Kalandjára V./21 – Vezúv Vesuvio, egy kitörő bejegyzés

Miután már másodjára jártam be Nápoly nevezetességeit, idejét láttam egy kicsit kiszélesíteni a nápolyi vakációm határát. Így egy szép napsütéses májusi napon, elindultunk a jelenleg is működő Vezúv felé. Voltaképpen már rég terveztem a vulkán tetejére a túrát, de mindig elhalasztottam különböző kifogásokat keresve. Most viszont, hogy ismét kihozzam a nagy olasz kalandomból a maximumot félredobtam a kibúvókat és felszálltunk a leánnyal az Ercolanohoz vezető HÉV-re.

Ha Nápolyból szeretnénk eljuttni a Vezúv tetejére akkor először a Circuvesuviana segítségével elzötykölődünk Ercolano megállójába. Az út a vulkánhoz eső legközelebbi településhez nem telik többe mint fél óra. Leszállva a HÉV-ről már a túrát hirdető taxisok és különböző kétes alakok próbáltak bennünket csőbe húzni. De mi eltökéltek voltuk és gyalog szerettük volna megtenni a távot, de végül eltökéltségünk hamar elszállt, mikor szembesültünk a csúnya igazsággal. Miután a helyiek felvilágosítottak, hogy „csak” húsz kilómétert kell gyalogolni  a bejáratig, kicsit elkeseredetten, de vissza baktattunk az állomáshoz. Rövid szünet és uzsonna után úgy döntöttül, hogy igénybe vesszük a hivatalos vezúvi buszjáratot. Itt a jegy 20€, ami tartalmazza az oda-vissza utat és a belépőt a vulkánhoz, ami egy barátságos ár, arról nem is beszélve, hogy teljesen megéri az árát.

A vulkánhoz vezető út több mint negyven perc, így tökéletes lehetőség arra mondjuk, hogy rápihenjünk a csúcs meghódítására. Nyilvánvalóan lehet gyönyörködni a tájban és a hegy oldalán kanyargózó útban. Itt néha még az utolsó 1944-es kitörés pusztításait is lehet látni, mármint a megkövült lávafolyamot  és a letartolt erdőt, a már éledező természettel. A kilátásról sem szabad megfeledkezni, mivel ahogy haladunk felfelé egyre több látszódik Nápolyból és az öbölböl, ami egy adott pillanatban összeolvad az égbolttal. Szerencsénkre ottjártunkkor tiszta ég fogadott, így nem volt gondunk azzal, hogy esetleg nem látunk semmit a felhők miatt.

MOD_IMG_20170505_124015

Leszállva a buszról a turistákat leszámítva egy kissé kies, homokos környezet fogad bennünket, mintha a Holdra érkeztünk volna, csak több a bámészkodó egyed. A csúcsra vezető utat egyéntől függően meg lehet csinálni húsz perc alatt vagy egy óra alatt is. A bökkenő csak az, hogy azzal a busszal kell lemenni, amivel feljöttük, ami viszont nem vár többet, mint két óra. Így mindent összevetve van két óránk, hogy meghódítsuk a tűzhányót, ami igazából elég is. Mi a kráterhez vezető utat egy harminc perc alatt tettük meg, fent pedig kb egy órát töltöttünk el. Könnyedén el lehet itt tölteni itt egy órát, úgy hogy tulajdnképpen nem csinál semmit az ember csak bámészkodik és élvezi a csodálatos panorámát. De a felvezető út is meseszép, ahogyan felvisz bennünket a kráterhez és közben meg kitűnő rálátásunk a Nápolyi-öbölre.

MOD_IMG_20170505_125127

Fent már-már nem lehet eldönteni a kilátásban gyönyörködjünk vagy a vulkán kráterjében, amely még most is néha füstfelhőket ereget. Így néha nem csináltunk mást csak cikkcakkban jártunk a kráter körül vezető ösvényen, hol a panorámát, hol pedig a több száz méter mély „árkon” ámultunk. Arról nem is beszélve mikor eszünkbe jutott, hogy alattunk a mélyben egy vulkán fortyog. Többször is végig futkosott a hideg a hátamon és nem csak a hüvös májusi szellő miatt. Maga az egésznek a tudata vagy már csak az, hogy több ezer méter magasban voltunk „borzongásra” adott okot.

MOD_IMG_20170505_132600

Végül majd egy órát töltöttünk a csúcson és mindent körbejártunk, megnéztünk és még egy követ is hoztunk a Vezúvról. Így elmondhatom, hogy egy újabb pont kihúzva a bakancslistámról és a Vezúv megmászva, felkészül az Etna. Egy csodálatos élmény volt megmászni a vulkánt arról nem is beszélve, hogy kicsit már kezdet elszomorodni, hogy lassan a körutam is véget ér és búcsúzni kell.

Advertisements

Kalandjárat V./20 – Nápoly újratöltve

Nápolyban nem most járok először, így már érthető ha van egy listám, amit követek vagy legalábbis ahhoz tartom magam. Ezen rajta van minden, amit mindenképp meg kell nézni, ki kell próbálni vagy el kell ott tévedni. Nem volt ez most se másképp, mikor a leánnyal kalandoztunk a kaotikus dél olasz városban a nagy olasz kalandom során.

Nyilvánvalóan először a pizzaval kezdtük, hisz, ahogyan már Rómában is mondtuk, fagyit az örök városban, pizzat pedig Nápolyban kell enni. Így egyértelműen első esténket már a L’Antica Pizzeria Da Michele töltöttük, amúgy ha valaki még mindig nem tudná, a híres Ízek, imák, szerelmek filmből ismert pizza jelenetet itt forgatták.

IMG_20170502_203311

De egyébként ez a pizzeria Nápoly egyik legrégebbije, ahol már generációk óta pizzat készítenek a család tagjai. Mindemellett a pizzazó lenyűgöző egyszerűséggel működik, csak négy fajta pizza és két fajta ital közül lehet választani. Egyértelműen a mindig bevált pizza margheritat rendeltük, egy olyan húsz perces ajtó előtt történő várakozás után. Aki még esetleg nem tudná Nápolyban a jobb pizzazók előtt sokat kell várni, viszont minden ácsorgással eltöltött percet kárpótol végül a néha még a tányérról is lecsüngő pizza.

MOD_IMG_20170502_211318

A végtelenül egyszerű pizza margherita (tulajdonképpen ez az első minden étlapon) titkára még mindig nem jöttem rá, viszont ízre mindig valami isteni. Annak ellenére ilyen ízletes és már a foodgasm határig visz el, hogy a tésztája millimiéter vékony és nincs is más rajta csak paradicsomszósz, mozzarella és egy pár bazsalikom levél, ráadásul még az extra szűz olivaolajban sem tocsog. Így módjával kezdtük kalandjainkat a városban és a római ízek után, már egyből a nápolyi ízek forgatagában találtuk magunkat.

De nem volt ez másképp az elkövetkező napokban sem, főleg mikor minden reggel kávéval, cornettoval vagy a híres sfogliattellevel kezdtük. A híres nápolyi édesség tulajdonképpen egy egyszerű töltelékes, általában ricottaval töltött, leveles tészta, egy bivaly erős espressoval vagy crema cafeval (espresso kávé, plusz egy gömb kávéfagyi) kombinálva tökéletes reggeli, amely erőt ad az egész napos barangoláshoz.

MOD_IMG_20170503_132522

Kell is az erő Nápolyban a barangoláshoz, mert például csak maga a történelmi városközpont 720 hektáron terül el. Ez a  Piazza Garibaldi és Piazza Plebescito között, a Via Duomo, Corso Umberto I és Via Toledo által közrefogott rész a város UNESCO által is védett központja. Ahol szinte minden sarkon találkozhat az ember egy gyönyörű szép templommal vagy más látványossággal. Ezek közül talán a legkiemelkedőbb a Duomo, Nápoly hatalmas barokk katedrálisa vagy a szintén barokk stílusban, 1470-ben épült Gesú Nuovo, amely eredetileg palotának készülő, majd a jezsuiták által később templommá átalakított épület.

IMG_20170503_131004

Miután pedig már ráuntunk a város templomaira és kolostoraira bevethetjük magunkat Nápoly híres utcáinak forgatagába. A közismert márkák boltjaival szegélyezett via Toledo vagy személyes kedvencem a via Tribunali és a belőle nyíló szűk kis utcácskák valódi nápolyi hangulattal várják a járókelőket. Olyan jó érzés volt ismét ezen utcák macskaköveit koptatni és elveszni a káoszukban. Nem csoda, hisz talán ez a város legérdekesebb és legautentikusabb utcája ez. Itt probléma nélkül megfér egymás mellett a gyalogos, az autó és persze a Vespakon száguldozó robogósok is.

Sokszor mondtam már és velem együtt sokan mások is, hogy Nápolyt úgy lehet csak igazán megismerni, ha eltévedünk az utcákon. Így vesztünk el a leánnyal is és fedeztük fel a város híres a Quartieri Spangoli névre hallgató spanyol negyedet. Amely egyébként egyik kedvenc „kerületem” a Forcella után. A XVI. században, az itt állomásozó spanyol katonáknak épített városrész, az egyik legeredetibb része Nápolynak. Annak ellenére, hogy egy végtelenül szegény negyed a város legnápolyibb része. Az utcakép már már filmbe illő és tulajdonképpen ezért is szeretem annyira a város ezen részét és magát Nápolyt. Látni a fejünk fölé teregetett ruhákat, a spalettás ablakokat, az omladozó vakolatú házakat, a mediterrán színeket, a szemetet és az utcán zajló életet. Hatalmas élmény szembesülni azzal, hogy a főutcákról induló káosz pár méter alatt egy egészen más világgá alakul át, ahol néha azért nem szerencsés eltévedni. De igazából nincs mitől félni és nyugodt szívvel  be lehet menni a legkevésbé bizalomgerjesztő utcákba is, mert csak így fogjuk látni Nápoly igazi arcát.

IMG_20170504_120155

Ráadásul csak így tudtunk eljutni Nápoly legmagasabb pontjához, a Castel Sant’Elmo, ahonnan a lenyűgöző nápolyi panoráma tárul elénk. Innen láthatjuk csak, például a város falai mentén épült utcákat, amelyek behatárolják a város negyedeit. De igazából itt szembesülhetünk azzal csak igazán, hogy Nápolyt mennyire egy zsúfolt város és mennyi mindent tartogat az ide látogató számára.

MOD_IMG_20170504_125101

Miután pedig sikerült kigyönyörködnünk magunkat a panorámába leereszkedtünk a tengerpartra, mivel már a hasunk is elkezdett pizza után sóvárogni. Most, a funiculare helyett egy számomra is ismeretlen könyéken keresztül közelítettük meg a lungomaret. A Vomero negyeden át vitt utunk, amely tulajdonképpen Nápoly luxus negyede és így kicsit betekinthetünk a város gazdagabb felének az életébe, miközben a csodálatos, öbölre nyíló kilátásban gyönyörködhetünk. Bár ahogy közeledtünk a domb lábához, már érezhető volt a szegénység és a nyomor. De még így is bizalomgerjesztőbb környék volt, mint a Forcella vagy a Spanyol negyed egyes utcái.

Kiérve a házak árnyékából a tengerpertra, Nápoly egy újabb, egy sokkal kékebb arcával találkozhatunk. Emberek sétáltak a lungomare sétányain, de még a lezárt úttesten is, vagy épp a sziklákon napoztak. A távolban pedig a Vezúv emelkedett a magasba felhők közé burkolózó csúccsal. Miután megebédeltük az egyik híres (Sorbillo) pizzazóban a tengerparti kastélyok, várak felé vettük az irányt.

MODBLOG_IMG_20170503_183541

Először a Castel dell’Ovo-t látogattuk meg, amelyet a normanok építettek a 12. században. A várhoz és annak nevéhez egy legenda is tartozik, amely szerint a költő Vergilius, a vár egyik szobájában felfüggesztett egy vaskalitkát, benne egy lezárt üveggel. Ide egy tojást helyezett el és azt mondta, hogy ameddig az el nem törik, a vár urának baja nem lesz. A legenda szerint I. Johanna nápolyi királynő uralkodása idején a tojás eltörött, de hiába tettek helyébe másikat, a végzet beteljesedett és családjának sok tagja itt halt meg, többek közt az utolsó Anjou, II. Johanna is.

A Tojásvárat elhagyva tovább sétáltunk a tengerpart mentén, élvezve a kora májusi napsütést, eljutottunk Nápoly másik jelképéhez és leghíresebb nevezetességéhez a Castel Nuovohoz. A várkaput diszítő diadalív az ami legfőképpen kiemelkedik a vár képéből. A firenzei szobrászművész által készített mestermű, többekközött I. Alfonz aragóniai király bevonulását ábrázolja. De helyett kapott még például Mihály arkangyal is vagy a négy erényt megformáló alak is.

MOD_IMG_20170503_180828

Ezeket megnézve tulajdonképpen elmondhatom, hogy ismét láttam mindent Nápolyból és még mindig nem unom. Állandóan található valami új, mindegyik látogatásomnál találkozhatok valami olyannal, ami eddig ismeretlen volt számomra. Így, ha majd harmadjára is Nápolyba látogatok, nem kell attól féljek, hogy nem találok valami újat magamnak.

U.I.: A nápolyi listámat és egy rövidebb összefoglalót erről az ötösről a Jus & Calzone oldalán ITT olvashatjátok. Arról nem is beszélve, hogy itt is megjelennek a korábbi kalandjáratai minden csütörtökön.

Kalandjárat V./19 – A nápolyi keretes szerkezet

A nagy olasz kalandom a végéhez ért, megérkeztem/megérkeztünk az út utolsó állomáshoz Nápolyba. Az előző megállókhoz képest, most minden könnyen ment, főleg, mert már megérkezésünk előtt volt szállásunk. Az itt töltött napok is már nagyjából meg voltak tervezve, így, mikor leszálltunk a vonatról, csak annyit mondtunk, „na, élvezzük akkor a nápolyi levegőt és a pizzat”.

Az állomás előtt, a vendéglátó önkéntesekre várva, egyből elragadott a város kaotikus hangulata és a Nápollyal való első találkozásaim emléke. Minden olyan ismerősnek tűnt, főleg az utcák és azok pezsgése a száguldozó Vespakkal együtt. Már a mocsokkal és omladozó falakkal nem is törődtem, csak élveztem, hogy itt lehetek. Ez az a sajátos hangulat, amellyel ez a dél olasz város rendelkezik, ami ha nem ránt be egyből, akkor lehet sosem fog.

Amíg vendéglátóinkat vártuk, a nosztalgia egyre csak elhatalmasodott rajtam és gondolatban már az ismerős utcákat jártam. A Nápolyba is velem tartó leánynak is mondtam, hogy milyen vicces lenne, ha ismét ott szállnánk meg, ahol anno első nagyobb utazásamkor. Végül pedig a lányok megérkeztek és elvittek a már olyan jól ismert környéken, a L’Antica Pizzeria Da Michele mellett, oda ahol legelőször megszálltam első nápolyi kalandom során. Vicces volt, mikor a lányok körbevezettek volna a lakásba és én csak annyit mondtam, hogy „oooh, én már ismerem a járást”. Miután pedig jól kinevettük magunkat azon, hogy nem létezik milyen kicsi ez az olasz EVS világ, jött csak a slusszpoén. A lakásban négy EVS önkéntes lakik, viszont mikor mi megérkeztünkk csak ketten voltak otthon, viszont később a többiek is megérkeztek. Bemutatkozáskor, pedig csak annyit mondtak, hogy „hát igen, rólad Ádám már hallottunk, te vagy az a bolond önkéntes, aki egy hátizsákkal, néha szállás nélkül, utazgat Olaszországban”. Kiderült, hogy a lányok egy trainingen voltak és innen ismerik a firenzei szállásadóimat, sőt mikor pénteken délelőtt eljöttem tőlük, aznap ők mentek látogatóba hozzájuk.

Így indult tehát a nagy olasz kalandom utolsó állomása, ismeretlen ismerősök társaságában, egy olyan környezetben (Nápoly, az önkéntesek lakása) ami mégis olyan ismerős volt. Ráadásul voltaképpen utazásaim körbeértek, anno első nagy kalandomat is itt kezdtem Nápolyban és most a nagy olaszországi körutam utolsó állomása is a város és környéke. Így elmondhatom, hogy önkéntességem alatt tett utazásaim körbeértek és kaptak egy szép keretes szerkezetet.

Az utolsó bejegyzés

Ennek a bejegyzésnek is eljött az ideje, itt az idő, hogy megírjam önkéntességemmel kapcsolatos utolsó bejegyzésem. Tudom a nagy olasz kalandjaim mesélésével még nem végeztem, de ígérem hamarosan azt is befejezem. Már nincs sok hátra a nagy olaszországi körutam kalandjáratiból, igazából csak a Nápoly és környéki barangolásaim maradtak hátra. De most jöjjön egy kisebb visszatekintés, elmélkedés a hátam mögött lévő több mint egy évről.

Anno, mikor jelentkeztem és végül el is fogadták jelentkezésemet, többnyire tudtam mire válalkozok. Most visszatekintve a teljes képre, hellyel közzel teljesültek is elképzeléseim és elvárásaim. Nem mondom, hogy minden rendben volt, nyilvánvalóan voltak mélypontok és csúcspontok, de ez a projektek velejárója és hozadéka. Én ezekből pedig mindig megpróbáltam kihozni a maximumot, ha meg nem sikerült akkor elutaztam valahova, hogy kiürítsem a fejem. Ha esetleg nem sikerült kitörni, akkor valahogy mindig próbáltam/próbáltunk megoldás találni, ahol legalább az egyik fél jól járt.

Ezernyi emlékkel, egyaránt pozitívval és negatívval, lettem gazdagabb, amit máshol vagy otthon ülve biztosan nem sikerült volna összegyűjtenem. Több száz kilómétert utaztam az országon belül és több pontot sikerült kipipálnom a bakancslistámról. S még így is vannak olyan helyek, dolgok amiket nem sikerült meglátogatnom vagy kipróbálnom … majd legközelebb. Viszont még így is olyan helyekre sodort az önkéntességem, amelyekre soha életembe nem gondoltam volna. Részem volt tucatnyi új, addigi életem számára ismeretlen élményben, kezdve az első olasz pizzám megkóstolásától egészen addig még huszonöt év után, életemben először láttam a tengert. Bár ezt a listát, ha végtelenségig nem is, de egy jó darabig biztos tudnám sorolni.

Ami viszont a legfontosabb, hogy most először voltam hosszabb távon egyedül, távol mindentől és mindenkitől, egy ismeretlen és teljesen más környezetben. Úgy gondolom, hogy végül sikerült otthonommá tenni Poggiardot és természtesen Olaszországot, ahova mindig is az volt az álmom, hogy eljussak. Most, mikor el kell hagynom az országot, nehéz szívvel és lélekkel távozom, még ha csak egy rövidebb időre is.

Az EVS egy másik és talán a legjelentősebb hozadéka, hogy az ember akarva akaratlanul, de útja során megváltozik. Biztosan állíthatom, hogy szombaton, mikor elhagyom a gépem, nem az az ember fog kilépni a repülőből, aki anno kicsit félve megkezdte első repülőútját és belevágott addigi élete legnagyobb kalandjába. Lehet önfényezésnek tűnhet az egész, viszont mostanában egyre többet hallom több irányból, így már kezdem én is elhinni, hogy tényleg egy más ember lettem az önkétességemnek köszönhetően.  Mondjuk látom és érzem én magamon is, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire megváltoztam.

Végül pedig ott vannak az emberek, akik az út során megismertem és velük egy szorosabb kapcsolatot alakítottam ki. Tucatnyi „sorstárs” jelenleg még Olaszországban vagy szerte a világban, amelyektől több száz kilóméter választ el, viszont a közös emlékek mégis közel hoznak egymáshoz. A sok közös pillanat, egy együtt elfogyasztott kávé vagy egy átbeszélt éjszaka mámoros és ehhez hasonló emlékek azok amelyek örökre végig kísérnek majd. Sokban ilyenben volt részem nekem is ezalatt a bő egy év alatt, és számtalan életre szóló, határokon átnyúló barátságokat (rövid, futó szerelmeket, nyári kalandokat) sikerült köttettni.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy volt ebben az egy éves önkéntességben volt minden, mint búcsúban. Ha pedig visszamehetnék az időben, mindent hasonlóan csinálnék vagy akár még jobban és még elszántabban. Most pedig ideje tovább lépni és lezárni életem eme részét, ami mindenképp meg fogja határozni a továbbiakat, úgy hosszútávon, mint rövidtávon.

Ennek a bejegyzésnek is eljött az ideje, itt az idő, hogy megírjam önkéntességemmel kapcsolatos utolsó bejegyzésem. Tudom a nagy olasz kalandjaim mesélésével még nem végeztem, de ígérem hamarosan azt is befejezem. Már nincs sok hátra a nagy olaszországi körutam kalandjáratiból, igazából csak a Nápoly és környéki barangolásaim maradtak hátra. De most jöjjön egy kisebb visszatekintés, elmélkedés a hátam mögött lévő több mint egy évről.

Anno, mikor jelentkeztem és végül el is fogadták jelentkezésemet, többnyire tudtam mire válalkozok. Most visszatekintve a teljes képre, hellyel közzel teljesültek is elképzeléseim és elvárásaim. Nem mondom, hogy minden rendben volt, nyilvánvalóan voltak mélypontok és csúcspontok, de ez a projektek velejárója és hozadéka. Én ezekből pedig mindig megpróbáltam kihozni a maximumot, ha meg nem sikerült akkor elutaztam valahova, hogy kiürítsem a fejem. Ha esetleg nem sikerült kitörni, akkor valahogy mindig próbáltam/próbáltunk megoldás találni, ahol legalább az egyik fél jól járt.

Ezernyi emlékkel, egyaránt pozitívval és negatívval, lettem gazdagabb, amit máshol vagy otthon ülve biztosan nem sikerült volna összegyűjtenem. Több száz kilómétert utaztam az országon belül és több pontot sikerült kipipálnom a bakancslistámról. S még így is vannak olyan helyek, dolgok amiket nem sikerült meglátogatnom vagy kipróbálnom … majd legközelebb. Viszont még így is olyan helyekre sodort az önkéntességem, amelyekre soha életembe nem gondoltam volna. Részem volt tucatnyi új, addigi életem számára ismeretlen élményben, kezdve az első olasz pizzám megkóstolásától egészen addig még huszonöt év után, életemben először láttam a tengert. Bár ezt a listát, ha végtelenségig nem is, de egy jó darabig biztos tudnám sorolni.

Ami viszont a legfontosabb, hogy most először voltam hosszabb távon egyedül, távol mindentől és mindenkitől, egy ismeretlen és teljesen más környezetben. Úgy gondolom, hogy végül sikerült otthonommá tenni Poggiardot és természtesen Olaszországot, ahova mindig is az volt az álmom, hogy eljussak. Most, mikor el kell hagynom az országot, nehéz szívvel és lélekkel távozom, még ha csak egy rövidebb időre is.

Az EVS egy másik és talán a legjelentősebb hozadéka, hogy az ember akarva akaratlanul, de útja során megváltozik. Biztosan állíthatom, hogy szombaton, mikor elhagyom a gépem, nem az az ember fog kilépni a repülőből, aki anno kicsit félve megkezdte első repülőútját és belevágott addigi élete legnagyobb kalandjába. Lehet önfényezésnek tűnhet az egész, viszont mostanában egyre többet hallom több irányból, így már kezdem én is elhinni, hogy tényleg egy más ember lettem az önkétességemnek köszönhetően.  Mondjuk látom és érzem én magamon is, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire megváltoztam.

Végül pedig ott vannak az emberek, akik az út során megismertem és velük egy szorosabb kapcsolatot alakítottam ki. Tucatnyi „sorstárs” jelenleg még Olaszországban vagy szerte a világban, amelyektől több száz kilóméter választ el, viszont a közös emlékek mégis közel hoznak egymáshoz. A sok közös pillanat, egy együtt elfogyasztott kávé vagy egy átbeszélt éjszaka mámoros és ehhez hasonló emlékek azok amelyek örökre végig kísérnek majd. Sokban ilyenben volt részem nekem is ezalatt a bő egy év alatt, és számtalan életre szóló, határokon átnyúló barátságokat (rövid, futó szerelmeket, nyári kalandokat) sikerült köttettni.

Mindent összevetve elmondhatom, hogy volt ebben az egy éves önkéntességben volt minden, mint búcsúban. Ha pedig visszamehetnék az időben, mindent hasonlóan csinálnék vagy akár még jobban és még elszántabban. Most pedig ideje tovább lépni és lezárni életem eme részét, ami mindenképp meg fogja határozni a továbbiakat, úgy hosszútávon, mint rövidtávon.