Kalandjárat V./16 – Róma ízei

Mikor áprilisban útnak indultam egyik célom az volt, hogy ha tehetem minden helyszínen megkóstolok valami helyi specialitást, legyen az étel vagy akár alkohol. Rómába megérkezve már előre készítettem a hasamat a finomabbnál finomabb falatoknak. Így mikor másodmagammal megkezdtük a római vakációt és egyből belevetettük magunkat a főváros ízeibe. A lista elején természeteesen a fagyi volt, mivel a mondás szerint fagyit Rómában, pizzat Nápolyban kell enni. A gelato tölcsérek és hatalmas kelyhek után pedig jöttek a pastak és más finomságok. De haladjunk szépen sorban és blogom sokszínűségét bizonyítva jöjjön egy is gasztrotúra „az örök városban”.

Először is szeretném kijelenteni, hogy a fent említett mondás teljes mértékben igaz. Nagy kedvencem a fagyi és sok féle ízt, általában mindig új fajtát, próbáltam már ki, mindegyik városban, ahol eddig Olaszországban jártam. De olyan finomat és sokat (mind adagban, mind napi lebontásban) mint Rómában még nem ettem. Kellemesen hűsítő, elégséges és nem kőműves kanállal lekapart, mértani pontossággal elkészített gömb adagokat nyomnak az ember kezébe, szinte mindenhol, ahol fagyit ettem. Az árfolyama a gelatonak pedig nem sokban különbözik a délitől, már 2,50€ és 3€ lehet két, de akár három ízes kelyheket kapni, amire ráadásul a csoki öntett ingyen van, csak kérni kell, hisz néma gyereknek az anyja se érti a szavát. Ha pedig döntésképtelenek vagyunk a pult előtt állva, a tucatnyi fagylalttal csordultig telt dobozokat vizslatva, nyugodtan lehet segítséget és ajánlást kérni (egyik alkalommal így sikerült végig kóstolnom majdnem az egész „étlapot”).

Az édességek vonalán tovább haladva a tiramisuról sem szabad megfeledkezni, ha Rómában járunk. Bár a recept eredetileg nem innen ered, hanem Veneto régiójából, viszont mindenki Rómát ajánlja, mint vonatkoztatási pont. Tény, hogy sok helyen és helyről kóstoltam már a kávéban megfürdetett babapiskótás, mascarpone krémmel beborított és kakaóval meghintett édességet, de egyik se volt olyan finom, mint amit a fővárosban ettem. Egy sarki tiramisus boltban, közel a Piazza Navonahoz vettem egy közepes adagot, amiért mindössze 3€-t fizettem. Ami pedig a pohárba várt az már szinte leírhatatlan, először nem hittem a tripadvisor véleményeknek, de végül be kellett látnom az első kanál után, hogy minden szó igaz onnan. A babapiskóta nem tocsogott az olcsó, keserű kávélében, a mascarpone pedig friss és kellően krémes volt. Minden egyes pozitív visszajelzést teljes mértékben megérdemelt a hely, ritkán szoktam helyeket véleményezni, viszont itt most kivételt tettem. Kár, hogy már nem emlékszem a hely nevére, viszont legközelebbi hosszabb  római tartózkodásom idején mindenképp fel fogom majd keresni.

A római vakációm gasztronómiai csúcspontja egyértelműen az egyik nap elfogyasztott spaghetti alla carbonara volt és az egyik este elfogyasztott teljes menü, pármai sonkával, focacciaval, mozzarellaval és lasagnevel.

Maga a carbonara egy végtelenül egyszerű, sok konyhában tévesen elkészített egytálétel, amit anno a favágók kohászok, faszén készítés közben ettek. Bár az eredeti recept pennet használ és nem spaghettit, mivel könnyebb összekeverni a tojással és a sajttal. Igen, nincs semmi tej vagy tejszín, mivel az eredeti carbonra ezeket nem tartalmazza, csak az amerikai változat. Amúgy az eredeti spaghetti alla carbonara receptjét még egy Milanóba vezető repülőjáraton tanultam meg egy kedves nagymamától. De visszatérve a római ebédemre, most se sikerült csalódnom, mert ilyen finomat még nem ettem az egy évem alatt. A pasta kellőképpen al dente volt, a tojás, ahogyan a nagy recpetkönyvben meg van írva, a tészta hőjétől tökéletesen megkeményedett. A közepes adag minden egyes falatja felért egy foodgasm érzésével, mikor az ízek összeértek a számban.

MOD_IMG_20170501_164056

A mennyei ebéd után egyik este pedig egy újabb fejedelmi lakomában volt részünk. Az egész napos sétálás és városnézés után, egy este, mikor már csak bóklásztunk az utcákon kikötöttünk a Trastevere negyedben, Róma egyik leghangulatosabb részében (erről majd később). Mikor ide értünk már rettentően éhesek voltunk, így csak azzal törődtünk, hogy együnk valami finomat és ha lehet elégségeset, ha nem is sokat. Az árral nem igazán foglalkoztunk, mivel úgy voltunk, hogy ezt a kényeztetést párszor az életünkben megérdemeljük. Így kiválasztottunk egy hangulatosnak tűnő és hivogató pincérek nélküli éttermet, kicsit távol a bámészkodók tömegétől. Bár Róma ezen része a turisták által még eléggé felfedezetlen. Utólag visszagondolva tökéletes választás volt, mivel irgalmatlanul ízletes vacsorát sikerült elfogyasztanunk. Némileg már az aperitivonak felszolgált pármai sonkaszeletekkel, mozarellaval kirakott tényér és a focaccias kosárka megtömte üresen korgó gyomrunkat. Az előétel után pedig jött az i-re a pont, maga a vacsora, számomra egy tányér lasagna és a leány salátája. Meglepetésünkre egész nagy adagokat szolgáltak fel, sőt, ha jól emlékszem, még gondunk is akadt az elfogyasztásával. Érdekes módon, mióta itt vagyok nem ettem csak egyszer lasagnet, így nem igazán van mihez előzetesen hasonlítsam. Viszont az elmondhatom, hogy irgalmatlanul finom volt, rég ettem ilyen finomat mint ott, talán még a carbonara által nyújtott élményt is felülmúlta.

vacsoaraketszemelyre

Mindent összevetve egy hatalmas gasztronómiai utazásban volt részünk római vakációnk során. Végig kóstoltuk mindent amit csak lehetett, ettünk eredeti carbonarat, megtaláltuk Róma legjobb fagyizóját és tiramisus helyét. Végezetül pedig teljesen elkényesztettük ízlelőbimbóinkat a mennyei ízű lasagneval vagy épp a lazacos Cezar salátával. Lehet kicsit sokba került a kis kaja kalandunk, de kit érdekel egyszer élünk, akkor viszont nagyon és ráadásul időnk sincs rossz kajákat enni.

Kalandjárat V./15 – Római vakáció

Ahogyan már Rómával kapcsolatos régebbi bejegyzéseimben is említettem (ITT), ha mindent látni akarunk nem elég egy hosszú hétvége. Második látogatásomkor eme állításomat sikerült is bizonyítanom, többnyire azzal, hogy majdnem egy hetet tudtam a fővárosban tölteni. Ez alatt, az előző bejegyzésben említett leány társaságában, sikerült megtekintenünk minden fontosabb nevezetességet. A mostani római  és a várossal kapcsolatos bejegyzéseimben nem feltétlenül fogok megannyi épület ismertetőt írni, hanem magáról a római vakációmról (a film után szabadon) és élményeit szeretném megosztani.

Értelemszerűen az új felfedezéseket sem fogom elhalgatni, mivel az előző római utamhoz képest, csak többet és többet láttam a már előzőleg megtekintettek mellett. Bár most a nagy olasz kalandom római bejegyzéseivel úgy vagyok, mint magával a várossal, valószínűleg egy bejegyzés nem lesz elég rá. Így tehát jöjjönnek kalandjaim történetei az olasz fővárosából Rómából.

Az előzetes szállással kapcsolatos problémánkat végül sikerült megoldanunk, így minden reggelünket egy a központhoz közeli hostelben kezdtük. Napjaink általában a szokásos módon indultak, már már rutinszerűen. Minden reggel kávé és cornetto után, térképpel és ceruzával a kezünkbe indultunk el a pontosan megtervezett útunkra.

IMG_20170502_105132.jpg

Bekapcsoltunk a turista üzemmódot és nyakunkba vettük a várost.Először a már általam is ismert helyszíneket jártuk körbe. Így történt, hogy egy reggel épp a lenyűgőző Piazza Venezian sikerült megkezdeni az aznapi „sétánkat”.  Elképesztő élmény volt, csak úgy, a semmiből megtalálni az Altare della Patriat és annak lépcsőit megmászni. Később, felérve a tetejébe, pedig még a belső múzeumba is sikerült észrevétlenül belopózni (Magáról az épületről és a térről ITT bővebben).

MOD_IMG_20170429_115239.jpg

A turistaszezon kezdete és a május elseje közeledtével, Róma utcáit emberek ezrei árasztották el. Mindenhol bámészkodókba botlott az ember, természetesen az előző látogatásomhoz képest jóval többe. Látva a hatalmas tömeget, például a Trevi-kút előtt vagy a Spanyol-lépcsőn pihenő és/vagy fotozkodó turisták százait, újra és újra elgondolkodtam az örök dilemmám. Vajon azokat az üres fotókat, amelyek turisták nélkül készülnek instagramra vagy bárhova máshova mikor fotózzák. Hisz általában a nevesebb helyeken szabályosan verekednek az emberek, egymást letaposva egy jobb fotóért/szelfiért. Annak ellenére, hogy mi április végén, május elején voltunk, tehát a tényleges szezon kezdete előtt, néha még így is olyan érzésem volt mintha egy tömegverekedés készülődne épp kitörni.

IMG_20170429_123041.jpg

Megelégelve az emberek ezreit, talán a Villa Borghese, Róma legnépszerűbb parkja, az évszázados fáival és hatalmas tisztásaival, tavaival és szökőkútjaival talán a legmegfelelőbb hely arra, hogy kicsit megszabaduljunk a turisták sokaságától. A kerti lakok és nyári palazzok árnyéka, pedig tökéletes helyszíne lehet egy-egy délutáni sziesztának.

MOD_IMG_20170429_135933.jpg

A parkban sétálva pedig számos híresség szobrával vagy palotájával találkozhatunk. Itt van például Byron szobra, aki annak ellenére, hogy csak 23 napot töltött Rómában, nagy rajongója lett a városnak. Az angol költő mellett a híres német poéta Goethe háza is itt található, aki elmondása szerint sehol sem volt olyan boldog, mint Rómában. A Villa Borghese sámtalan híres épület mellett, még helyet ad két lóversenypályának és a a Giardino Zoologiconak. A leghíresebb látnivalója a parknak, viszont egyértelműen a Casino Borghese és a Museo e Galleria Borghese. Előbbi Scipione Borghese nyári lakja volt, ahol, a műkedvelő bíboros és egyben a park létrehozója, a műkincseit és értéktárgyait tartotta. Míg az utóbbi egy múzeum és galéria olyan híres művészek műveivel, mint Bernini, Caravaggio vagy Tizziano.

Végül, a park bonyolult úthálózatait követve, sikerült elkeverednünk a Piazza del Popolora. A három sugárút találkozásánál található tér tulajdonképpen a Villa Borghese lábánál terül el. Az utak metszéspontjában található II. Ramszesz korabeli 36 méter magas obeliszk mellett, megtalálható a Fontana dell Nettuno szőkőkút vagy a két iker templomot, amelyek névszerint a Santa Maria dei Miracoli és Santa Maria in Montesanto. A hatalmas tér harmonikus összhangban van a körülötte megtalálható épületekkel.  Elképesztő élmény volt itt állni és látni az hosszú sugárutak végén, a korábban már megtekintett épületeket, mint például a Piazza Veneziat. Lényegében, ezek az apró építészeti érdekességek, első látogatásomkor fel se tűntek. Most pedig, ahogyan felfedeztem őket, teljesen lenyűgöztek és csak ott álltam előttük ledöbbenve. Hihetetlen mennyire pontos munkát végeztek annó az építészek, szinte bármilyen modern technikát mellőzve.

Valahogy így teltek első napjaink Rómában, az utcákon sétálva, néha térképet böngészve, egyszer-egyszer eltévedve, az előzőleg már ismert helyeket meglátogatva és újakat felfedezve.

Kalandjárat V./14 – Viszontlátás

Tíz nap utazgatás után, egy borús április végi, késő délután érkeztem Rómába. A vonatút Firenzéből zökkenőmentesen ment, ráadásul jegy nélkül, egyetlen egy ellenőrrel se találkozva. Az eddigiekhez hasonlóan sajnos most se volt szállásom és ismét a couchsurfingre kellett hagyatkoznom. De ismét sikerült csalódnom az előbb említett oldalban és eszméjében. Sajnos senkit és senkit se találtam aki engem és kedves útitársamat befogadta volna egy pár éjszakára. Így van, mindenki jól látja, a fővárosai és további kalandjaimat egy leány társaságában folytatom majd.

Tehát ismét elmondhatom, hogy újra sikerült jól kezdenem utazásom következő állomását. Már-már kezdtem megszokni az utolsó pillanatban kialakuló lehetőségek által okozott adrenalint, így most már csak egy cseppet idegeskedtem. Bár az idő múlásával és a leány érkezésének időpontjához közeledve egyre jobban kezdtem elveszteni a türelmem és reményem (a telefonom meg a töltöttségi szintjét). Már a Terminit is kétszer körbejártam unalmamban, miközben a couchsurfing és ismerősök válaszára vártam. Mondjuk innen onnan jöttek is a visszajelzések, csak a baj annyi volt velük, hogy mind visszautasítóak voltak. Gondolom a május elsejei hosszú hétvégéhez közeledve mindenki épp készült elhagyni Rómát, elkerülve a túristák hordáját.

Az állomás teraszán ülve, bámulva a szakadó esőt és a szálláslehetőségek után keresgélve egyre jobban ment el a kedvem az egésztől. Az egyetlen dolog tartotta csak bennem a lelket, hogy hosszú idő és tervezés után ismét találkozhatok, a már olyan rég nem látott leánnyal. A viszontlátás érzése volt, ami miatt még nem vágtam mindent a sarokba, hanem tovább kutattam. Végül, az immár csak enyhén szemerkélő esőben, közös megegyezés alapján, elindultam hostelt vadászni, addig ameddig ő is megérkezik. Mondanom sem kell szerintem, hogy a már előbb említett hétvége miatt, a hostelek is tömve voltak. Így a szállás keresése  még mindig nem bizonyult egyszerűnek … mert miért is lett volna? (költői kérdés)

Interneten keresgélve, értékeléseket, korábbi vendégek véleményeit olvasva és a rászánt költségvetés mellett próbáltam szelektálni és szűkíteni a kört. De még így is a helyzet egyre kilátástalanabbnak bizonyult, míg végül mind a ketten annyit mondtuk, hogy mindegy csak végre találjunk egy éjszakára egy helyet, ahol megtudunk pihenni nyugodtan és végre láthatjuk egymást hosszú idő után először. Végezetül sikerült kiválasztanom egy olcsóbb, egész tűrhető állapotban lévő szobát két személyre. Nem volt egy Hilton, de egy éjszakára és tekintve a rajtam uralkodó állapotokat nem törődtem vele. Már csak foglalkoztatott, hogy megkezdődjön végre a római vakációm a leánnyal. Bár ő még valahol Perugia környékén zötykölődött, miközben én már a szállásunkat foglaltam el.  Így már csak annyi időm volt hátra a viszontlátásig, hogy lemossam magamról a két napos út porát és egy gyors szundit beiktassak.

A majd’ egy órás pihentető power nap után már rohantam is a buszpályaudvarra, hisz a már annyira várt útitársam érkezéset már nem kellett sokat várni … gondoltam én az elején. Én naív már majdnem elfelejtettem, hogy hol is vagyok, melyik országba is élek már majdnem egy éve. Így tehát eljött az ideje, hogy megkezdjem a római ácsorgási sorozatom (erről majd még később bővebben). Mondjuk a várakozással eltöltött idő tűnhet iszonyatosan rövidnek, de néha rettenetesen hosszúnak is, mint például most mikor az ember egy már rég eltervezett találkozás utolsó pillanatait tölti. Nem volt ez másképp most sem, amit az egy órás késés és a szokatlanul enyhe és hideg római idő csak még jobban megnehezített. Mikor pedig a zöld busz begördült a pályaudvarra és megpillantva a leány fáradtan, de mégis mosolyogva, csillogó szemmel, minden eddigi bosszuságom és rossz kedvem abban a pillanatban elszállt. A hosszas ölelés közepette pedig még arról is megfeledkeztem, hogy mennyit vártam a nem épp kellemes időben.

Így, egy cseppet fáradtan, de a viszontlátás örömétől boldogan, ballagtunk vissza a szállásunkra. Ahol végül már csak annyira maradt energiánk, hogy bedőljünk az ágyba, kicsit még beszélgetve és az elkövetkezendő napok tervezésének közepette álomba merüljünk.

Kalandjárat VI./13 – Úton Rómába

Négy nap Firenze és annak környéke után ideje volt tovább állnom és Róma felé venni az irányt. Egy kisebb kitérővel, de sikerült végül megérkeznem az olasz fővárosba. Ráadásul úgy tértem vissza, hogy első látogatásomkor egyetle egy érmét se dobtam a Trevi-kútba, viszont tudjuk, hogy minden út Rómába vezet. De nem szeretnék ennyire előhaladni, hanem jöjjön először a kalandosra és kicsit balszerencsésre sikeredett utam az örök városba.

Róma előtt még egy napot Perugiaba, az egyik olasz ismerősömnél szerettem volna tölteni. Rég terveztük már, hogy újra találkozunk és ha már ott vagyok a környéken, akkor körbevezet szeretett városban. Így Firenzétől és Toszkánától elbúcsúzva, elindultam Perugia és a dimbes dombos, végeláthatatlan erdőkkel borított Umbria régiója felé. Visszagondolva arra a napra utazásom talán egyik legbalszerencsésebb napja volt. Nem elég, hogy egész nap borús és esős idő volt, még a telefonom és a szolgáltatóm is az eszét játszotta, utólag csókoltatom az olasz Vodafonet.

Megérkezvén Perugiaba már az eső is elkezdett cseperegni, a telefonom aksija is az utolsókat rúgta és természetesen az ismerősöm se volt sehol. Így, hogy ne nehezítsem pech sorozatomat, ledobtam hátizsákom és az állomás egyik sarkába letelepedtem. Szerencsére  tizenöt perc tétlen várakozás után olasz ismerősöm meg is érkezett. Balszerencse sorozatom itt még nem ért véget, mivel egy váratlan meglepetés ért ismerősöm kollégiumába megérkezve. Mivel úgy terveztem, hogy egy éjszakát nála töltök, megkérdeztük a portást, hogy lehet-e. A válasz pedig sajnálatos módon egy nagy nem volt. Később kiderült, hogy a tavalyi földrengések sorozata miatt, nem szállásolhatnak el idegeneket az egyetem területén. A hírnek köszönhetően teljesen újra kellett terveznem a napom maradékát és valahogy el kellett kerüljem, hogy a perugiai állomáson aludjak. Akkor, ott abban a pillanatban, nem akartam ezzel foglalkozni és stresszelni magam. Egyszerűen csak bedugtam a telefonomat tölteni és kimentünk a városba. Hiába volt borús az idő és a szél is csak úgy süvített a város szűk utcái között, jó volt egy kicsit telefon nélkül a macskaköveket koptatni és megmászni Perugia lépcsőit.

Perugia egy etruszkok által, még Krisztus előtt alapított város, ebből az időből is maradt fenn az eredeti etruszk városfal. A város természetesen tele van más csodálatos épülettel, ilyen például a reneszánsz Fontana Maggiore vagy a különböző palazzok és terek. A templomok és a többi középkori épület mellett, ami még teljesen lenyűgözö az a városból nyíló kilátás. A domb tetején ülő és innen, mint egy ékszer kimagasló városból akár a szomszédos Assissibe is elláthatunk.

A város, annak ellenére hogy megragadt a középkorban, hangulata teljesen fiatalos, köszönhetően gondolom a két egyetemnek és a több ezer egyetemistának. A két kombináció pedig egy egyedi légkört nyújt az ott lévőknek, legyen az turista vagy akár helyi. Mivel a múlt és jelen harmonikus egyveleget alkot, felejthetetlen hangulattal árasztva el az odalátogatókat. Egy délután persze nem volt elegendő a város megismeréséhez, de sajnos nem maradhattam többet.

Mielőtt még elhagytam volna a várost az egyetem ebédlőjébe gyorsan megvacsoráztam. Evés közben még szállás keresésre is jutott időnk. De minden próbálkozásunk sikertelennek bizonyult és már az állomáson való alvás gondolatával is kezdtem megbarátkozni. Utolsó próbálkozásként még a portást is próbáltuk lefizetni, hogy hátha egy kevéske pénz ellenébe és empátiájára hathava megengedné, hogy ott aludjak. De kétségbeesett próbálkozásom eredménytelennek bizonyult és még belopózva se tudtam volna ott tölteni egy éjszakát.

Végül firenzei barátaimat felhívva megkérdeztem, hogy esetleg befogadnak-e még egy éjszakára, annak ellenére, hogy már elbúcsúztam tőlük. Még az utolsó vonatot elkapva, de majd’ két órát várva a csatlakozásra egy elhagyatott város, kies várótermében. Az éjszaka  érkeztem vissza Firenzébe és magammal hozva a tomboló április végi, késő tavaszi zivatart is. Minden bizonnyal Firenze gondolt egyet és még egyszer visszatapsolt még ha csak egy éjszakára is, mivel nem akart elengedni. De másnap már kora délután sikerült elindulnom a főváros felé. Nyilvánvalóan jegy nélkül és a vonaton szállásra vadászva indultam neki az útnak, de immár két személy részére. Ámde erről bővebben majd a következő bejegyzésemben.

Mielőtt még hazatérek 1. – Alberobello

Ha nem is rohamosan, de napról napra közeledik hazatérésem napja, így, ha nem kell dolgoznom, megpróbálok minden egyes napot kihasználni. Ezért hétvégén se ültem a babérjaimon, hanem egy újabb rég tervezett helyre látogatam el, mégpedig az olasz Aprajafalvába, a trullók városába Alberobelloba.

Egy szombat reggeli napon, a vonatot majdnem lekésve, hárman indultunk útnak. Ismét jegy nélkül és autóstoppal sikerült célba érni. Annyi különbséggel, hogy most a kaller elkapott bennünket. Bár miután „tetten ért” két lánnyal a mosdóban, nem tudtam ki érezte magát furábban az ellenőr vagy én. Szerencsénkre sikerült megúsznunk büntetés nélkül és leszállítás nélkül, mondjuk a következőben amúgy  le kellett volna szálljunk. De végül több kilóméter séta után és három kocsi segítségével sikerült eljutni a dallamos nevű Alberobelloba.

MOD_IMG_20170617_160309

A meseszép város kúpos tetejű kunyhói a szőlővel  és olivaligetekkel borított vidéken, mint fehér süvegek emelkednek ki. A vakítóan fehérre meszelt falú házak közötti kanyargós utcákon sétálva olyan érzésem volt, mintha egy mesevilág törpeházai között barangolnánk. Érdekes módon az alberobelloi házakban, a múzeumok, üzletecskék, éttermek és borbárok mellett, még most is laknak, természetesen nem manók, hanem olasz családok. A fa tetőszerkezet nélkül épült, egyetlen hatalmas zárókővel stabilizált, kívül pedig mészkőlapokkal habarcs nélkül összerótt tetejű több száz éves kunyhók apró lakótereiben, mind a mai napig lakhatóak. (Az Alberebelloba vezető úton épp találkoztunk egy mesteremberrel aki trullokat épít és még most is felkapottak.)

Alberobello után utunk nem ért végett, hanem elstoppoltunk a dobtetőre épült hangulatos kisvárosba Locorotondoba. Maga a város nem rendelkezik sok nevezetességgel, viszont hangulata és ugyancsak fehérre meszelt falú házai és keskeny, kacskaringós, színes virágokkal kirakott utcái miatt, mindenképp szerettem volna itt egy kitérőt tenni.

MOD_IMG_20170617_175328

Utam neheze viszont csak ezután kezdődött, mivel későre járt és az utolsó vonatott is sikerült lekésnünk. Végül elkezdtünk ismét stoppolni, hogy legalább haladjunk előre, csak sajnos nem jártunk sikerrel. Bár mikor megtudták merre tartunk (Brindisi, 35-40 kmre Locorotondotól) őrültnek tartott. De végül valahogy sikerült eljutnunk Ceglie Messapica városába, ahol végül éjszakáznunk kellett, mert ránk sötétedett és a telefonjaink is lemerültek. Szerencsénkre a város pezsgő éjszakai élettel rendelkezik, így egy cseppet sem unatkoztunk és sikerült elfeledünk pillanatnyi balszerencsénket. Végezetül a hajnal az utcán ért bennünket és a huszonnégy órásra sikeredett utunk egy busz, egy vonat és egy utolsó stopolással fejeződött be.

Kalandjárat V./12 Firenzei utolsók

Mielőtt végleg elhagytam volna Firenzét és a Toszkán tartományt, még egy kicsit bejártam a várost és kimaradt látványosságait. Végül pedig résztvettem egy érdekes április 25-i kommunista rendezvényen, ami amúgy egy nemzeti ünnep keretén belül volt megtartva. Röviden tehát ennyi lenne itt töltött napjaim krónikái. Csakhogy ilyen vázlatosan nem ússzátok kalandjaim újabb fejezetés, szóval jöjjönek  a frienzei utolsók.

 

Maradványok

Az utolsó napokra már nem maradt sok minden amit megnézhettem volna Firenzében. Ha pedig épp találtam valamit oda meg belépőt kellett volna váltsak, nem mintha az eddigiek nagyjába nem kellett volna. Így, úgy döntöttem, hogy az utolsó napokban csak barangolni fogok céltalanul a városba, új utcákat, helyeket felfedezve. De volt, hogy csak az Arno partján ültem és ezeket a bejegyzéseket jegyzeteltem. Pont egy ilyen sétálós délután, mikor már másodjára láttam a Ponte Vecchiot, majd nem jobbra, hanem balra fordultam sikerült megtalálnom a Palazzo Pittit. A hatalmas palota egykoron a gazdag bankár Luca Pitti tulajdona volt, de később a Medici család megvásárolta és kibővítette. Volt viszont a Toscanai nagyhercegek, és II. Viktor Emanuele király rezidenciája is és még használta Napóleon is. Jelenleg pedig itt üzemel Firenze, de talán Olaszország legnagyobb és legértékesebb múzeumegyüttese. Az itt található képtárat Olaszország híres reneszánsz festőinek munkái alkotják, mint például Raffaello, Tiziano, Dürer festményei. A képtár mellett meglátogathatunk még ezüstmúzeumot, kocsimúzeumot, ruhamúzeumot és porcelánmúzeumot is. Mivel nem vagyok egy nagy múzeumkedvelő és valahogy szívem se volt kiadni egy jegyért több mint 10 eurót, így inkább csak kívülről szemléltem a hatalmas palotát.

MOD_IMG_20170425_183745

Ha pedig a Palazzo Pitti szépsége nem lenne elég, újabb 7 euróért meglátogathatjuk a mögötte elterülő Boboli kertet is. A több mint 45 ezer négyzetméteres park alapjait még a XI. században rakták le és római antik szobrok és szökőkutak díszítik. A „pletykák” és instagram képek alapján a Piazza Michelangelo után innen a legszebb a kilátás Firenzére.

A legutolsó hátramaradt nevezetesség pedig a 1246-ban elkezdett, majd a 14. században elkészült Santa Maria Novella – bazilika volt. A fehér és zöld márvánnyal burkolt templom a dominikánus szerzetesek kezdeményezésére épült. A gótikus stílusban épült bazilika az első ilyenje volt a városnak. Így, miután ezt is kipipáltam a képzeletbeli listámon, nyugtázva tértem vissza vendéglátóimhoz teljesítve elképzeléseimet Firenzével.

MOD_IMG_20170426_191441


Fel vörösök, proletárak, nem csak a paradicsomszószos pasta vörös!

Mikor Firenzébe jártam, pont kifogtam az egy olasz nemzeti ünnepet, a l’anniversario della liberazione d’Italiat. Minden évben április 25-e az Olasz Felszabadulás ünnepe, más néven az Ellenállás napja. Ezen a napon ünneplik az Olasz Királyság felszabadulását a fasizmus és az öt év világháború alól. Így a városban mindenhol katonai parádék vagy különböző összejövetelek voltak. Vendéglátóimmal pont egy ilyenre mentünk el 25-e késő délutánján. Firenze egy turisták által kevésbé látogatott, de mégis híres Piazza Santo Spirito terén volt megtartva egy kommunista összeröffenés, amire „hivatalosak” voltunk. A lobogó sarló és kalapácsos, Lennin és Che Guevara arcképével díszített zászlók alatt vörösbe öltözött emberek hevesen mutogattak. A háttérben halkan, alig kivehetően szóltak az olasz komcsi indulók és természetesen az elmaradhatlan Internacionálé.

18190898_1561391603880805_1250770246_n

A tömegben járkálva és megfigyelve őket, nem egyszer hallottam például, hogy „ey, ciao Marx” vagy épp volt aki odajött megdícsérni a hasonlóságot a szakállam és az előbb említett úriember szakálla között. Számomra fura volt látni ezeket az embereket, mennyire éltetik a kommunizmust, a megjelent tömeg pedig egyenesen letaglózott. A kicsinek egyáltalán nem nevezhető tér tele volt emberekkel, az este végére pedig már mozdulni sem lehetett. A nagy pastaval megrakott kondérok előtt méteres sorok kigyóztak és a színpad előtt, a kommunista kiáltványokat felolvasó bemondókat több tucatnyian hallgatták hatalmas odaadással. Szokatlan és kicsit rendkívüli volt látni magát az egész rendezvényt és a tömeget, és itt nem feltétlenül a témájára gondolok. Mivel szerintem a kommunizmus és a szocializmus, mint ideológia és elgondolás nagyon félre lett értelmezve. Ennek dacára nem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a nevében és érdekében elkövetett dolgok mennyit ártottak a társadalomnak és különböző országoknak. Az olaszok pedig önfeledeten éltetik és úgy tekintenek rá, mint a demokráciát megreformáló és az elkényelmesedett álmából felébresztő új világkép. Végig az járt a fejembe, hogy ha vajon megtapasztalták volna azt amit egyes országok és lakóik, mennyire örvendenének az osztálynélküli társadalom utópisztikus képének.

Utolsó napjaim Firenzében mondhatni egész érdekesre sikeredtek. Sajnálatos módon, mire már kezdtem magam átadni a város hangulatának, el kellett hagynom. A várostól búcsúzva nem csak a hátizsákom volt nehéz. Emlékezetes élmény volt itt tölteni úgy körülbelül három napot. Ami egyértelműen csak arra volt elég, hogy mindent körbejárjak és egy kicsit betekintés nyerjek a város mindennapi életébe. Leírhatatlan érzés volt a reneszánsz fellegvárában a templomok, paloták, villák vagy épp csak az egyszerű belvárosi házak között sétalni. A városban bóklászva egy megfoghatatlan hangulattal és pezsgéssel találtam magam szembe, amit eddig talán sehol sem tapasztaltam Olaszországban. Bár még mindig Palermo és Nápoly van listám elején, de Firenze szorosan követi őket egy vékony hajszállal lemaradva.

Kalandjárat V./11 – Sienaból jelentkezem

Mikor már végképp megunod Firenzét (na jó, az tulajdonképpen lehetetlen) és már láttál szinte minden nevezetességet, szépen fogod magad és felülsz egy Sienaba vagy Pisaba tartó vonatra. Én választásom előbbire esett történelme, látványosságai és szűk utcái miatt. Utólag természetesen jó választásnak bizonyult, hisz egy gyönyörű toszkán városról van szó.

Siena talán a legszebb város a Toszkán tartományban, bár még nem láttam mindegyiket, viszont rajta van a listámon. A középkori, gótikus város három dombra épült és a történelem viszontagságai rendesen próbára tették lakóit. Például az  1348-as pestisjárványban a város lakosságának közel kétharmada áldozatul esett. Mégis a legnagyobb csapást talán Cosimo Medicitől szenvedte. A firenzei főherceg ugyanis megtiltotta, sienaiaknak, hogy a bankszektorban dolgozzanak. Mivel a város lakói jobbára kereskedelemmel foglalkoztak ezzel az intézkedéssel csak a rivális Firenze gazdasági hatalma növekedett. A sajnálatos „embargó” után a város fejlődése csaknem megállt. A helyiek szerint épp ennek a szerencsétlen állapotnak köszönhetően Sienanak sikerült megőrízte ezt az eredeti, középkori hangulatot és városképet.

Az állomástól a város központjába egy húsz perces séta vezet a szűk, középkori, vöröses barnás árnyalatú utcákon és sikátorokon keresztül. Egy borús április végi napon látogattam meg a várost, a meleg barna és vörös tónus pedig még sötétebbnek mutatta a várost. Ennek ellenére maga a hangulat varázslatos és különleges volt, mintha megállt volna az idő itt. Az utcák képe kicsit Bolognara emlékeztett, csak nyilvánvalóan árkádok nélkül.

IMG_20170426_140158

Néha nehezemre esett az utat nézni, mert annyira lenyűgöztek az utca két oldalán lévő házak, amelyekben, meglepetésemre még laktak is. Az itt élés gondolatával hamar meg tudtam barátkozni, de ki ne tudná megszokni, mikor a csodás középkori lakásokban élhet. Ha pedig nem lakóházak akkor templomok és kisebb, várkastélyoknak is beillő épületek árnyékába korzóztam. Jó szokásomhoz híven, most is térkép nélkül barangoltam. Igazából nem is volt rá szükségem, mivel Siena amúgy se egy nagy város és látványosságai egymáshoz közel találhatóak. Egyik ilyen nevezetessége a városnak a Piazza Samberini, ahol a Monte dei Paschi di Siena bank székhelye, a gótikus homlokzatú Salimbeni palota található.  A pénzintézmény, ami eleinte a zálogházként üzemelt, a világon a legrégebben fennálló banka (1472-ben alapították).

bancodeipaschicollage

Tovább haladva a központ felé egy rövid séta után, hamar elkeveredtem Siena szimbólumához, a 102 méter magas Torre del Mangiahoz. A torony, megépítésének idején, Olaszország legmagasabb épülete volt. Hasonló magasságúra építették, mint a Duomot, utalva ezzel az egyház és az állam közti egyenlőségre.

IMG_20170426_153130

A torony a városközpontban a gyönyörű Piazza del Campon található. Ami egykoron piactérként működött, később pedig kivégzések, bikaviadalok színhelye volt. Itt rendezik meg több mint 700 éve már a Palio elnevezésű lóversenyt, ahol a város negyedi versenyeznek egymással. A tér szépségét a különleges formája adja, mivel a kilenc, elegáns téglaburkolatú sáv egy kagylót formál. Bár alakja számomra inkább tűnt egy legyezőnek, mintsem kagylónak. Olaszország egyik legszebbjeként van számontartva … jogosan. Sok városban jártam már az országban, de ilyen különlegessel még egyszer sem találkoztam. Ki tudja, lehet formája, színe miatt vagy esetleg a téren található szökőkút a Fonta Gaia miatt … nem tudom. Tény, hogy a macskaköveken ülve, figyelve a rohanó embereket és a fotózkodó ázsiai turistákat, valóban van az egésznek egy meghitt, semmihez sem fogható hangulata.

MOD_IMG_20170426_151930

Sajnos időm fogytában volt, így nem időzhettem sokat a téren, gyorsan elindultam a Santa Maria Assunta székesegyház felé. Szűk utcákat átszelve, a turisták és iskolás csoportok között keringőzve, hamar eljutottam a katedrálishoz. A gót katedrális a város legmagasabb pontján áll és tulajdonképpen csak egy része, a kereszthajója lett volna, az eredetileg épülő templomnak. Sajnos a hatalmas templom megépítését a pestisjárvány és a firenzei uralom  megakadályozta, viszont ha megvalósult volna a keresztény világ legnagyobb temploma lett volna. Mindezek ellenére a dóm sokban hasonlít a firenzeire, viszont nekem még így is jobban tetszett mint az előbb említett. A fehér és zöld márvány kombinációja, a templomon bejárati falán megtalálható domborművek és szobrok a székesegyházat egy sajátos szépséggel ruházzák fel.

MOD_IMG_20170426_145920

Bátran ki merem jelenteni, hogy ismét egy olyan várost találtam, ahova bármikor szívesen visszatérnék, ha arról lenne szó, akkor nem csak látogatóba. A középkori utcácskák, sikátorok, terek hamar magával ragadják az embert és maradásra ösztönzik.