Tag: azéletnemmindighabostorta

Új lemez régi dalokkal

Lassan már egy hete visszatértem Olaszországba, hogy folytassam kalandjaim és önkéntes projektem hátralevő részét. Új lendülettel és tervekkel vágtam mindennek a közepébe, viszont hamar tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen szinte semmi sem változott.

Igazából nagy változásokra alapból nem számítottam, viszont mégis reménykedtem, hogy lesz egy kis előrelépés. A dolgok ugyanolyan nehézkesen működnek még mindig, viszont ezt már rég megszoktam. Már meg se lepődtem azon, hogy az egy héttel a meghirdetett kezdés után kezdtünk csak el  dolgozni. Mondjuk a dolgok folyását megnehezítette a hóhelyzet is, mivel délen nincsennek felkészülve a hóra. Meg tudom érteni a nehézkes körülményeket, hisz ha itt esik a hó az tényleg szokatlan és váratlan helyzet, amire senki se számít. Tehát az elmúlt napokban, hetekben az időjárás okozott pár kellemetlen pillanatot a helyieknek. A munkamorálra is sajnos kihatással volt, bár itt nem csak ez a gond, hanem egyesek demoralizáló hozzáállásval is gond van. S itt akkor rá is kanyarodtam tulajdonképpen a címbéli új lemez, régi dalok metafórára. Decemberben azzal a reménnyel távoztam, hogy egyesek a csapatból talán majd változnak egy kicsit a „new year, new me” hatására esetleg. Tévedtem. Talán még rosszabb lett a helyzet, mivel mostmár a csapatszellem és az általános közhangulat züllesztése már csoportosan zajlik. Itt-ott valahol egyes felvetett problémákkal egyet tudok érteni, viszont néha nagyon túlzásokba tudnak esni a kollégáim. Az örökös kákán való csomó keresés és a nincs probléma akkor gyorsan keressünk vagy teremtsünk egyet szituációkból nagyon kezd elegem lenni. Ezek fejében pedig számomra nehéz dolgozni, boldogulni és néha akár még velük is lenni. Szerencse, hogy türelmes és hatalmas a tűrőképességem mikor arról van szó, hogy az emberek szarságait kell elviselnem. Bár, hogy őszinte legyek a napokban már nagyon a határaimat feszegettem ilyen téren, de valahogy mindig sikerült visszarántanom magam a „tetlegességtől”. Úgy vagyok vele, hogy elég régóta itt vagyok már, hogy tudjam, hogy működnek a dolgok és az emberek, így pedig mindent és mindenkit tudok kezelni.

Tehát minden és mindenki a régi itt, még mindig néha olyan mintha egy valóság show szereplője lennék, ahol mindenki küzd a túlélésért. Ennek ellenére mindenki elfelejti, hogy általába mindig a legcsendesebb nyer és nem aki a konfliktusokat generálja. Néha pedig már inkább hasonlít az egész egy Hunger Games-ből ismert harchoz. Így stílusosan zárva a bejegyzésem és előbb említett műből ismert köszöntéssel és jó kívánsággal fejezném be mondanivalóm „sok szerencsét, és sose hagyjon el a remény!”

Advertisements

Mert az élet nem mindig dolce …

Az itteni életem se csak fehér vagy fekete, néha árnyaltabb, még akkor is ha időnként negatív értelemben. Bár eddigi írásaimban mindig próbáltam pozitív élményeit megosztani. Most viszont jöjjön a negatívabb része is a dolgoknak, mikor az élet már nem annyira dolce itt.

Egy ember életében vannak hullámvölgyek, mióta itt vagyok én nem találkoztam nagy horderejűvel vagy jelentősebbbel. Elvoltam magamnak mint a befőtt, élveztem a társaságot, a környezetett, a munkám. Viszont az elmúlt hetekben vagy inkább hónapban, talán mióta visszajöttem Nápolyból nem találtam a helyem. Nyugodtan kijelenthetem, hogy egy hullámvölgybe kerültem, egy igen mélybe. Okát igazából még én se nagyon tudom, habár egy-két tipp van a tarsolyomba, pár ok kering a fejembe. Talán közre játszott az állandó jövés-menés a házban és valahogy nem volt már meg az a megszokott nyugalom, amire Nápoly után nagy szükségem lett volna. Cseppet elegem volt mindenből és legfőképp mindenkiből, a negativizmusból, gyerekességből és az állandó furkálódásból. Ami még nagyon zavart és valahol még mindig zavar, bár már hozzászoktam, az a képmutatás. Sokszor találtam magam szembe vele és valahogy nagyon rosszul tudom viselni, ennek ellenére ha kell én is nagyon át tudom adni magam a jelenségnek. Ha mást nem is, de ezt mindenképp tökéletesre tudtam fejleszteni itt. Őszintén szólva néha úgy éreztem magam, mintha egy Való Világ játékba lennék, így természetesen alkalmazkodva a szituációhoz elkezdtem én is játszani. Taktikám végtelenül egyszerű volt, lecsökkentettem a többiekkel való interakciót és csak a magam dolgával törődtem. Voltaképpen ezzel mindenki jól járt, mert aki ismer tudja, hogy ha labilis állapotba vagyok hamar oda tudok szúrni és a célzottan kimondott szavaim minden másnál jobban tudnak fájni. Idővel ez feltűnt a többieknek is, én viszont csak tereltem és mindenkit nyugtattam, hogy jobb ez így mindenkinek és tartság tiszteletben a magánszférám. Meglepetésemre mindenki bizonygatta, hogy de én nem ilyen vagyok, nem így ismernek.  Nem mondtam semmit, csak magamba nyugtáztam mint Ygritte Jon Snownak, hogy nem tudnak ők semmit. Nagyot tévednek, mikor abban a hitben élnek, hogy ennyi idő után ismernek, mindig tudok újat mutatni, meglepetést okozni. Szerencsére mindenki belátta, hogy tényleg jobb ha mindenki békén hagy, mert ugyse fogok mondani vagy csinálni semmit. Így temérdek idő szakadt az ölembe, amit magamra fordítottam, gondolkodtam, elmélkedtem és terveztem. Csendben, szobám sarkában töprengtem különböző dolgokon, önvizsgálatot tartottam és közben megfigyeltem a körülöttem lévőket. Soha nem gondolná az ember mennyi mindent elmondhat egyes helyzetekről egy tekintet, egy mozdulat, gesztus vagy pusztán egy sóhaj. Tulajdonképpen én voltam a ház külön bejáratú szelleme, egyik önkéntes meg is jegyezte egyszer, bár csak a hátam mögött (ugyan ezen már meg se lepődtem, hisz hat hónap után már tudom, hogy működik lénye), hogy „áááh, Ádám mostanában olyan mintha nem is létezne”. Ámde elnéztem neki megjegyzését, mert úgy voltam vele, hogy valahol igaza van, és igazából nem is érdekelt, mondjon amit akar. A lényeg, hogy én tisztában vagyok helyzetemmel, törődöm a magam dolgával, a többire pedig általában nagy ívben teszek. Tehát nyugodt szívvel állíthatom, hogy a hátam mögött lévő napok valóságos mély pontok voltak, amit időközben sikeresen áthidaltam. Eredményesen sikerült túlélnem a borotvaélen való táncolást és nem zuhantam a mélybe, hanem elindultam ismét felfelé.

Az elmúlt borús, elgondolkodtató és elmélkedő napokat a hátam mögött tudva, már elkövetkezendő fényesebb és nyugodtabb hónap/hónapok felé tekintek, így egy kicsit elviselhetőbben telnek napjaim. A rövidtávú terveim, pedig nagyban hozzásegítenek a túléléshez és ahhoz, hogy itteni életem ismét felfelé íveljen.