Kalandjárat III./3 Egy római nap története

Az on arrival training szervezői nem tudom hol voltak a Szervezzünk városnézést 1. leckénél, viszont abban biztos vagyok, hogy egyesek bizony elhanyagolták az óralátogatást. Ahogyan előző bejegyzésemben (ITT, bejegyzés hiperlink) írtam, Rómát lehetetlen bejárni egy nap alatt bejárni. Legalább három sietősebb nap kell hozzá, így második alkalommal is nyakunkba vettük a várost, immár szervezetten és irányítva.

Több mint harminc fő egyszerre történő mozgatása, utaztatása nem könnyű feladat, egy több milliós városban egyenesen embert próbáló kihívás. Így ezzel a tudattal és kicsit kételkedve indultam el társaimmal és a szervezőkkel Róma központjába. Kora délelőtt érkeztünk a Colosseum, Róma és a világ egyik legnevezetesebb látványosságához, ami az ókori város legnagyobb amfiteátruma volt. Az impozáns kő és márvány épület árnyékában, a turisták között evickélve és a túravezetők hívó szava mellett kaptunk egy kisebb ismertetőt az épületről. Természetesen semmit se értettem belőle, ráadásul annyira nem is érdekelt, mivel ismerem magam, tudtam, hogy pár mondat és egy 3 perces séta alatt nem igazán ismerhetem vagy vehetem szemügyre az épületet. Tovább folytatva az utunkat a Forum Romanumhoz egy nagy, autóknak lezárt sétányon a via dei Fori Imperialin haladtunk végig, ami a Colosseumot köti össze a Piazza Veneziaval. A mai formáját a sétány Mussolininek „köszönheti” aki a katonai felvonulások miatt építette a harmincas évek végén. A sétányt turisták százai özönlötték el, akiket utcazenészek, karikaturisták szórakoztattak vagy épp árusok próbálták lehúzni. Megérkezve a Forum Romanuhoz ismét lezajlott a gyors ismertető a helyről és a hozzá köthető legendákról, legfőképpen Róma alapításának legendájának a vázlatos bemutatásáról esett szó. Folytatva utunk kikötöttünk végül az Altar della Patria lépcsőinél. Innen pedig egy gyors program és feladat kiosztás után csoportokba verődve mindenki ment a maga útjára. Egy páran ismét megtettük az egyesek által már jól ismert Fontana di Trevi – Piazza Spagna útvonalat, beiktatva egy napozással egybekötött ebédszünetet a Spanyol lépcsőkön. Az ebéd végeztével, jól lakottan célba vettük Róma talán legnagyobb parkját a közeli Villa Borgheset.

IMG_20170219_141025.jpg

A hatalmas parkban pedig alkalmunk nyílt a fűben fekve/ülve kiélvezni az első, melengető tavaszi napsugarat is. Az igazat megvalva igazából csak az ebéd utáni sziesztánkra vágytunk. Bár Rómában már már ismeretlen a szieszta gondolata, viszont a városnéző csoport nagy része déli önkéntesekből állt, így számunkra a napnak ezen szakaszának  a kihagyás már már főbűn. A hosszabb pihenő után a társaság nagy része lemorzsolódott, a maradék, közöttük én is, elindult mosdót vadászni. Szerencsére még a tűrőképesség határán belül sikerült találni egy múzeumot ingyenes mosdóval és tárlattal. Ha már pedig ott voltam egy görög lány társaságában megtekintettem a tárlatot is. A kiállítás végeztével visszamentünk a megbeszélt helyre viszont útitársaink hült helyét találtuk. Utólag kiderült, hogy okkal “szabadultak” meg tőlünk, mivel kedves barátaink úgy gondolták, hogy majd jót fog ez nekünk tenni. Így, mivel nem volt más mit tenni és időnk is volt mint a tenger, kettesben elindultunk felfedezni a környéket. Eleinte egyikőnk se gondolta volna, hogy nem csak a parkot fogjuk megismerni jobban, hanem egymást is. A parkban sétálva szinte belefeledkeztünk mindenbe és mindenkibe, csak beszéltünk és beszéltünk. Így találtunk például rá a már előbb is keresett tóra.

img_20170219_154923

A tó partjához közel beültünk egy kávézóba, ahol tovább folytattuk beszélgetésünket, miközben háttérben a kacsák hápogása keveredett a rádióból halkan szóló jazz szólamaival. A délután további részét ugyancsak a spártai lánnyal töltöttem folyamatosan beszélgetve és múzeumokat, impozáns villák udvarait látogatva.

BeFunky Collage.jpg

A múzeumok és villák után találomra kiválassztott szűkutcák segítségével kikötöttünk a Tevere partján, hogy elcsípjük a naplementét. Sajnos már időnk fogytán volt, így muszáj volt elindulnunk a találkozási ponthoz, ahol már társaink mosolyogva és kíváncsi tekintettel vártak bennünket. Mi pedig szűk szavúan válaszoltunk a kérdésekre, viszont belül, egymás tekintetéből olvasva tudtuk, hogy sokkal tartalmasabb volt a délután az elmeséltekhez képest.

IMG_20170219_171111.jpg

A szállásra visszatérve, mindenkinek már csak annyira maradt ereje, hogy megvacsorázzon és elvonuljon a szobájába aludni és kipihenni az aznapi fáradságot. Talán a szervezőknek ez a kifárasztás volt a célja, hogy végre legyen nekik is egy csendes, bulitól mentes estéjük.

Kalandjárat I./6 Utolsók

Az igazat megvalva az utolsó napokra már egy kicsit kezdtem besokallni Nápolytól. Nem feltétlenül mert unatkoztam vagy mert nem tetszett, csak már láttam szinte minden látványosságot, megnéztem miden templomot és már a pizzát se kívántam annyira és az édességeket is mind kipróbáltam. Így a legutolsó nápolyi napomon elvonultam az egyetlen helyre amit még nem néztem meg magamnak.

Amit a Nápolyban eltöltött napjaim közben észrevettem, hogy nagyon kevés a zöldterület, szinte nagyítóval kell keresni. Szerencsére a városban, imitt-amott találni közparkokat vagy például paloták udvarát, pont amilyen a Museo di Capodimonte is. A kastélyban a nápolyi nemzeti múzeum van kialakítva és a múzeumot pedig egy hatalmas kert veszi körül a Real Bosco di Capodimonte. Ide nápolyiak százai jönnek ki gyerekestől, nagyszülőstől, egész családostól pihenni, élvezni a napsütést vagy sportolni. Ottjártamkor is több százan piknikeztek, nevetgéltek a fűben és padokon, gyerekek önfeledten labdáztak, szaladgáltak. Ha visszaemlékezem egy fél napot eltöltöttem itt, úgy, hogy a múzeumba be se mentem. Itt állítottam össze bejegyzéseim legtöbbjét, itt vontam le a tanulságot a városról és az eltöltött napjaimról. Közben pedig nem csináltam mást mint élveztem a napsütést, a zsivajt, az önfeledten játszó gyerekeket és a teraszon elfogyasztott eszpresszóm. Annak ellenére, hogy tele volt a park mindig talált az ember egy csendes helyett egy eldugott ösvényt a fák alatt. Tehát aki nyugalomra vágyik és meg akar szabadulni a nápolyi nyüzsgéstől annak tökéletes hely ez a falatnyinak épp nem nevezhető zöldség

realboscodicapodimonte

Nápolyt illetően, pedig még mindig úgy vagyok vele, hogy a szélsőségek városa, viszont én valahogy mégis megtaláltam a középutat. Nem tudom határozottan állítani, hogy nem szerettem vagy esetleg huuu, de nagyon imádtam. Mivel vannak olyan aspektusok amik elvesznek vagy épp hozzáadnak az élményhez. Előző írásaimban szerintem megpróbáltam valahogy visszaadni az élményeket amiket átéltem, mind a pozítivakat és negatívakat, hogy egy tisztább viszont nem feltétlenül objektívet nyújtsak a városról. A Nápolyt látni és meghalni kifejezéssel pedig semmikép sem értek egyet, mivel rengeteg városra ráaggathatjuk eme címkét. Viszont amit biztosan állíthatok, hogy Nápolyt egyszer mindenképp látni kell, ha Olaszországban járunk. Szerintem egyszer, mielőtt végleg hazatérek, még megnézem magamnak a várost, és ezúttal több hangsúlyt fektetve inkább a környékre. Hisz Nápolyon kívül is gyönyorű városokkal, helyekkel találkozhatunk, ilyen például Pompei vagy a festői környezetű Salernói öböl kis városkáival és szigeteivel.

Most pedig kalandjáratoma végállomásához ért, viszont már lélekben a következő útra készül és tervezi a pontos útvonalat. Tehát nem is kell olyan sokat várni még a járat újraindul és megkezdi újabb kalandjait.

Szélsőségek II.

Tegnap ott hagytam abba, hogy autóstop után eredve ismét útnak indultunk. Ma pedig in media res írói technikával folytatom tovább a hétvége, pontosabban szombatunk történetét.

Kiszállva az autóból Gaglianoba még mindig volt bő két óránk az utolsó vonatig. A lányokkal úgy határoztunk, hogy megnézzük egy közeli nevezetességet, ami egy könnyed fél órás, negyven perces túrázásra van a várostól. A hely látványossága a Ponte Ciolo, ami egy híd, viszont a híd a kapuja az alatta hosszan elnyúló Ciolo-i Kanyonnak, olasz nevén a Canalone del Ciolo-nak.

IMG_20161022_171937.jpg

A hídhoz vezető út pedig a kanyon beleséjeben, a sziklafalak lábánál kanyargózik. Itt-ott kicsit nehézkes a terep és jól leizzasztja az embert, mondjuk lehet nem Conversre tervezték az utat. Az ösvény mentén nem csak túrázókkal találkozhatott az ember, hanem még sziklamászókkal is. Akik miután látták, mennyire csodálom őket meghívtak egy könnyedt sziklamászásra. Természetesen tört olasszal kevert angollal visszautasítottam őket, a tériszonyra és egy korábbi sérülésemre hivatkozva. Így udvariasan elköszönve otthagytam őket és folytattam utam a hídhoz. A cseppet hoszadalmas út végén, mikor az ember célba ér és meglátja a hidat és magát a tájat egy csettintésre minden előzetes baja elillan.

IMG_20161022_172339.jpg

A hídra felérve, vissza- és letekintve a megtett távra, fáradtan nyugtázza az ember, hogy bizony tényleg minden szenvedést megér egy-egy ilyen túra. Legyőzve a félelmem még a hídról is lenéztem, hiszen ez a pillanat is rész a komfortzónámból való kimozdulásnak.

IMG_20161022_173053.jpg

 Visszafelé két lehetőség közül választhattunk, vagy ismét végig csináljuk a hídhoz vezető utat vagy elindulunk az országút mentén stopban reménykedve. Az utóbbit választva reményekkel teli útnak eredtünk, visszagondolva remek választás volt. Az országút a magasba emelkedve egyik oldalon követte a tengerpart vonalát, a másik oldalon pedig a sziklák vezették. Az egész útnak a képe olyan volt, mintha egy Giro d’Italia szakaszon baktatnánk végig. A szerencse egész nap végig követte utunkat és most se volt másképp, mivel ugyanaz a szürke Mercedes vett fel bennünket és vitt el a közeli városba.

Megérkezve az állomáshoz erőnkből kifogyva már csak annyira telett, hogy megegyünk egy pasticiottot és megvárjuk a vonatot, ami természetesen késett. Ha mást nem is, de azt itt megtanultam, hogy Olaszországban, legalábbis a déli részén minden dipende. Viszont ez külön megér egy bejegyzést, szóval nem itt fogom most elmagyarázni. Hazaérve pedig mindenki fáradtan, izomlázasan elvonult a saját szobájába.

Szélsőségek I.

Természetesen nem a radikálisokról fogok ma írni, pedig ők is megérnének egy-két bejegyzést. Így, kerülve a szélsőséges megnyilvánulásokat, inkább írók egy irigykedésre felszólító bejegyzést.

Mivel általában a hétvégénk szabad és még jó idő is van október alkonyán, úgy gondoltunk elugrunk valahova egy kicsit és ha lehet tengerpartra. Rövid tanakodás után esett a választás Santa Maria di Leucara, a félsziget legdélebbi pontján fekvő városra. Mivel sok pénzt nem akartunk költeni saját kajával és jegy nélkül vágtunk neki az útnak. Természetesen a vonat nem indult időben, mondjuk még mi is eleve késve érkeztünk az állomásra, de elkaptuk és elindultunk Gaglianoba. Itt egy gyors útba igazítás után elballagtunk a főútig, ahol stoppal folytattuk az utunkat. Szerencsénk volt, mert ahogy a lányok kitették a lájkjukat egy ezüst Mercedes meg is állt nekünk, helyesebben fogalmaz inkább csak nekik. Micsoda véletlen, két jól fésült, sármos, erős 35-40 éves olasz  úriember vett fel és vitt le bennünket Leucaig. Kiszállva a kocsiból, megtekintve a morajló, kék tengert eszembejutott, hogy mennyire is hiányzott ez a kép és hang. Igazából az ember nem tudja értékelni vagy nem is tudja milyen súllyal és hatással bír rá a tenger még meg nem tapasztalja. Végig sétálva, néha megpihenve és egy-két napfürdőzős szünettel tarkítva elindultunk a félsziget legdélebbi pontjához. Az út végig párhuzamosan haladt a tengerrel, először sétány vezetett célunking, majd a terep változott és már azon kaptuk magunkat, hogy a túraösvényt követjük.

IMG_20161022_125159.jpg

Mondanom sem kell, hogy a látvány lenyűgöző volt, a tudat pedig, hogy Olaszország szélén és egyben Európa peremén baktatunk egy plusz töltetett adott. Célba érve csak a kék messzeségbe révedve csodáltuk a tájat. Értelemszerűen nagyüzemben készültek a képek, szelfiek, snapchatek és instagram my story képek/videók. Mikor már mindenki kiélte magát kerestünk egy kevésbé sziklás és viszonylag sima felületet ahol meg tudunk ebédelni.

IMG_20161022_130755.jpg
Ilyen kilátással is ritkán ebédel az embernek fia

Megebédelve és kipihenve utunk vissza vezetett a városba, hogy megnézzük a város utolsó látványosságát, nyilvánvalóan a szentélyt és az azt körülvevő teret. Út közben természetesen elfogyasztottunk egy fagyit, mert ugye vétek lenne kihagyni egy finom gelatot. A templomhoz vezető út szintén egy darabig a tengerrel, vagyis inkább a kikötővel párhuzamosan kanyargózott. Az út végén egy monumentális lépcsősor várt bennünket, ami közrefogott egy vízesést, bár víz most sehol se volt.

img_20161022_152529

Felérve egy hatalmas tér fogadott bennünket közepén egy oszloppal tetején a város védőszentjével és a piazza legvégében pedig világítótorony magaslott. Először senkinek se volt sok ereje valahova is menni így csak ültünk a padon és élveztük a napsütést. Értelemszerűen itt is meg volt a szokásos turistákodás, kép készítés, templom látogatás és képeslap vásárlás.

img_20161022_154435

Végül pedig elfogyasztottunk egy espressot és egy hűsítő sört, utólag viszont rájöttünk, hogy nem a legjobb kombináció, de nincs mit tenni ha szomjas az ember és meleg is van. A kávézás után pedig folytattuk tovább utunkat, keresve a tökéletes lehetőséget és helyet ahol fel tud venni bennünket egy autó.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK ….

A spontaneitás és Lecce

Soha nem voltam egy spontán ember, mindig szeretek mindent alaposan előre megtervezni és minden eshetőségre felkészülni. Ám mióta itt vagyok ez fokozatosan változik és egyre jobban élvezem a spontán dolgokat. Viszont, hogy mégis mi köze Leccenek a spontaneitáshoz, az a következőkben kiderül.

Történt, hogy az előző szombaton nem volt mit csinálnom, amikor kaptam egy üzenetet két önkénteslánytól, hogy a 10 perc múlva indul a vonat Leccebe és csatlakozzunk hozzájuk. Mivel a házban mindenki más aludt, így gyorsan elkészültem és már azon kaptam magam, hogy a vonaton vagyunk és mellettem a spanyol lányka sminkeli magát.

Leszállva a vonatról pedig egyből elfogott az érzés, mint mikor a falusi gyereket először beviszik a nagyvárosba és megcsapja annak a szele . Mondjuk, hasonló helyzetben vagyok/vagyunk mi is, mivel rég láttunk már nyüzsgő nagyvárost. Így  külön élmény volt újra látni a városi jövés-menést, pezsgést és tömegközlekedést, még annak ellenére, hogy az elején kényelmetlenül éreztem magam. Szerencsére hamar sikerült megszokni és csak sodródni a tömeggel. Utunk elején csak turistáskodtunk és térkép hiányába követtük a közlekedési táblákat és a turistáknak szóló jelzéseket. Így a lányokkal kikötöttünk a Piazza del Duomon, ahol megtaláltuk a leccei dómot és még egy esküvőbe is belebotlottunk. Nem mellesleg Lecce a Dél Firenzéje is, köszönhetően a rengeteg barokk épületnek és az egységes városképnek.

img_20161008_121326

A piazzan megláttam egy csodás papírbolt kirakatát, így erős kéztetés éreztem, hogy betérjek. Az üzletbe betérve egyből megcsapott a tipikus régi könyvesboltok illata, ahol bőrkötésű határidőnaplókat, régi tollakat, csodás papírokat, földgömböket, bőrtáskákat árulnak. Csupa olyan dolgokkal volt tele a bolt amiket vétek lett volna használni. Az üzletből kilépve egy turistacsoporthoz csatlakozva tovább sodródtunk a tömeggel a macskaköves utcákon a csodálatos házak között. Az utcákat néha egy-egy tipikus olasz étterem kockásterítőjű asztalai és robogók képe tarkította. Ha tehettük volna mindenhol megálltunk volna képeket csinálni vagy csak szimplán élvezni a látványt. A céltalan bóklászás közben pedig azon kaptuk magunkat, hogy közel járunk Lecce másik híres épületéhez a római amfiteáturumhoz (Anfiteatro romano).

IMG_20161008_141019.jpg

A kötelező fotózkodás után az amfiteatrumnál és a város jelképénél kicsit bejártuk az amfiteátrumot körülvevő teret és betértünk pár boltba is. A nagy korzózás közben pedig kikötöttünk egy egykori védműnél a Porta Napolinál, amelynek árnyékában jól megkávéztunk és megebédeltünk.

IMG_20161008_153639.jpg

Teli hassal és immár még lassabban kikötüttünk a város temetőjénél. Mentségünkre szóljon, annyira szép volt a nagy kőoszlopos kapu, hogy azt hittük egy közpark. Egy rövid pihenő, mondhatni szieszta után tovább folytattuk barangolásunkat a városba. Eljutottunk a városi parkba, ahol néhány poggardoi ismerősünk csatlakozott hozzánk. Mivel már besötédetett elmentünk megnézni milyen mikor leszáll az est Leccere. Eléggé meglepett a látvány, mert minden utca, minden park megtelt emberekkel, turistákkal és helyiekkel is egyben. Hatalmas ember tömeg mozgott az utcákon és élvezte a kellemes hőmérsékletű estét és az éjszakát, ami talán az utolsó is volt idén.

Mindent összevetve óriási élmény volt Lecce, a város, az építészet, a tapinthatót történelem és az olaszos életérzés, egy szóval minden. Jó volt egy kicsit kimozdulni a csendes életünkből és elhagyni a jól megszokott medrünket.

Újra az iskolapadban

Az EVS önkéntesség mellé ingyenes nyelvóra is dukál, az én esetemben olasz. Olaszul már rég meg akartam tanulni, így most adott a lehetőség. Négy hónap várakozás után  pedig tegnap már részt is vettem életem első hivatalos olasz óráján.

Nem fűztem nagy reményeket a nyelvórákhoz, mivel előzetes híresztelések és az előző önkéntesek megosztott tapasztalataiból kiindulva képben voltam, hogy mire számíthatok. Először is a legközelebbi nagyobb városba kellett elmenjünk és tudtuk, hogy itt nagyjából a professzionalitás alacsony mértékben képviselteti magát. Mellékesen megjegyzem, hogy amúgy azért ingyenes, mert egy felzárkóztató program keretén belül, többnyire bevándorlóknak, szervezik meg. Nincs is ezzel baj, kell is és szükséges is, az integrálás miatt vagy az esetleges beilleszkedést elősegítő lépések egyike, plusz nem árt ha tudod az adott ország nyelvét.

(Megjegyzés 1.: a politikai korrektség miatt szeretném megjegyezni, hogy az olaszok is bevándorlóknak „migranti”  hívják őket, a migráns „immigrato” megnevezés ritkábban halható.)

 Szóval elindultunk Maglie-ba a címet eleinte nem tudva emlékekből tájékozódva. Megérkezvén egy egész érdekes kép fogadott, kb egy 30 fős csak férfiakból álló, erősen feketebőrű társaság fogadott. Először kicsit letaglózott a látvány, majd vettem egy nagy levegőt és tovább baktattam feléjük. Egyből látták rajtunk (én és két lány), hogy mi is ide jövünk. Mondjuk a lányokat enyhén szólva is jobban megnézték, de épp csak annyira mint mikor a hentesnél próbáljuk kiválasztani a legszebb húst.

(Megjegyzés 2.: egy spanyol és egy török lány volt velem,  a spanyol lány ruházatát tekintve egész átlagosnak volt mondható, farmer és top kombót hordott, a török lány pedig fejkendőt és az ezzel járó további ruházatot.)

Ahogy odaértünk egyből hozzánk csapódott egy srác a haverjával Pakisztánból. Gyors bemutatkozás után már a következő kérdése hozzám az volt, hogy muszlim vagyok, pedig mondtam, hogy Romániából jöttem. Ez az egész félreértés biztosan nem a szakáll miatt történt, amit később a srác haverja meg is dícsért, mondjuk ez enyhítette egy kicsit az előbb történteken. Mondjuk észrevettem, hogy sokak szemében ott volt a csodálat a szakállam iránt.

Bevonulva az osztályterembe kicsit elfogott a nosztalgia, ki gondolta volna, hogy huszonöt évesen ismét iskolapadban fogok ülni. Egy gyors bemutatkozást követően megtudtuk, hogy a társaság nagy része Afrikából (Ghána, Nigéria, Bissau Guinea) jött, többségük dolgozni és jobb élet reményében. Az ismerkedés után kerültek kiosztásra a tesztlapok, ahol ismét jött a következő meglepetés. A feladatok annyira egyszerűek voltak, hogy még nulla olasz tudással rendelkező is megtudta volna oldani. Viszont a feladatsorok kivitelezése során szép lassan kiderültek a hiányosságok is, egyeseknél például nehézséget okozott az írás-olvasás. A feladatok megoldása után pedig következett az olvasás és beszélgetés rész. Utólag meglepődtem magamon, hogy mennyire kapizsgálom már az olaszt, talán ezért is kerültem az A2 csoportba és még a tanárnő is megdícsért.

Órák végeztével megjutalmaztuk magunkat egy fagyival, mondjuk volt is rá időnk bőven, mivel a vonatot lekéstük, nem mintha annyira siettünk volna elkapni. Az nap fénypontja a fagyizás után pedig az volt mikor a kaller a jegyeinket kérte, mi pedig túristáknak adtuk ki magunkat nulla olasz tudással, mondjuk jegyünk se volt. Szerencsénkre a kaller pont annyit tudott angolul mint amennyire mi tettettük, hogy olaszul.

Végül pedig tanulságot levonva, Olaszország bőven tud még meglepetéseket okozni. Az itteni nyelvórák pedig arra lesznek jók, hogy szerezzek egy szilárdabb alapot amit később majd tovább fejleszhetek és akár diplomát is szerezhetek róla.