Tag: búcsú

Kalandjárat IV./6 Mindent és mindenkit utolér a vég

Jöjjön, aminek jönnie kell, az utolsó palermoi bejegyzésem, amit ismét két részre osztok. Bár a kettős felosztás egy adott ponton megszűnik és a bejegyzés valahogy egy nagy egésszé válik. (MEGJ. Ha pedig nem sikerülne az üzenet egyértelmű közvetítése a cím sokat segíthet)


A katakombák meglátogatásához már kezdetek kezdetén úgy álltam hozzá, hogy ha törik, ha szakad muszáj megnéznem és semmiképp se szeretném kihagyni. Szerencsémre sikerült útitársakat találnom magamnak, bár az se zavart volna, ha egyedül vágok neki. Március utolsó napjainak egyikén, egy melegebb, bár néhol felhős kora délutánján, egy rövidebb buszozás majd gyaloglás után értünk a kapucnis rendi katakombákhoz. A palermói katakombák körülbelül nyolcezer mumifikálódott holttestet őriz, melyek közül az elsők a 15. századból származnak. A történet szerint amikor a kapucinus szerzetesek évszázadokkal ezelőtt építési telket kértek Palermo vezetőitől kolostoruk számára, látszólag a legrosszabb földdarabot kapták a város vezetőitől. Végül azonban kiderült, hogy tulajdonképpen a lehető legjobb helyre építkeztek. Hiszen a kolostor alatt húzódó pincerendszerben eltemetett első barát teste hosszú évek múltán se akart elbomlani. A szicíliaik a különös esetet isteni jelként értékelték, akik ettől kezdve (azon nemesek és gazdagok, akik megtehették) minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ide temetkezhessenek. Leérvén mumifikálódott testek, csontvázak tucatjai fogadtak bennünket, bár gondolom ezzel nem árultam el semmi újdonságot. Viszont maga a látvány és az egész hely hangulata, ha lehet így fogalmazni, kicsit megérinti és letaglózza a látogatót.

catacombs1

Rögtön, ahogy megkezdtük sétánk az egyik folyosón, egy nyomasztó, kellemetlen érzés fogott el. Ez az érzés cseppet sem enyhült, miközben a több száz éves csontvázak, mumifikált holttestek és koporsók között sétáltunk. Holttestek sorai lógnak vagy dőlnek ijesztő helyzetekben. Számomra elképesztő és néhol már hihetetlen volt látni, hogy szinte az összes holttest milyen formában maradtak fenn az utókornak.

catacombs2

Gyanútlanul járva a folyósókat nem tudtuk, hogy a legnehezebb része még csak a végén van. Mielőtt beléptünk a mélybe nem tudtunk a folyosók felosztásáról, így nem voltunk tudatában annak a ténynek, hogy lesz külön folyosó a gyerek holtesteknek is. Számomra rémísztő látvány volt látni a kicsike koporsókat és holttesteket. Egy adott pillanatban, már csak annyit mondtam, hogy kész menjünk én nem bírom tovább, de végül valahogy átvészelni az egészet. Bár az itt megtett séta az út minden pontján vérfagyasztó és megrázó, a katakombalakói közül számomra a gyermekek holttestei jelenteték a legmegrendítőbb élményt. Kilépve a katakombák ajtaján egy jól eső megkönnyebülés uralkodott el rajtam, számítottam rá, hogy meg fog viselni, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. A lépcsőkön ülve és a látottakat kibeszélve a többiekkel fokozatosan oszlott el mindenkinek az összes időközben kialakult kellemetlen érzés vagy az elménk által elraktározott kép.


Jártam már pár olasz városban, úgy északon mint délen, viszont Palermo még mindig csak a dél iránt érzett szerelmem erősíti. Itt megkaptam mindent amit egy déli várostól Olaszországból elvárok. Meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy számomra eddig Palermo volt az a város, amelyet teljes mértékben élvezni tudtam. A nagy, megkopott és nyüzsgő Palermo lehet nem mindenkinek tetszik, sőt biztos vagyok benne, a hatalmas forgalom, a szegénység és a barokk pompa hanyatlása a bátortalanokat már-már vissza is tudja rettenti. Az ellentétek városa, múlt dicsőségéről árulkodó műemlékek modern lakóházak és zsúfolt, félreeső utcák között állnak. Az épületek örökösen térért küzdenek egy olyan városban, melynek arab bazárjai, virágzó kikötői, nyomorúságos lebujai és nyüzsgő főútjai néha megrázó ellentétet kínálnak a múlt és a jelen között. Így az adott körülményeknek és embereknek köszönhetően, de nemcsak, hanem egyszerűen maga a város vibrálása miatt jó volt ott lennni és együtt mozogni vele. Így nyilvánvalóan nehéz volt a búcsú, úgy a várostól, mint barátoktól. De ahogyan a címben is mondtam a vég mindent és mindenkit utolér, a kérdés már csak annyi, hogy hogyan. Talán fel lehet rá készülni … valahogy … bár még így is történhetnek váratlan dolgok. Egyes filozófiai irányzatok szerint minden vég egy új kezdet, így ennek tudatában is fel lehet dolgozni a búcsúzás tényét … valahogy. Egy másik lehetőség a beletörődés és elfogadás, végül pedig az enyhítés. Egy utolsó kávé, egy utolsó séta a Ballaron, az utolsó arancina a Maqueda sétányon vagy esetleg egy hosszúra elnyújtott ölelés a Piazza Sant’Anna közepén. Végül pedig nem marad más, mint két, a tömegbevesző alak, a viszontlátás reményével a szívükben és az új, együtt szerzett emlékek képeivel.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Advertisements

Kalandjárat III./5 A búcsú pillanatai

Írtam már egy párszor itt-ott a bejegyzéseimben és mindig visszatérő „motívuma” életemnek, hogy mennyire nem szeretek búcsúzkodni. Bár többnyire önkéntességem velejárója, valahogy még mindig nem megy, nem sikerült megszokni. A Rómában eltöltött hét után, pedig ismét búcsúznom kellett, emberektől, helyzetektől és a várostól … egy rövid időre.

Nyilvánvalóan az utolsó napokban már magával rántott a búcsúzással kapcsolatos “félelmem”, a fejemben már ott visszhangzott a macskakövön kattogó bőröndök hangja. Most valahogy még nehezebb volt, akárhogy törtem magam, ezúttal körülményesebb volt az egész. Bár ami igazából zavart az az, hogy nem is értettem az egész miértjét. Valószínűleg mert hasonló helyzetű önkéntesekkel voltam körbevéve, talán mert mindenkiben volt egy közös pont az EVS. Netalántán a vágy, hogy egy időre, még az otthonától távol van, megtalálja amit keres, önmagát, életcélját, helyét a világban (ezekről majd később bővebben). Végül elérkeztünk az utolsó naphoz és már mindenkit fokozatosan magával ragadott a nosztalgia, ami végül estére mindenkiben kiteljesedett. Ott álltunk egy nagy teremben a névre szóló lapokkal szemben, amikre valahogy írnunk kellett a másiknak valamit. Igazi se veled, se nélküled kapcsolat fűz ehhez a játékhoz, viszont valahogy mindig túlesek rajta. Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy most se igazán ment a dolog. Bár a foglalkozás végeztével örömmel olvasom vissza az üzeneteket vagy épp próbáltam lefordítani az üzeneteket, mert például görögül íródtak. Az egész búcsúzkodást non plus ultraja számomraa mikor “bejelented”, hogy reggel korán van a vonatod. Így nincs más választásod és még éjszaka el kell búcsúznod az emberektől. Végül pedig ölelések közepette, utolsó szavak, utolsó pillantások, utolsó shotok tengerében úszva, mámorosan,  hagyod el a termet.

Reggel felkelve, miközben sebtében bepakolsz, mert épp jelentős késésben vagy, nem jár más a fejedben csak az eltelt napok emlékei, a viszontlátás ígérete, a közös képek/szelfik, beszélgetések foszlányai, egy kettesben elfogyasztott délutáni cappucciono íze  vagy a lépcsőfordulóban elcsattanó búcsúcsók emlékei járnak a fejedben.

Kell egy kis (áram)szünet

Előző bejegyzéseimben, már belengettem, hogy ismét szünetre vonulok, hat hónap után egy hosszabb pihenővel ajándékozom meg magam Karácsonyra. Ahogy korábban említettem, kicsit, az idő múlásával kezdtem egy cseppet besokalni is. Szerencsére a szabadságom közeledtével és annak tudatában egyre elviselhetőbb lett az ittlétem.

Mikor megkezdtem a projektem és jóval előtte kijelentettem, hogy én bizony nem megyek haza egy évig, még látogatóba sem. Végig határozottan hangoztattam, hogy egy ideig senki sem fog látni Váradon vagy környékén. A hetek/hónapok múlásával jöttem rá arra, hogy bizony haza kell menjek. Nem feltétlenül, mert hiányoznak az otthoniak vagy a jól megszokott környezet, hanem mert szellemileg elfáradtam. Sóvárogtam az otthonért és beleuntam az itteni emberekbe, a környezetbe. Egyszerre vágytam valami újra és régire is, így úgy határoztam, hogy hazalátogatok. Arról nem is beszélve, hogy az itt eltöltött idő és elköltött pénzt otthon is hasznosítani tudom. Talán még jobban is jövök ki anyagilag, mintha Olaszországba utazgatnék egyedül vagy esetleg többed magammal. Természetesen még mielőtt hazamennék ismét feledezek magamnak két, pontosabban három csodálatos olasz várost és ott is eltöltök pár napot, összekötve ezzel a kellemest a hasznossal.

Így utólag visszagondolva milyen vicces, hogy mennyire határozott voltam az otthoniakkal kapcsolatban, most pedig szinte alig várom, hogy újra szülővárosom utcáit koptassam. Ha jobban belegondolok, igazából hat hónapnál  többet soha nem is voltam távolt az otthontól. Legmesszebb eddig Budapestig jutottam és onnan is havonta, esetleg két havonta hazalátogattam. Tehát bátran kijelenthetem, a szükség nagy úr, viszont ez az egy hónap otthon feltölt majd erővel, hogy a fennmaradó hónapokra. Visszatérve pedig belevetem magam a sűrűjébe és maximumra kapcsolva kiélvezem a maradék időm.

Tulajdonképpen idén ez az utolsó bejegyzésem Poggiardoból, s mikor ez a bejegyzés elérhetővé válik már Bari felé zötykölődöm a vonaton. Onnen pedig tovább repülük majd Milanóba és később majd egy  Debreceni kitérővel megérkezem Nagyváradra.

A munka velejárói

Az önkéntes munkának sok hozadéka van, amit útközben vagy majd később fedez fel magában az EVS résztvevője. Utunk során sok ismétlődő dologgal, eseménnyel találkozhatunk, például, hogy emberek jönnek mennek életünkbe. Ha valakinek még nem esett le volna, egy kis szünetet tartva a nápolyi kalandjaim közepette, az elkövetkezendőkben a búcsúról lesz szó.

Tudtam, hogy az önkéntesség velejárója a búcsú, ahogyan azt az első hetekben többször is megtapasztaltam. Viszont úgy gondoltam, hogy később könnyebb lesz, vagy legalábbis már hozzászokom. Naívan bíztam ezekben, de a napokban kiderült, hogy bizony egy cseppet tévedtem és nem úgy van az ahogyan én azt elképzeltem. Nem rég ismét elbúcsúztunk egyik társunktól akinek lejárt a projektje és visszatért hazájába. Ahogy már az előbb említettem, az elköszönés előtt reménykedtem benne, hogy rutinosabban fog alakulni. Úgy voltam vele, hogy áh most könnyebb lesz, már annyiszor kellett búcsúzni, hogy már hozzászoktam az egészhez. Mégis ott voltam az utolsó napokbana bogárral a fülembe, hogy mégse lesz ez ilyen könnyű. Előjöttek a közös emlékek, a közös beszélgetések, majd egy utolsó közös séta és cukrázdázás után, rájöttünk, hogy mennyire rokon lelkek vagyunk. Noha már régebb óta is sejtettük ezt, viszont erre igazából soha nem eszméltünk rá úgy igazán. Ez az utolsó együtt töltött délután, egy kávé és pasticciotto mellett eltöltött hosszabb beszélgetés ébresztett rá bennünket sok mindenre. Ráeszméltünk, hogy annak ellenére, hogy mennyire különböző személyiségek mégis mennyire egyformák vagyunk. Egyező gondolkodás, párhuzamos vélemények különböző témákról, elméletekről és nem utolsó sorban az érdekes egybeesések.  Közösen levonva a következtetést arra jutottunk, hogy semmit sem késő elkezdeni és jobb volt később mint soha rájönni ezekre dolgokra. Ennek fényében pedig már nehezebb volt az elválás, szerencsére az ilyenkor szervezett búcsúbuli mindig feledteti az emberrel az ilyen „apróságokat”. A mulatság hevében pedig már azon kapja magát az ember, hogy ott áll a többiekkel fáradtan és kialvatlanul az állomoson. Fussa a szokásos köröket, jegy vásárlás, megfelelő peron és vonat keresése, gyors ülés foglalás és a csomagok felpakolása. A vonat indulásáig pedig ott áll mindenki némán, próbálva nem sírni vagy kevésbé sírni. Majd pedig a vonat indulásának utolsó pillanatában a keserű búcsú és a könnyekkel áztatott ölelések pillanata. Mikor pedig a vonat kigördül a peronról te csak ott állsz szótlanul és az együtt töltött időre gondolsz.

Befejezhetném egy random búcsúzásról szóló egysorossal is, viszont aki ismer az tudja, hogy az ilyen lezárás nem feltétlenül az én stílusom. Így végezetül csak annyit mondanék, hogy nagyon tévedük ha úgy gondoljuk, hogy a búcsúzás idővel könnyebb lesz.