és barát. Számokkal kifejezhetetlen és a szemek számára láthatatlan dolgokkal gazdagodtam az elmúlt hónapok, napok során. Aki eddig nem jött volna rá, most egy kicsit számotvetek és megpróbálom kiértékelni a projektem eddigi eltelt időszakát.

Ha jobban belegondolok egy tökéletes keretszerkezetes fél évet tudok a hátam mögött, hisz azzal kezdtem, hogy eljöttem Váradról. Hat hónappal később pedig projektem felét azzal kezdem, hogy meglátogatom Váradot (részletekről később). Tehát a keret meg van, itt ott még tartalommal is meg van töltve az egész. Nem akarom hosszan ecsetelni az eddigieket, voltaképpen aki rendszeres olvasója blogomnak tudja, hogy mi a szituáció erre. Viszont összegezve a dolgokat, mivel a napokban volt rá számtalanszor alkalmam még mindig nem tudok dönteni. Döntésképtelen vagyok olyan téren, hogy nem tudom imádni a projektem, viszont utálni sem.  Valahogy képtelen vagyok elégedetlen lenni vele, viszont elégedetségem sem teljes. Kavarognak bennem az emlékek, az élmények, jók és rosszak egyaránt, mégis úgy vagyok vele, hogy igen, megcsináltam. Valóra váltottam az álmom, itt vagyok Olaszország déli részén, kis túlzással, de tanulom a nyelvet, mondhatni azzal foglalkozom amit szeretek. Láttam és még biztosan látni fogok olyan városokat amikről eddig csak ábrándoztam. Kipróbálhattam magam különböző szituációkban, miközben határaim feszegettem. Ettem igazi pizzat és pastat, látni fogom kedvenc focicsapatom stadionját és végül de nem utolsó sorban helyiekkel élvezhetem az olasz foci nyújtotta élményeket. Életem jelenleg egy teljesen új szakaszát élem, ami rengeteg változó tényezőt kínál, s hol van még a vége az egésznek. Már-már hihetetlen és hiába hangzik klisésen, de az idő tényleg nagyon gyorsan telik és egyetlen percét sem lenne szabad elvesztegetnünk. Amit itt biztosan megtanultam, hogy a pillanatnak kell élni és élvezni a jelent, mostot (a pasta pedig szigorúan al dente).

Mindent összevetve semmiképp se bántam meg, hogy idejöttem, panaszra sincs okom, egy majdnem tökéletes hat hónap van a hátam mögött. Mondanám, hogy a nagyja még hátra van, viszont úgy érzem, hogy azt már az első hónapokban lehagytam és mostmár csak a végjáték van hátra.